A Belcanto olyan az éttermek közt, mint az Opera a színházak között, ezt hallotta a másfél szobás külvárosi panellakás konyháján üldögélve, ahová sréen besütött a délelőtti nap. Suttogó hang volt. Azonnal bement a nappaliba, föltett egy CD-t. Puccinit akart, mint mindig, ha érezte, hogy az érzelmek formátlanul és a jogaikat követelve elő fognak törni belőle.
Szindbád a föltámadása után több mint fél évig ki se tette a lábát az utcára. Azon a napon szerzett kedvesénél lakott, aki virágot árult egy újlaki kötészetben. Bár a túlvilágról hozott annyi pénzt magával, hogy őt is el tudta volna tartani, Hajnalka ragaszkodott anyagi önállóságához. Lehet, hogy nem is szerette volna egész napot az ő társaságában tölteni. Fölharsant a Bohémélet. Visszament a konyhába, a kávéját kevergetve nézett maga elé, mikor a titokzatos hangzat megismétlődött. Lehet, hogy Bellinit kellett volna föltennem, tűnődött, aztán a telefon után nyúlt.
Térdszalag virágkötészet, tessék.
Van olyan étterem, hogy Belcanto?
Te vagy az?
Van valami köze az Operához?
Egymás mellett vannak.
Ja, csak az? Hétre legyél itthon, asztalt foglalok nyolcra.
Szindbád kinyitotta a hűtőszekrényajtót, és elkezdett kigyűjteni belőle minden állottat, tegnapit, ízefogyott, de ehető dolgot: kétnapos sülthalat, megszürkült téliszalámit, fehérrel bepárásodott, kemény trappistát, zöld közepű főtt tojást.
Én sose voltam író, állapította meg, egyszerűen csak az ízek műfordítója, silány elbeszélést, döcögő verset, zavaros képet nem fordítok. Ha csak ennyi várna, maradhattam volna az újlaki templom alatt korhadozó koporsómban. De föltámadtam, Istennek valami célja van velem. A hűtőszekrény megborzongott, kizuhant belőle egy lejárt joghurt, és amikor öngyilkosként szétpaccsant a konyhakövön, ezt suttogta: Isten nem rámenős céljaiban. Szindbád a műanyag poharat is abba a nejlonzacskóba dobta, ahová a többi kétes ételt. Gyorsan lerohant velük a kukához. Fölfelé újra szólt a túlvilági hang, ez a sutyorgó bédekker.
Nem létező világba visz mind a kettő. Az opera is, a Belcanto is. Szindbád homlokát kiverte a verejték. Ó, a nemlét, nyalta meg a szája szélét, mintha a nyelve máris citromos tormamártáson ülő lazacszeletet érintene. És ezt az érzést rögtön le is akarta fordítani. Az ízben benne van egész Európa, vélte, a citrom egy tengertől nem túl távol eső, de mégis elzárt calabriai faluból érkezett, ahová a szél száradó halászhálók szagát hozza, ez adja a citrom kicsit kesernyés mellékízét, ami alkalmassá teszi, hogy tormára csavarják. A torma egy dunántúli kertben nőtt, birsalmafa árnyékában, aki reszelte (mert kézzel reszelték), elsírta magát, és a könnye belepotyogott a tányérba. De a lazac a legérdekesebb. Lázadó. Mikor a biológiai parancs ötévesen fölfelé hajtotta a tengerből egy götlandi folyón, az ember lakta telepektől nem messze egy medve kihalászta, rágcsálni kezdete, de egy vadász épp rálőtt, a lazac visszahullott a vízbe, ösztöneitől és pikkelyeitől megszabadulva újra a tenger felé vette az irányt, ahol még aznap kifogta egy halászhajó.
Nem volt egyszerű elintézni a helyfoglalást. Mikor aztán a recepciós, akivel beszélt, megértette, ki ő, fölkiáltott: úgyis egy kollégája készül ma hozzánk, neki eredetileg négy helyet foglaltunk, kettévesszük az asztalt, és akkor közel lehetnek a zenéhez is. A zene, súgta a telefonba Szindbád, mintha egy nőnek tenne szerelmi vallomást.
Az opera olyan korba visz vissza, amikor az emberek még éreztek színháznyi érzelmeket, egy kitartott magas hang megrepesztette a szívüket, nem a testit, azt a gyerekes formájú lelkit, amelyik olyan, mint egy másfél szobás lakás, az egyik felén kettő, a másikon egy. Az Opera aranyparfümmel befújt kődoboz, melybe hangokat dobált egy hízásnak indult istennő, mint a gyöngysorait az ékszeresládikába.
És a Belcanto, morfondírozott magában, hiszen az egy mai étterem. A hang azonban megint okosabb volt. Mintha a Monarchiában lenne, olyan. Persze Pesten, mért ne ott, és a földalatti is ugyanúgy járhatna a közeli úttest alatt, de a Nyugatiba még gőzmozdonyok érkeznének Pozsony, Bécs és a Tátra felől, hegyi levegőt és másféle Duna-szagot hozva magukkal a füstpamacsaikban.
Kedvese, akinek mind a tíz neve virágnév volt és úgy váltogatta őket, mint az ég a színeit, munka után még fodrászhoz is ment, és a haja most alig ért tovább a vállánál, de a mester fényt és esést adott neki, az arcát úgy koszorúzta, hogy Szindbád a száját oda kellett érintse a szálakhoz, ahogy a sivatagi szél próbál beereszkedni a dzsungel lombszintje alá. Zöld bársonyruhát vett fel, világoszöld kabátkát, és már készen is állt az indulásra. Kocsival megyünk?, kérdezte, és a kulcsos szekrényben keresgélt, dehogy, oda csakis taxival, mondta Szindbád, akinek még ki kellett vasalni a zakóját, mert már hetek óta nem volt rajta, bármilyen szégyen, de farmerban és pólóban üldögélt otthon.
Pontosan nyolckor léptek az étterembe, a telefonból ismerős recepciós fogadta őket. Az író már itt van, súgta. Szindbád nem volt kíváncsi rá, úgy érezte, hogy az ő műfordítói munkája elavultnak tűnhet ebben a miniatürizált korban.
Amint leültek, az étlapra vetette magát. Végre igazi irodalom. Mint egy opera kompozíciója, lapozgatta a sárgás papírt. Nyitány tehát van, két oldalon keresztül az előételek izgalmaiba merült. Vegyestálat rendeltek, és ő hozzá száraz, fehér tokajit, a kedvese, akit most Estikének és Jázminnak szólított felváltva, pezsgőt.
A közelükben elnyúló nagy, fekete zongorához egy sértett arcú fiú ült, a fiatal Ady Endre, gondolta, a játéka egyelőre csendes kíséret volt az előételhez, a zongora azonban a fogát csikorgatta, éhes vagyok, súgta. Szindbád már a marhapástétomot próbálta értelmezni, amit megkönnyített a hozzá adott áfonyalekvár. Erdélyi hegyeket látott a pástétom evése közben. Ha persze rágni merte volna, és nem tartotta volna ínyenc hörcsögként a szájában a ritka étket indokolatlanul sokáig. Mára a pástétom szó is majdnem kiveszett, oda lehetne állítani az állatkertbe a kihalt dodómadár szobra mellé. A pástétom nem krém, bár a hús nem is maradhat egyben, nem fasírt, és főleg nem hamburger. Nem sült, de nem is főtt, nem fűszertelen, de a fűszer sem lehet tolakodó benne. A marhának szálakra kell bomlania, mint Estike hajkoronájának. Az egészet héj kell összetartsa, melynek olyannak kell lennie, mint a hűlő húslevesen megfagyott zsírnak, de nem szabad zsírosnak sem lennie. A pástétom elkészítése éppoly lehetetlen, mint egy jó szonett megírása. Mégis ott volt előtte a tányérján ez a gyengéd és érzelmes mű, nem is a rézbőrű bor illett hozzá, hanem valóban az a gátlásos fehér, mely karcsú üvegpoharában várta, hogy a marha hátára pattanhasson, mint a bikaviador, akinél nincs kard, és így akar menekülni az arénából.
A zenekar kiegészült egy okos arcú hegedűssel, egy fiatal csellistanővel. Nem szeretnék a cselló nyaka lenni, gondolta Szindbád. Aztán szerelmesen Jázminra pillantott, akivel le kívánja élni az életét. Bár azt csak remélte, hogy tényleg él. Önkínzó kérdésére a választ a levesből akarta megtudni. Ezért kagylólevest rendelt, míg a kedves szerencsére kétféle zellerből készült krémlevest. Ha a jó halászléhez legalább ötféle hal kell, hát a zellerkrémleveshez legalább két zellerféle. Egy büszke, buzgó, szinte fehér és sima felszínű, ami nőhetett akár melegházban is, Istenem, akár műtrágyát is szórhattak mellé, de a másik legyen kicsi, göcsörtös, földszínűen sötét, öreg ház vonzáskörzetében hajtson ki titokban, anélkül hogy elvetették volna.
A kagyló sajnos tengeri, állapította meg Szindbád, de kárpótolták ezért a leves erős aromái, melyek mégis otthonossá tették, amit evett, egy kicsi szilkében mintha az alföldi tavak rég eltűnt halászainak üzenete gőzölgött volna, paprika piros pora játszott a bogrács fölött, melybe rengeteg édesvízi kagylót szórtak. Megkapta hát a választ? Igen, azt hiszem, élek, gondolta.
Az író a szomszéd asztalnál nagyképű elismeréssel tapsolta meg a szopránt, aki könnyed operettdarabot énekelt, a termet magabiztosan betöltve egy nő pár titkával. Szindbádot bosszantotta, hogy kollégája túl látványosan fejezi ki tetszését, ez sértés, gondolta, szeretett volna odamenni, hogy megfékezze, de inkább kikanalazta a levesét. A főétkezéshez megérkezett a vörösbor. És Jázminnak a fehér. Koccintottak.
A vörösbort nem lett volna szabad kitalálnia Istennek, gondolta Szindbád, mikor fenékig ürítette az első poharat, vagy ha kitalálta, legalább a villányit spórolta volna meg magának. Nélküle sokkal őszintébben tudnánk szidni egymást. Mért kell egymást szidni, kérdezte Estike. Nem téged, drágám.
Csak nem erre az alakra vagy féltékeny?
Sose voltam féltékeny más írásaira.
Amióta bejöttünk, engem néz.
Tudod mit, akkor én meg az ő asztaltársát fogom szemezésre.
Ezt azonban kár volt felajánlania Szindbádnak. Ugyanis ahogy az íróval szemben ülő nőre nézett, elakadt a lélegzete. Szakasztott, mintha Jázmin ült volna ott. A haja egy kicsit hosszabb, az öltözete kicsit decensebb, és szemüveg is volt rajta. Ennek a másik Jázminnak a pillantása épp Szindbád felé tévedt, és amikor találkozott a tekintetük, hatalmas szikra pattant, kialudt a teremben a lámpa, egy pincér tűzijátékkal ment el az asztaluk mellett, a sarokban valakinek a születésnapját ünnepelték.
Van neked ikertestvéred?
Csak egy húgom.
De az a nő megtévesztésig hasonlít hozzád.
Miféle nő?
Hát az ott az íróval.
Engem látsz a tükörben. Az író egyedül van.
Meghozták a húst. Bifsztek Rossini módra. Igen, reggel Rossinit kellett volna hallgatnia, akkor most nem lenne semmi baj. Ez egy szív itt az asztalok között, gondolta Szindbád, egy nő a csúcsán, két férfi a két íves páholyban. Kettévágta a marhahúson barna mártásban nyugvó libamájat, megcsapta egy régi falusi udvar sok zöreje, kiskapu nyikorgása, libák egymás közti halk tereferéje. Odaintette a pincért. Az öltönye zsebéből vékony kesztyűt húzott elő, névkártyát tett mellé. Adja át ezt annak az úrnak, mutatott a tőle karnyújtásnyira ülő íróra.
Ezüsttálcán kínálták az egyre gyűlöltebb alak elé a két tárgyat. Előbb a névkártyát vette kézbe, elmosolyodott és odabiccentett Szindbádnak, a kártyát átadta partnerének.
Most se látod azt a nőt?, kérdezte Szindbád Estikétől.
Az író fölállt a helyéről, odalépett Szindbádhoz, letette a kesztyűt az asztalra, kezet nyújtott. Nagyon örvendek, én mindig azt hittem, hogy ön kitalált alak, mondta. A selyemkesztyűt nem értem.
Párbaj, te szégyenletes disznó. Olyan megrögzötten bámulod a menyasszonyomat, hogy azt nem tűrhettem tovább.
Menyasszonyod?, hökkent meg Jázmin. Tehát ezért hoztál erre a drága helyre?
Hiszen ön egyedül ül az asztalánál, mosolygott egy pincér udvariasságával az író.
Szindbád fölpattant, a kesztyűvel meglegyintette ellenfele arcát. Megrögzött hazudozó, mondta.
Író vagyok, mentegetőzött a jelenkori ember.
Én sose hittem az olyan irodalomban, ami nem alapul a legszigorúbban a valóság tényein. Erre már az írónak is elborult a tekintete. Mikor és milyen fegyverrel?
Most azonnal, és kard.
Azonnal? Szindbád, te ilyen türelmetlen lettél?, váltott át az író is a tegezésre. Közben a pincérek szorosan egymás nyomában, fehér macskaként elsuhantak mögöttük és sorfalat képezve a zenészek körül énekelni kezdtek. A zenekar hálásan kísérte őket, így nem kellett látniuk az egyre kínosabb jelenetet a két kétszemélyes asztal között. A pincérek az élet céljáról daloltak, és azt az evésben és ivásban jelölték meg. Szindbád tehát fölkapta a poharát, és leült. Így tett az író is. Mindkettő az asztaltársára mosolygott. Mit akart?, kérdezte Estike. Szindbád intett, hogy úgyis mindjárt kiderül. Kezébe vette a kést, és szeletelni kezdte a marhahúst. Edzés, vélte, a levágott darab után piros seb maradt a bélszínen, a győzelem ígérete. A szám végén szólt a pincérnek, hogy legyen szíves, hívja ide a tulajdonost.
Valamivel talán elégedetlen, Szindbád úr?
Ellenkezőleg. Különösen diszkrét dologban kérném segítségét. Úgy alakult, hogy párbajozni fogunk a szomszéd asztalnál ülő tolakvó alakkal.
Fáradjanak velem a klubba, talán tisztázni tudjuk az ügyet. Szindbád fölállt és intett az írónak, hogy kövesse. A klub alig volt kisebb, mint a helyiség, ahol ültek. Az asztalok azonban üresek voltak, csak az egyikhez érkeztek meg az éppen szünetet tartó zenészek. A tulajdonos a hátsó sarokasztalhoz kísérte őket. Herz úr, fatális félreértésről van szó, mondta az író. (Herz? Szív? Ez a szó üldöz ma engem.)
Van-e párbajozásra alkalmas kardjuk, vagy valami tőrféleség?
Nem vívhatnánk inkább számítógépes játékon, kérdezte bután az író, mire maga a tulajdonos sietett Szindbád segítségére. Nem McDonald’s-ban vagyunk, mikor idejött, figyelmeztettük, itt szembe kell néznie annak veszélyével, hogy a valósággal találkozik.
Legszívesebben magát is kihívnám párbajra, mondta ijedten az író, és látszott rajta, hogy épp a fordítottját gondolja.
A recepciós már hozta is a nagy könyvre emlékeztető dobozt. Két rövid pengéjű, díszes markolatú vágószerszám feküdt vörös bársony ágyban. Uraim, itt is lefolytathatják nemes versengésüket, de megtisztelnének, ha a műsor keretében történne, közönség előtt.
Az író idegesen fölnevetett. Miért ne? Kiemelte az egyik tőrt, kézbe vette, és suhintott vele kettőt. Kettévágta a levegőt, úgyhogy az csengve ledőlt kétfelé mellettük, és rengeteg üvegszilánk szóródott szét a padlón. A tulajdonos elismerően bólogatott, segédekre nincs is szükségük?, kérdezte.
Én önt választom, mondta Szindbád, orvos biztos akad a vendégek között, mondta váratlanul magabiztossá válva az író. Ő a tenort és a nagybőgőst kérte fel. Mikor azok szolgálatkészen meghajoltak, jelezve, hogy szívesen a rendelkezésére állnak, fölpattant a szoprán is, és futólag szájon csókolta az írót. Szindbádban forrni kezdett a harag. A nőkre nekem kéne ilyen hatást gyakorolnom, gondolta, de ez még azt is letagadja, hogy Estike itt van velem. Na majd nagyot néz mind a két nő, amikor megmutatom, ki vagyok, gondolta. Ő is kézbe vette a tőrt, nehéz volt, alig bírta tartani.
Elindultak az étterem felé. Herz úr, nem lesz ebből baj?, kérdezte a recepciós aggódva. Mi nem vagyunk gyáva hely, hangzott a nagyvonalú felelet, ami végre erőt adott Szindbád egy évszázadot az irodalomban töltött, nem túl izmos karjának, hogy tisztességesen meg tudja emelni a fegyvert.
Az író két segédje a hangszerekhez ült és játszani kezdett. A tulajdonos bejelentette, hogy különleges attrakcióra kerül sor, irodalmi párbaj következik. Szindbád hallotta, hogy Estike felsikolt. Velük együtt egy pepita zakóba öltözött, megtermett prímás is a színre lépett, és azonnal őrjöngő tempóban hegedülni kezdett. A pacsirtát? De ez nagyobb madár volt. A sas? A griff? A turul? A fény elhalványodott, az asztaloknál a férfiak gyáván letették a kést, és villájukat kíváncsian a húsba döfték a nők. Reflektorfény hullott a két párbajozóra, de nem az épületből, hanem a Dalszínház utca felől, az Opera egyik ablakából. A két irodalmár fölemelte kurta fegyverét. Csodálatosan csillogtak a fényben, egy röpke taps már e nemes mozdulatukat is jutalmazta.
Szamorodni, kiáltotta Szindbád, egy pincér azonnal nyújtotta is eléjük két kis kupicában. Egyszerre kiitták. A zene már füstölt. Az író szavalt:
Szamorodni, szamorodni,
nem fogok én szomorkodni,
mert ha sírok, nem látok mást
csak hófelhőt és jégzajlást.
A magyarul értő közönség tapsolt, a fegyverek egymáshoz ütődtek, egy forgószínpad fél méter magasra emelte őket és forgatta, mint fazekaskorong az agyagot. Valami készül belőlünk, gondolta az író vagy Szindbád, egyszerre nem gondolhatták, mert az író már oda is bökte: Bikavér. Szindbád, aki eddig inkább Reviczkyre hagyta a versírást, rávágta:
Szomorú bikavér,
fehér véres hurka,
az égre, ha felér
Szent Péter meghúzza.

Az üveget, a hurkát,
ne hordj éjjel parókát,
de nappal se álarcot,
akárki vagy, rád látok.
Az író a karjához kapott, Szindbád tőre tízcentis szakaszon felmetszette a zakója ujját, és a metszésben finoman késkezelte a csenevész felsőkart. Vér buggyant elő, nem túl heves, csak amolyan tintaszínű. Piros tinta volt, ami ömlött. Az író nem érzett fájdalmat, de a vértől Jázmin elájult. Szindbád odalépett hozzá és megszagoltatta vele az asztalán levő fehérbort. Rögtön magához tért.
Mentő állt meg az utcán, a mentősök hordággyal akartak bejönni, de az író kiabált, nem szükséges. Szűnni nem akaró taps közepette kibotorkált a mentőhöz és az operából rá irányuló világítástól kísérve elhelyezkedett a hátsó ülésen.
Szindbádhoz egy rendőr lépett, elkérte a papírjait. Maga az? Én azt hittem, csak ahhoz a filmhez találták ki, mondta, és visszaadta az igazolványát. Semmit nem öregedett. Kérem, ne felejtse el, hogy más időket élünk, tette hozzá.
Tudom, de itt olyan, mintha még mindig otthon lennék a világban.
Akarja, hogy bezárassuk ezt a helyet?
Dehogy. Ezentúl hetente legalább egyszer eljövök, különben előbb-utóbb elhurcolnának az ördögök egy bevásárlóközpontba.
Azt hiszi, Szindbád úr, hogy még lehet normálisan élni?
Az utóbbi fél évben már nemigen hittem, de ez az este visszaadta a bizalmamat.
Képzelje csak, biztos úr, megkérte a kezemet, kottyantotta közbe Estike.
Hát megnősül? Megkomolyodott vénségére?
Csak akkor, ha Estike péntek esténként eljön velem ide, vagy elenged.
Szindbád nem ült vissza, menni készült, elégedetten nézte a másik asztalt, amely már üres volt.
Ajánlhatok még egy fagylaltos gesztenyepürét?, kérdezte ravaszkásan csillogó szemüveggel a tulajdonos.
Persze, lelkendezett Estike. A számlát kérem, mondta Szindbád, aki a történtek után csak visszaroskadni bírt a székére. A szék nagyot nyögött, mintha egy egész világ súlyát tartaná, egy évszázadot, de nem volt a sóhajában panasz vagy elégedetlenség.
A vendégeim voltak, mondta a tulajdonos gálánsan.
Az utcára kilépve egy részeg ember hajolt eléjük, a nyakkendője úgy lengett, mint kút fölött a vödör, ha tudom, én is verekedést rendezek, aztán élvezem az ingyen kaját. Jázmin iszonyodva nézett rá, ostoba, ez nem kaja volt, mondta, és egy hatalmas pofont kevert le az okvetetlenkedő alaknak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu