(Pozsony) Két hónappal ezelőtt beidéztek a bíróságra egy olyan eset miatt, amely húsz éve történt. Egy szlovák katolikus pap misét tartott egy magánháznál a hegyekben. A kommunista titkosrendőrség leleplezte, a legfelső bíróság elítélte, úgy döntött, hogy börtönbe küldi. Ez a bíró mindmáig ott van a legfelső bíróságon. Az SME című napilap, amelynek főszerkesztője vagyok, írt az esetről, hozzátéve, hogy ez politikai per volt. A bíró védekezett – azt állította, hogy az érvényben lévő törvényeknek megfelelően ítélkezett –, helyreigazítást követelt és hárommillió koronát az SME című napilaptól hitelrontásért. Ott találtam magam a bíróságon, szemben ezzel a bíróval. A vitánkkal egy másik bírónak kellett foglalkoznia, aki úgy negyvenéves lehetett. Nyilván ő is megtapasztalta a volt politikai rendszert.
A per során szelíden viselkedtem, nem akartam emlékeztetni az idősebb bírót azokra a perekre, ahol embereket halálra ítéltek, nem akartam azzal jönni, hogy annak idején éppen a bírák voltak az igazi bűnösök, akik kiszolgálták a rendszert, és segítettek elnyomni a szabadságot.
Nem akartam megkérdezni, hogy vajon annak, aki vakon követte a kommunista törvényeket, joga van-e ítélkezni jóról és rosszról a demokráciában. Szlovákiában az ilyen kérdés provokatívan hangzik, olyan színben tűnnék fel, mint egy javíthatatlan másként gondolkodó, aki nem képes elfogadni a demokratikus pluralizmust.
Nem akartam megbántani a fiatalabb bírót sem. Lehet, hogy fiatal korában tagja volt a kommunista pártnak, mint a mai jogászok többsége. Csak annyit akartam: ismerje el, hogy az újságoknak jogukban áll azt állítani, hogy a pappal szembeni per politikai indíttatású volt. Nem volt politikai per – így szólt a bírói döntés. Akkor az volt a törvény, tette hozzá. Az SME című napilapnak meg kellett követnie a legfelső bíróság bíráját és fizetni neki hárommillió koronát.

A cinizmus volna az európai demokrácia lényege?
Egy hónappal később Szlovákia és hét másik közép-kelet-európai ország tagja lett az Európai Uniónak. Ez a nagyszerű esemény nem következhetett volna be a kommunizmus tizenöt évvel ezelőtti bukása nélkül. Ennek a bírónak az ítélete azonban azon számos tanújelek egyike, amelyek azt bizonyítják, hogy ezek az országok úgy csatlakoznak az Unióhoz, hogy közben még ott csörgedezik a kommunizmus az ereikben. Nem a kommunista ideológiáról beszélek – az már réges-rég kimúlt. Hanem arról, hogy az emberek nem hajlandók erkölcsi kérdést csinálni a múltjukból.
Ennek látszólag praktikus okai vannak. A szlovák társadalom nehezen viselné el a kommunista múlt számonkérésének következményeit. Hány bíró van, aki nem vehetne részt tovább az igazságszolgáltatásban, hány rendőrtisztnek kellene letennie a szolgálatot, hány politikusnak kellene eltűnnie a közéletből? Ez túl sok volna egy kis társadalomnak, nem tudna rendesen tovább működni. Ezért aztán a felejtés a spontán védekező mechanizmus a működésképtelenség ellen.
A morál és az igazságvágy bizonyos értelemben gátolja a kezdeti gyors fejlődést és gazdasági növekedést, mert sok időt és energiát igényel azzal, hogy választ vár a kérdéseire. És a posztkommunista országoknak most rohamos gazdasági növekedésre van szükségük ahhoz, hogy felzárkózzanak a régebbi uniós tagokhoz, amilyen gyorsan csak lehet. Nincs idő a múlttal vacakolni olyankor, amikor azon igyekszünk, hogy utolérjük a jövőnket.
A posztkommunista országoknak ezzel együtt igen sokba kerül ez a gyakorlatias vagy pragmatikus hozzáállás, és fennáll a veszélye annak, hogy ezt majd az unió is megérzi. Az ár, amit ezért fizetni kell, a közélet rendkívüli korruptsága és cinizmusa.
Ennek a cinizmusnak a legnyilvánvalóbb, de nem egyedüli áldozatai a szlovák romák. Kétségbeejtő szegénységben élnek, mivel az állam drasztikusan csökkentette a nekik folyósított szociális segélyeket, hogy munkára kényszerítse őket. De nincsenek munkalehetőségek, és különben sem akar senki romákat alkalmazni. A rasszizmust hallgatólagosan elnézik, akárcsak a kommunista múltat.
Ha eltekintünk a szociális és ideológiai vonatkozásoktól, azt mondhatjuk, hogy a romák sorsa a csehszlovák értelmiségiek 1968 utáni sorsához hasonlít. A rezsim kizárta őket az egyetemekről, azt akarta, hogy dolgozzanak – ugyanakkor mindent megtett, nehogy állást találjanak maguknak. De míg a disszidenseknek és értelmiségieknek sikerült elnyerniük Nyugat-Európa rokonszenvét, szívesen fogadott emigránsok voltak, a Nyugat rémülten becsapja az ajtót a romák orra előtt. Lehet, hogy optikai csalódás, de ez cinizmusnak látszik. A szlovák társadalom azonban úgy veszi ezt, mint annak a felfogásnak a megerősítését, miszerint a cinizmus az európai demokrácia lényege – az ország tehát jó úton jár. Ez az, ahol az európai reagálás visszaüt.
Én ettől teljesen eltérő reagálásban bíztam. Azt hittem, hogy a posztszovjet országok előbb-utóbb megtanulják a Nyugattól, hogy a demokráciát nem lehet érvényre juttatni igazság, morál és szabadságvágy nélkül. De kezdem egyre erősebben érezni, hogy az Unió nyugati feléből is kivész ez a vágy. És úgy gondolom, hogy erről is a kommunizmus tehet. A kommunizmus bukása összetörte azt a tükröt, amelyben Nyugat-Európa saját liberális demokráciájának szépségét és nagyszerűségét csodálhatta. Immár nincs tükre, amibe pillanthatna, kezdi tehát elveszíteni nemes arcélét. És kezdi elveszíteni az ellenállását is azzal szemben, ami a gyengéje, és ami erős visszhangra találva tér majd vissza az Unió keleti feléből. Új tagjai nagyon tanulékonyak, és az a benyomásom, hogy a politikai gondolkodás gazdag nyugati könyvtárából egyetlen könyvet kölcsönöztek csupán – a politikai cinizmus tankönyvét.

Berlusconi szlovák tanítványai
Ez valahogy arra a történelmi sztereotípiára emlékeztet, amely szerint Kelet-Európa mindig a legrosszabbat veszi át a Nyugattól. Ha Adam Smith és Marx Károly közül lehetett választani, biztos volt, hogy Marxot választják. És ma is tévedhetetlenül választják Machiavellit Tocqueville helyett.
Ezért van aztán, hogy Silvio Berlusconi annyira népszerű Szlovákiában. Ő volt a mintaképe Vladimir Meciarnak, aki hat hosszú éven át irányította a szlovák politikát, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Fareed Zakhariának meg kellett alkotnia az “illiberális demokrácia” legújabb fogalmát. Meciar 1998-as választási kampányát Berlusconi Forza Italia futball-jelszavára alapozta: “Hajrá Szlovákia!”. Szlovákiában szerencsére kevés volt a futballrajongó, és Meciar végül veszített.
Pavol Rusko, a jelenlegi gazdasági miniszter Berlusconinak egy másik csodálója. Előbb alapított egy sikeres kereskedelmi televíziót, aztán egy politikai pártot. Szlovákiának eddig szerencséje volt, hogy Rusko nem olyan ügyes, mint Berlusconi. Még a jelenlegi miniszterelnök, Mikulas Dzurinda is nagy barátja Berlusconinak. Mindketten elmondhatják magukról, hogy rekordot döntöttek a hatalmon maradásban. Dzurinda miniszterelnöknek van még egy jó barátja, osztrák partnere, Wolfgang Schüssel, aki Jörg Haider pártjával alkot koalíciót.  Schüsseltől Dzurinda azt tanulta, hogy a politikában bárkivel szövetségre lehet lépni. Ezért barátkozik újabban olyan könnyen Meciarral, így működik az európai visszacsatolás.
De még az Olaszországnál és Ausztriánál jobb hírű országok is politikai cinizmusra tanítják a posztkommunista országokat. Tony Blair kezet fogott Muammar Kadhafival, akire Kelet-Európában egy baráti ország vezetőjeként emlékeznek a kommunista időkből. És Schröder kancellár Kína legmagasabb szintű képviselőit fogadta legutóbb nagy ovációval.
Mit szűrhet le ebből a szlovák társadalom? Csupán azt a tényt, hogy a diktátorokat és kommunistákat rehabilitálták Európában – és hogy jól tette, hogy nem volt hajlandó a fájdalmas szembenézésre a saját múltjával.
És miután Tony Blair támadása a BBC ellen sikerrel járt, Mikulas Dzurinda szlovák miniszterelnök is azonnal pert indított az SME ellen, helyreigazítást és ötmillió korona kártérítést követelve. Láthatóan a legnagyobb élvezettel idézte Donald Rumsfeld amerikai külügyminisztert, aki nem hajlandó ezentúl újságot olvasni.
És ha már Rumsfeldről van szó, vajon milyen hatása lesz az iraki foglyok kínzása körüli botránynak Szlovákiára? Attól tartok, hogy nem figyelmeztető, hanem bátorító hatása lesz a hazai rasszizmusra a romákkal szemben, akik végső soron eléggé hasonlítanak az irakiakra.
A globalizáció révén növekszik a visszacsatolás veszélye, amit a Nyugat láthatóan nem vett tekintetbe. Az Európai Unió keleti országai nem voltak teljesen felkészülve mindarra, amit a nyitott világban láthatnak, és intuitív módon azokat a mintákat veszik át, amelyek a legsimábban illeszkednek saját politikai cinizmusuk készletéhez. Ezeknek a kurzusa ugyanakkor a Nyugat rosszabbik részét erősíti, amely gyorsan megérzi bennük a szövetségest. Berlusconi már biztosan tudja, hogy számíthat szlovák barátaira, amikor csak akarja.
Így aztán könnyen előfordulhat, hogy minél jobban hat majd egymásra az Unió keleti és nyugati fele, annál több cinizmus jut érvényre, kiszorítva az igazságérzetet és a morális érzéket, holott éppen ez volt az, amiből Európa megszületett.
Szomorú igazolása volna ez annak a történelmi közhelynek, amely szerint ami Nyugaton csírázik, Keleten érik be. De ha Európa aratja le ennek a bűnnek, a hatalmi cinizmusnak a termését, az elég furcsa paradoxon lesz, mert azt jelenti majd, hogy ezt a történelmi csatát mégis a Kelet nyerte meg, pontosabban a kommunizmus, amiről azt hittük, hogy megbukott tizenöt évvel ezelőtt. Az a kommunizmus, amelyet a legfelső bíróság bírája az ereiben hoz magával az Európai Unióba.

Bibliográfia

ŠIMEČKA, Martin M.
Dzsin
Kalligram, 1993

“A reálszocializmus tanulságai”
Lettre Internationale, 48

“A szlovákok és az EU-csatlakozás”
Lettre Internationale, 49

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu