Szabó Róbert Csaba
A terítőasszony

Egy kötélen száradok. Sokan száradnak kötélen, ha nem is akarják, akkor is, és ha ez legfőbb vágyuk, attól is függetlenül. Persze, nem is létezik legfőbb vágy, itt mindenki szárad. A terítőasszony, na, igen, róla csak úgy illik, hogy kérem. Meg lehet, sőt, meg kell kérni, például arra, hogy levegyen. Ha megszáradtam. És akkor levesz. Lehet, hogy önszántából, de le. És legközelebb, éppen ezért, nem kell megkérni rá. A kötél hosszú, sem két kirögzített pontját nem látom, sem azt, ha esetleg levennének, hová mehetnék.
A kötél a hasfalamba eszi magát, mert csak úgy át vagyok dobva. A szomszédom is át van, csak ő maga alá kapta a kezét. Nem úgy csüngeti le, ahogy én, hogy a pulzusomat kétszeresére dagadva érezzem. Más a technikája, és soha nem fogja elárulni, mivel jobb az, ha az ember a hasa és a kötél közé becsempészi párnának a kezét. A szeme viszont nyitva, így figyel. Azt lesi, hogyan csinálom. Nagyon régóta figyel, mintha így akarná valahogy túlélni ezt az egészet, mintha erőt akarna meríteni abból, ahogy itt száradok. Fél-fél liter vér ülepedik le két kézfejem ereiben. Az erek falát kidagasztja, lehet, hogy egyszer csak szétrepednek, és akkor spriccelni fog. Lehet, hogy pontosan a szomszédom szemébe, és akkor nyilván nem fog ennyire bámulni, észre fogja venni magát.
Két szomszédom van. Mindkettő ki van terítve, csakúgy, mint én. Középen vagyok, a nyakam még nincs elzsibbadva, habár el lehetne. Kitartó vagyok, a terítőasszony szivaccsal élesztget. Valószínű, ez az oka annak, hogy én nem csöpögök. Mert nem. Két szomszédom alatt hatalmas tócsa, akárki az esőre fogná, pedig nem az. Ők csöpögnek. Persze, lehetséges, arra szolgál, hogy szembe tudjanak nézni önmagukkal. Hogy lássák szemük legmélyén, ami a lelkiismeretbe fullad, mint minden alagút, hogy miért vannak kiterítve. Valószínűleg ezt kutatják. Már ha nem éppen engem figyelnek, engem, akinek más a technikája, és nincs tócsája. A terítőasszony nagy darab, izzad, ha kiterítnék, ő is csöpögne. Persze, nem terítik ki, mert nincs, aki. Nehezen mozog, és hangosan szuszog, nagy darab zsák, ami felfúvódik és leereszt. Itt toporog, hátha valamit tennie kell még. A szomszédaim állandóan szólongatják, én nem. Tudom, azért fizetik, hogy engem kiszolgáljon. Bár nem tudom, ki lenne hajlandó fizetni. Egyenesen az arcába bámulok, átellenben lecsüngő két lábam között. Csak ennyi lehetőségem van. Neki viszont jóval előnyösebb helyzet adatott meg. Ha akarja, a szemembe nézhet, ha akarja, a hátsómat figyelheti, egészen közelről. De meg is kerülhet, és akkor a tarkómba fújhat, kiirthat minden időközben elszemtelenedő élősködőt, amelyeknek kedvenc helyük a kiterített halántéka. Nem mondom, hogy nekem megcsinálja, de érzem, hogy számíthatok rá egy idő óta.
Lehet, hogy szerelmes is kellene legyek a terítőasszonyba, ha már ennyi mindenre képes volna értem. Ha már gondot fog viselni rám. Tudom, csak annyi pénzt vesz ki nadrágom zsebéből, amennyivel hazamehet taxival, hogy összeszedje legfontosabb dolgait. Aztán visszajön, fújtatva, mert másképpen nem tud. Befekszik a két tócsa közé, alám. Így belátok a szájába, látom az aranyfogát, és a torkát, de látom a szemét is, mélyen belátok a szemébe. Persze, csak ha a szemét akarom figyelni, ezt az alagutat, hogy megtudjam, miért vagyok itt kiterítve, ezen a kötélen, és nem a szomszédomat lesem, hogy rájöjjek, mit csinálok rosszul. És ettől a pillanattól kezdve, tudom, el kell neveznem. Nem árulom el, minek.
Amikor már mindkét szomszédom elhallgat, nem figyel tovább, akkor én is megszólalok. Különböző kérdéseket teszek fel, bár én sem szeretem, ha faggatnak, és biztos a terítőasszony is így van vele. Mégis megmondom, és ekkor jó nagy lélegzetet veszek, nehogy végképp elmerüljek az alattam tátongó mélységben, szóval mégis megmondom, aztán megkérdezem, mit szól ahhoz, aminek elneveztem. Azt kérdezi, miért nevezem éppen így. Erre nem fogok válaszolni, hagyom, hogy kínlódjon.
A múlt éjjel, mert mégiscsak változik valami itt körülöttünk, azt álmodtam, valakik elvágták a kötelet. Kétoldalról, egyszerre, ugyanabban a másodpercben, vagy ugyanannak a másodpercnek a töredékében. Az olló szárnyainak összecsattanása, mintha madár, ahogy elszakad földtől, portól, hogy majd megint visszacsapódjon, pendülés kifeszített húron, hamarabb ért el hozzám, mintsem leestem volna. Nem tudom, ettől fodrozódott olyan sokáig a tócsa felszíne, vagy a becsapódás okozhatta, vajon megérezte, hogy pendül, hogy fodroznia kell, vagy én közöltem vele. Már majdnem szárazak voltunk. Azóta nem fáj a hátam sem, volt egy percem, amikor elhittem, hogy egyenes a derekam, ezért. És pár lépést is tehettem, persze, nem mondom, hogy messzire, dehát nem a távolság a fontos, hanem a járkálásnak ez a bizonyosságba vetett hite, hogy lehet. A terítőasszony nem volt sehol, csak egy tócsa alattam.
Már nincs sok hátra, míg megszáradok, és akkor levesznek. Ha senki nem változik tócsává időközben, akkor akár a szomszédommal is beszélgetni fogok, hátha tud valami közelebbit az időjárásról.
Újabban kitűnő a közérzetem.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/