Egy
A sólyomtekintetű, szikár férfi rám mosolygott a széles íróasztala mögül. Az asztal alatt a lábait lógázta. Visszamosolyogtam rá. A mosolyunk különböző volt. Semmitmondó, üresen udvarias arckifejezésén közöny tükröződött. Az én kényszerült, udvarias gesztusaim pedig – ahogy az emlékeimben kutatva erőnek erejével megpróbáltam felidézni, milyennek is kell lennie egy mosolynak – arról árulkodtak: nem nagyon hiszek neked.
Újra elismételte a litániát: Ins’alláh. Az Egy Isten mindentudó mindenhatóságának tételén alapuló világnézet sűrűsödik bele ebbe az egyetlen egyszerű mondatba, mely mégis olyan végtelen sok hangulatot és körülményt képes kifejezni, hogy az embernek minden egyes elhangzása után végig kell gondolnia az éppen aktuális jelentését. „Ha Isten is úgy akarja”, „Legyen Isten szándéka szerint”, „Isten adja, hogy úgy legyen” – mindegyikben ott rejlik a finom célzás, hogy az emberi ügyek miként állnak kapcsolatban az isteni teremtés roppant bonyolultságával még a legegyszerűbb feladatok esetében is. A kifejezés minden lehetőséget magában hordoz: az emberi kötelezettségvállalás pozitív megerősítésétől kezdve egészen az ugyanazon kötelezettségvállalás alóli kibúvóig, mely szörnyen le tudja lombozni az embert. Végső soron a kifejezés pusztán annyit jelent, hogy minden időbe telik, hiszen minden olyan végtelen filozófiai terhet cipel a vállán, mely szinte már túl sok ahhoz, hogy el lehessen viselni. Az asztal mögött ülő emberre láthatóan ma teljes súlyával nehezedett rá ez a teher, s ez a cselekvési készség hiányát sugallta – mint eddig minden alkalommal, amikor az irodájában jártam. „Ha Isten is úgy akarja, néhány órán belül elrendezem a papírjait, és holnap már utazhat is. Nem lesz semmi gond, Ins’alláh. Miért nem ül le egy teára?”
Abdul Aziz Al-Turki az idára mudirja volt, a dzsiddai Abdul Aziz Király Egyetem közigazgatási hivatalának igazgatója. A legtöbb szaúdihoz hasonlóan inkább udvarias volt, mint őszinte. Ha nem fogadom el a teát, akár meg is sérthettem volna, és most ezt akartam a legkevésbé.
Al-Turki íróasztalát elárasztották az akták. Bár két gondosan elrendezett irattálca is feküdt előtte, az egyiken KI, a másikon BE felirattal, lényegében semmi nem utalt arra, hogy bármi is elhagyta volna az asztalát, mintha éppenséggel minden akta egyfolytában csak BE jönne. Az iroda mindig zsúfolásig tömve volt emberekkel. Néhányan, mint magam is, a feltűnően széles kanapén ücsörögtek – mérete Al-Turki idára-beli tekintélyéről tanúskodott – és teát iszogattak. Sokan aktákkal a kezükben ki-be szállingóztak, és időről időre az orra alá toltak egy papírt. Al-Turki ilyenkor mindig egy futó pillantást vetett ezekre, majd hangulattól, alkalomtól és Isten akaratának értelmezésétől függően vagy aláfirkantotta őket, vagy egyszerűen csak otthagyta őket az asztalon. Páran csupán köszönni jöttek, és leültek egy teára. És mialatt olvasott, aláírogatott és meghívta az embereket egy teára, Al-Turki még telefonon is folyamatosan beszélt valakivel. Néha még az is előfordult, hogy két telefonon beszélt egyszerre, miközben egy harmadikkal is épp beszélgetést folytatott, aki az íróasztala előtt állt. A tevékenységek mérhetetlen nagy megnyilvánulása volt ez egy olyan ember részéről, aki mindazonáltal távol állt attól, hogy bármiben is kimondja a döntő szót.
Valahol az íróasztalon az egyik akta az én nevemet viselte, és nagyon fontos iratokat tartalmazott: az „elbocsátó” papírjaimat, vagyis azokat a szükséges dokumentumokat, melyek lehetővé tették volna, hogy örökre elhagyjam Szaúd-Arábiát.
Az elmúlt pár hetem azzal telt, hogy irodáról irodára járva aláírásokat gyűjtöttem. Összesen tizennyolcat. Mindegyik aláírás valami fontos tényt igazolt, mint például hogy nincs semmi a birtokomban, ami a munkaadóm, azaz az egyetem tulajdona lenne. Mások tanúsították, hogy nem hagyom el az országot könyvtári könyvvel, hogy megkaptam a legutolsó fizetésemet, és az egyetem nem tartozik nekem semmivel, valamint hogy a szerződésem szerinti összes kötelezettségemet teljesítettem. Voltak aláírások, melyek azt bizonyították, hogy ötéves itt-tartózkodásom alatt senkit sem sértettem meg, mások meg azt, hogy nincs jelentős lakbérhátralékom. Egyedül a hivatalvezető aláírására volt már csak szükségem. A legutolsó kis firkantásra abban a hosszú vajúdásban, mely a Szaúd-Arábiából való távozást jelentette, és amit az országban élő külföldiek csak az „utolsó fiókának” neveztek. Fitzgerald valószínűleg sosem járt Arábiában, különben eszébe sem jutott volna, hogy így fordítsa Omár Khajjám sorait:
Rövid Utazás előtt áll a gyors Idő,
s látod? – röpűl a Madara!
(Szabó Lőrinc fordítása).
Hosszú évszakok telnek el, amíg a madarak valóban szárnyra kelhetnek; ez a természet rendje, a rajok a megelevenedés leírhatatlan pillanatára várnak. Hosszú évszakok, amíg a madárrajoknak türelmesen kell gubbasztaniuk az ágon. Kezdtem gyanítani, hogy az én madaramnak egy pár napig még ott kell csücsülnie ezen az ágon.
Egy farrás lépett be, egyik kezében kis teáskészlettel, másikban hagyományos réz teáskannával. A szobában magától értetődő módon mindenkit kapott egy teli csésze édes csájt. Amint a csésze kiürült, már újra meg is telt, hacsak a látogató be nem fogta a csésze száját, maga felé húzva a farrás elől, jelezve, hogy nem kér többet. A döntések kivárása hihetetlen módon igénybe vette a veseműködést, és az embernek állandó, megfeszített kontroll alatt kellett tartania a húgyhólyagját. Én makacsul kitartottam, ott ültem Al-Turki előtt, és ittam a teákat. Al-Turki végül rám nézett és közömbös arckifejezést vágott. Állát felszegte, és elutasító módon egy fricskázó mozdulatot tett a jobb kezével. Nyomatékul még lesajnálóan cicegett is hozzá. Tudtam, hogy ez a bosszúság jele. – Ins’alláh, bukra! (– Ha Isten is úgy akarja, holnap!) – vetette oda szárazon a meghatározhatatlanság meghatározott kifejezését. Isten ma a leghatározottabban nem szándékozott tenni semmit az ügyem érdekében, holnap is van nap, és ki tudná megmondani – hisz jósolni eretnekség lenne –, mit hoz a holnap. Minden fenyegetőzés hiábavaló lett volna, és úgy tűnt, egyetlen lehetőségem az volt, hogy elhagyjam az irodát. Ma már nem szerzem meg azt az utolsó aláírást.

Al-Turki kényelmesen terpeszkedett a felső rétegek valamelyikén, abban a képződményben, melyet mi, az országban élő külföldiek, csak „szaúdi szendvicsnek” hívtunk. Tulajdonképpen ez afféle háromrétegű óriásszendvics volt, és még ma is annak számít. A Bin-Ladinokhoz, a Bughsanokhoz és az al-Sajkhokhoz hasonlóan az Al-Turkik is közel álltak a királyi család tagjaihoz, akik a szendvics legfelső rétegét alkották. Minden tizedik szaúdi, valamilyen kifürkészhetetlen, nyakatekert módon a királyi családhoz tartozott, vagy házasság révén került velük rokonságba. A szendvics legalját a farrások alkották. A farrások a hamisítatlan beduinok: még ma is túlnyomórészt nomádok, és általában hihetetlen szegénységben élnek, mivel nem voltak hajlandóak beépülni a szaúdi rendszerbe. A farrások készek elvégezni az olyan munkákat, mint a házmesteré, a portásé és a teásfiúé. Minden egyes mudirnak, minden intézet minden egyes igazgatójának volt egy saját farrása, aki teát szolgált fel a vendégeknek, és sólyomszemekkel őrizte az urát. Egy meghatározhatatlan időre néha eltűnt valahová, de aztán hamarosan újra megjelent, és folytatta, amit abbahagyott, mintha mi sem történt volna.
A „szaúdi kenyér” két szélső szelete között voltak az országban élő külföldiek, szintén szigorú hierarchikus rend szerint szerveződve. Legfelül, közvetlenül a kiváltságos szaúdi családok alatt az amerikaiak álltak. Ők kapták a legnagyobb fizetéseket és a legbőségesebb extra juttatásokat. Utánuk az európaiak következtek. Ezen belül megkülönböztették a közönséges európaiakat az áttért európaiaktól, az utóbbiaknak egy kissé magasabb státusuk volt, mivel hitet tettek az iszlám felsőbbrendűségéről. Logikus módon így az amerikai áttértek már majdnem annyit értek, mint a kiváltságos családok tagjai. Az európaiak alatt az egyiptomiak és a palesztinok következtek, akik a pakisztániak és az indiaiak felett álltak, mivel arabul beszéltek. Az indiai szubkontinensről származó külföldiek után az egyéb, mindenfelől érkező kisegítő munkaerő következett: fülöp-szigetekiek, akiket fizikai munkásként vagy szobalányként szerződtettek, dél-koreaiak, akik az úthálózat nagy részét építették, és elkülönített negyedekben éltek, és végül a takrúník, azaz a feketék, a főként Etiópiából, Szomáliából és Szudánból érkező afrikaiak, akik zarándokként érkeztek, de itt maradtak, gyakran illegálisan.
Al-Turki a státusuknak megfelelően üdvözölte a látogatóit az irodájában. Ahogy más társadalmakban is, az ember státusának láthatatlan jelei nyilvánvalóak voltak a helyiek számára, és gyakran zavaróan kiismerhetetlenek egy kívülállónak. Al-Turki irodájában rengeteg időm volt megfigyelni a viselkedésmódok finom kis fokozatait és elmélkedni a jelentésükön. Ha egy szaúdi érkezett, Al-Turki felállt, megkerülte az íróasztalát, és melegen üdvözölte a vendégét. Kezet ráztak, s ha látogatója magasabb rangú volt, csókkal illette az orra hegyét. Ha látogatója egyenrangú volt vele, ölelkezés közben összeérintették az orrukat. Az amerikai és európai vendégek érkezésekor félig felemelkedett a székéből, előrehajolt, kezet rázott velük, és hellyel kínálta őket. Az egyiptomiakkal és a pakisztániakkal már csak ülve rázott kezet, miközben hátradőlt a székében, érzékeltetve, hogy ez inkább mindennapos kötelesség, mintsem öröm számára.
Velem sose tudta, hányadán álljon.
Mindenekelőtt volt valami furcsa kettőség abban, hogy bár brit útlevelem európai mivoltomról árulkodott, „hindi” külsőm egyértelműen jelezte, hogy az indiai szubkontinensről származom. Aztán ott volt a nyilvánvaló tény, hogy gyűlöltük egymást. Tulajdonképpen Al-Turki nem csak engem gyűlölt, hanem mindenkit, aki a Hadzs Kutatóközpontnál dolgozott. Al-Turki – és általában az egész egyetemi adminisztráció – számára mindhárom szó értelmezhetetlen volt. Miféle „Központ” létezhetett az egyetem központi költségvetésén kívül? Miért volt szükség „Kutatásra”, amikor a szaúdi állam pénzért bármit beszerezhetett magának? És végül mi dolga lehetett a haddzsal – a mekkai zarándoklattal – egy oktatási intézménynek? Ez a Zarándoklatügyi Minisztérium hatásköre volt, mely, köszöni szépen, kiváló munkát végez. Egyáltalán nem volt szükség a „Hadzs Kutatóközpontra”.
A legtöbb szaúdihoz hasonlóan Al-Turki számára a központ megfejthetetlen rejtély maradt. „De hát mit csinálnak ott önök?” – kérdezte tőlem minden egyes alkalommal. Egyetlen magyarázat sem tudta azonban kielégíteni. A mi tevékenységünk meghaladta a felfogóképességét. De még ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy maga a központ hogyan jött létre. Nem uralkodói rendeletre született. Nem tartozott a Felsőoktatási Minisztérium irányítása alá. Még csak egy ajánlás sem érkezett a Madzslisz-e-Súrától, az egyetem tanácsadó testületétől, amely feltétlenül szükséges lett volna egy efféle intézet alapításához. És mégis létezett. Az egyetem része volt, és mégsem volt az egyetem része. Bár az egyetemi közigazgatás alá tartozott, az egyetemnek nem volt valódi beleszólása a munkájába, sem abba, hogy kiket alkalmazzon erre a munkára.
A Hadzs Kutatóközpont Sami Mohsin Angawi szellemi szülöttje volt. Hosszú, lófarokban hordott hullámos hajával és nagy, igéző szemeivel Angawi pontosan úgy nézett ki, ahogy Rudolph Valentino filmjei óta a nyugatiak a „sejket” elképzelték. 1975 telén egyik nap váratlanul betoppant hozzám egy Bodo Rosh nevű emberrel a kelet-londoni Hackney-ben lévő önkormányzati lakásomba. Angawi nem sokkal azelőtt szerzett építészmérnöki diplomát a texasi Austin Egyetemen. Rosh a sátorépítészeti újításairól híressé vált német építész, Frei Otto pártfogoltja volt. Rosh akkoriban tért át az iszlámra. Egy vetítőgépet hoztak magukkal, és rábeszéltek, hogy nézzem meg az előadásukat.
Medináról szólt, az egykori Yathribról, az iszlám második legszentebb városáról. Medinában található a Próféta-mecset, Mohamed próféta sírhelye. Medina – mely arabul magát a „várost” jelenti – volt a muszlim civilizáció bölcsője.
– Annak ellenére, hogy Medina volt a szülőhelye az egyik legdinamikusabb és legmélyebb szellemiségű civilizációnak – magyarázta Angawi –, maga a város mindig is szerény méretekkel bírt. – A társadalmi és kereskedelmi élet javarészt a Próféta-mecset körül zajlott. A mecset eredetileg napon szárított téglából épült. A padló agyagból volt, tetejét pedig sárral tapasztott pálmalevelek fedték, melyet pálmafából készült oszlopok tartottak. A századok során a mecsetet számtalanszor újraépítették, kalifák és királyok adományai tették tündöklővé. Az oszmánok különösen nagy figyelmet fordítottak a városra és a Próféta-mecsetre egyaránt, és a szent hely szépsége, kelleme és ragyogása hamarosan az oszmán építészetben öltött testet. Angawi diákat mutatott az Üdvözlés Kapujáról, a mecset egyik bejáratáról, amelyet még a 16. század elején a (Nagy) Szulejmán szultán által ajándékozott meseszép csempékkel díszítettek.
– A Szaúd-arábiai Királyság megalakulása óta – mondta Angawi –, a város két átalakuláson ment keresztül. Abdul Aziz király idején még őrizte oszmán karakterét. A város bejáratánál egy pompás belső vár állt, mely a város védelmére épült középkori fal utolsó maradványának számított. Az utcákon stukkós házak álltak, melyeknek ablakait jellegzetes, finoman megmunkált farácsozat, a masrabía díszítette. A Próféta-mecset rózsavörös volt, oszmán stílusú minaretekkel és pompázatos kapukkal, melyeket török mesterek arany kalligráfiái ékesítettek. 1948 és 1955 között, két egymást követő szaúdi király uralkodása alatt aztán a mecsetet egyharmadával kiszélesítették, és szürke kőből, újmameluk stílusban teljesen újjáépítették. A két stílus meglehetősen ütötte egymást, a város legnagyobb része azonban akkor még érintetlen maradt. Csupán néhány hatalmas, modern szálloda magasodott a régi házak fölé, és szórványosan egy-egy parkoló bántotta csak az ember szemét. Aztán bekövetkezett a második átalakulás is, 1973 júniusában. – Angawi láthatóan felindult állapotba került. – Pár napon belül – mondta, miközben a vásznon feltűntek az ősi kulturális emlékeket letaroló buldózerek képei – az egész várost porig rombolták. Senki nem szólt egy szót sem.
Voltaképpen nem sokan tudták, mi is történt valójában. – Ezernégyszáz év történelme és hagyománya tűnt el a porfelhőben – szólt közbe Rosh. A vásznon most a „modern város” panorámái jelentek meg, hatalmas, többsávos autópályákkal, rikítóan ízléstelen szállodaépületekkel és az egykori elegáns oszmán dzsámik helyén épült fertelmes és visszataszító új mecsetekkel. A képek magukért beszéltek.
Angawi ekkor egy olyan ajánlatot tett nekem, melyet nem tudtam visszautasítani. – Ugyanezt fogják tenni Mekkában – mondta. – Nagyjából öt évünk van, hogy megmentsük Mekkát. – Rosh is közbeszólt: – Szükségünk van rád, hogy te is együtt dolgozz velünk ezért az ügyért – foglalta össze röviden. A hangjuk megtelt türelmetlenséggel és szenvedéllyel. – És még valami – mondta Rosh. – Épp feleséget keresek, és ahogy hallom, te vagy a legmegfelelőbb személy, akihez ilyen üggyel fordulhatok.
Valóban én voltam az. Akkoriban, a húszas éveim közepén, kettős életet éltem. A hétköznapokon a „muszlim mozgalom” aktív résztvevője voltam. Nem sokkal azelőtt mondtam le egyik megbízatásomról, az Egyesült Királyság és Írország Muszlim Diákegyesületei (FOSIS) szervezetének főtitkári posztjáról. Alkalmanként én szerkesztettem a FOSIS folyóiratát, a The Muslimot. Abban az időben, amikor Angawi és Rosh meglátogatott, a Londoni Muszlim Kör elnöke voltam, egy vitaköré, mely a Londoni Központi Mecsetben gyűlt össze a Regent’s Parkban. Kiterjedt iszlámista kapcsolataim azt jelentették, hogy sok „nővért” ismerek. A „nővérek” olyan nőket takartak, akik már abba a korba értek, hogy férjet keressenek maguknak. Innen volt híres képességem, hogy megoldást találjak annyi ember kényes helyzetére. Az összeházasítás hagyományosan és kizárólagosan a nők számára fenntartott terep volt, akik a roppant hatalom gyakorlása közben jól megvoltak az evilági realitások beható ismerete nélkül is, mégis olyan pszichológiai bölcsességgel és tapasztalattal bírtak, melytől az FBI-nak még a lélegzete is elakadt volna a csodálkozástól. Az emigráns, gyökereiktől megfosztott közösségekben azonban ezt a hagyományosan anyai szerepet gyakran amolyan minden lében kanál fiatalemberek töltötték be, mint amilyen én is voltam. Anyám beszélgetéseinek állandó témái voltak azok a hagyományos bölcsességek, melyek arról szóltak, mi kell egy jó partihoz. Így aztán pontosan tudtam, mit és kit kell keresnem. És tudtam, hogy egy áttért európai, ígéretes anyagi kilátásokkal, valóságos főnyereménynek számított. Semmibe sem tellett, Bodo Rosh már meg is nősült.
Mindeközben a hétvégeken felvettem másik énemet, mint szocialista. A brit fiataloknak ahhoz a sajátos generációjához tartoztam, akik a jóléti állam aranykorában nőttek fel, és akiket a távoli forradalmak, a vietnami háború és a helyi diáklázadások radikalizáltak. A Hackney-i Polgárjogi Csoport aktivistájaként egy tanácsadó standot vezettem a Ridley Road-i piacon. Később bevettek egy helyi szociális projektbe is, mely egy Centreprise nevű ifjúsági központ létrehozásában segédkezett. Mindkét életemben hozzám hasonló idealista, fiatal férfiak vettek körül, akik égtek a vágytól, hogy megváltsák a világot.
Sami Angawi most egy olyan lehetőséget ajánlott, hogy épp ezt tegyem. Egyik sajátos mondata még most, negyedszázaddal később is a fülemben cseng. „A legnagyobb kihívás, hogy mit jelent ma Mekka és a hadzs – mondta akkor –, és az, hogy miképpen illesszük be a változókat a változatlanok közé.” Számomra ez nem csak Mekka és a hadzs problémája volt, hanem az egész iszlámé. Ráadásul nem volt olyan fiatal, idealista muszlim, aki lemondott volna a lehetőségről, hogy Mekkában, az iszlám legszentebb városában dolgozhasson. Mertem volna csak elgondolkozni a visszautasításon, anyám többé szóba sem állt volna velem. Angawi habozást vélt felfedezni az arcomon, pedig csak kusza érzelmek tükröződtek rajta. Így hát megemlítette, mekkora fizetésre számíthatok. Azon nyomban megkötöttük az üzletet. Angawi megölelt, és megcsókolt a bal, majd a jobb arcomon is. Mikor az orromra került volna a sor, ellöktem magamtól. Amikor aztán Rosh is követni akarta a példáját, egyszerűen elfordultam.
Angawi a legkülönbözőbb tudományterületeken dolgozó, de az ügy mellett elkötelezett muszlim értelmiségiekből, nagy körültekintéssel válogatta össze a csapatát, s amint ezzel megvolt, hozzálátott, hogy megalapítsa a Hadzs Kutatóközpontot. Rosh mellett három áttért (vagy ahogy a muszlimok hívják: „visszatért”) volt még közöttünk: James Ismael Gibson várostervező és Peter Endene közlekedésmérnök, mindketten britek, valamint Jamil Brownson amerikai szociológus. Rajtam kívül pedig – aki fizikus és informatikus voltam – két másik nagy-britanniai muszlim érkezett: Zaffar Abbas Malik, képzőművész és formatervező, valamint Zaki Badawi, a muszlim jog, a saría szakértője. A csoport legutolsó tagja Dr. Dabas egyiptomi állatorvos volt, az „áldozati szakértőnk”, aki véres részletekbe menően tudott beszélni a surlókórról, a száj- és körömfájásról, valamint az állati szaporodás mélységeiről.
Angawi az a fajta simulékony vezető volt, amilyenről később a híres Sade-dal is szólt. A központ megalapításához felhasználta figyelemre méltó báját, mekkai családi kapcsolatait és azt a néhány szálat is, amely a királyi családhoz fűzte. De talán az „alapítani” nem a megfelelő kifejezés. A központ egyszerűen csak úgy létrejött, amint Angawi kialakította lassan gyülekező csapatát. Mindenki tudta – vagy legalábbis tudni vélte –, hogy Angawi néhány nagy hatalommal bíró herceg bizalmát élvezi, méghozzá a királyi család legmagasabb köreiből. És mindez elég volt ahhoz, hogy az egyetemi közigazgatás engedélyezze, hogy valahol az intézmény peremén a központ létrejöhessen. Akárhogy is, Angawinak valahogy mindig sikerült előteremtenie a szükséges pénzforrásokat. Titokzatos módon időről időre halomnyi pénz érkezett valahonnan, így aztán be tudtuk szerezni a legkorszerűbb kutatási technológiákat, abszurd módon túlfizetett tanácsadókat hívathattunk, és képesek voltunk megfizetni az európai és amerikai cégek speciális szolgáltatásait is.
Ez egyszerűen már túl sok volt Al-Turkinak, aki a legtöbb szaúdihoz hasonlóan gondolkodott a világról. Gyanította, hogy az intézet néhány nem kifejezetten állandó tagja pénzzel teli aktatáskákkal távozik az országból. Kétségtelenül volt néhány ilyen. Arra azonban már nem volt képes, hogy különbséget tegyen a jó- és a rosszfiúk között.
Öt évig maradtam. Most el akartam hagyni az országot. Nap mint nap visszatértem, hogy végre megszerezzem azt az utolsó aláírást, de mindig csak azt hallottam, bukra, azaz holnap. Mikor aztán rádöbbentem, hogy az aktám már hónapok óta ott fekszik Al-Turki íróasztalán, úgy határoztam, hogy kitörök az „Ins’alláh, bukra” állandó meghatározhatatlanságának köréből, és valahogyan megpróbálom felkelteni az érdeklődését a papírjaim iránt.
Egy reggel még napfelkelte előtt megérkeztem Al-Turki irodájába, és egy könyvvel a kezemben szokás szerint elhelyezkedtem a kanapén. Néhány perccel később érkezett, és meglepődött, hogy ilyen korán reggel itt talál. Mivel senki más nem volt az irodában, kénytelen volt hozzám intézni rituális üdvözléseit.
– Ahlan. Ahlaaaan. Ahlan va szahlan (– Üdvözlöm) – mondta.
– Ahlan (– Üdvözlöm) – válaszoltam.
– Kajfa-l Hál? (– Hogy van?) – kérdezte.
– Kajfa-l Hál? – válaszoltam.
– Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi. (– Hála légyen Allahnak. Allah áldjon meg. Allah áldjon meg.)
– Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi.
Kis szünetet tartott, amíg kényelmesen elhelyezkedett a székében, majd amikor észrevette, hogy továbbra sem nézek fel a könyvemből, folytatta:
– Kajfa szihhat? (– Hogy szolgál a kedves egészsége?)
– Kajfa szihhat?
– Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi.
– Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi.
Visszatemetkeztem a könyvembe, anélkül hogy egy pillantást vetettem volna rá.
– Es akhbar? (– Mi újság?) – kérdezte.
– Es akhbar?
– Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi.
– Alhamdulilláh. Alhamdulilláh. Alláh jubárikfi. Alláh jubárikfi.
Most már nem tudta türtőztetni magát. Előrehajolt, hogy megtudja végre, mit olvasok. Eltakartam előle a borítót.
– Mit olvas? – kérdezte végül.
– Ibn al-Marzubán könyvét, A kutyák felsőbbrendűsége sokak felett, akik ruhát viselnek című művét – válaszoltam, és továbbra sem néztem rá.
– Ó! – nem tudta eldönteni, hogy meglepődjön-e, vagy inkább mosolyogjon. Arábiában a kutyák tisztátalan állatnak számítanak.
– Ismeri a könyvet? – folytattam. – Különféle versekből és történetekből áll, melynek háttere egy Ibn al-Marzubán és barátja közt folyó beszélgetés a 10. századi Bagdadban. Az erkölcsi normák és a felelősségvállalás arabok közti hanyatlásáról elmélkednek, nosztalgiával gondolva a régmúlt időkre, amikor a dolgokat még pontosan, szabatosan és hatékonyan végezték, és magasztalják azokat a kiváló tulajdonságokat, amikkel az ember legjobb barátja, a kutya rendelkezik. – Egy kis szünet után hozzátettem: – Hogy mást ne mondjak, a kutya következetességét, intelligenciáját, gyors reakcióját és védő ösztöneit.
– Engedje meg, hogy felolvassak belőle önnek egy részletet – mondtam, miközben lopva a reakcióját figyeltem.
– Nem, nem – mondta. – Nem szükséges.
Mégis belekezdtem. Fennhangon, angolul olvastam:

Ti (ó, arabok) olyan szokásokat vettetek fel, melyek bizony alsóbbrendűek a kutyákéhoz képest.
A kutyát arra tanították, hogy segítséget és védelmet nyújtson.
Hűséges ő, mindig megteszi, amit vártok tőle, és védelmezi az egész szomszédságotokat.
Magától ad, nem kényszerből.
Gyógyír a haragotokra, és megszabadít a gyötrelmeitekől.
Bár olyanok lennétek, mint ő, nem égetnétek fájón a szívemet.

Al-Turki halkan nevetgélt. – Tetszik, ahogy Ibn al-Marzubán a könyv címében olyan homályos értelemben használja azt a szót, hogy „sokak” – mondta. – Így legalább elismeri, hogy nem mindenki vett fel olyan tulajdonságokat, melyek alacsonyabb rendűek a kutyákénál.
Felemeltem a kezemet, és egy kacskaringós mozdulatot tettem a levegőben, mintha aláírnék valamit. Al-Turki is felemelte a kezét, és tenyerével intett, jöjjek közelebb. Mellételepedtem egy kis székre. Jobb karjával átölelte a vállam, és a fülembe súgta: – Áruld el nekem, testvérem, ígérem, kettőnk közt marad, mennyi pénzt viszel magaddal.
– Ötvenezer fontot, készpénzben – válaszoltam habozás nélkül. – Ennyit tudtam félrerakni öt év alatt, amíg a Központban dolgoztam.
Al-Turki harsány nevetésben tört ki. – Ennyi az egész? Na jó, lássuk csak, hol van az aktája.
Úgy képzeltem, egy sakknagymestert önthet el ilyesfajta diadalmas érzés, mely most engem is átjárt. Al-Turki kotorászni kezdett a papírhalmok között. Iratokat dobált szanaszéjjel, és az aktákat az asztal egyik végéről a másikra rakosgatta. – Itt kell lennie valahol – dünnyögte. Újabb aktákat söpört le az íróasztaláról. Végül mindkét kezével egyszerre hatalmasat legyintett. – Nem találom az aktáját. Elveszett!
Látta rajtam a leplezetlen haragot és csalódottságot.
– Malís! – mondta. – Malís – annyi baj legyen. Maradjon még egy pár évet. Gondolja csak meg, milyen sok pénzt kereshet még. Malís.

Kettő
Nem volt választásom. Az egész aláírásgyűjtési procedúrát elölről kellett kezdenem. Rettegtem a gondolattól, különösen, hogy az első aláírást Sami Angawitól kellett volna megszereznem. Szörnyen felzaklatta őt a döntésem, hogy elhagyom a központot. Tudtam, hogy az újabb kérelmem után újabb gátlástalan kísérleteket tesz majd arra, hogy meggyőzzön, gondoljam meg magam. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy maga Angawi kérte meg Al-Turkit, veszítse el az aktáimat. De eltökéltem magam, hogy távozom. A központban egyedül Angawi nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a csatát elveszítettük. Mekka már Medina sorsára jutott. Maradni nem pusztán azt jelentette, hogy mostantól kezdve egy egyre nyilvánvalóbb vereség áldozata leszek – mely már maga is meglehetősen rossz közérzetet okozott, elsorvasztva minden törekvést és a szellemet –, hanem még egy ennél is sokkalta rosszabb lehetőséget rejtett magában. Attól féltem, hogy csapdába esem, hogy beszorulok a vereségünk, és az új rend dimenziói közé. Márpedig ez az új rend egyre inkább rátelepedett a környezetünkre, az iszlám szellemi központjára, melyet olyan féltő gonddal igyekeztünk megvédeni tőle. Olybá tűnt nekem, hogy mindaz, aminek tanúja voltam, nem egyszerű fizikai támadás volt egy kulturális tradícióval szemben. Itt ideológiai mészárlás folyt egy olyan spirituális és filozófiai gazdagság ellen, mely legalább olyan gondosan megmunkált és összetett volt, akár a masrabía, ezek a faragott, csipkézett ablakrácsok, melyekből oly keveset lehetett látni már. A kifinomultság és a komplexitás a mentális környezetben is egyre inkább eltűnőben volt, átadva a helyét az iszlám egy betegesen csökevényes fajtájának, mely pontosan megfelelt az új építészet primitivizmusának. Úgy éreztem, ha nem jutok ki innen, mindaz, ami Mekkával történt a fizikai valóságban, könnyen hasonló pusztítást végezhet a saját hitemben is.
Mekka, Mohamed próféta szülőhelye, ahol a szent Kába is található, a muszlim világ kezdő- és gyújtópontja, az iszlám erkölcsének és értékeinek szimbóluma. A muszlimoknak egyfajta irányérzéket ad: a hívők naponta ötször Mekka felé fordulnak, amikor imádkoznak. A világ összes muszlimja számára e központi hely jelenti az elsődleges orientációt, azt a kiindulópontot, melyhez naponta újra és újra vissza kell térniük életük során. Ugyanakkor Mekka a legvégső cél is, a spirituális törekvések megtestesülése, mely állandó iránymutatást ad az élet viharaiban. És ez nem csupán metafora, hiszen minden muszlimnak életében egyszer kötelessége elvégezni a hadzsot, azaz a mekkai zarándoklatot, amennyiben ezt megengedheti magának. Az iszlám összes gyakorlati manifesztációja közül a hadzs foglalkoztatja leginkább a képzeletet. Sok muszlim egész életében arra gyűjt, hogy végre elindulhasson a nagy utazásra a Szent Helyekre. A régi időkben – és a világ bizonyos részein még ma is – minden vagyonukról rendelkeztek, világi javaikat örökül hagyták, ügyeiket pedig másokra ruházták, mintha csak a halálra készültek volna. Nem csak azért, hogy megteremtsék az utazáshoz szükséges anyagi feltételeket, hanem azért is, hogy ezzel lezárják életüknek egy szakaszát. Leltárt készítenek, számot vetnek azzal, mit tettek eddigi életükben, vagyonukat pedig pénzzé teszik, de csak azért, hogy egy szellemi tőkébe újrainvesztálják. A zarándokot nem a hit keresése hajtja: azért jön, hogy kifejezze, megszilárdítsa, újra Istennek ajánlja és megkétszerezze a hitét. Néhányan még most is hosszú távolságokat tesznek meg gyalog; vannak, akik éveken át úton vannak. A „hadzs” a szó eredeti értelmében (’elindulni valahovᒠ– a ford.) egyfajta törekvést fejez ki. A hadzs tehát egy törekvés, sőt maga A Törekvés, fizikai és mentális értelemben egyaránt, mely a megértés új szintjére, egy magasabb spirituális állapotba emeli a zarándokot. Mikor hazatérnek, a zarándokokat a tiszteletteljes hadzsi (férfi) vagy hadzsá (nők) névvel ruházzák fel, annak elismeréseképpen, hogy a hitnek szentelt élet beteljesítésére törekedtek. Mindezek miatt Mekka tehát több egyszerű földrajzi helynél. Mekka egy menedékhely, egy lelkiállapot, egy alapvető tapasztalat. Mekka a Kezdet, a Jelen, és az Örökkévalóság.
Másfelől, ami a dolgok gyakorlati részét illeti, mi történik valójában Mekkában? Honnan jönnek a zarándokok? Hogyan jutnak el oda? És hogy viselkednek, miután megérkeztek? A kutatásainkhoz elkészítettük Mekka és a hadzs számítógépes modelljét. A szimulációknak kielégíthetetlen adatéhségük van, így időnk nagy részét adatgyűjtéssel töltöttük. Mindenféle adatot rögzítettünk: a forgalom változásait, a kulturális javak pontos helyét és kiterjedését, a népesség mozgását és növekedését, a mekkaiak társadalmi és kulturális szokásait, a közkiadásokat, az árubehozatal mennyiségét, a munkaerőkeresletet, a szállodai ágyak számát – és mindent betápláltunk a számítógépbe. Az igazán lázas munka azonban a hadzs időszaka alatt folyt.
A muszlim kalendárium tizenkettedik hónapja, a Dzú’l-Hiddzsa alatt, vagyis a zarándoklat idején Mekka népessége az ötszörösére növekszik. Félmillió helyi lakos látja vendégül azt a kétmillió zarándokot, akik a muszlim világ legtávolabbi sarkaiból érkeznek – vagy, hogy egész pontosan fogalmazzunk, a világ minden sarkából, ahol csak muszlimok élnek. Maga a hadzs szertartása a hónap kilencedik, tizedik, tizenegyedik és tizenkettedik napjára esik, ekkor kell elvégezni azokat a rítusokat, melyeket még Mohamed próféta rendelt el. A zarándokok azonban jóval korábban megérkeznek, és rituális helyszínek között, meghatározott utakon és időpontokban mozognak. Én mindig a zarándokok egy meghatározott csoportját tartottam szemmel – az egyik évben a pakisztániakat, a következőben a nigériaiakat –, és végigkísértem őket a zarándoklat ideje alatt, megfigyelve a viselkedésüket, és feljegyezve mindazokat a problémákat, amelyekkel ez idő alatt szembetalálták magukat. Megfigyeltem őket, amint a szent helyekre való belépésre készülve utcai ruhájukat a zarándokok öltözékére, az ihrámra – két szegetlen, fehér lepelre – cserélik, és elérik a kegyelem állapotát. Követtem őket a Szent Mecsetbe, ahol elvégezték a tavaf szertartását, amikor az óramutató járásával ellentétes irányban hétszer megkerülték a Kábát, körbejárva azt a rögzített pontot, mely mindig is jelentést és irányt adott az életüknek. Az ujjongó menetben a férfiak ilyenkor fedetlen vállal lépdelnek, ezzel is kinyilvánítva alázatosságukat, a férfiak és nők pedig egyszerre végzik a szertartást, nincsenek elkülönítve elválasztott sorokra, hanem kölcsönösen átadják magukat a közös útkeresésnek. A tavaf szertartását a sza‘j követi. Hágárnak, Ábrahám próféta feleségének kínjára emlékezvén a zarándokok hétszer futnak végig Szafa és Marva hegye között, ahogy ő futott egykor elkeseredetten vizet keresve a sivatagban, míg Isten meg nem mutatta neki a Zamzam forrását. A zarándokok ekkor elhagyják Mekkát, és a Dzú’l-Hidzzsa nyolcadik napját egy közeli hegyen, Mina városában töltik.
Maga a hadzs másnap, Arafát Napjával veszi kezdetét, mely az egész szertartás legmagasztosabb pillanata. A zarándokok korán indulnak, hogy mihamarabb megtegyék a Minát az Arafát-síkságtól elválasztó nyolc kilométert, és még dél előtt megérkeznek. Amikor a nap a delelőre ér, megkezdődik a vukúf, vagyis az egy helyben állás szertartása. Az Arafát-hegy lábánál fekvő Al-Namira mecsetben a több mint kétmilliós gyülekezet egy emberként imádkozik Istenhez. Nincs a világon ehhez fogható látvány, és nincs élmény, amely ezt felülmúlná. Itt, ebben a völgyben a Magasságos, a Kegyelmes, a Könyörületes leküldi megbocsátását a kiválasztottaknak, és azok megérzik az Ő jelenlétét. Ebben a hatalmas embertömegben a zarándokok egyszerre tapasztalják meg az egységet – a testvériséget – valamint az individualitás és a személyes identitás legmélyebb pillanatát. Az egész tömegben egyszerre nyilvánul meg az „Én” és az „Én Uram” aktusa. Minden egyes zarándok egyszerűen csak annyit mond: „Labáik” – „Itt vagyok” – tudván, hogy az Úr mindegyiküket személyesen meghallgatja és megismeri, hisz őelőtte mindegyikük személye becses, megkülönböztetett és egyedi. [Hisz mondá Allah – a ford.:] „Rejtett kincs valék, és fel kívántam tárulni.” Az arafáti zarándokokhoz ilyenkor a világ összes muszlimja csatlakozik, akik számára ez a nap a két ‘id, vagyis a két nagy ünnep egyike – a másik a Ramadán végét jelzi –, melyek a muszlim év legfontosabb eseményeinek számítanak.
Közvetlenül napnyugta után, a Dzú’l-Hiddzsa kilencedik napján kezdődik a nafrah: a zarándokok tömegei ekkor az Arafát völgyéből Muzdalifa felé indulnak. Muzdalifa egy kopár hegyektől ölelt sivatagos vidék, ahol néhány tövises cserjén kívül semmi sem él meg. A zarándokok itt, az Al-Mas‘ar al-Harám, azaz a Szent Liget nyitott mecsetében, a szabad ég alatt töltik az éjszakát. A tizedik nap reggelén aztán három napra mindannyian visszatérnek Minába. E második minai tartózkodás alatt vágják le az áldozati állatokat, és ekkor kerül sor a „Sátán megkövezésének” szertartására. A hívők egyenként három-három kis kavicsot dobnak arra a három kőoszlopra, melyek a hagyomány szerint ott állnak, ahol Ábrahám prófétát egykor megkísértette a Sátán. Az aktus a zarándokoknak azt a szándékát fejezi ki, hogy kiűzzék magukból a gonoszt. A fenti rítusok bemutatását követően végül a zarándokok levetik ihrámjukat, lenyírják a hajukat, és ezzel lezárják a hadzs szertartását.
A hadzs folyamatát minden általunk lehetségesnek tartott módon rögzítettük. Felbecsültük, mekkora tömeg özönlik be a Szent Mecsetbe, felmértük, milyen mértékű fizikai nyomás nehezedik egy emberre, mikor százezredmagával együtt megpróbálja körbejárni a Kábát, és feljegyeztük, mennyi időbe telik a zarándokoknak, míg egyik rituális ponttól a másikig eljutnak. Kérdőíves kutatást végeztünk a szent helyek forgalmáról, és megmértük a légszennyeződés mértékét. Tanulmányoztuk a zarándokok szállásproblémáit, valamint megvizsgáltuk az egészségügyi és higiéniás körülményeiket. Légi felvételeket és hosszúidejű (time-lapse) filmeket készítettünk. Minden adat a számítógépes modellbe került, és lassan kezdett kirajzolódni előttünk néhány fontos momentum.
A hadzs dinamikája sokkal összetettebb volt, mint képzeltük, egészen mostanáig azonban működött. A zarándokok úgy mozogtak a hadzs képzeletbeli térképén, ahogy a víz áramlik a folyóban. Az egyes csoportok a saját ritmusukban haladtak egyik rituális ponttól a másikig, hegyeken és völgyeken át, különböző időpontokban érkezve az éppen soron következő helyszínre – mégis mindig megfelelő időben ahhoz, hogy elvégezhessék a kijelölt szertartásokat. Mostanra azonban a modern technika okozta fizikai változások az egész rendszert kibillentették az egyensúlyából. A legtisztább spirituális tapasztalatból a hadzs egyre inkább valamiféle kockázatos akadályversennyé kezdett válni, mely a zarándokokat már testi épségükben fenyegette.
Angawi nem különösebben törődött vele, hogy felfedezéseinket másokkal is megosszuk. Hercegek, miniszterek és befolyásos üzletemberek érkeztek a központba a legkülönbözőbb időpontokban. Mindig kíváncsiskodva ültek a zarándokok vízcseppként mozgó gyorsított felvételei előtt. Lebilincselve nézték a lehetséges és aktuális katasztrófákról szóló dokumentumfilmeket: a tűzvészeket, a rituális helyszíneken történt házomlásokat és a káoszt, mely bármikor kitörhetett, ha egy olyan változó, mint például a járműforgalom, a sokszorosára növekedett. Ezek a találkozások mindig pontosan ugyanúgy végződtek. A látogatók bámulatosnak és elismerésre méltónak találták a munkánkat, és gyakran fizikailag is kimutatták az érzelmeiket. Volt egy közös gesztusuk, egy cuppanós csók, miközben a hüvelyk- és mutatóujjukat összetették az ajkuk előtt, három másik ujjukat pedig legyezőszerűen felfelé terítették a levegőben. Mindannyiukra mély benyomást tettek a korszerű felszerelések, és mindaz, amire a modern technika képes volt – az eredményeinkre azonban nem voltak kíváncsiak. Mialatt ezek a befolyásos látogatók a szimulációinkat bámulták, mutatóujjukkal végigsimították az arcukat, a szemüktől lefelé, mely körülbelül annyit jelentett: „Hát nem bájos?” A központ előtt valószínűleg hasonló mozdulatokat tettek az új Mercedesük előtt is.
A szaúdiak úgy fogták fel a modern technikát, mintha teológia lenne. És mindkettőben irtóztak a komplexitástól és a pluralitástól. Isten egy, a próféta egy, az umma – a világ muszlim közössége – egy. Ahogy az iszlámon belül a vélemények sokasága csak viszályt szült és meggyengítette az ummát, úgy a Mekkával kapcsolatos különböző nézetek és a hadzs problémáira adott eltérő válaszok is csak komplikációkhoz, és katasztrófához vezethettek. A hadzs összes problémájának egyetlen megoldása létezett csupán: a modern technika. Hogyha a Mekka körüli kétsávos utak forgalmi dugókat okoztak, akkor meg kell növelni a sávok számát négyre, hatra, vagy nyolcra. A tényt, hogy a több sáv csak még nagyobb torlódáshoz vezet, nem volt ildomos emlegetni. Egyébként is, ha az Igazság monolit volt, úgy a szent helyeknek is az Igazság monolit természetét kellett tükröznie.
Mindennek ugyanazon a szinten kellett lennie.
Mekkában nem volt helye a történelemnek, a hagyománynak vagy a kultúrának, vagyis az emberi sokféleség forrásainak, még akkor sem, ha ezek a Korán szerint az emberi természet és társadalom Isten által teremtett határozott adottságai. Emlékszem a végzetes napra, mikor a régi oszmán kori könyvtárat lerombolták, és a területet megtisztították a romoktól. Azután a tradicionális városi házakra került a sor, majd az ősi mecsetekre, végül a szent területek körvonalaira, a környező tájra – a hegyekre és a völgyekre. Mindent egyenesre lapítottak.
A központnak sok ellensége volt, de egy sem volt olyan félelmetes, mint a Bin Ladin csoport. A dél-jemeni Hadramautból származó Bin Ladin család különleges kapcsolatot épített ki a királyi családdal. A nemzetség feje, Muhammad bin Ladin által még a harmincas években létrehozott családi üzlet palotákat és más nagy ingatlanokat épített a szaúdi uralkodóknak. A királyi család tagjai annyira méltányolták az erőfeszítéseiket, hogy nem csupán a mekkai Szent Mecset felújítására kötöttek velük kizárólagos szerződést, de a királyság minden valláshoz köthető építészeti beruházására is. A Bin Ladin csoport pedig épp olyan fanatikusnak bizonyult a fejlesztésekben, mint amilyennek vallásos szemléletmódjában. Minél több felhívást tettünk közzé, mondván, „függesszenek fel minden rombolást és építészeti beruházást, hogy nagy horderejű és visszavonhatatlan jellegük miatt újra fontolóra vegyék őket”, annál többet romboltak.
1980-ban ötödik alkalommal, s egyben utoljára teljesítettem a hadzs kötelességét. Az azt megelőző évben gyalog tettem meg a zarándokutat, csomagjaim szamárháton utaztak velem. Hegyeken és a sivatagon át tettem meg a Dzsidda és Mekka közti hetven kilométeres távolságot, és a rituálék összes helyszínére gyalogosan érkeztem. A tradícióhoz való visszatalálás gyakorlatának az volt a célja, hogy megmutassam, a gyaloglás nem csupán humánusabb és környezetbarátabb, de biztonságosabb is, ráadásul sokkal közvetlenebb utat jelent a spirituális cél, a hadzs eléréséhez. Ebben az évben azonban a zarándokok megszokott útját követtem. Zarándokbusszal utaztam. Körülbelül tizenegy órát ültem a buszon a tűző napsütésben és az elviselhetetlen forróságban, amíg nagy nehezen megtettük a Mekka és Mina közti néhány kilométeres távolságot a többsávos autópályák és bonyolult forgalmi csomópontok hálózatán át, egyik dugóból a másikba keveredve. Láttam azt a sok hatalmas autót, melyek a külvilágtól elzárt luxusban ücsörgő VIP-utasaikat egyik helytől a másikig szállították. Ott, ahol a Sátán megkövezése zajlik, s amely leginkább egy többemeletes parkolóházra emlékeztetett, kis híján halálra taposott a lefelé zúduló zarándokok tömege. A Minába, Arafátra és Muzdalifába vezető utamon fuldokolva köhögtem a kipufogógázoktól. A szünet nélkül a zarándokok feje felett köröző helikopterek többször is eláztattak a mérgező rovarirtószer (DDT) permetével. Amíg a Kába körül lépkedtem, a vallási rendőrség folyamatosan zaklatott, kiabáltak velem, és megütöttek a hosszú botjaikkal. Ahogy a Szent Mecsetben ültem, mely az újjáépítés után úgy nézett ki, mint egy mozgólépcsőkkel felszerelt metróállomás, felnéztem a Kábára. Mögötte, a mecset mellett, egy éppen befejezés előtt álló, vadonatúj palota tornyosult, árnyékba borítva a Kába szentélyét. Abban a pillanatban valami eltörött bennem. Tudtam, hogy el kell hagynom Szaúd-Arábiát. Most. Ebben a pillanatban.
Ha valaki segíteni tudott, az Abdullah Naszíf volt. Londonban, ahol posztgraduális tanulmányait folytatta geológiából, korábban harcostársam volt a muszlim mozgalomban. Sami Angawit is ő irányította hozzám. És Naszíf befolyásának és ügyességének volt köszönhető, hogy a Hadzs Kutatóközpont egyáltalán fennmaradhatott. Vékony, elegáns megjelenésű ember volt, aki gyorsan felemelkedett az egyetemi ranglétrán, egészen az elnöki székig. Mentorom és legjobb barátom volt egy személyben. Most igazán szükségem volt rá.
Naszíf rendszerint elsőként ért be az egyetemre. Egyik reggel korán, rögtön a hajnali ima után megjelentem az irodája előtt. Egy farrással a sarkában érkezett, és láthatóan meglepődött, hogy ott talál. Az arcom elárulta, hogy valami nem stimmel. – El akarok menni – mondtam. Mosolyából úgy tűnt, mindent ért. Már készültem a magyarázattal, egy észrevétlen mozdulattal azonban az irodája felé terelt, mely jelezte, hogy ösztönösen megérezte, miről is van szó. Leültem mellé egy székre. – Próbáltam a szokásos eljárást követni, de…
Megállított, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. – Tudom – mondta. – Mindent tudok. – Felhívott egy számot, pár percig nagy hévvel beszélgetett valakivel, majd széles, nagylelkű mosolyával rám nézett. – Azt hiszem, sikerült elintéznem, hogy még ma kilépővízumhoz juthass – mondta. Megkérte a farrást, hogy hívja Sajkh Abdullahot.
Pár perccel később Sajkh Abdullah belépett a szobába, és tisztelettudóan megállt a sarokban. Jól ismertem Sajkh Abdullahot. Hatvanas évei elején járó, köpcös kis ember volt, és csinos fehér szakállt viselt. Az ő hatásköre volt, hogy az egyetem alkalmazottainak be- és kilépővízumokat szerezzen. Olyan munka volt ez, melyet Sajkh Abdullah igazán élvezett: ilyenkor fontosnak és hatalmasnak érezhette magát. Az egyetem minden egyes alkalmazottjának évente legalább kétszer tiszteletét kellett nála tennie. Egyszer azért, hogy megszerezze a be- és a kilépővízumát, egyszer pedig egyszerűen azért, hogy kifejezze a háláját, amiért megteszi azt, amit egyébként is meg kellett volna tennie. Sajkh Abdullah három hétnél korábban senkinek sem szerzett kilépővízumot, számtalan alkalmazottja ellenére, akik ki se látszottak a munkából. Ahhoz, hogy Sajkh Abdullah egyáltalán átvegye valakitől az útlevelét, szükség volt egy levélre a tanszékvezetőtől, egy kilépővízumért folyamodó kitöltött űrlapra, három fényképre, valamint jelentős szakértelmet igénylő hajbókolásra. Sajkh Abdullah szerette, ha ügyfelei megalázkodnak előtte; és ha az ember még arra is képes volt, hogy sírva fakadjon, jelentősen megnőttek az esélyei, hogy két héten belül hozzájusson a vízumához. Persze csak akkor, ha közben nem vesztette el magát az útlevelet. Nem olyasféle rendszer szerint dolgozott, melyet én, a sokféle osztályozási technikában jártas, képzett informatikus követhettem volna. Az útlevelek mindenfelé halomban álltak nála: a szekrényén, az íróasztalán, az étkezőasztalon. Amikor aztán ezek a helyek megteltek, a székre rakta őket, és rájuk ült, jelezve, hogy már túl sok munkája van. Ha egy útlevél egyszer elveszett az útvesztőiben, gyakorlatilag lehetetlen volt visszaszerezni. Én magam gyakori látogató voltam Sajkh Abdullahnál. Tudta, hogy hamar elvesztem a türelmemet vele szemben, de azt is tudta, hogy befolyással rendelkezem bizonyos magas körökben, melyet akár ellene is fel tudok használni. Amikor az irodája felé tartottam, mindig elbújt az asztala alá, és jelezte az asszisztensének: mondja azt, hogy az iroda zárva van.
Sajkh Abdullah körbejáratta a tekintetét a szobán, és szemei végül rajtam állapodtak meg. Az arca megváltozott. A nevemet mormolta, és kezét a fülére csapta. Nem akarta hallani, mit készülnek mondani neki.
Naszíf átnyújtott neki egy levelet. – Vidd ezt a dzsavázatba – mondta, majd rám mutatott. – Intézd el, hogy még ma kilépővízumhoz juthasson.
Sajkh Abdullah láthatóan megtántorodott, mintha hirtelen egy falnak ment volna neki. – Ez képtelenség. Ez képtelenség – suttogta. – Minden általam ismert trükköt bevetettem már, hogy ennek az embernek kilépővízumot szerezzek. Ezt egész egyszerűen képtelenség megcsinálni három napon belül. – Láthatóan kínosan érezte magát.
– Meg lehet csinálni egy nap alatt – mondta Naszíf. – Én magam fogok beszélni a dzsavázat igazgatójával.
– De hát…
Naszíf felemelte a mutatóujját, és egyenesen Sajkh Abdullahra szegezte. Ez már határozott parancsnak számított. – Indulás. Egyenesen a dzsavázatba.
Sajkh Abdullah a „kész vagyok teljesíteni” egyezményes jelével válaszolt. Jobb mutatóujjával először megérintette az orra hegyét, majd a jobb szemét, mely egész pontosan azt jelentette: parancsodat a fejemben és a szemem előtt tartom.
Naszíf rám nézett, és elmosolyodott. – Menj, és maradj addig mellette, míg el nem intézi az ügyet.
Sajkh Abdullahot követve elhagytam Naszíf irodáját.

Három
Sajkh Abdullah arcán mindig széles mosoly ült. Most azonban sokkal gondterheltebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Úgy döntöttem, nem próbálkozom udvarias beszélgetésbe elegyedni, egyszerűen csak csendben követem őt. Az irodájába ment, Naszíf levelét az útlevelemmel együtt egy aktába helyezte, majd közölte az asszisztensével, hogy egy rendkívüli ügyben az útlevélirodába kell mennie, és valószínűleg egész nap ott is marad. Sajkh Abdullah régi teherkocsiján a Belügyminisztériumba hajtottunk, a régi repülőtérre vezető útra.
A dzsavázatban, a Belügyminisztérium vízumügyosztályán egyenesen a vízumrészleg igazgatójához mentünk. Sajkh Abdullah lerakta elé az iratfűzőbe csíptetett levelet. Az igazgató alaposan áttanulmányozta, valamit ráírt, majd arra kérte Sajkh Abdullahot, vigye azt az épületen kívül található megfelelő ablakhoz. Maga az ablak tulajdonképpen nem volt más, mint egy kisméretű, egy méter magas, hatvan centiméter széles és öt függőleges vasrúddal védett nyílás egy hatalmas falban. A vasrácsnál körülbelül tizenkét ember tolongott, miközben egyszerre próbáltak benyújtani különböző aktákat, és szót váltani az odabenn ülő emberrel. Kétségbeestem a látványtól.
Sajkh Abdullah megérezte a rémületemet, és finoman megérintette a vállamat. – Tudom a dolgomat – mondta magabiztosan. – Most maradj itt, és figyelj.
Az ablak körüli tömegtől kiindulva leszámolt néhány lépést, mint egy tekejátékos, aki a nekifutáshoz készül. Körülbelül húsz méterre a tömegtől megállt, megfordult, és rákiáltott a közte és az ablak között álló emberekre, hogy álljanak el az útból. Ekkor tupéja – hosszú, fehér ruhája – alját felhúzta, és a dereka köré csavarta. Végül rám nézett, és egyik aranyfogát kivillantva szélesen elmosolyodott.
Sajkh Abdullah ekkor váratlanul, félelmetes hangon felsikoltott: – Já, Alláh! –, és támadásba lendült. Az ablaknál tolongó embereket eszeveszett rémület fogta el, egyszerűen képtelenek voltak felfogni, mi készül éppen rájuk támadni. Sajkh Abdullah rávetette magát a tömeg tetejére, villámsebesen keresztülvágott a fejeken és vállakon, és az aktát egyenesen az ablak túloldalán ülő ember kezébe nyomta. Majd elegánsan visszaereszkedett a földre – mintha csak egy könnyed mozdulattal lepattant volna a lováról –, közönyösen hátrasétált, és megállt mellettem.
– Mindig bejön – mondta diadalittasan.
– Hihetetlen, hogy valakinek az ön korában ennyi energiája és ügyessége van – mondtam őszinte meglepődéssel és csodálattal.
– A feleségem is mindig ezt mondja – válaszolt.
– És eközben még soha nem ütötte be magát azokba a vasrácsokba?
– Soha.
– Most mit csinálunk?
– Csoia – jobb kezének ujjait összezárta, és a mellkasához emelte. – Csoia. Várunk.
Körülbelül fél óra múlva az ablakot bezárták. A tömeg eloszlott. Páran ott ténferegtek még, a legtöbben azonban máshol kerestek maguknak árnyékot. Sajkh Abdullah és én egy fa alá guggoltunk.
A szaúdiak valósággal művészi tökélyre fejlesztették a várakozást. A csoia minden bizonnyal a leggyakoribb szó és gesztus a szaúdi arab nyelvjárásban. Mindez valamiféle kapcsolatban állt a beduinok időképzetével.
Azt mondják, történelmük során a beduinoknak soha semmi egyebük nem volt, mint mérhetetlen sok idejük. Élvezték a lebzselést, hogy soha semmivel nem kellett különösebben sietniük. Így aztán a várakozás a szaúdi élet lényegi alkotóelemévé vált. A szaúdiak soha semminek nem adják meg a pontos idejét. Ha valaki azt mondja, Ins’alláh, bukra, majd meglátogat, úgy is értheti, hogy holnap, hogy egy pár napon belül, hogy valamikor a közeljövőben, vagy hogy bármikor az utolsó ítélet napja előtt. Hasonlóképpen egy találkozás időpontját sem adják meg soha órákban vagy percekben, helyette a napi öt imaidőhöz viszonyítják. A Bad zuhr, a déli ima után, jelenthet bármilyen időpontot dél és napnyugta között. És ha az időt mégis órákban fejezik ki, azt mindig kerek számmal jelölik: öt óra van, ami éppúgy lehet húsz perccel öt előtt vagy öt után is.
Egy különös, züllött formájában ez a fajta időérzékelés integráns részévé vált a vahabizmusnak is, annak a megújulási mozgalomnak, melyet Muhammad ibn Abd al-Vahab alapított, és amely később Szaúd-Arábia államvallásává vált. Abd al-Vahab 1703-ban született Nadzsdnak, a királyság északi részének egyik kisvárosában, és hanbalita neveltetésben részesült, mely az iszlám négy teológiai iskolája közül a legszigorúbb. Abd al-Vahab az iszlám kezdetének egyszerű alapjaihoz és tisztaságához, vagyis a Korán szavaihoz, és a Szunna (a próféta cselekedetei és szavai alapján kidolgozott szokás- és szabályrendszer) törvényeihez való visszatérést szorgalmazta. Elutasította azokat a szokásokat, melyek e kezdeti időszak óta alakultak ki, többek között a próféta születésnapjának ünnepét, vagy a szentek sírjának látogatását is. A keresztény Európa református gondolkodóihoz hasonlóan szembeszállt azokkal a visszaélésekkel, melyekkel a vallás a tömegek igényeit próbálta kielégíteni, ahelyett hogy oktatta vagy segítette volna őket. Fanatizmusa sokakat visszatérített az iszlám tisztaságának általa képviselt doktrínájához, mely alázatosságot, valamint egyenlőség és igazság által megteremtett egységet hirdetett. Az összes nonkonformista keresztény mozgalom ugyanezekben az ideálokban gyökerezett. A szaúdi vahabizmus sokat köszönhet a 13. századi muszlim teológusnak, Ibn Tajmíjjának is. Ibn Tajmíjja szinte kizárólag azzal foglalkozott, miként tud a muszlim közösség erős maradni, hogy átvészelje a korszakot, melyben – a keresztesek mészárlásaiból épp csak magához térve – a mongolok ostromával kellett megbirkóznia. A muszlimok fő gyengeségének a széthúzást tekintette, ezért igyekezett eltörölni az értelmezések pluralizmusát. A Koránban és a Szunnában minden le van írva, hangsúlyozta Ibn Tajmíjja, ezért még a teológiának és a filozófiának sincs helye az iszlámban. A Koránt szó szerint kell értelmezni. Ha például a Korán azt mondja, hogy Isten ül az ő trónján, akkor ül az ő trónján, és kész. Nem lehet vitát folytatni a trón természetéről és rendeltetéséről. Semmit sem lehet metaforikusan vagy szimbolikusan olvasni.
A modern vahabizmusról sok mindent megtudhattam a medinai egyetem diákjaitól. A hadzs időszaka alatt több száz diákot alkalmaztunk, hogy segítségünkre legyenek a kérdőíves munkákban és a kutatásainkban. Volt köztük pár szaúdi is, a legtöbben azonban a muszlim világ más részeiről származtak. Kivétel nélkül mindannyian szaúdiak által finanszírozott ösztöndíjakban részesültek, és ha tanulmányaikat befejezték, a szaúdi kincstár által erősen alulfizetett alkalmazásba állhattak. Mindegyikőjüket dijásznak, azaz hitszónoknak képezték, és egyetemi fokozatuk megszerzése után Ázsiába és Afrikába – vagy akár Európába és Amerikába – mentek, hogy ott a da‘vá tevékenységének szenteljék az életüket, vagyis mecseteket, madraszákat és muszlim központokat vezessenek, valamint tanítsanak és prédikáljanak. Mit tanultak? És miről kívántak prédikálni? A dijász intézményéből jöttem rá, hogy a modern vahabizmusban állandósult a jelen. A múlt nem létezik és nincs helyük a különböző jövőképzeteknek sem. A jelen azonban mégiscsak a múlt ontológiai árnyékában létezik – egész pontosan Mohamed próféta idejének árnyékában. A muszlim civilizáció történelme és kultúrája, minden csodálatosságában, komplexitásában és sokszínűségében teljességgel irreleváns és elutasítandó, nem más, mint deviancia és degeneráció. Ennek fényében aligha volt meglepő, hogy a szaúdiak semmit nem éreztek Mekka kulturális öröksége és szent topológiája iránt.
A medinai egyetem hallgatói harcosan lojálisak voltak szaúdi mentoraikhoz és azok sajátos tanításaihoz. A vahabizmus, amit tanultak, a törzsi lojalitáson alapult, csak épp a tradicionális aszabíjja (törzsi hűség) helyét most az iszlám vette át. Az iszlám lényegében egy jól körülhatárolt területnek számított, melyet a Korán- és Szunna-értelmezéseiken keresztül definiáltak, melyet képzésük és munkájuk során megszerzett erényeiknek köszönhetően vehettek birtokba, és amelynek őrzői is voltak egyúttal. Aki ezen a területen kívül esett, az definíció szerint a hitetlenség, azaz a kufr tartományának ellenséges lakója volt. A kirekesztés azonban nem csupán a nem-muszlimokra vonatkozott, de mindazokra a muszlimokra is, akik nem teljesítették a biját, azaz a vahabizmusnak tett hűségnyilatkozatot. A dijászok fejében – akárcsak az egész szaúdi társadaloméban – szigorú határvonal húzódott a belsők és a külsők, vagyis az ortodoxok és az eretnekek között. A diákok gyakran emlegették nekem, hogy egy kuffárral (hitetlennel) kötött bármiféle szövetség már maga is kufrnak számít; az embernek tartózkodnia kell attól, hogy ilyen embert alkalmazzon, hogy tanácsot kérjen tőlük, vagy netán barátságot kössön velük, és még a látszatát el kell kerülni annak, hogy jól megértik egymást.
A Szaúd-Arábiában élő külföldiek ilyen embereknek számítottak, így is bántak velük, és státusuknak megfelelően saját elkülönített negyedeikben kellett élniük. Természetesen a nők tökéletesen marginális helyzetben voltak, és különbözőségüket minden lehetséges módon hangsúlyozták. A királyságban a férfiak mindig fehérbe öltöztek, frissen vasalt tupékba és a jellegzetes dzsallabíjába. Ilyen szélsőséges klíma alatt a fehér természetes színnek számít, hiszen visszaveri a fényt, és csak minimális mennyiségű hőt nyel el. A nőknek viszont a törvény előírása szerint a fejüktől a lábukig hosszú fekete leplet kellett viselniük, amely magába szívta a napot és a forróságot. A hagyományos muszlim női viselet, a hidzsáb nem volt elegendő. Kötelességük volt a sokkal nagyobb nikábot hordani, mely egész fejüket eltakarva csak egy keskeny rést hagyott a szemüknek. Szaúd-Arábiában egyetlen helyen nem látni a nikábot, a Szent Mecset belsejében, ahol a régi muszlim szokások előírják, hogy az asszonyok arca nem lehet eltakarva.

Először tudomást se vettem a medinai diákok nézeteiről, melyet túlbuzgó fiatalemberek üres fecsegésének gondoltam csupán. A szaúdi társadalomról tett saját megfigyeléseimben is kételkedtem. Azt gondoltam, hogy én, aki Nagy-Britanniában nőttem föl és ott is nevelkedtem, csupán saját előítéleteimen keresztül nézem a szaúdiakat. Hiszen mi van az olyan emberekkel, mint Angawi vagy Naszíf? Soha előtte, és azóta sem találkoztam sokoldalúbb, humánusabb és pallérozottabb elmékkel. Naszíf hite a vahabizmus egyszerű alapvetésében messze több volt egyszerű „fundamentalizmusnál”. Ahogy saját életét élte, és ahogy másokhoz viszonyult, Naszíf egy nemes gondolkodású minimalista volt. Finomságot és eleganciát sugárzott, miközben otrombaság és rútság vette körül. Szelíd toleranciával kezelt mindent, míg körülötte mindenütt a nyers gorombaság és a megvetés vált a szaúdi élet normájává. Kezdtem ráébredni, hogy a szaúdi társadalmon belül lényeges különbségek vannak. Naszíf hidzsází volt, vagyis a királyság déli részéről származott, ahol Mekka és Dzsidda is van, míg a királyi család nadzsdí volt, azaz északról érkezett. Amikor Abdul Aziz király, Szaúd-Arábia megalapítója 1932-ben dicsőséges hódítóként először érkezett Dzsiddába, a Hidzsáz legtöbb családja a színe elé járult, hogy köszöntse őt. A Bughsanok, a Bin Ladinok, az Al-Turkik és az Al-Sajkhok mind ott voltak; egyedül a Naszífok mondtak nemet. A Naszífok tudós famíliája büszke volt a kulturális örökségére. Az öreg patriarcha, az 1884-ben született Muhammad Naszíf ünnepelt tudós és könyvszerkesztő volt. Háza a szúk közepén állt, ahonnan az egész várost be lehetett látni, könyvtárában pedig tekintélyes gyűjteményt őrzött, több ezer felbecsülhetetlen értékű kézirattal és könyvritkasággal. Marokkótól és Szudántól kezdve, Szírián és Iránon át egészen Indiáig és Malajziáig a világ minden részéről érkeztek a házába tudósok, akikkel vidám eszmecserét folytatott. Nem szívesen hajtott azonban fejet a nadzsdi király előtt, ami miatt a családja hamarosan marginális helyzetbe került. Dzsidda óvárosának nagy része Mekka sorsára jutott, ám a Naszíf család pompásan felújított otthona, finoman megmunkált ablakaival, fatábláival és ereszeivel még mindig ott állt a város közepén. A Naszífok foggal-körömmel harcoltak érte, hogy megőrizzék. A forró dzsiddai nyarakon, amikor a hőmérséklet felkúszott negyven fokra, a leghűvösebb hely volt a városban. Amikor áramszünet volt – akkoriban ez mindennaposnak számított –, és a légkondicionálók leálltak, mindig lesétáltam az óvárosba, és leültem egy fa alá a Naszíf-házzal szemben. Dzsiddában nem sok fa van. Ez volt a legjobb hely, hogy az ember elszívjon egy sísát – ahogy a szaúdiak a vízipipát nevezték.
A szaúdi vahabizmus valódi természetét 1979 novemberében értettem meg, mikor egy csoport vallási fanatikus elfoglalta a mekkai Szent Mecsetet. Sokféle bűnnel vádolták a szaúdi államot: együttműködik a keresztényekkel, jóváhagyja a síitizmus eretnekségeit, az iszlám több mint egy értelmezésének engedélyezésével bomlasztja a közösséget, meghonosította a televíziót és a filmet a királyságban, és fetisizálja a pénzt. Mekkát elzárták a külvilágtól, a mecsetet pedig körbevette a hadsereg és a Nemzeti Gárda, melynek elsősorban a királyi család védelme volt a feladata. Ám mielőtt a katonák elárasztották volna a mecsetet – méghozzá szó szerint, mint később kiderült –, hivatalosan is halálra kellett ítélni őket. A feladat Sajkh ‘Abd al-‘Aziz Bin Bázra, a királyság főmuftijára és teológusára hárult. Bin Báz vak volt. Akkoriban gyakran láttam őt a Szent Mecsetben a Kába körbejárásának szertartása közben. Mindig ugyanaz a jelenet játszódott le. Egy fiatal diák a bal vállát fogva vezette őt körbe a Kába körül, számtalan híve és csodálója kíséretében, akik megpróbálták csókkal illetni a jobb kezét. Bin Báz mindig hagyta, hogy megfogják a kezét, ám abban a pillanatban, hogy a hívők a csuklójához érintették volna ajkukat, azonnal elkapta a karját. A szaúdi állam ellen lázadók vádjait fennhangon olvasták fel Bin Báznak, aki a legmesszebbmenőkig egyetértett a felkelők tételeivel. Igen, mondta, az igazi vahabita államnak nem szabadna érintkeznie a hitetlenekkel. Igen, a síita eretnekségeket nem szabad szó nélkül hagyni. Igen, az iszlám egynél több értelmezését semmilyen körülmények között nem szabad megengedni. Igen, az iszlám mindenféle képábrázolást tilt, a televíziót és a filmet is beleértve. És igen, a pénzt nem szabad fetisizálni. Az egyetlen dolog, amivel Bin Báz nem tudott egyetérteni, hogy mindezek a dolgok megtörténtek a szaúdi királyságban. A Szent Mecsetet tehát elöntötték, és a lázadókat vízbe fojtották. Számomra úgy tűnt, hogy a vahabita állam képviselőivel szemben ezek a puritán lázadók legalább őszinték voltak.
Azzal, hogy tagadta a muszlim történelem komplexitását és változatosságát, és elutasította a vallás különböző, pluralisztikus megközelítéseit, a vahabizmus a kötelességek és tiltások egyhangú listájává alacsonyította le az iszlámot. Szaúd-Arábiában ezeket nyers erőszakkal és/vagy erős társadalmi nyomással kényszerítették rá az emberekre, mely lényegében nem volt más, mint totalitarizmus. Amitől elborzadtam, az nem egyszerűen ennek a fizikai megnyilvánulása volt, hanem az, hogy én, aki aktív részese volt a muszlim mozgalomnak, aki a Dzsamáat-e Iszlamí és a Muszlim Testvériség irodalmán nőttem fel, kezdtem azonosulni ezzel az eszmével; sőt anélkül, hogy észrevettem volna, talán már azonosultam is.

Délután két óra körül, mikor a legtöbb iroda estig bezár, a dzsavázat ablaka kinyílt. Az ablakban feltűnt egy aktát tartó kéz, és rácsokon át kihajított egy iratcsomót. Az egyik ember, aki eddig türelmesen várakozott az árnyékban, hirtelen felugrott, elkapta az aktát, kinyitotta, egy gyors pillantást vetett rá, majd elégedett arccal, fürgén távozott az udvarról. Pár perccel később a kéz újra felbukkant, és az egész jelenet megismétlődött. Végül újabb akta jelent meg az ablakban. Ezúttal ezt Sajkh Abdullah kapta el.
Kinyitotta az aktát, és belepillantott. Aggódva néztem rá. – Megvan a kilépővízumom?
– Nos, nem egészen – válaszolta Sajkh Abdullah. – Nincs meg a vízuma, de Dr. Naszíf levelét tisztelettel elfogadták.
– És ez mit jelent?
– Azt nem tudom. Sosem voltam még hasonló helyzetben. De azt hiszem, holnap elhagyhatja az országot.
Elvettem az aktát Sajkh Abdullahtól. Egy hivatalosnak látszó levél volt az útlevelemhez csatolva. Sajkh Abdullah rámutatott a levélre, és azt mondta: – Azt hiszem, az egy sürgősségi vízum. Olvassa csak fel!
– Inkább olvassa ön – nyújtottam át neki a levelet. – Az én arabtudásom kevés ehhez.
– A feleségem ezt is gyakran mondja nekem – vette vissza a levelet.
Nem hagyott nyugodni a kérdés: – Már megbocsásson, de ha az összes akta ugyanúgy néz ki, és az az ember az ablak mögött senkinek nem jelzett semmit, honnan az ördögből tudta, melyik aktát kell elkapni?
– Ön dolgozik az egyetem útlevélosztályán, vagy én? – Sajkh Abdullahot felbosszantotta a kérdés. – Mindent én sem árulhatok el. Ha most ezzel a levéllel kimegy a reptérre, valószínűleg megengedik majd, hogy elhagyja az országot.
– Halasz – mondta, összecsapkodva a tenyerét, mintha csak a kezeit akarná leporolni. – Halasz – ismételte. – Végeztünk.
Választ sem várva Sajkh Abdullah bepattant a kocsijába, és elhajtott.

Négy
Másnap Ramadán első napja volt. A város, ahogy egész Szaúd-Arábia is, egész éjjel fenn volt. Az áldott hónap alatt egy egészen másféle életstílus veszi kezdetét. A nappal éjszakává változik. Amint az ágyú eldördül (valójában tizenkét ágyú dördül el egyszerre), mely a szuhur végét, azaz a böjt kezdetét jelzi, épp pirkadat előtt, a város aludni tér. Az utcák néptelenné válnak, a boltok és a hivatalok bezárnak, s csak pár órára nyitnak ki tíz és egy között. A város napnyugta előtt kezd újra felélénkülni. Mire az ágyúk újra eldördülnek, ezúttal az iftárt, vagyis a böjt végét jelezve, a város nyüzsgővé és izgatottá válik. Az utakon forgalmi dugók alakulnak ki, az utcák és a sikátorok pedig megtelnek a következő napra vásárló emberekkel. A boltok és az irodák este tíz óra körül nyitnak ki újra, és éjjel két óráig nem is igen zárnak be. Hajnalig még nyélbe lehet ütni egy gyors üzletet.
Egészen bámulatba ejtő, a szaúdiak milyen gyorsan és könnyedén tudnak alkalmazkodni a változáshoz, hogy ettől kezdve éjszaka éljenek és nappal aludjanak. Az előző Ramadán alatt, a mekkai lázadók leverését követően, az iszlámon belüli állandóságról és változásról kezdtem el gondolkodni. Rájöttem, hogy nem az a fő kérdés, amit Sami Angawi megfogalmazott, vagyis hogy a változókat miképpen illeszthetjük be a változatlanok közé. A problémát az jelentette, hogy saját korunkban miképpen értjük meg a változatlant. Egy könyv írásába fogtam, melynek A muszlim civilizáció jövője címet adtam. Azt próbáltam leírni benne, milyennek kellene lennie, vagy éppenséggel milyen lehet egy muszlim társadalom. Úgy érveltem, hogy semmi sem maradhat mindörökre „mai”: az iszlámot újból és újból meg kell érteni, korszakról korszakra, az adott hely és idő szükségeinek megfelelően. És amiképpen megértésünk is változik, egy adott korszak iszlámja sem igen fog hasonlítani egy másik kor iszlámjához – leszámítva persze a hitbéli ügyeket. Mindezek alapján úgy véltem, a vahabizmus két metafizikai katasztrófát idézett elő az iszlámon belül.
Először is azzal, hogy megtiltotta az „abszolút forrásnak”, azaz a Koránnak és Mohamed próféta életének további interpretációit, elvette a hívőktől azt, amit a kultúrával foglalkozó teoretikusok „ágensnek” (agency) neveznek. Egyetlen választásuk maradt csupán: engedelmeskedni az ‘ulemának. Az interpretációk állandó harca nélkül a muszlim társadalmak arra vannak kárhoztatva, hogy egyfajta felfüggesztett mozgásban létezzenek. Ha ugyanis minden adott, semmiféle újhoz nem lehet igazán alkalmazkodni. Az emberi szellem pedig egy irreleváns, zavaró tényező lesz csupán, hiszen a helyes viselkedés, sőt maga a bölcsesség sem áll másból, mint a szabályoknak való engedelmességből.
Másodszor, elfogadva, hogy az etika és a morál a próféta idejében és társaiban érte el a csúcspontját, a vahabizmus magát az emberi gondolat és morál fejlődésének eszméjét tagadta. Ez pedig – állítottam – nem jelent mást, mint hogy a muszlim civilizációt egy örökös hanyatlás rögzített pályájára állította. Úgy véltem, korunk kihívása éppen abban rejlik, hogy olyan muszlim erényeket sajátítsunk el és fogadjunk el mintaként, melyek nyilvánvalóan és jellegzetesen alkalmasabbak azoknál, amelyek a próféta korát jellemezték.
A vahabizmus nézőpontjából ezek eretnek gondolatoknak számítottak, és megtartottam őket magamnak. Most azonban elkészült a kézirat. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy átnézzem, és néhány utolsó javítást végezzek benne. Egy hamis címoldalt gépeltem neki, és a valódi kéziratot a hadzsról szóló, teljesen hétköznapi és érdektelen írásaim közé csúsztattam, arra az esetre, ha a repülőtéren ellenőriznék. Kis útitáskámat, melyben főként az évek alatt innen-onnan összeszedett és megmentett könyvritkaságok és kéziratok voltak, már korábban becsomagoltam. Egy barátom hajlandó volt elvinni a bútoraimat, a magnómat és a függőágyamat, melyben annyit feküdtem a nappalim közepén, felváltva hallgatva Korán-recitálásokat és Tangerine Dream-et. Könyvem kéziratát és a megtakarított 50.000 fontot a szaúdi légitársaság válltáskájába tettem, és a repülőtér felé vettem az irányt.
Reggel hétre kint voltam, azt remélve, hogy még elcsíphetem a Saudi Airlines tizenegy órás londoni járatát. Az új Abdul Aziz Király Repülőtérrel szemben, mely 30 kilométerre feküdt a várostól, a régi dzsiddai repülőtér csak pár perces kocsiútra volt a lakásomtól. Nem is különbözhetett volna jobban korszerű utódja modern, sátorszerű építészeti megoldásaitól és technológiai felszereltségétől. Nem volt sokkal több előregyártott elemekből épült barakkok laza kapcsolatánál. Mindenki másnál korábban érkeztem, csakhogy nem volt előre foglalt jegyem. Ezért aztán a pult mögött álló palesztinnak egy hosszú, érzelgős történetet kezdtem előadni. Meghalt a nagyanyám. Meghalt a nagybácsim. Az ötven feletti rokonaim fele mind meghalt. De semmi sem bírta meggyőzni.
– Kit öljek még meg a maga kedvéért?
Kicsit zavarba jött. – Oké – mondta –, Ramadán van, ezért hiszek önnek. – Az áldott hónap mindig nagy hatással van a muszlim lélekre. Az embereknek ilyenkor könyörületesebbeknek kell lenniük. – De még Ramadánkor is kell ennünk valamit – tette hozzá, és összedörzsölte az ujjait. Falúsz, jelezte a mozdulat. Pénz. A kezébe csúsztattam egy 500 riálost, mely több mint 100 font volt akkoriban. – Normális esetben a várólistára kerülne, de tekintettel arra, hogy a nagyanyja meghalt… – egy pillanatra itt szünetet tartott –, vállalom a felelősséget, és adok magának egy helyet.
Megköszöntem neki, és átnyújtottam az útlevelemet.
Átnyálazta az oldalait. – Úgy tűnik, önnek nincs kilépővízuma. – Tanácstalannak tűnt.
– De van – válaszoltam –, van egy sürgősségi vízumom. Az a papír az, ott, az útlevelemben.
Ránézett a papírra, megforgatta, hogy megvizsgálja az útlevélhivatal pecsétjét, és bólintott. – Soha senki nem hagyta még el ezt az országot sürgősségi vízummal – mondta. – De legyen, hisz végül is Ramadán van.
Amíg a hivatalnok szavait emésztgettem, észrevettem, hogy a hordár rossz címkéket tesz a csomagjaimra.
– London, London! – kiabáltam. – Nem Róma! London, London!
– Ne kiabáljon – szólt rám a hordár. – Ramadán van. – És folytatva a rossz címkézést a futószalagra helyezte a csomagjaimat.
– Ne törődjön a csomagjaival, foglalkozzon inkább a kilépővízumával – mondta az alkalmazott, és átnyújtotta az útlevelemet, a jegyemet és a beszállókártyámat.
Az útlevél-ellenőrzésnél két különböző asztalnál két hivatalnok ücsörgött, időnként pecséteket nyomtak az útlevelekbe és kilépőkártyákat gyűjtögettek. Én is kitöltöttem egyet, és keresztülnyomakodtam a tömegen. Egyiküknek átnyújtottam az útlevelemet a papírommal együtt. Ő is gondosan megvizsgálta a papírt, mint akinek nem sietős. Végül így szólt:
– Sajnálom, de nincs felhatalmazásom arra, hogy kilépővízumot adjak. El kell mennie a mudirhoz.
– Merre van az irodája? – kérdeztem.
Az ember egy meghatározhatatlan irányba mutatott. – Ott valahol – válaszolta.
Nagy nehezen eljutottam az útlevélrészlegbe. Odabenn három ember ült, beszélgettek. Az asztalra helyeztem az útlevelemet és az engedélyről szóló papírt. – Kérem – mondtam –, sürgősségi vízummal szeretném elhagyni az országot. Az igazgató aláírására lenne szükségem.
Az egyik hivatalnok nagy nehezen feltápászkodott. Közelebbről is megvizsgálta a papíromat, aztán az íróasztalhoz ment, melyen egy nagy nyilvántartási jegyzék feküdt. Fellapozta az oldalait, hogy ellenőrizze a nevemet. Pár percig tanulmányozta, aztán becsukta. Aláfirkantotta a papírt, majd egy másik iroda felé mutatott.
A másik irodában egy kis emberke ült egy hatalmas íróasztal mögött. Elétettem a papírt. Ő is vizsgálgatta pár percig, majd odakanyarította az aljára a nevét.
– Az utolsó engedélyt a bevándorlási hivatalban kapja majd meg, az érkezési oldalon – mondta.
– Érkezési? – már szólítottak a beszálláshoz. – Érkezési? Én kilépővízumot szeretnék! Nem most érkeztem, most akarok elmenni!
– Ne kiabáljon – mondta a hivatalnok. – Ramadán van. Tudom, hogy mit akar. De ez a dolgok rendje. Át kell mennie az érkezési oldalra. Halasz. – Szó nélkül kikaptam a papírt a kezéből, és kirohantam. Még hallottam, ahogy utoljára szólítják a géphez az utasokat. Átvágtam a várótermen, és kirohantam az első terminál épületéből. Végigfutottam a régi repülőtéri úton, és befordultam az érkezési oldalra.
Egy beduin katona megpróbált megállítani, de nem volt időm vitatkozni vele. Berohantam az első irodába, amit megláttam.
Odabenn egy széken egy öregember üldögélt. – Szalám alajkum – mondtam, és mielőtt még válaszolhatott volna, megragadtam a szakállát. Finoman felfelé húztam, és vadul megcsókoltam. Megcsókoltam a bal oldalon, aztán megcsókoltam a jobb oldalon is. Megcsókoltam elölről, és az álla alatt is.
Az öreg hivatalnok teljesen átalakult. Láthatóan feszengett, ugyanakkor úgy tűnt, aggódik is értem.
– Mondd, testvérem, mit tehetek érted? – kérdezte.
Elmagyaráztam neki a helyzetet.
– Ne aggódj – mondta. – Egy pár aláírás kell csak a papírodra, de én majd elkísérlek, és segítek beszerezni őket. Végül is ma Ramadán első napja van.
Irodáról irodára jártunk, hogy összegyűjtsük az aláírásokat, aztán az öreg visszavitt az indulási oldalra. A szaúdi légitársaság kezelőszemélyzete még ott állt, futni kezdtünk feléjük.
– SV 172-es járat, SV 172-es járat!
– Gyorsan – mondta az egyikük –, szálljon be a buszba!
Felugrottam a járműre. Én voltam az egyetlen utas. A sofőr becsukta az ajtót, és elindult a gép felé. Nyugtalanul fészkelődtem. Félúton a kisbusz egyszer csak megállt.
– Vissza, vissza! – kiabált valaki odakintről.
Az ablakból láttam, hogy a gép még ott áll a kifutópályán. Egy szaúdi zászlós, valószerűtlenül hosszú limuzin süvített el a kisbuszunk mellett. Pár pillanattal később egy hercegnek tűnő szaúdi kapaszkodott fel a gépre, a kíséretével együtt.
– Ott megy a helye – mondta a fülöp-szigeteki buszsofőr. – Ilyenkor egyetlen herceg sem marad itthon. Hiszen tudja, Ramadán van.
– Igen – válaszoltam. – Tudom. Ramadán van.
Másnap a British Airways-zel érkeztem meg Londonba.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu