Egy város lehet működésképtelen, bűnös, mocskos, dekadens – a legtöbb
ember mégis szívesen él még a legrosszabbikban is. Miért? Mert a város
lehetőség arra, hogy összetettebb emberi lények legyünk. A város olyan
hely, ahol az ember megtanulhat idegenekkel élni, ahol ismeretlen emberek
tapasztalataihoz és érdeklődéséhez kerülhet közelebb. Az egyformaság elaltatja
az elmét, a sokféleség serkenti és telíti. A város segít önmagunkról gazdagabb,
összetettebb képet kialakítani. A városi ember nem egyszerűen bankár vagy
utcaseprő, afro-karib vagy angolszász, angol vagy spanyol anyanyelvű, burzsoá
vagy proletár, hanem ezek közül néhány vagy mindegyik lehet, sőt még annál
is több – a városi ember nem szilárd identitásminták alanya. Az emberek
identitásukról többszörös képet alkothatnak, annak tudatában, hogy kilétük
attól függően változik, éppen kivel vannak együtt. Ez az idegenség hatalma:
az önkényes definiálástól és azonosítástól való szabadság.
A kisvárosi Amerikában Willa Cather írónő attól rettegett, hogy felfedhetik
leszbikusságát. Így írt egy barátjának, mikor 1906-ban a New York-i Greenwich
Village-be került: „Ezen a titokzatos helyen végre levegőhöz jutok.” A
városlakót – öltsön bár szenvtelen maszkot a nyilvánosság előtt, legyen
mégoly hideg és közömbös másokkal szemben – bizalmas körben lehet, hogy
felrázzák az idegen kapcsolatok, és mások jelenlétében meginog a meggyőződése.
Ám mindezen erények nem törvényszerűek. Az urbánus élet egyik nagy
kérdése, hogy a város komplex tartalmai hogyan hathatnak úgy egymásra,
hogy az emberek valóban kozmopolita életet éljenek, és a zsúfolt utcák
ne a félelem, hanem az önmagunkról való tudás helyei legyenek. Az „idegenek
szomszédsága” Emmanuel Levinas francia filozófustól származó fogalma éppen
azt a törekvést fejezi ki, amit a városaink tervezésénél szem előtt kellene
tartanunk.
Piramisok és körök – a nyertes mindent visz
Az építészek és tervezők ma új kihívásokkal néznek szembe. A globalizáció
átalakította a termelést; az emberek számára rugalmasabb és kevésbé szigorú
munkát és a város eltérő megtapasztalását teszi lehetővé.
A 19. században Max Weber német szociológus a modern üzlet világát
a katonai szervezetekhez hasonlította: mindkettő a piramiselv alapján működik,
a tábornokkal vagy főnökkel a csúcson és a katonákkal vagy dolgozókkal
a talapzaton. A munkamegosztás minimalizálta az ismétlés esélyét, és a
talapzaton dolgozó minden csoportot külön funkcióval látott el. Ily módon
a vállalatvezető a csúcsról meg tudta mondani, hogyan működik a futószalag
vagy az adminisztráció, éppen úgy, ahogyan posztjáról a tábornok stratégiailag
irányítani tudta a távoli szakaszokat. Aztán a munkamegosztás fejlődésével
a különféle munkások iránti kereslet gyorsabban nőtt, mint a főnökök iránti
igény.
Az ipari termelés területén Weber piramisa a fordizmusban, a dolgozó
ideje és hatékonysága feletti katonai típusú mikro-igazgatásban testesült
meg, ami mindössze néhány szakember irányító munkáját igényelte. Az amerikai
General Motors Willow Run autótelepe ezt a működést szemléletesen illusztrálta
egy mérföld hosszú, negyed mérföld széles építményével, melybe az egyik
végén nyersvasat és üveget töltöttek, a másik végén a kész autó gurult
ki. Ilyen gigantikus léptékben csak egy szigorú, ellenőrzött munkarendszer
tudta a termelést összehangolni. A fehérgalléros világban az 1960-as évek
IBM-jéhez hasonló vállalatok szigorú ellenőrzöttsége tükrözte ezt az ipari
folyamatot.
A vállalatok egy generációval ezelőtt fellázadtak Weber piramisa ellen,
és a hierarchikus menedzsmentstruktúrák felszámolását, bürokraták helyett
új információs technológiák alkalmazását, s ezzel a bürokrácia lépcsőinek
eltávolítását, a kötött funkciójú munka helyett pedig rövidtávon, meghatározott
feladatokon dolgozó teamek bevezetését célozták meg. Az új bizniszstratégiában
teamek versengenek egymással azért, hogy a csúcson meghatározott célokra
a lehető leghatékonyabban és leggyorsabban reagáljanak. Ahelyett, hogy
egy adott utasításláncon belül mindenki a maga meghatározott kis szeletén
dolgozna, megduplázódik a funkció: sok különböző team verseng egy feladat
leggyorsabb és legjobb megoldásáért. A vállalat így gyorsabban tud reagálni
a változó piaci követelményekre.
A munka új világának apologétái szerint ez a világ demokratikusabb,
mint a régi, militáns típusú szervezet. Csakhogy ez így nem igaz. A weberi
piramist egy kör váltotta fel, ponttal a közepében. A központban néhány
menedzser döntéseket hoz, feladatokat oszt, eredményeket bírál. Az információs
forradalom a szervezet működését közvetlenebbül ellenőrizhetővé tette,
míg a régi rendszerben az utasítások az utasításláncon lefelé haladva gyakran
módosultak és fejlődtek. A kör perifériáján dolgozó, versengő teamek szabadon
reagálhatnak a központból kibocsátott feladatokra, és szabadon rendelkezhetnek
a kivitelezés eszközei felett – de sosem szabadabbak a feladatok meghatározásában,
mint korábban.
A bürokrácia weberi piramisában azt jutalmazták, ha a legtöbbet hoztad
ki magadból. A pontközpontú körben azt díjazzák, ha egy team legyőzi a
többit. Robert Frank közgazdász „a nyertes mindent visz”-szervezetnek hívja
ezt; ebben a rendszerben a munka önmagában nem érdemel elismerést. A bürokrácia
átalakítása – mondja Frank – hozzájárul a flexibilis szervezetekben tapasztalt
fizetés- és egyéb juttatásbeli hatalmas különbségekhez.
A flexibilis kapitalizmus ugyanúgy hat a városra, mint a munkahelyre
A flexibilis munkahely mantrája a „nincs hosszú táv”. A karrierutakat
meghatározott, korlátok közé szorított feladatokból álló munkák váltották
fel; ha a feladatot teljesítették, gyakran a munkának is vége. A kaliforniai
Szilikon-völgy high-tech szektorában az átlagos munkaviszony hossza körülbelül
nyolc hónap. Az emberek körül folyamatosan cserélődnek a munkatársak: a
modern menedzsment-elmélet szerint egy team „szavatossági ideje” legfeljebb
egy év lehet.
Ez a minta még nem domináns vonása a munkahelynek, csak a változás
fő irányvonalát jelöli ki: ilyen lesz a szakma, amikor senki sem épít majd
új szervezetet a tartós foglalkoztatás elvére. A flexibilis szervezet a
lojalitást vagy szolidaritást csak annyira pártolja, amennyire a demokráciát.
Nehéz egy olyan szervezet iránt elköteleződni, amelynek nincs meghatározott
karaktere; nehéz lojálisan viselkedni egy irántad lojalitást nem mutató,
instabil intézménnyel szemben. Az üzleti szféra vezetői lassan belátják,
hogy az elköteleződés hiánya gyér produktivitásba és kelletlen testületi
titoktartásba fordul át.
Felszínes és rövidtávú kapcsolatok
A szolidaritásnak a hosszútáv eltörléséből következő hiánya kényesebb
ügy. A darabbér-munka stresszeli az embereket, és a közös munka végső stádiumát
a vesztes teamek között a visszavágás jellemzi. Az informális bizalom kialakulása
időigényes, mert az embereket meg kell ismerni. Az időleges tartózkodás
egy-egy szervezetben lazításra, be nem avatkozásra nevel – hiszen hamarosan
úgyis kiszállsz.
A kölcsönös kötelezettségvállalás hiánya az egyik oka annak, hogy a
szakszervezeteknek annyira nehéz a dolgozókat a Szilikon-völgyhöz hasonló
flexibilis iparágakban vagy vállalkozásokban megszervezniük; meggyengült
a sorsközösség, érdekközösség tartós készleteként értelmezhető szolidaritás
jelentése. Társadalmi szempontból a rövidtávú rendszerek ellentmondásosak,
mert az emberek nagy nyomás alatt, keményen dolgoznak, de a többiekhez
való viszonyuk sajátosan felületes marad. Ez nem az a világ, melyben az
elmélyült kapcsolatoknak hosszútávon sok értelme lenne.
A flexibilis kapitalizmus ugyanúgy hat a városra, mint a munkahelyre:
a munkakapcsolatok felszínesek és rövidtávúak, a városi kapcsolatok felszínesek
és kötöttség nélküliek. Ez a változás három formában jelentkezik, melyek
közül a legnyilvánvalóbb a fizikai kötődés a városhoz. A földrajzi mobilitás
aránya a munkaerőpiac leggyorsabban gyarapodó szektorát alkotó flexibilis
alkalmazott számára nagyon magas. Például nyolcszor valószínűbb, hogy egy
ideiglenesen alkalmazott ápolónő egy kétéves időszak alatt lakhelyet változtat,
mint egy állandó alkalmazott. A gazdaság magasabb szféráiban a vezető beosztásúak
a múltban ugyanannyit költözködtek, mint most, csakhogy mozgásaik eltérő
típusúak voltak: míg korábban a vállalat kerékvágásában maradtak, és a
vállalat határozta meg a „helyüket”, életük terét, bármerre voltak is a
térképen, addig az új munkahely éppen ezt a fonalat szakítja el. A városkutatás
(urban studies) néhány szakértője szerint a városban az elit számára az
életmód a döntő, nem a munka, úgyhogy a vállalatot mint horgonyt felváltották
bizonyos dzsentrifikált, puccos éttermeket és specializált szolgáltatásokat
nyújtó városi zónák.
Felületi építészet – sztenderdizált környezet
Az új kapitalizmus második kifejező jegye a környezet sztenderdizálása.
Néhány évvel ezelőtt, a New York-i Chanin Building, egy míves irodákkal
és remek közterekkel tűzdelt Art Deco rezidencia bejárásán egy nagy új-gazdaság
cég vezetője jegyezte meg: „Nem illene mihozzánk. Az emberek túlzottan
kötődnének az irodáikhoz, még azt gondolnák, idetartoznak.” A flexibilis
iroda rendeltetése nem az, hogy fészket rakjunk benne. A flexibilis cégek
irodaépítészetére a könnyen átalakítható fizikai környezet jellemző, amely
szélsőséges esetben a puszta számítógép-terminálra redukálódhat. Az új
épületek azért is semlegesek, mert mint befektetési egységek globális fizetőeszközök;
ahhoz, hogy valaki Manilán százezer négyzetméternyi londoni irodaterületet
adjon vagy vegyen, a térnek a pénz uniformitásával és átláthatóságával
kell bírnia. Ezért válnak az új-gazdaság épületek stíluselemei, Ada Louise
Huxtable amerikai építészetkritikus kifejezésével „felületi építészetté”:
míg az épület felületére tesznek egy kis designt, addig a belső semleges,
sztenderd és azonnali átalakításra kész.
A felületi építészet mellett a közfogyasztás sztenderdizációja is bekövetkezett:
a globális hálózat minden üzlete – mindegy, hogy Manilán, Mexico Cityben
vagy Londonban van – egyforma típusú terekben ugyanazt az árut kínálja.
Nehéz egy bizonyos Gap-hez vagy Banana Republic-hoz kötődni – a sztenderdizálás
közömbösséget szül. Vagy másképpen: az intézményi lojalitás problémája,
mely a munkahelyen a végtelen vállalati átstrukturálások korábbi lelkes
híveit, a menedzsereket eszmélésre késztette, a fogyasztói közszférában
találja meg párhuzamát.
Az új rezsim tehát száműzte a kötődést egy-egy helyhez és a törődést
egy-egy hellyel. A városok már nem nyújtják az idegent, váratlant vagy
izgalmasat. Hasonlóképpen veszítenek a jelentőségükből e semleges közterek
mint a közös történelem, következésképp a kollektív emlékezet tárházai.
A sztenderdizált fogyasztás kikezdi a helyi jelentéseket, ahogy az újfajta
munkahely kikezdi a dolgozók körében közszájon forgó, régi közös történeteket.
Ne kötelezd el magad, ne keveredj bele, gondolkodj rövidtávon
Az új kapitalizmus harmadik megnyilvánulása kevésbé szembeszökő. A
nagy megterhelést jelentő flexibilis munka kizökkenti a családi életet.
A szokványos sajtóképek – mellőzött gyerekek, felnőtt stressz, földrajzi
elszakítottság – nem tapintanak rá e zavar lényegére. Inkább arról van
szó, hogy az új munkastílus – ne kötelezd el magad, ne keveredj bele, gondolkodj
rövidtávon – tönkreteszi a családot. Ha a munkahelyi viselkedésmintákat
hazahordják az irodából, akkor nincs szükség odaadásra és kötődésre, hiszen
minden csak rövidtávon érvényes. Amikor a közvélemény és a politikusok
a „családi értékek” mellett szállnak síkra, annak nem csupán jobboldali
rezonanciája van; ez a reakció az új-gazdaságban a családi szolidaritást
fenyegető gyakran megfoghatatlan, de átérzett veszélyekre. Christopher
Lasch, a kiváló amerikai társadalomkritikus a család képét úgy rajzolta
meg, mint „paradicsomot egy szívtelen világban”. Ez a kép különösen szorongató,
amikor a munka még kiszámíthatatlanabbá válik, és a felnőttektől még több
időt követel. E konfliktus egyik – mára a középkorú alkalmazottak körében
jól dokumentált – következménye, hogy a felnőttek abbéli igyekezetükben,
hogy a családi életet megszilárdítsák és megszervezzék, visszavonulnak
a közéletben való részvételtől; a közélet csak egy újabb idő- és energiarabló
tényező, ami otthon e nélkül is hiánycikk.
Új kapitalizmus, új elszigetelődés – A globális enklávék közömbösek
a városok iránt
Mindez a globalizációnak a városokra gyakorolt újabb hatásához vezet
el. A New Yorkhoz, Londonhoz és Chicagóhoz hasonló városokban működő új
globális elitek elkerülik a városi politikai szférát. Az elit a városban
akar működni, de nem akarja kormányozni azt; hatalmi rendszert képez, felelősség
nélkül.
Chicagóban például 1925-ben a politikai és gazdasági hatalom kéz a
kézben járt. A város 80 csúcsvállalatának vezetői 142 kórház igazgatótanácsában
voltak jelen, ők tették ki a középiskolák és egyetemek felügyelőbizottságának
70 százalékát, és a városi költségvetés 23 százaléka a 18 chicagói nemzeti
vállalat adójából jött össze. Ezzel szemben ma New Yorkban a globális cégek
vezérigazgatói közül alig néhányan felügyelnek oktatási intézményeket,
és senki sem tagja kórházi tanácsnak. Továbbá jól dokumentált az is, hogy
a helyhez nem kötött multinacionális társaságok, mint amilyen a Rupert
Murdoch’s News Corp, jórészt sikeresen kerülik ki a helyi vagy országos
adó fizetését.
E változás oka, hogy a globális gazdaság nem gyökerezik a városban
olyan értelemben, hogy a város mint egész vezetésétől függene. Ehelyett
a globális gazdaság szó szerint véve szigetgazdaság, mint Manhattan New
Yorkban, vagy építészeti értelemben, mint Canary Wharf Londonban, ami egy
korábbi kor imperialista enklávéjára emlékeztet. Két szociológus, John
Mollenkopf és Manuel Castells kimutatta, hogy ez a globális gazdagság nem
lép túl a globális enklávé határain.
A globális enklávé politikája azt a fajta közömbösséget tanúsítja a
várossal szemben, amit Marcel Proust egy teljesen eltérő összefüggésben
a „passzív kedves” jelenségének nevezett. A leléceléssel, a világ bármely
más pontjára költözéssel fenyegető globális vállalat hihetetlen adókedvezményekben
részesül azért, hogy maradjon – a csábítás pedig megtérül, a vállalatnak
mindössze közömbösnek kell tűnnie a hely iránt, ahová elvetődött. Más szavakkal:
a globalizáció mind a városi, mind a nemzeti értelemben vett polgárság
számára problémát jelent. A városok nem tudják megcsapolni e cégek gazdagságát,
és a cégek alig vállalnak felelősséget saját jelenlétükért a városban.
A mellőzés vagy lelépés fenyegető perspektívája teszi lehetővé a felelősség
elkerülését; mi pedig nem rendelkezünk azokkal a politikai mechanizmusokkal,
amelyekkel rávehetnénk az instabil, flexibilis intézményeket arra, hogy
a városban élvezett privilégiumokért becsületesen megfizessenek.
Mindez nem marad következmények nélkül a kölcsönös távolságtartás kompromisszumán
nyugvó városi civil társadalomra nézve. A kompromisszum nevében elássuk
a csatabárdot, békén hagyjuk egymást, közömbösséget tanúsítunk a többiek
iránt. A modern város pozitív oldala, hogy olyan, mint egy harmonika: könnyen
tágul, hogy bevándorlók új hullámait befogadja – nem ismeri a különbözés
kisebbségi szigeteit. A negatív oldalon a kölcsönös, távolságtartó alkalmazkodás
az állampolgári gyakorlatokra – azaz az eltérő érdekek megértésére – és
nem utolsósorban a más emberek iránti szimpla emberi kíváncsiságra mondja
ki az utolsó szót.
Ugyanakkor a modern munkahely flexibilitása a tökéletlenség érzetét
kelti. A flexibilis idő folytatólagos – benne vagy egy projektben, aztán
egy teljesen újba kezdesz –, ahelyett hogy felhalmozódna. De semmi jele
annak a késztetésnek, hogy – mert, mondjuk, hiányzik valami az életünkből
– mások felé, kifelé, bizonyos „idegenek szomszédsága” felé fordulnánk.
Ez érzékeltet valamit abból, hogy hogyan lehetne ma jobb városokat csinálni. Arra van szükségünk, hogy egy és ugyanazt a teret különböző aktivitásokkal telítsük, ahogyan egyszer a családi tevékenység és a munka fedték egymást. A kapitalista idő tökéletlensége ahhoz a kérdéshez vezet vissza, amely az ipari város születését jelölte, egy városét, amely szétzúzta a domust – azt a térbeli viszonyrendszert, amely az ipari kapitalizmus beköszönte előtt családot, munkát, hivatalos köztereket és informális társadalmi tereket fogott össze. Ma helyre kell állítanunk a tér kollektivitását, hogy szembeszállhassunk a modern munka szeriális idejével.
SOMLYÓDY NÓRA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
SENNETT, Richard
A közéleti ember bukása
Helikon, 1998
„A semleges város”
Café Bábel, 1997. 2.
HUXTABLE, Ada Louise
„Művalóság Amerikában”
Magyar Lettre Internationale, 17
LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997
BÖHME, Hartmut
„Globális városok”
Magyar Lettre Internationale, 45
BURUMA, Ian
„Ázsia mint témapark”
Magyar Lettre Internationale, 53
BAUMAN, Zygmunt
„Turisták és csavargók:
a posztmodern kor hősei és áldozatai”
Magyar Lettre Internationale, 35
IYER, Pico
„Mindenütt otthon”
Magyar Lettre Internationale, 39
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu