Az ELTE-re jártam pszichológia és kulturális antropológia szakra 1997-ben, amikor Ken Wilber írásaival találkoztam. Az akkori mentorom, aki a 70-es és 80-as években, a transzperszonális pszichológia robbanásakor Amerikában volt, s onnan rengeteg humanisztikus és transzperszonális pszichológiai könyvet hozott és kapott, adta a kezembe Wilber könyvét. A polca előtt álltam, és nem tudtam, melyiket olvassam el, mind olyan érdekesnek tűnt. „Mit ajánlasz?” – kérdeztem. Erre levett egy könyvet, és a kezembe nyomta. Egy kopasz, szemüveges, szuperokos kinézetű fej volt a borítón, és ez a felirat: Ken Wilber, Brief History of Everything (Mindennek rövid története). Nagyon tetszett a cím is. Megkérdeztem, miért pont ez? Mentorom azt válaszolta: „Ő egy igazi zseni szerintem, Amerikából. A világ egyik legokosabb embere. Kiemelkedik a többi közül, mer szabad lenni, s mer önmaga lenni.” (Azóta ez a könyv itthon is megjelent A Működő Szellem rövid története címmel.) Ahogy olvastam, azt éreztem, hogy ez az ember ugyanazt érzi, amit én, és azt tette, amit én is szerettem volna, csak nem hittem, hogy én valaha is megcsinálnám. Évekkel később, mikor Denverben Kennél jártam, s meséltem ezt neki, azt mondta: „Ez egy tipikus reakció. Sok ember jelezte vissza ugyenezt”. Hogy mi ez az érzés vagy tudás-érzet? Az, hogy a világban egység van. A világ látszólag különböző kultúrái, emberképei, spirituális és vallásos útjai, továbbá a látszólag ellentmondó, és széthúzó filozófiák, pszichológiák és tudományok mind-mind egyetlen közös valóság puzzle-darabkái, és együtt egy közös, teljes képet rajzolnak ki. Ezt a teljes képet önmagában egyik rendszer sem fedi, ugyanakkor mindegyik egy fontos, nélkülözhetetlen eleme a teljes képnek. Másfelől minden rendszernek és nézőpontnak megvannak a maga torzításai, olykor tévedései, csapdái, amit rányom az emberekre. Miért ne vennénk ki mindenből azt, ami jó, és miért ne hagynánk el azt, amiről kimutatható, hogy tévedés, elakadás. Miért ne raknánk össze a tudást ily módon? Azt éreztem, csak le kellene ülni, végigolvasni minden ilyen témájú irodalmat a Földön, minden korból és kultúrából, s kiszűrni mi a közös. Össze kellene rakni ezt a globális, integrált ember- és világismereti rendszert, mely mindent tartalmaz magában, amit eddig tudunk, akár a pszichológia, a vallás, az ezotéria, a filozófia, vagy a természettudományok területéről, mind keleten, és nyugaton, északon és délen.
 A könyvben ezt találtam meg, s elképedtem, hogy ezt valaki már megcsinálta! Elképedtem továbbá azon is, hogy ez létezik, s hogy nem tudnak róla az emberek, Még sose hallottam róla itthon, se az egyetemen, se a tévében, se a könyvesboltokban nem láttam. Később, ahogy elmélyedtem a témában, olvastam egy kutatásról, mely kimutatta, hogy a nyugati világ (Euro-Amerika) 1%-a gondolkodik ily módon, integrált szinten, s a nem nyugati világban ez az arány még kisebb. Kimutatás ide vagy oda, azt éreztem, erről tudniuk kell az embereknek itthon is. Létezik egy teljes kép, egy integráció, egy közös mező, egy meta-rendszer, ahol mind együtt lehetünk egyéni jellegzetességeinket és ezáltal különbözőségünket megtartva, mégis integráltan, egységben.
 Ettől kezdve az egyetemen majdnem minden dolgozatot ebben a témában írtam, s végül a szakdolgozatomat is 1999-ben. Azután elkezdtem előadásokat tartani ebben a témakörben, többnyire Integrál Pszichológia címmel. Időközben felvettem a kapcsolatot  Ken Wilberrel s a körülötte szerveződő Integrál Intézettel, és Integrál Egyetemmel, aminek eredményeképp végül kimentem idén nyáron egy Integrál Pszichoterápiás workshopra, Amerikába. Ott beszéltük meg Wilberrel, hogy megcsináljuk ezt az interjút a Lettre számára.

GB: Először talán jó lenne, ha magadról mesélnél, hogy bemutatkozz a magyar olvasóknak. Ki az a Ken Wilber, s min dolgozik?

KW: Talán úgy érdemes bemutatnod, hogy egy tudományos szerző vagyok, aki interdiszciplináris, tudományos munkát végez. Abból a felismerésből indulok ki, hogy a modern és posztmodern világban van egy alapdilemma, amivel gyakorlatilag az összes mai filozófus, szociálpszichológus, és bárki, aki az emberiség intellektuális megértésére törekszik, szembesül. Ez pedig az, hogy a posztmodern világban nincs a tudás megalapozásának egyetlen elfogadható módja.
Nincsenek meg a tradíció előnyei, a múltba gyökerezés, a dogma, a vallásos könyvekre való biztos támaszkodás. Emellett nincs már igazi hitünk sem a tudományos materializmusban, sem a hegeli hagyomány értelmében vett idealizmusban, nevezetesen, hogy egy abszolút tudás köré építhetjük minden egyéb ismeretünket.
A kérdés az, hogyan jussunk olyan egyetemes tudáshoz, amely nem abszolutizmuson, nem fundamentalizmuson és dogmán alapszik. Hogyan lássuk meg az emberek közti hasonlóságokat egyéni és kontextuális különbségeik közepette? Ez alapvető kérdés, és alig néhány szerző van, aki valami hasonlóval próbálkozott. A legismertebb köztük Jürgen Habermas, aki nagy hatást gyakorolt rám is. Úgy vélem, az általam kidolgozott rendszer tartalmazza koncepciójának lényegét, és még több minden mást is. Jómagam nála jóval elkötelezettebben fordultam a keleti és nyugati ismeretszerzési rendszerek felé. Munkámba belefoglalom a keleti hagyományokat, integrálom a védikus hinduizmust, a mahajána és vadzsrajána buddhizmust, a konfucianizmust, taoizmust és más hagyományokat is. Ezeknek a rendszereknek a magva nem a fundamentalista vallásosság, habár az ezeket gyakorló emberek 90 százaléka ilyen. E hagyományok magva nagyon is közös, és közös a modern és posztmodern rendszerekkel is. A mahajána buddhizmus például mindig is hangsúlyozta, hogy a tudást nem lehet a megnyilvánult világról szóló empirikus tényekre alapozni. Az üresség és nyitottság doktrínáját tanítják, ami sok tekintetben alapvetően posztmodern gondolat. Úgy gondolom, Habermas nagyon jó irányba mutat, de nem alkotott meg egy igazi világfilozófiát, ami teljes spektrumban felölelné Keletet és Nyugatot, Északot és Délt.
Húszéves korom körül megkíséreltem, hogy létrehozzak egy ilyen világfilozófiát. Először a Duke egyetem orvosi karára jártam, aztán átváltottam biokémiára, és végül abból írtam a diplomamunkámat. Aztán 23 évesen otthagytam az egyetemet, és megírtam A tudat spektruma című könyvemet. Ebben az akkor létező hat-hét fő pszichoterápiás iskolát próbáltam integrálni, és kimutatni, hogy mindegyiküknek van valami fontos mondanivalója a számunkra. Munkámat megpróbáltam kiterjeszteni a pszichológiáról a szociológiára, majd az antropológiára és a filozófiára is, végül az alapvető tudományokra, a politikára, az oktatásra, a nevelésre és az élet minden egyéb területére. Nem egy új filozófiát akarok létrehozni, hanem egy világfilozófiát, amely a következőt állítja: „Ezek azok a dolgok, amiket az összes eddigi létező kultúra fontosnak tartott.” Hogy ezzel ki mit kezd, az teljesen rajta áll. Ez egy metakeret, ami számításba veszi a nyugati és keleti, a premodern, a modern, és a posztmodern kori tudás lényegét.
 Korán elhagytam az akadémiai környezetet azért, hogy megírhassam a könyveimet, mert a legtöbb egyetemen csak pszichológus vagy szociológus vagy politológus lehet az ember, de mind egyszerre nem. Aki nem egy leszűkített, körülírt területre specializálódik, arra rásütik, hogy dilettáns és éretlen. Tehát az egyetem nem a legjobb hely az efféle munkára. A könyveim elég sikeresek lettek, és lehetővé tették, hogy továbbmenjek ezen az úton. Most pedig azon dolgozunk, hogy létrehozzuk az Integrált Egyetemet, amely a tervek szerint pár héten vagy hónapon belül elindul az interneten, 25 szakkal, többek között integrált művészet, egészségügy, jog, politika, üzlet, pszichiátria, pszichoterápia szakkal. 2004. november-december körülre tervezzük, hogy a nyilvánosság elé lépünk, és egyetemi diploma szintű online képzéseket kínálunk.

GB: Ha 2500-ban beszélnének Ken Wilberről, mit mondanának, mi volt a lényege annak, amivel foglalkozott?

KW: A választ az ilyen kérdésekre természetemnél fogva tréfával szoktam elütni, de most megpróbálok komolyan válaszolni. Érdekes helyzet, nem szoktam magamról harmadik személyben beszélni. Remélem, azt fogják majd mondani, hogy a hálót olyan széles területre vetettem ki, amennyire csak lehetséges, és hogy annyi filozófiának és rendszernek teremtettem helyet, amennyinek csak lehet. Van egy alapelvem: „mindenkinek igaza van”. Ezt gyakran úgy fogalmazom meg, hogy „az emberi elme nem képes 100 százalékban hibásat létrehozni”. Máskor pedig azt mondom, hogy „senki sem elég okos ahhoz, hogy folyamatosan tévedjen”. A nehéz kérdés ezután jön. Hogyan lehet egyszerre mindenkinek igaza? Hogyan lehet összerakni a sok részigazságot? A feladat tehát, hogy megtaláljuk a módját, hogyan szűrjük ki a részlegesen igaz rendszerek igazságait, majd bemutatni, hogy hitelesen képesek egy bolygón, egy tető alatt együtt létezni. Minden korban voltak integrálfilozófusok, mint például Nyugaton Platón, Keleten Sankara, a posztmodern korban pedig Jürgen Habermas. Meg kell még említenünk e század elején élt Sri Aurobindót, akinek – mivel a posztmodern kor előtt élt – nem állt a rendelkezésére a poszt-metafizikai megközelítés, így a régi metafizika szellemében ír. A régi metafizikára alapoz, amely abból indul ki, hogy a tapasztalón, a tudó szubjektumon kívül léteznek már eleve meglévő ontológiai struktúrák, egy olyan alapot előfeltételez, amiben már senki sem hisz igazán. Aurobindo volt talán az utolsó és legnagyobb a régi idők metafizikusai közül. Most viszont a posztmetafizikának jött el az ideje, és az első világfilozófia a posztmodernizmus talajából indul ki. Habermas a posztmodern gondolkodás érvényes oldalát emeli ki, és építi a rendszerébe, amivel teljesen egyetértek. Emellett elutasítja a posztmodern gondolkodás szélsőségeit. Azt hiszem, az elmúlt tíz-húsz évben vált egyáltalán lehetővé, hogy az első világfilozófia létrejöjjön. Azt remélem, hogy 2500-ban azt fogják mondani, Ken Wilber az első integrálfilozófusok egyike volt, aki először alkotott meg egy valódi világfilozófiát, amely magában foglalja Keletet és Nyugatot.

GB: Melyek a műved, munkád fő alkotóelemei, az integrált szemlélet, a világfilozófia fő részei?

KW: Ha egy olyan keretet próbálunk létrehozni, amely megkísérel helyet adni a világ nagy filozófiáinak és pszichológiáinak, ez annyira ijesztően nagy és komplex feladatnak tűnhet, hogy egy ilyen integrált rendszert bármilyen mélységűre és komplexitásúra lehetne növeszteni. Ehelyett én megkíséreltem a legtartósabb és legjelentősebb rendszereket kirakni az asztalra – a filozófia, a pszichológia, a Kelet és a Nyugat területéről, majd megnézni, hogy melyek azok a pontok, ahol ezek a rendszerek egyetértenek? Vannak-e kimutatható közös elemeik? Ha találunk ilyeneket, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a metaelméleti szint. Mondok egy példát.
Csak néhány rendszer van, amely hisz Brahmanban [a Legfelsőbb Világszellemről, az Istenről, a Magasabb Énről – GB]. Brahmant nem találjuk meg Nyugaton, Afrikában, Szibériában, csak Indiában hallunk róla. A vallások nem értenek egyet abban, hogy Brahman az isten.
Ezért egyet hátra kell lépni a kvázi transzcendentális, metateoretikus szintre, és meg kell találni azokat az elemeket, amelyekkel minden rendszer dolgozik, s amelyre mind azt mondják, hogy ez nagyon fontos.
Az egyik ilyen kimutatható közös elem a nézőpontok kérdése, melyet a különféle nyelvekben a névmások fejeznek ki. Az első személy az, aki beszél, jelen esetben én, a második személy az, akihez beszélnek, ez esetben te, a harmadik személy pedig az, akiről beszélünk. Az első, második és harmadik személyt gyakran az „én”, a „mi” és „az”-ban foglaljuk össze az integrált rendszerben (I, we, it).
Ez az egyik alapeleme az integrált rendszernek, s erre hamarosan visszatérünk. Mivel azt találjuk, hogy a világ összes nagyobb, természetes nyelvében ez megtalálható, közös elemnek tekintjük. A görögöknél ez például a jóság, az igazság, és a szépség hármasságában jelenik meg. A jóság azt jelenti, hogyan bánunk egymással. A szépség az első személyű nézőpont átélésére utal, az igazság pedig a harmadik személy nézőpontja, az empirikus, objektív világ. Más szóval a művészet, az erkölcs és a tudomány, vagy a szép, a jó és az igaz. A buddhizmusban ez úgy jelenik meg, mint Buddha, Dharma és Szangha (a megvilágosodott egyén – „én”, az oda vezető tan és gyakorlat – „az”, és a gyakorlók közössége – „mi”.)
Tehát azt mondhatjuk, hogy bármely érző lény, különösen az emberi lény, rendelkezik ezekkel a nézőpontokkal, és mindegyik nézőpont a valóság egy másik oldalát mutatja meg, egy másik világteret, valóságszférát. Az integrált megközelítésben ahelyett, hogy azon vitatkoznánk, melyik nézőpont a leginkább helyes, vagy az egyedül reális, abból indulunk ki, hogy mind a három egyformán valóságos és érvényes, ezért belefoglaljuk a rendszerbe. Ha másképp járunk el, akkor zűrzavarhoz jutunk. Ezt láthatjuk például a modern tudatkutatásokban, ahol az esetek nagy részében élénken vitáznak arról, hogy vajon csak harmadik személyű megközelítéseket használjunk-e a tudathoz, vagy az első személyű megközelítést. A tudatkutatás harmadik személyű, tudományos megközelítésében azt mondják, csak az „az”-ok, csak a megfigyelhető tárgyak a valósak. A tudat(osság) semmi más, mint az emberi agy (működése), pl. a szerotonin és dopamin hormonok kölcsönhatása, vagy az a folyamat, ahogy a dopamin acetilkolinná alakul, az acetilkolin pedig norepinephrint hoz létre. Ez a tudat, a lélek. Ez a harmadik személyű megközelítés, és nyilvánvalóan van benne igazság. De a tudományos materialisták azt akarják mondani, hogy az „én” és a „mi” nézőpontban semmi igazság nincs. Nem létezik, puszta epifenomén, az agyműködés illúziója. Ez elég furcsa nézőpont, mert a tudós, aki ezt állítja, az első személyű énjét használja arra, hogy kijelentse, nem létezik az első személyű én.
A posztmodern gondolkodók szintén túl messzire mennek, és azt állítják, hogy a „mi” az egyedül létező valóság, az „én”, és az „az” mind társas konstrukciók. Szerintük az objektív tudományban egyáltalán nincs igazság, nem csak hogy relatív igazság nincs benne, de semmilyen sincs. Tehát ugyanolyan ostoba szélsőség ez is, mint a tudományos materializmus.
 Mi meg azt mondjuk, „hé, srácok, várjatok, ne csináljuk már ezt! Álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy nagy levegőt, és tegyük össze az igazságainkat! Tegyük az asztalra a moralitást ÉS a tudományt ÉS a művészetet. Mielőtt valamelyiket is kidobnánk közülük, nézzünk rá mind a háromra, és figyeljük meg, hogy nem látunk-e meg új, érdekes dolgokat a három nézőpont összjátékából! Az integrált rendszer egyik eleme a nézőpontok integrálása, melyet a „négy kvadráns”-nak hívunk, miután a három egy negyedik nézőponttal egészül ki. Mi ez a negyedik? A három alapnézőpont az „én”, a „mi” és az „az”, és ahogy az „én”-t használjuk többes számban – „mi”-, úgy az „az”-t is használjuk többes számban: „azok”. Ez a négy kvadráns. A valóságban valószínűleg több mint négy kvadráns létezik, de ez a négy a minimum, amelyet számításba kell vennünk.
A négy kvadráns, a négy nézőpont két dimenzióba rendeződik. A baloldali oszlop a belső világ, a jobboldali a külső. A felső sor az egyéni világ, az alsó a közös, kollektív. Ez adja ki a négy kvadránst – BF: egyéni belső, JB: egyéni külső, BA: kollektív belső, JA: kollektív külső. Visszatérve az előbbi példánkhoz, ahol az emberi agyat említettem, nézzük meg, hogyan néz ez ki a négy kvadránsban.
A jobb felső (JF) kvadránsban egyedi tárgyak vannak, amiket tárgyaknak látsz, ott kint, rajtad kívül. Ezek olyan dolgok, mint az atomok, a molekulák, a sejtek, a szervek, az agy, a vesék, a szív, stb. Mindaz, amit a természettudomány tanulmányoz, az „az” kvadráns része. Itt van tehát az agytörzs, a limbikus rendszer, a neokortex (újagykéreg), és mindaz, ami ezekkel kapcsolatosan tanulmányozható.
A bal felső kvadráns (BF) az első személy nézőpontja, az egyéni, a belső nézőpont. Az a világ, amit ténylegesen érzünk, s amit az első személy ír le – „boldog vagyok”, „úgy érzem, kitágulok”, „mindennel egynek érzem magam”. Vagy „arra vágyom, hogy…”, „így és így értem ezt a dolgot”. A BF kvadránst tanulmányozza a fenomenológia, az introspekció módszere, és a pszichoterápiák, amikor arra kérnek egy személyt, hogy tekintsen magába, és mondja el, mit érez és mit gondol. Ekkor az egyén narratívan beszámol arról, amit talált magában. Sok megközelítés dolgozik a BF kvadráns módszerével, melyek közül a legismertebbek a fenomenológia és a kontemplatív tradíciók, a meditációs rendszerek mint magasabb fenomenológiák. Mindebből fontos megértések fakadnak – létünk lényegének, a „ki vagyok én”-nek, más szóval az isten-témának a megértése. Ez tehát a felső két kvadráns.
Ahol van egyéni, egyes szám, ott van többes szám is, mivel az egyes számnak nincs értelme a többes szám nélkül. Ha két bal felső kvadráns elkezd egymással beszélni, akkor belép a „mi” terébe, és ott kialakul a közös megértés arról, amiről beszélünk. Tehát a bal alsó kvadráns (BA) az interszubjektivitás, azaz a te és a mi világa, a kultúra területe. Ez a közös értékek mezeje, a közös megértés területe. Ennek is megvan a maga érvényességi kritériuma, ami az igazságosság, helyesség, jóságosság.  Itt egy pillanatra megállnék, hogy visszatekintsünk e szempontból a „nagy hármasra”: a jobb felső az igazság, a bal felső a szépség, a jobb alsó a jóság. Ahogy Jürgen Habermas mondja – e három mezsgyének három érvényességi kritériuma van.
A jobb felső kvadránsban a kritérium az igazság. A dolgokat akkor tekintjük itt „oké”-nak, elfogadhatónak, ha igazak. A bal felső kvadráns érvényességi kritériuma a hitelesség, a bal alsóé az igazságosság, helyesség. Tehát ilyen egyszerű dolgokkal dolgozva, pusztán az első, második és harmadik személy nézőpontjaival, teremthetünk egy keretet, amely lehetővé teszi, hogy megértsük, mit közvetítenek a világ nagy filozófusai – Plótinosz, Aurobindo, Habermas, stb.
A bal alsó kvadránssal (JA), hogy befejezzük a kvadránsokat, az „azok” területére lépünk, ami többek között a szociális rendszer. Ha a fa a jobb felső kvadráns, akkor a jobb alsó az erdő. A jobb felső az egyéni emberi szervezet, a jobb alsó pedig az egyének csoportja, családja, szervezete, a törzs, a város, vagy bármilyen kollektív, társas szerveződés, amit ténylegesen láthatunk, kívülről szemlélve. Míg a bal alsó mindennemű értékrend, amiben egy közösség belül, a tudatában osztozik, addig a bal felső az, amit az egyén közben magában megél. Az én, az éberség, az érzések, stb. Ez a négy kvadráns.
Az integrált rendszer további négy eleme a tudatfejlődési szintek; a fejlődésvonalak vagy sávok; a tudatállapotok és a tudat- (vagy személyiség-) típusok. A szintek a tudatfejlődés állomásait, stádiumait, szintjeit, hullámait jelentik (ezek itt szinonímák), s minderre sok bizonyíték áll a rendelkezésünkre.
A fejlődésvonalak vagy sávok pedig a különféle intelligenciáinkat jelentik. Az érző lények, és az emberi lények főképp, sokféle intelligenciával rendelkeznek – kognitív intelligencia, morális intelligencia, interperszonális, személyközi intelligencia, stb.
Az alapelv az, hogy annyiféle intelligenciát foglalunk bele a rendszerbe, amennyiről csak tudunk. Bőséges bizonyíték áll rendelkezésünkre, hogy mindezek léteznek, és ha le kívánjuk írni, milyen az emberi lény, akkor ezeket mind figyelembe kell vennünk, s nem pusztán kiválasztani egyet, melyre kizárólagosan esküszünk. Így járunk el, ha például azt mondjuk, hogy csak a kognitív intelligencia a fontos, és az érzelmi, a spirituális nem. Tehát az integrált megközelítésben annyiféle intelligenciát integrálunk, amennyit lehetséges.
Az állapotok alatt a tudat állapotait értjük, úgymint ébrenléti, álmodó és mélyalvó állapot, ezen kívül ide tartoznak a csúcsélmények egzaltált és az öröm extatikus állapotai, a meditatív állapotok, a megváltozott tudatállapotok és transzok.
A típusok pedig a tudat-, vagy személyiségtípusokat jelölik – a férfi és női viszonyulásmód különbségeit, az érző típusokat, gondolkodó típusokat. Egyik központi típustan az enneagram (mely egy ősi, ezoterikus gyökerű, komplex lélektani típustan).
Vannak még más komponensei is az integráltannak, de ez az öt ág az, amelyről úgy találtuk, hogy az összes fontos premodern, modern és posztmodern rendszer tartalmazza a földön. Egyszerűen kiraktuk őket az asztalra, miközben explicite kimutattuk, hogy mindezek használatban vannak. Azt szeretnénk, ha nem hagynánk ki egyet sem, sem tudatosan, sem öntudatlanul, ahogy a posztmodern gondolkodók teszik olykor.

GB: Hogyan látod a Kelet és a Nyugat kapcsolatát? Miben hasonlóak és miben különböznek? Gondolok itt a gondolkodás- és életmódra, a társadalomra, a transzcendenshez való viszonyra, stb.

KW: Ez nagyon komplex téma, és óvakodom attól, hogy durva általánosításokat tegyek. Néhány dolog azért elmondható. Jómagam a Nyugat terméke vagyok, az angolszász tradíció embere, észak-európai gondolkodónak tekintem magam, dél-európai életstílussal. Tehát szisztematikus gondolkodónak, akinek az életstílusa az olaszokéra vagy a görögökére emlékeztet. Az angolok könyv szerint akarják tudni a filozófiát, az amerikaiak meg cowboy-stílusban. Mindebből nem származik igazán sok kritikus gondolkodási áramlat.
Emellett nem véletlenül, tucatnyi ok miatt vonzódtam a Kelethez. A Nyugatot könnyen értettem, mert a véremben van, a keleti tanokat viszont nehezebb volt tanulmányoznom – többek között a zent, a taoizmust és a védikus filozófiát. A buddhizmus központi állítása, hogy nincs én, nincs ego, és az emberek ezt hallván vakarják a fejüket, és azt mondják: „nem értem, számomra ennek nincs értelme, mit jelent ez?” Sok időt töltöttem el ilyen kontemplatív meditációs gyakorlatok végzésével, és ma is gyakorlom őket. A fő gyakorlat, amivel kezdtem, a zen buddhizmus volt, mert a zen arról híres, hogy tiszta, egyenes, és nem tartalmaz semmi értelmetlen, dogmatikus elemet. Bevett kifejezés lett „az üzlet zenje”, „a futás zenje”, ahogy a tao is – „a fizika taója”, „az üzlet taója”. Ez a két fogalom valahogy hasonló, s hasonló dolgokra használják itt Nyugaton is, miközben széles körben elfogadottá vált. A zen meditáció nem annyira filozófiai gondolatrendszer, mint inkább gyakorlat. Inkább hasonlít a dzsúdóra vagy a biciklizésre, tehát egy olyan fegyelmezett tevékenység, amibe az egész testünket, lelkünket beleadjuk. Egy gyakorlat, ahol a légzést kell követni, ami a tudat és a figyelem tréningje. Gyakorlat tehát, melyet ugyanúgy kell gyakorolni, mint bármi mást, pl. a zongorázást, négy-öt évig legalább. Ezeket egyáltalán nem lehet könyvből megérteni, olvasással elsajátítani. Úgy egyszerűen nem történik meg. Évekig gyakoroltam, hogy megértsem az ilyen keleti meditációs tanok körül megjelenő filozófiákat és pszichológiákat. Az összes keleti filozófiai és pszichológiai irányzatban közös, hogy van egy jellegzetes különbség a nyugatiakhoz képest. Ez pedig az, hogy ezek a filozófiák kísérői, másodlagos aspektusai a meditációs gyakorlatnak. A keleti  filozófiák nem mások, mint leírásai és magyarázatai mindannak, amit az ember a mély meditációs állapotokban megtapasztal. Ezért ezek a filozófiák részei annak, amit a megszabadulás vagy felébredés ösvényének hívunk. És itt vannak hasonlóságok a platóni és újplatonista nyugati filozófiákkal. Gondolok itt például a klasszikus platóni barlanghasonlatra, az árnyék a barlangban és a fény a barlangon túl, ami arra utal, hogy az emberek az árnyékban élnek, egy olyan világban, amelyet nem ismernek, nem vizsgáltak meg, és ezért ez a világ (és az ember tudata) megvilágosodás nélküli. Platón metaforájában azt állítja, hogy van egy fény, amely primordiális, és bizonyos értelemben valósabb, mint az árnyék, melyhez szokva vagyunk. Platón egész tanában azt tanította, hogy fel kell ébrednünk erre a fényre, meg kell világosodni. Platón a közhiedelemmel ellentétben nem volt duális gondolkodó, mivel azt vallotta, hogy ha egyszer megleljük a fényt, az egyben az árnyék átölelését, integrálását is jelenti. Vallotta azt is, hogy az árnyékot a fény teremti meg. Platónt aztán rossz hírbe hozták, rásütötték, hogy dualisztikus, miközben valójában nonduális és a maga korában integrált. Nyugaton a dualisztikus verziója élte őt túl, ami elég szerencsétlen, de Keleten máig fennmaradtak erős, élő nonduális hagyományok. Platón maga is tanította, hogy a fény tudását nem lehet könyvekből megtanulni, csak gyakorlatokból és a közösségi élet során. Pontosan ez a Kelet összes nagy hagyományának is a veleje – legyen az a védikus hagyomány, a taoizmus, a neokonfucianizmus, a buddhizmus, a zen, és a többi. Mindegyiknek kontemplatív magja van, ami viszont nem jelenti azt, hogy a keleti emberek többsége kontemplatív. Csak nagyon kevés. A legtöbb keleti és nyugati vallás és gyakorlója abszolutisztikus, dogmatikus, mitikus és exoterikus. A legtöbb keleti és nyugati tradíció megkülönbözteti az exoterikus és ezoterikus irányt, a kifelé és befelé irányultságot. Az emberek mintegy 90 százaléka mind Keleten, mind Nyugaton exoterikus, azaz kifelé irányult, és dogmatikus, nem pedig ezoterikus, vagyis befelé forduló, meditatívan elmélyülő. Nem arról van szó, hogy Keleten mindenki megvilágosodottan szaladgál, ott is nagyon kevés felébredt ember van. Egyszer megkérdeztem a zen tanítómat, hogy mit gondol, hány megvilágosodott zen mester van a földön, és azt mondta, hogy kb. tizenkettő. Talán tizenkettő, talán száz, de semmiképpen sem milliók. Vagyis akár Keleten, akár Nyugaton vagyunk, nehéz valódi felébredett embereket találni, akik tele vannak tudatossággal, együttérzéssel és éberséggel, amely átsüt a munkájukon, az életükön. De Keleten legalább még megvan a felébredés meditatív gyakorlata, és az emberek értik, tudnak róla, és elfogadják, sőt támogatják is. Nyugaton viszont elég rossz szemmel nézik a meditációs elmélyülést. Ha valaki azt állítja, hogy ráébredt az isteni valóságra – Jézus a tipikus példa –, akkor gyakran igen nehéz helyzetbe kerül. A nagy bölcseleti tradíciók kontemplatív magja sokkal könnyebben hozzáférhető Keleten, mint Nyugaton. Ez tehát az első fő különbség, amit kiemelnék a premodern kori Kelet és Nyugat között. A megvilágosodáshoz vezető tradíciók a premodern világban jöttek létre mindenütt, s Keleten mindmáig fennmaradtak. Ma is el lehet kezdeni ezeket a gyakorlatokat, amelyek megmutatják a fényt a barlangon túl. Nyugaton ez nehezen megy, itt sokan gyanakodva fogadják, s nem nézik igazán jó szemmel – ha egyáltalán odafigyelnek rá. Pedig a nagy katolikus hagyományokban, az iszlámban és a zsidó tradícióban is megtalálható az ezoterikus, meditációs hagyomány – ilyen a kabbala, a szúfizmus, és a kontemplatív keresztény hagyományok. Mindezek azonban nagyon ritkák. E hagyományokra maga az egyház is mindig gyanakodva tekintett. Minderről azt hiszem, még hosszan tudnánk beszélgetni, de a lényeg, amit itt ki akarok emelni az, hogy nem arról van szó, hogy Keleten több a megvilágosodott ember, hanem arról, hogy Keleten a megvilágosodáshoz vezető gyakorlati hagyományok még élők, emellett elfogadottak és elérhetőek.
Keleten és Nyugaton a kultúra átlagos gravitációs centruma lényegileg azonos fejlődési szakaszokon megy át, erre például Gebser fejlődési szakaszait használhatjuk, aki 4-5 nagyobb kulturális fejlődési stádiumot írt le a napjainkig. Ezek az archaikus, mágikus, mitikus, mentális-racionális és integrált szakaszok.
Mind Keleten, mind Nyugaton az archaikus, mágikus és mitikus kultúrák bontakoztak ki, s voltak jelen. Ugyanazon történelmi korszakokban ugyanazon fejlődési szint jelent meg Nyugaton és Keleten, s ezeknek ugyanazok a mély, fenomenológiai jellemzőik. Mintegy 300 éve azonban megjelent Nyugaton a racionális-mentális, vagy más néven tudományos kulturális mozgalom. Ez a nyugati felvilágosodás, mely a reneszánsszal indult és a felvilágosodásba torkollott. Ez alapvető változást hozott, és a folyamat egészséges oldala kétségkívül pozitív mozgalomnak tekinthető. Egyetértek Habermasszal abban, hogy a modernitás „projektje” még nem fejeződött be, és jellegzetes patológiái vannak. A szélsőséges posztmodernisták emiatt egészében túl akartak lépni a modernitáson. Ebben alapvetően tévedtek. A saját ellentmondásaikon akadtak fenn, nevezetesen, hogy olyan gondolatokat vallanak, melyek a modernitás alapelveit előfeltételezik, amelyeket azután tagadnak. Hazudnak önmaguknak. Ráadásul egyszerűen végletesek, túl messze mennek az egyébként igaz állításukkal, hogy minden tudás kontextusfüggő.
A nyugati felvilágosodással, vagyis a tudományos-racionális szemléletmóddal tömeges méretekben lehetővé vált az első valódi harmadik személyű, posztkonvencionális gondolkodás. Mind a Nyugat, mind a Kelet azelőtt mitikus gondolkodásmódot és arra épülve arisztokráciát tartottak fenn, továbbá 90 százalékban valamilyen formájú rabszolgaságot. A kultúra ezekben a társadalmakban ennek megfelelően agrárkultúra volt, nagyon is patriarchális és etnocentrikus alapbeállítódással. A nyugati felvilágosodás felváltotta a rabszolgaságot a szabadsággal, a mítoszt és dogmát a tudományos kísérletezéssel, a monarchiát és arisztokráciát a demokráciával, és mindez széles körben sikeresen elterjedt. Ezek nagyon is pozitív hozamai a Nyugatnak. Ugyanakkor a modernitás rossz oldala is igen erős – gondoljunk az elsivárosodott, elidegenedett, bizalom nélküli életre, az emberi kapcsolatok fragmentáltságára, stb. Viszont számos olyan dolog, amit a modernitás negatív hozadékának gondolunk, valójában a premodern és a mitikus kor maradványainak továbbélése a kultúránkban, csak éppen a racionalitás szintjének megfelelő modern eszközökkel. Erre tipikus példa Auschwitz, ami nem magának a modernitásnak a terméke, hanem a modern eszközöké a premodern, etnocentrikus, mitikus értékrendű emberek kezében. Hasonló példa a terrorizmus is – modern fegyverek mágikus és mitikus emberek és kultúrák kezében. Az ökológiai katasztrófa azonban valóban a racionális szint terméke.
A Kelet és Nyugat második fő különbsége – amellett, hogy a Kelet nyitott maradt a kontemplatív magra, míg a Nyugat nem – tehát az, amit a Nyugat elért, s ami Keleten nincs meg, vagyis az, hogy a Nyugat a mitikus szintről a racionális-mentálisra lépett.
Ezek a vertikális transzformációk nagyon fontosak. Ez a transzformáció nem kevesebb változást hozott, mint három évtized pluszt az emberek átlagos élettartamában, Keleten és Nyugaton egyaránt. A dolog rossz oldala is nyilvánvaló persze – legfőképp az ökológiai problémák. Úgy gondolom, meg kell találnunk a módját, hogyan éljünk a modernitás pozitív hozadékaival, és hogyan jussunk túl a negatív oldalain. Hiszek abban, hogy már el is indultunk ebben az irányban.
Szükségünk van mind a Kelet, mind a Nyugat „felvilágosodására”. Ez az integrált megközelítés legegyszerűbb, legtömörebb összefoglalása.

GB: Javaslom, említsük meg itt az „előtte és az utána összekeverésének csapdáját” („pre/trans fallacy”), mely ez esetben az, hogy a modernitás hátrányait már ismerő, és azt önmagukban meghaladni akaró lelki és spirituális emberek közül sokan gondolják úgy, hogy a nyugati racionalitás rossz, és a Kelet jobb, mert kevésbé „fejnehéz”, érzelmibb, lélektelibb, „jobb féltekésebb”. Ha az emberek nem ismerik az emberi tudat (és egyben a kultúra) fejlődésének szintjeit, „létráját”, akkor a racionalitást a Kelethez képest nem biztos, hogy fejlődésnek látják, hanem esetleg kifejezetten rossz iránynak. Szeretném, ha erről is beszélnél egy kicsit, és tisztáznád az e körüli zűrzavart.

KW: Az integrált megközelítés öt eleme közül, melyről az előbb beszéltünk, kettő tartozik e témához. A tudatfejlődés szintjei és a tudat állapotai. Mindkettő fontos. A tudati állomások ismerete azért fontos, mert megmutatja, hogyan bontakoznak ki a tudat képességei egymás után. A racionalitásról sokan rossz véleménnyel vannak, s ez helytelen, mindamellett, hogy a racionalitásnak valóban vannak hátulütői, mint láttuk. Az emberek általában félreértik, mit jelent lélektanilag a racionalitás. Ha megnézzük a világ legjelesebb racionalitás-kutató pszichológusait, pl. Piaget-t, s amit ők mondanak a racionalitás fejlődéséről, ami szakszóval a kognitív fejlődés, akkor tisztább képet kapunk. A kognitív fejlődés a műveletek előtti szintről halad a konkrét, majd a formális műveletek szintjére.
A formális műveletek a racionalitás szintje. A fejlődés ezután halad tovább az integrált rendszergondolkodásba, azon túl pedig a transz-racionális, meditatív, kontemplatív spirituális megismerés (kogníció) szintjeire. A műveletek előtti szint azt jelenti, hogy csak egy nézőpontból vagyok képes a világot látni, ez pedig a sajátom. Ez az első személy nézőpontja. Érzem a testem, tudatában vagyok az érzéseimnek, de nem tudom a másik szerepébe, helyzetébe képzelni magam. Nem tudom más szemével nézni a világot. A saját érzéseimhez ragaszkodom egyoldalúan, ezért ez a fázis nagyon is egocentrikus és nárcisztikus. A műveletek előtti, első személyű állapot csak rólam szól, minden én-én-én, csak az érzéseim fontosak. Sokan gondolják úgy, hogy ez egy spirituális állapot, szerintem azonban nem. A legtöbb spirituális ember ezt nárcisztikusnak, egoisztikusnak mondaná. Ebben rejlik az „előtte és az utána összekeverésének csapdája” („pre/trans fallacy”).
A konkrét műveletek korszaka hétévesen kezdődik. Ekkor a gyermek elkezdi a világot mások szemével is látni, és le tudja írni, hogy mit gondol, mit érez a másik. Az „én” mellett a „te” szerepét is fel tudja venni, képes megérteni a „te”-t. Ez nagyon fontos alapfeltétel a kölcsönös megértéshez. Ezután következik a formális műveletek szintje, azaz a racionalitás, amikor az ember képes a harmadik személy nézőpontját is felvenni. Piaget kimutatta, hogy a serdülők, akik erre a szintre érnek, valódi álmodozókká válnak, mert el tudják képzelni, mit gondolhat az egész emberiség, és képesek ideálokat elképzelni. Csak a formális műveletekre képes elme tud ún. feltételes állításokban, a „ha, mintha, mi lenne, ha” fogalmaiban gondolkodni. Habár ez száraznak tűnhet, mégis először képesnek kell lennünk a harmadik személy nézőpontját felvenni, s csak ezután alakulhat ki az univerzális együttérzés és az univerzális szeretet. A racionalitás nem azt jelenti, hogy kizárólag racionálisak, elvontak és absztraktak vagyunk, hanem, hogy képesek vagyunk a harmadik személyű nézőpontra, és innen kiindulva magasabb érzések jelenhetnek meg.
Ha az emberi tudat fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy az a preperszonálistól a perszonálison át a transzperszonálisba halad, és ugyanígy a preverbálistól a verbálison át a transzverbálisba, és a preracionálisból a racionálison át a transzracionálisba. Az emberek gyakran összekeverik a pre- és a transzracionálisat, egyszerűen azért, mert mindkettő nem-racionális.
Kétféle módon szoktak ez emberek ebbe a csapdába esni. Az egyik a „felemelés”, amikor a pre-t gondolja transz-nak.  Az egyén ilyenkor a preracionális impulzusait (pl. a kitörő, impulzív érzelmeit) megéli, és azt hiszi, ez transzracionális (spirituális). Minden, ami nem racionális, ekkor spirituálissá válik az egyén szemében. Minden, ami racionális, ördögivé. A másik tévedés, amely ugyanilyen gyakori, ha nem még gyakoribb a modern időkben, az ellenirányú tévedés. Ez esetben bármikor, amikor egy valódi, hiteles transzracionális (spirituális) állapotot lát az egyén – pl. a teljes tudati tisztaság, a mindennel való egység, az univerzális szeretet és transzcendens öröm állapotát –, akkor azt preracionálisnak tekinti. Azt mondja, ez nem más, mint infantilis regresszió, gyermeki, nárcisztikus állapot. Ennek Freud volt a mestere. Valahányszor azt látta, hogy valaki a világgal való egységet éli meg, azt mondta, ez regresszió, visszalépés a csecsemőkori óceáni állapotba. Freud e tekintetben redukcionista volt. Jung, épp ellenkezőleg, minden archetípust spirituálisnak, transzperszonálisnak gondolt, miközben az általa leírt archetípusok egy része tisztán preperszonális, preracionális emberi állapotok ősképei, és csupán néhány valóban transzperszonális, spirituális. Ez a kétféle összekeverés együtt a racionalitást ördögivé festi át, és ez katasztrófa. A racionalitás valóban lehet problematikus, de önmagában nem az. Ha pl. az ember túl akar jutni a racionalitásán, és transzracionális állapotba akar jutni, akkor valóban problémát jelenthet a racionalitás. Ekkor képesnek kell lennünk elengedni az összes mentális, narratív tevékenységet (a belső beszédet, gondolkodást, a dolgok kommentálását a fejünkben), legyen szó akár a képzeleti, képi tevékenységről, a belső, verbális gondolkodásról, a költészetről, vagy a racionalitásról. Ezeket mind el kell engednünk, ha a transzmentális vagy szupramentális szintekre akarunk lépni. Ezen a ponton a racionalitás akadály, minden formájában, itt az egész elme meghaladandó. Ha azonban valaki még nem jutott el a racionalitásig, és a preracionális, első személyű érzéseit éli át, akkor csupán az egocentrikus és etnocentrikus létállapotokat erősíti. Ez nagyon problematikus, és ma elég sok területre hat, pl. megjelenik a New Age-ben, és sok mai spirituális mozgalomban.
Egy másik gyakori kérdés, ami felmerül az emberekben, hogy az egész fejlődés valóban ilyen lineáris-e, mint egy létra. Sokan ezt nem fogadják el, nem hiszik el. Valóban nem csak így van. A szakaszos fejlődési létra mellett vannak olyan tudatállapotok is, melyek örökké jelen vannak, és bármikor, bármely szintről elérhetőek. A fejlődés bármely szintjén átélhetünk megváltozott tudatállapotot. Amikor azonban megszűnik ez az állapot, az átélt élményeket azon a szinten értelmezzük, ahová visszatérünk, ez pedig éppen az a szint, ahonnan indultunk. Ha ez a műveletek előtti tudatszint, akkor annak megfelelően mágikus szemléletben értelmezzük a saját transzélményünket (lásd. pl. törzsi spiritualitás). Ha a konkrét műveleti szintről értelmezzük, akkor mitikus színezetet kap (pl. intézményes egyházi vallások), ha pedig a racionális szintről értelmezzük, akkor annak megfelelően tudományos magyarázatot adunk. Tekinthetünk élményeinkre az integrált szintről is, ekkor integráltan értelmezzük.
Ha például misztikus fényélményt éltünk át, a mágikus szinten az ősök világának tarthatjuk, a mitikus szinten Jézussal való találkozásnak, vagy ha keletiek vagyunk, Avalokitesvara vagy Krisna megjelenésének. Tehát amellett, hogy van egy szakaszokra bontható fejlődési utunk, bármely szakaszon átélhetünk spirituális élményeket, de ettől még ugyanúgy végig kell haladnunk az adott szakaszokon a személyiségfejlődésünkben.

Bibliográfia

WILBER, Ken
Határok nélkül
Édesvíz, 2000

A Működő Szellem rövid története
Európa, 2003

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu