Izrael (1948. május 14-én kibocsátott) Függetlenségi Nyilatkozata eredetmítosszal látja el ezt az államot. Ez a mítosz a zsidó nép három évezred óta tartó töretlen egységéről szól. A cionista jellegű és célú mítosz a zsidó nép megszületésével kezdődik az ősi „Izrael földjén”; folytatódik függetlenségük, nemzeti identitásuk és kultúrájuk keletkezésével; felvázolja száműzetésüket a diaszpórába és szétszóratásba az évezredek során; leírja majdnem teljes megsemmisítésüket a holokauszt idején; végül ünnepli visszatérésüket Izrael Földjére és győzedelmes nemzeti újjászületésüket Izrael állam megalapításával. A Nyilatkozat kijelenti, hogy az állam holisztikusan magába foglalja a zsidó népet mint állampolgárait, de az állam „arab lakóit” is felszólítja, hogy váljanak teljes, velük egyenrangú állampolgárokká. Ez a dokumentum Izraelt zsidó államnak deklarálja, de olyannak, amely „megvédi minden állampolgára teljes társadalmi és politikai egyenlőségét, fajra, felekezetre, nemre való tekintet nélkül…”
 Ez a nyilatkozat egy demokratikus államé, amelyben két elképzelés dominál: az állampolgárságé és a zsidóságé. Mindkét elképzelésnek megvan a saját kulturális logikája, ami az állampolgári és személyes identitás kérdéseit veti fel. Az izraeli állam kontextusában ezek a logikák mélyen ideologikusak, a kifejezés értéktartalmú a Dumont-féle értelemben, és amennyiben érzelmi töltése van. Izrael államban ezeknek a logikáknak a belső ellentmondásai alakítják az egyenlőség és egyenlőtlenség struktúráit. Ezeknek a struktúráknak pedig mélyre ható következményei vannak mind a zsidók közötti egalitárius „etnikai” kapcsolatokra, mind a zsidók és nem-zsidók közötti hierarchikus, egyenlőtlen viszonyokra nézve. Izraelen belül az állampolgárság, nemzetiség, etnicitás és egyenlőtlenség olyannyira összefonódik, hogy csak úgy érthetjük meg, ha elemzés tárgyává tesszük egymáshoz való viszonyukat. E tanulmány célja ennek a problematikus képletnek a kifejtése.
 Más tudósoknál csak e képlet egyes elemei dominálnak. Így az izraeli állampolgári hitvallásról szóló újabb viták nagyrészt figyelmen kívül hagyják az etnicitást mint az etatista ideológiák melléktermékét; míg az etnicitás elemzői az államot csupán az értékekre hivatkozó „csoportközi” versengés és konfliktus szervezeti, bürokratikus keretének tartják. Izrael állam és cionista ideológiája azonban aktív alakítója volt a társadalmi megkülönböztetésnek, az egyenlőségnek és egyenlőtlenségnek azzal, hogy állampolgárai körében táplálta ennek attitűdjeit és feltételeit egyaránt. Elemzésemben az ideológia áll az első helyen, akárcsak Izrael államban.
 Állampolgárság és zsidóság szétválasztása az izraeli életben meglehetősen eltérő elméleti alapállású izraeli tudósokat vonz és nyugtalanít. Így S. N. Eisenstadt, aki az új államok építésében a racionális, modern döntéshozás pozitivista híve, rámutat arra, hogy a Visszatérés Törvénye (Chok HaSvut) a zsidó és az arab állampolgárok közötti viszony kiegyensúlyozatlanságának alapvető forrása. Ez a törvény minden zsidót feljogosít az izraeli állampolgárságra, feltéve, hogy Izraelbe költözik. Ez a viszony minden más határozott jogviszony hiányában is fennáll egy ilyen személy és az állam között. Eisenstadt az izraeli zsidók képtelenségét arra, hogy másként is viszonyuljanak az izraeli arabokhoz, ne csak ellenségként, elsősorban az olyan intézmények hiányának tulajdonítja, amelyek biztosítanák a teljes körű arab részvételt az államban. Ezzel szemben Eisenstadt olyan kritikusai, mint Cohen és Kimmerling, sokkal gyanakvóbbak a primordialitás állítólagos ideológiai ártatlanságával kapcsolatban az államon belüli különböző kollektív identitások megkonstruálása terén.
 

A le’om („nemzetiség”) konstrukciói
A „nemzetiség” kifejezés (héber le’om) megalkotása, ami a „nemzet” (uma) szóval rokon, hatalmas erő volt Izraelben az egy népként való összetartozás érzésének kialakításában. Hivatalos használatával a le’om megnyitja azt, amit a „diverzitás diskurzusának” nevezhetünk az egykor tiszta állampolgári egység premisszáján belül, tehát azon a premisszán belül, amely morálisan és politikailag egyenértékűnek tekintette az egyes állampolgárokat. A nemzeti különbségeknek ez a diskurzusa alapot szolgáltat új és további megkülönböztetések érvényre juttatásához. Az egységet tehát a kollektív különbözőség alapján is meg lehet szervezni, nem csupán az állampolgárság strukturális hasonlóságai alapján. A közterhek és előnyök hivatalos hozzárendelése a nemzetiség különböző kategóriáihoz elválasztja egymástól az állampolgárokat kollektív és nekik tulajdonított jellemzők szempontjából, és érvényteleníti az állampolgárok mint egymásnak megfelelő és egyenlő egyének koncepcióját. Ahelyett, hogy visszahúzódnának a köztudat homályába, a nemzetiség partikularisztikus premisszái rátelepülnek az állampolgári identitás univerzalisztikus előfeltételezéseire. Az egyik tudós például azt állítja, hogy „a zsidó izraeliek kollektivitása erős közösségi érzést jelent, de alig van köze a nyugati értelemben vett államisághoz. Amikor Izraelre gondolnak, egy közösség lebeg a szemük előtt, nem egy állam.”
 Bár a le’om (vagy nemzetiség – ebben az írásban a kifejezéseket egymással felcserélhetően fogom használni) hivatalos használata kezdettől fogva megosztó hatású volt, eleinte nem volt akkora ideológiai töltete, mint amilyenre idővel szert tett. Az államiság kikiáltása és az állami bírói testület megalakítása utáni években bizonyos jogi eljárások hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzeti hovatartozás fogalma beleolvadt egy jelentős kulturális elképzelésbe; amely aztán döntővé vált az egyenlőség és egyenlőtlenség ideológiáinak artikulálásában.
A le’om kategóriája az 1949-ben végzett első hivatalos izraeli népszámlálásban [mifkad ochluszin] jelent meg először. A népszámlálás fontos eszköz azoknak a lakossági egységeknek a kialakításában és számba vételében, amelyek fölött az állam a hatalmat gyakorolja. Amint Anderson megjegyzi: „A cenzus fikciója arról szól, hogy mindenkinek van egy – és csak egy – rendkívül világos helye. Nincsenek törések.” Minden embernek, akit számba vettek ebben az első népszámlálásban, csak egy nemzetisége lehetett. Ezt a népszámlálást azért végezték, hogy megállapítsák, kinek van joga szavazatot leadni az első parlamenti (Knesszet) választásokon. Akiknek volt szavazati joguk, kaptak egy személyi okmányt erre a célra. Később ezt az iratot tették meg állandó személyi igazolványnak. 1949. február 3-án az Ideiglenes Nemzetgyűlés (a Mo’etzet HaMedina HaZmanit, a Knesszet elődje) úgy döntött, hogy a népszámlálást állandó eszközként vezetik be – ez volt a lakosok nyilvántartására vonatkozó rendelet (P’kudat Mirsam HaTosavim) – azzal a céllal, hogy nyilvántartásba és számba vegye az embereket az állam területén. Minthogy a regisztrálásnak folyamatosan kellett (volna) működnie, fel kellett (volna) jegyeznie a lakosok személyes státusában bekövetkező minden változást is. A PMT kérdőívén olyan rubrikák szerepeltek, mint állampolgárság, le’om és vallás.
 A PMT bevezetésére vonatkozó törvényjavaslat vitáján az Ideiglenes Nemzetgyűlésben az utóbbit pusztán technikai kérdésként kezelték. Az „állampolgárságot” objektív, jogi státusként írták le. A „le’om”-ot nem határozták meg. A „vallás” pedig egyéni önmeghatározás dolga maradt. Korai előfordulásakor a nemzetiség egyszerű kategóriaként jelenik meg a Belügyminisztérium által megrendelt statisztikai adatok gyűjtésére, minden mélyebb jelentés nélkül.
1948 óta azonban számos vitában ügyet csináltak abból, hogy vajon a nemzetiség egy egyén zsidóként való lényegi azonosítását jelenti-e. Azaz a nemzetiségről szóló diskurzust átfogalmazták olyan értelemben, hogy ezt a személyt elsősorban az állampolgárság premisszája szerint nevezzék meg, vagy a nemzeti esszencia valamilyen elképzelésével összhangban, ami megmásíthatatlanul meghatározza a zsidó mivoltot, és ezáltal az inherens identitás elképzelését váltja ki minden zsidóban. Általánosságban egyre több autoritással ruházták fel a le’omot mint kategóriát az izraeli lakosság egy részének esszencialista terminusokban történő meghatározására.
 Ennek a trendnek talán a legkorábbi, fontos mutatója az 1950-es Visszatérési Törvény. Ez a törvény gyakorlatilag az izraeli állampolgárság kategóriájává alakította át a le’omot. Eredeti megfogalmazásában ez a törvény nem határozta meg azoknak a személyét, akiket megillet a visszatérés joga. Minden zsidó (aki kötődést érzett a zsidósághoz mint néphez vagy mint egy közös sorsban osztozó csoporthoz) gyakorolhatta ezt a jogot. A zsidó nemzetiséget nagyjából önmeghatározás kérdéseként fogták fel. A Visszatérési Törvényen és különböző adminisztratív intézkedéseken keresztül azonban a zsidó nemzetiséget majdnem előfeltételnek tették meg az izraeli állampolgársághoz, és ez gyakorlatilag garantálta is az utóbbit. A le’omból olyan kategóriát csináltak, amely magában foglalta az állampolgárságot, fenyegetve ezzel az állam többnemzetiségű és demokratikus jellegét. Ha izraeli állampolgárságért folyamodó embereket nem-zsidóként kategorizáltak nemzetiségük szempontjából, az súlyosan kihatott kérelmük elfogadásának valószínűségére.
 A belügyminiszterek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a zsidó le’omot azonosítsák a zsidóság vallási definíciójával. Ez teljesen egyenlővé tette volna az állampolgárságot az egyén vallási definíciójával a nemzetiség rubrikájában. Így 1960 januárjában a Belügyminisztérium felhatalmazta az alkalmazottait, hogy ne vegyenek valakit zsidóként nyilvántartásba, ha bármilyen okuk van arra, hogy kétségbe vonják az érintett személy vallási értelemben vett zsidóságát. Ennek a rendeletnek az egyik következménye az lett, hogy a zsidók és nem-zsidók közötti házasságból származó gyerekeket nem vették automatikusan zsidóként nyilvántartásba. Ehelyett sok esetben a zsidóság vallási értelmével összefüggésben kellett ellenőrizni a genealógiájukat. Bár a Legfelsőbb Bíróság egyik döntése hatálytalanította ezt a rendeletet, egy későbbi Knesszet által hozott törvénymódosítás bizonyos mértékig mégis helyreállította, közelebb hozva a Visszatérési Törvényt a vallásos definícióhoz.

Ki zsidó?
A nemzetiség problematikus státusát és jelentőségét Izraelben jól megvilágítják olyan bírósági esetek, amelyek azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy „ki zsidó?” A bírói döntések ebben a kérdésben a személy olyan tulajdonságaitól függenek, amelyeknek szerepük van abban, hogy valakit zsidóként határozzanak meg. Itt a legjelentősebb esetek közül hármat vizsgálok meg, amelyek közül kettő a Legfelsőbb Bíróság döntése:
 Az 1970-es évek elején a Legfelsőbb Bíróság a felperes javára foglalt állást 5-4 arányban a Binjamin Salit-ügyben. Salit, aki zsidó, feleségül vett egy nőt, aki nem volt az. Arra kérte a Bíróságot, utasítsák a Belügyminisztériumot, hogy a gyermekeit zsidóként [jehudim] vegyék nyilvántartásba a le’om rubrikában. A Minisztérium korábban ezt elutasította. A Bíróságon a többség véleménye a le’om vonatkozásában az volt, hogy az csupán statisztikai adatok gyűjtésére szolgáló adminisztratív kategória. Ez a vélemény azt is sürgette, hogy a nemzetiséget, amit a személy identitásaként fognak fel (zehut le’umit), úgy kezeljék, mint ami részben önmeghatározás kérdése. Ahogy Berenson bíró megfogalmazta, a kérdést a kor felvilágosult szellemével összhangban kell felfogni. Véleménye szerint az egyénnek az a nemzetisége, amit önmagának jelöl ki.
 A Bíróság eltérő felfogású kisebbsége nem értett egyet ezzel a nézettel. A kisebbség esszencialista minőséget tulajdonított a zsidó személynek. Azzal, hogy azt állították, az egyetlen kritérium, amivel egy zsidó nemzeti identitását meg lehet határozni, a vallási törvény (halakha), a másként gondolkodók vallási alapot adtak a nemzetiségnek. Kiszter bíró állásfoglalásában elválasztotta a nemzetiséget az állampolgárságtól, amikor úgy érvelt, hogy a le’om egy „etnikai csoporthoz”(kvutza etnit) való tartozást tulajdonít az egyénnek, nem pedig egy államhoz való tartozást. Episztemológiai értelemben ezzel azt mondta, hogy a le’om olyan kategória, amely az állampolgárokat olyan csoportokra osztja, amelyek a személynek a létezés esszencialista minőségeivel átitatott fogalmától függenek.
Kiszter hozzátette, hogy csak akkor lehet önkéntesen csatlakozni egy le’omhoz, ha a nemzetiség jelentése ekvivalens egy állam jelentésével, tehát csak akkor, ha a nemzeti hovatartozás állampolgárságot is jelent. Minthogy Kiszter gyakorlatilag egyenlőséget tett Izraelben a nemzetiség és tulajdonított etnicitás között, itt kevés vagy semennyi szabad akarata sem maradt az embernek egy le’omhoz való tartozása tekintetében. Ehelyett a nemzetiség totalizáló kategóriaként működött, abszolút értelemben elválasztva a zsidókat mindenki mástól. Ezeknek a másoknak megvolt a saját nemzetiségük (le’umim). A le’omnak ez a felfogása azt jelentette, hogy egy állampolgár eleve (per definitionem) megosztó jellegű kategóriába tartozik, amit áthat az „etnikai” személyiség őseredeti lényege.
A nemzetiség kategóriájának jelentése mindemellett folytonos változásban is volt, ahogy ezt a bírák eltérő állásfoglalásai is mutatják. A kategória labilis, konstruált jellegét szemlélteti Agranat bíró véleménye. Szerinte a (zsidó) népi tudatosságban mind a mai napig nem kristályosodott ki ideológiailag, hogy a le’om vajon történelmi hozzáállás, vallásos nemzetiség (le’om dat vagy egy valláshoz tartozás) kérdése, vagy egy etatista, statisztikai jellegű elképzelés arról, hogy az állampolgárokat „nemzetiség” szerint kell nyilvántartásba venni.
Ebből a szempontból a kormányon lévő politikai párt válasza, amely mindig érzékenyen figyel a kormánykoalíció vallásos tagjainak nyomására, jól mutatta, milyen irányba próbálták elmozdítani a nemzetiség kategóriájának kritériumait. A Salit-ügyet követően a Knesszet módosította a PMT-t, tovább objektivizálva a le’om kategóriáját, még inkább hasonlóvá téve a nemzetiség vallási meghatározásához. Az állam és a vallás kontextusában tovább legitimálták a nemzetiség primordiális megalapozását.
Dr. George Tamarin ügye leszűkítette a nemzetiség meghatározását azzal, hogy tagadta, hogy egy új le’omot hoztak volna létre Izrael Államban vagy általa, és ezzel még egyszer összekapcsolta a zsidó nemzetiséget az etnikai identitással. Tamarin Jugoszláviából vándorolt be Izraelbe 1949-ben, és a le’om szempontjából zsidóként, a vallás szempontjából pedig „nem vallásos”-ként regisztrálták. Ő úgy értette a nemzetiséget, mint ami az önmeghatározás és egy „etnikai csoporthoz” való tartozás érzésének kérdése, míg a vallás egy transzcendens lényben való kinyilvánított hit. Az 1970-es Knesszet-törvénymódosítás után Tamarin arra jutott, hogy ezáltal egy „vallási-faji” megkülönböztetést tettek hozzá a le’om kritériumaihoz. Ez a nemzetiséget egy új „vallási-nemzeti” kategóriaként alkotta újjá Tamarin szerint, ehhez tartozónak pedig nem érzi magát. Ezért arra kérte a Legfelső Bíróságot, hogy nyilvánítsa „izraeli” nemzetiségűnek Szándéka szerint ezek után a Belügyminisztériumhoz fordult volna, hogy változtassák meg a le’omját „zsidóról” (jehudi) „izraelire”. Ez a változtatás a nemzetiséget az állampolgársággal tenné egyenlővé, és ezzel eltörölné a „nemzetiség” szerinti különbséget a zsidók és mások között.
Tamarin folyamodványának elutasításában a Bíróság 1972-es döntése leszögezte, hogy különbség van aközött, amit a bírók „azonosulásnak” neveztek, ami részben az önmeghatározástól függ, és az „etnikai identitás” (zehut etnit) között, ami az „etnikai-kulturális” jegyekből származtatható. Az etnikai identitás ebben az esetben a zsidó egyén esszencialista minőségével ekvivalens. A Bíróság hozzátette, hogy Izraelben nincs milyen alapon állítani azt, hogy létrejött volna egyetlen izraeli nemzet (vagy nemzetiség). A bírósági döntés tehát kitart amellett, hogy egy zsidó Izraelben a zsidó néphez (HaAm HaJehudi) tartozik; ez a kifejezés a nép, nemzet-ség, nemzetiség, etnicitás és így tovább „természetes” egységét – azt is mondhatjuk, hogy morális egységét – jelenti.
A bíróság azonban világosan kimondott bizonyos feltételeket, amelyek mellett egy nemzet vagy nemzeti közösség létrejön, és a politikai tevékenységnek fontos szerepet tulajdonított ebben a folyamatban. A döntés voltaképpen azt állította, hogy egy etnikai közösség (kibbuc etni) nemzeti közösséggé (kibbuc le’umi) válhat, ha a tagjai szervezett módon befolyásolni kívánják a társadalom politikai struktúráját, hogy elfogadja nemzeti értékeiket. Azáltal, hogy a bíróság központi, formatív dimenzióval látta el a nép vagy nemzetiség fogalmát, közvetve érintette az izraeli palesztinok ügyét is, illetve azt, hogy a politikai önmeghatározásra irányuló törekvéseiket miért korlátozták szisztematikusan az állam megalakulása óta.
A harmadik esetet, amelyet egy alacsonyabb szintű bíróság előtt adtak elő, csak röviden említünk. 1976-ban Jochana Selach kérvényezte a tel-avivi járásbíróságnál (Bet HaMispat HaMechozi), hogy a le’omját változtassák meg zsidóról héberre (ivri). Amikor Silo bíró elutasította a kérelmét redundancia címén, azt állította, hogy a héber, izraeli és zsidó mind egymással felcserélhető nevek, szinonimák (semot nirdafim) ugyanarra a nemzetiségre.
Az érvelés logikája a Selach-ügyben világossá teszi, miért válik külön az állampolgárság és a le’om, mivel a zsidó nemzetiséget úgy állítja be, mint ami már felöleli és magába foglalja a héber nemzetiséget (le’om ivri) és az izraeli nemzetiséget (le’om jiszraeli). Tehát egy olyan izraeli nemzetiséget, ami magában foglal nem-zsidókat, mivel izraeli állampolgárságuk van, nem lehet érvényre juttatni, mivel többek között ellentétes kategóriák közti határok áthágását  idézné elő az arab zsidók vagy zsidó arabok rendje között. A lakosság zsidó szektorán belül nincs ellentmondás az izraeli, zsidó és héber között. Ennek ellenére, bár a zsidók és nem-zsidók társak az állampolgárságuk alapján, el kell választani őket, például a le’ommal. Az a fajta logika, amit a Selach-döntésben használtak, feltűnően előtérbe kerül a mindennapi beszédben és a tömegkommunikációs ábrázolásban, ahogy az izraeli zsidók egyre többször használják az „Izrael Népe” (Am Jiszrael) kifejezést – ami a „zsidó népet” jelenti az „Izrael állampolgárai” kifejezés helyett. Amikor az „Izrael népe” kifejezést felcserélhetően használják azzal, hogy „izraeli állampolgárok”, eltörlik a zsidó nemzetiség és az izraeli állampolgárság közötti különbséget, amivel a nem-zsidókat az állam peremére és még kijjebb űzik.
Minthogy a zsidó nemzetiség vallási alapjait egyre erősebben hangsúlyozzák, a nem-zsidó izraeli állampolgárok előtt nyitva álló egyetlen hivatalosan elfogadott nemzetiség gyakorlatilag megint csak vallási. Minthogy a szóba jövő prominens vallások – judaizmus, iszlám, kereszténység – monoteizmusok, amelyek tiltják az egymást átfedő, többszörös hovatartozást, a vallási értelmezés csak megoszthatja az állampolgárság által lehetővé tett egységet.
Az eddigi érvelés menetét összefoglalva, az állam megalapítását követően kitalálták a le’omot társadalmi kategóriaként, ami jogi szempontból az adminisztráció és a bürokrácia eszközeként működött. A le’omot aztán mégis a zsidó egyén morális esszenciájának kérdésévé tették. Így a nemzetiség kategóriája elkerülhetetlenül a zsidó és nem-zsidó teljes fogalmi szétválasztása felé tartott. Nyilvánvaló, hogy ez a szétválasztás határként létezik, ami szétszakítja az állampolgárság egalitárius, univerzalisztikus premisszáját – és itt kezdődnek a mély ellentmondások az állampolgárság és a nemzetiség között. A nemzetiségeket különálló közösségekként értelmezi. Ezek a nemzetiségek elméletben a konceptualizálás azonos szintjén állnak, egymás megfelelőiként. Az állampolgárság széttördelése azonban megnyitja az utat a nemzetiség kategóriái közötti aszimmetrikus kapcsolatok legitimálásához. A le’om döntő fontosságú az egalitárius állampolgárságban meglévő potenciális egységnek a nemzetiségek közötti hierarchikus viszonnyá való átalakításában.
 

„Többség” és „kisebbség” Izraelben
Izraelben a zsidó és nem-zsidó közötti határt gyakran úgy fejezik ki, mint a zsidó „többség” és a különböző „kisebbségek” (bnei mi’utim) kategóriája közötti, elsősorban egy arab „kisebbség”-hez (egyes szám mi’ut) való viszonyt. A többségnek és kisebbségnek ez a diskurzusa átalakítja a le’om ekvivalens kategóriáit, a zsidót és a nem-zsidót az egyenlőtlenség kategóriáivá. Egy egalitárius demokráciában a többségi uralom koncepciója révén a többség és kisebbség közötti viszonyok hierarchikussá válnak, különösen, ha a többséget egy közös lényegű vagy identitású, körülhatárolt érdekcsoportként is értik, olyan közösségként, amelyik ragaszkodik ennek a minőségnek az állandóságához. Ezzel a feltétellel egybehangzóan számos populáris és populista, vallásos és politikai tendencia irányul arra, hogy az állampolgár kategóriáját az állampolgárság különböző fokozataivá változtassa. A zsidók és palesztin arabok tehát nem csak az állampolgár különböző kategóriáit alkotják az államon belül a le’om szerint, hanem más népnek is fogják fel őket (és fogják fel saját magukat). A kapcsolat ezek között a népek között hierarchikus és egyenlőtlen.
 Az alapvető ellentmondás elemei jól ismertek. Az egyik momentum, mint említettük, az, hogy felbukkan és egyre hangsúlyosabb lesz az egyenlőtlenség hierarchikus tételezése. A második az, hogy ez a feltevés a „különbözőség” premisszáján alapul; olyan különbözőségen, amit esszenciálisnak tartanak a többség és kisebbség külön kategóriáinak tekintetében. A kategóriák közötti ilyen különbség egyik folyománya az, hogy minden kategórián belül azonos a személyiség kulturális identitása. A harmadik momentum az, hogy a hierarchikus különbözőség feltételezése bizonyos fokig az állampolgárság egalitárius premisszáján belülről bukkan fel, egy olyan egalitarizmusból, amely súlyt fektet az állampolgárok mint egyének strukturális hasonlóságára. A népek különbözősége és az állampolgárok hasonlósága közötti viszonyra nézve a következmények mélyrehatóak. A népek közötti különbség át van itatva esszencialista, primordiális sajátosságokkal, amelyeket nagyon nehezen megváltoztathatónak fognak fel. Az állampolgárok közötti hasonlóság jogi és adminisztratív kritériumokból van konstruálva, amelyeket úgy fognak fel, hogy nyitottak a változásra lakossági kezdeményezéseken és a hivatalos tevékenységekben való részvételen keresztül egyaránt.
 A különbözőség ezen határának mindkét (zsidó, palesztin arab) oldalán ismét ott van az egyének közötti esszenciális azonosság érzése, például a primordiális néphez tartozásé. Az állampolgárok közötti hasonlóság egalitárius premisszáját átalakítják az esszenciális azonosság premisszájává, amelyben ugyanannak a népnek a tagjai vesznek részt. A kategóriák közötti primordiális vagy esszenciális különbséget kiegészíti a primordiális azonosság az így felosztott kategóriákon belül. De az azonosságon belül mindkét oldalon ismét ott a különbözőség. Mindemellett ezeket a másodlagos megkülönböztetéseket körülöleli az identitás és néphez tartozás esszenciális azonosságának egysége, ami a néphez tartozásból ered. A zsidó oldalon az esszenciális azonosságon belüli ilyen másodlagos különbözőségeket én az edot jiszrael diszkurzusának nevezem.
 A héber eda (egyes szám) kifejezés egyfajta kohéziós erővel rendelkező közösséget jelent, egy Gemeinschaftot vagy szubkultúrát, ami a közös leszármazáson alapul. Izrael zsidó szektorában az eda használata bizonyos módokon azzal cseng egybe, ahogy máshol az „etnikai csoportot” használják, bár vannak döntő fontosságú megkülönböztetések, mivel adva van az „adatijut” őshonos episztemológiája, az edot (többes szám) jelensége Izraelben. Nem árt röviden ismertetni ezt az episztemológiát, hogy lássuk, hogyan viszonyul az edot egyenlősége a zsidó többség és a nem-zsidó kisebbség közötti egyenlőtlenséghez.

Az edot diskurzus és kihatásai a többség és kisebbség közötti egyenlőtlenségre
Az edot szempontjából Izrael állam rövid történetét nagyjából két ideológiai korszakra oszthatjuk fel. Az első két évtizedet az „emigránsok egyesítése” (mizug galujot), az olvasztótégely (melting-pot) nyugati típusú ideológiája jellemezte. Ennek az ideológiának az állami megvalósítása szándéka szerint felszámolt volna minden „etnikai” megkülönböztetést az „új izraeli (zsidó) egyének” létrehozása céljából, szerette volna az ilyen különbségek hatását legfeljebb a folklorisztikus hagyományok különbözésére redukálni. Ezzel szemben az elmúlt néhány évtizedet az etnikai pluralizmus ideológiájának megerősödése jellemezte, amelynek hatása az izraeli zsidó élet minden szektorában érezhető.
 A zsidó edot ontológiai konstrukciója Izraelben a zsidó történelem népi változatainak az államon belüli különböző nézőpontjaiból szemlélt változataiból bontakozik ki. A hivatalos diskurzusban a zsidó historicitás domináns változatát az alábbi alapvető narratív struktúra jellemzi. Kétezer évvel ezelőtt a zsidók előfutárai, az izraeliták közösen osztoztak ugyanabban a kultúrában, társadalomban, vallásban, politikai szerkezetben és ugyanazon a területen. Ezt a közös holizmust szimbolikus célokra úgy lehet elképzelni, mint a nép érintetlen, hermetikus körét, ami élesen körülhatárolódik, elkülönül másoktól, és tartalmazza saját primordiális esszencializmusát, ami szembeállította más népekével – valami olyasmit, mint mondjuk egy egész torta, amelyik épp most került ki frissen az ideológiai sütőből. Amikor a rómaiak elpusztították az izraelita államot és társadalmat, és az izraelita száműzöttek szétszéledtek a diaszpórába, a torta darabokra tört és szeletekre oszlott. Így jöttek létre a zsidó szubkultúrák, amelyeket az országok szerint neveztek el, ahol a száműzöttek letelepedtek: lengyel zsidók, marokkói zsidók, német zsidók, jemeni zsidók, és így tovább.
 A modern állam megalapításakor ezek a szeletek visszatértek eredeti területükre és helyükre az esszenciális nép töretlen, hermetikus körén belül. Ezt nevezik az izraeli zsidók a „száműzöttek egybegyűlésének”. Ám a körnek most belső megosztási vonalai vannak az országok szerint, ahonnan a száműzöttek visszatértek – képletesen most ez olyan, mintha az ideológiai torta szeletekre volna vágva, de a vágás nem érintené az alapokat. Ezek a félig bevágott szeletek – amelyek most már a nép és az államiság ép körén belül vannak – a zsidó Izrael edájai. Ezzel az ontológiai narratívával párhuzamosan az edot egalitárius elképzelése is teljességgel az izraeli zsidókra korlátozódik (néhány kivétellel). Ahogy már említettük, a nem-zsidókat ezzel szemben „kisebbségként” kategorizálják, vagyis a hierarchia és egyenlőtlenség viszonyain keresztül.
 Rendkívül fontos felismernünk, hogy a zsidó edot jelenlegi diskurzusa Izraelben ideológiailag egalitarizmust hirdet az „etnikai csoportok” között. Az ideológiai torta szeletei ebben a képletes analógiában az absztrakció azonos szintjén helyezkednek el, mindegyik szelet ugyanannak az anyagnak némileg eltérő kombinációiból áll, és elméletileg egyenrangú minden másikkal a zsidó nép lényegi sajátosságait illetően. A cionista államnak ez az egalitárius tétele azonban eltűnhet az osztály, hatalom és diszkrimináció izraeli realitásai között. Az etatista cionista ideológiai dekonstrukciója során az alábbi realitások merülnek fel.
 Az etatista ideológia gyakorlata a zsidó „etnicitás” tekintetében az államiság első két évtizedében ennek az ideológiának a nyugati, nemzetépítési és modernizációs tézisének az egyenlőtlenségeire mutat rá. Így az állam nyugati megalapítóinak az volt a szándéka, hogy mindenekelőtt nyugatiak (Askenazim) népesítsék be. Az volt a szándék, hogy folytassák az államiság előtti korszak demografikus mintáját, amikor Palesztina zsidó lakosságának négyötöde askenázi volt. Minthogy a németek elpusztították az európai zsidóságot, az új államba bevándorlók nagyobb része keleti (Mizrachim) volt. A nagyrészt nyugati hatalmi elit a keletieket elmaradott népnek tekintette, akiket nyugatiasítani kell kultúrában, gondolkodásban és társadalomszervezetben, hogy az új állam fennmaradjon, fejlődjön és virágozzék a modern világban. A modernizációs tézishez azt is hozzá szokták fűzni, hogy a keletiek szolgáltatták az olcsó munkaerőt a nyugati dominanciájú iparba és mezőgazdaságba. Bármennyire érvényes is ez a megközelítés, nem veszi figyelembe sem a keletiek virágzó középosztályát, sem tagjainak erős hajlandóságát arra, hogy nyugatiakkal kössenek házasságot. Ennyiben az etnikumok közötti válaszfal folyamatosan kopott a társadalmi osztályok mindennapi életének gyakorlatában.
 Bármekkora szakadék tátong is az ideológia és a gyakorlat között, az egalitarizmus ontológiája beágyazódott Izrael edot- vagy etnikai modelljébe az elmúlt két évtized során. E modell episztemológiája azóta is ragaszkodik minden zsidó lényegi azonosságához, ennélfogva a köztük lévő politikai és gazdasági egyenlőség eléréséhez. Az etnikai modell hangsúlyozza a közös, lényegi tulajdonságokat mint olyan sémát, ami felölel minden zsidót, miközben magában foglalja és tiszteli szubkulturális különbségeiket. Az edotnak ez a széles körben elfogadott modellje előrevetíti a jövő egy olyan elképzelését, amelyben a keleti és nyugati edot közötti viszony teljes mértékben tükrözi a zsidók közötti egalitarizmust és a kulturális pluralizmust. A mai ideál a zsidók etnikai kategóriái közötti egyenlőség, és ennek gyakorlatban való megvalósítása.
Az edot diskurzusa szerint a zsidó nép Izraelben a zsidók egyenrangú kategóriáira oszlik, amelyeket ugyanazok a lényegi tulajdonságok jellemeznek, amelyek a szubkulturális különbözést is lehetővé teszik. Lényegi azonosságuk alapján a zsidók etnikai kategóriáit is egymással egyenrangúnak fogják fel, ugyanakkor lehetővé téve számukra, hogy különbözzenek. Ez a holizmus jelentős formája: az edot diskurzusa az egységet és egyenlőséget hangsúlyozza egy jól meghatározott és világosan körülhatárolt zsidó közösségen belül. Az egyenlőségnek ez a premisszája azonban csak a zsidók kategóriái vagy al-közösségei közötti viszonyokra áll. Az edot átfogó, egalitárius diszkurzusából kizárva a nem-zsidókat alárendelt kisebbségként konstruálják meg. A le’om, a nemzetiség körüli vita, amelyet korábban felvázoltam, szorosan kapcsolódik a közösség határaihoz. A kollektív határoltság, az esszencialista nemzetiség elkülönülésének és azonosságának ez az erős érzése különösen illik az edot tulajdonságainak diskurzusához, amit tudományos összehasonlító terminusokban az izraeli zsidó „etnicitásnak” nevezhetünk.

Következtetés: Az egyenlőség és egyenlőtlenség összefüggése
Az izraeli edot-diskurzus öt dolgot tesz, amiről más tudósoknak (beleértve az „etnicitás” szakértőit is) kevés vagy semmi mondanivalója sem volt. Először is, az edot diskurzusa az etnicitás őshonos elképzelését egalitárius koncepcióvá teszi. Másodszor, az etnicitás őshonos elképzelését csak a zsidókra korlátozza. Harmadszor egy erős, nem átjárható határt követel meg zsidó és nem-zsidó között. Negyedszer, ez a határ lehetővé teszi az erőteljes, holisztikus elképzelést az egalitárius különbségről, ami az izraeli zsidók esszenciális azonosságán belül van; és egy ezzel párhuzamos víziót a zsidók és nem-zsidók közötti esszenciális különbségről és hierarchikus egyenlőtlenségről.
 Az ötödik az, ami a legtöbbet árulja el, a legfontosabb következményekkel jár és legparadoxabb Izraelben mint társadalomban. Az edot, az etnicitás egalitárius premisszája az izraeli zsidók között maga is függ az izraeli zsidók és az izraeli palesztinok közötti hierarchia premisszájától. Az egyenlőtlenség, a többség és kisebbségi viszonyok struktúrája segíti, újratermeli és rögzíti a zsidó edoton belüli egyenlőség struktúráját. Mindkét struktúra meghatározza a másik logikáját, ezáltal mindkettőt függővé téve a másiktól – az azonosság esszencializmusa feltételezi a különbség esszencializmusát. Az esszenciális különbség tételezi a hierarchikus, egyenlőtlen viszonyt az így elválasztott kategóriák vagy közösségek között a modern állam totális koncepcióján belül. A zsidó etnicitás ilyen perspektívája Izraelben rendkívül pesszimista. Egalitárius étosza ellenére az ilyen etnicitás életképessége a zsidó és nem-zsidó közötti egyenlőtlenség ideológiájára támaszkodik.
 A zsidó etnicitás diskurzusa Izraelben jelentős koherenciára tett szert a le’om, a nemzetiség jelentése fölötti vitákban. A le’om aláássa az állampolgári egyenlőséget az állampolgárok között, akiknek elvben joguk van különbözni egymástól. A le’om elősegíti az egalitárius, zsidó etnikai kategóriák koherenciáját, ugyanakkor előmozdítja az egyenlőtlenség hierarchikus viszonyait a zsidók többségi és a palesztinok kisebbségi kategóriája között. A le’ommal kapcsolatos viták, amelyekkel ezt az írást kezdtem, adják a kulcsot az azonosságon belüli különbség logikájának megértéséhez, ami segít kialakítani az izraeli zsidó etnicitást; és a különbözőségen belüli azonosságét, ami lehetővé teszi az izraeli többség-kisebbség viszonyok kialakítását.
 Újabban Dominguez állította, hogy a cionista ideológiából való automatikus kiindulás az izraeli társadalom és kultúra elemzésében elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy ennek az ideológiának sikerét vagy kudarcát méltassuk egy sereg társadalmi folyamat elősegítésében vagy akadályozásában. Az ideológia kifejezetten megnyitja a diskurzus bizonyos útjait, és akadályozza a hozzáférést másokhoz. Izrael történetének a cionista változatban való ritualizált újra elbeszélése (ami, ahogy Dominguez helyesen utal rá, egy rendkívül szembeszökő trópus az Izraelről szóló társadalomtudományos írásokban, és amire ennek az írásnak az elején is utaltunk) elfedi a történelem más verzióit és más társadalmi gyakorlatokat, amelyeknek nem ismerik fel az ideologikus jellegét, de amelyek hatékonyan vitatják vagy támasztják alá az etnikai dominancia struktúráit. Dominguez arra a következtetésre jut, hogy „éppen a cionizmusnak mint Izrael kinyilvánított nemzeti ideológiájának privilegizálásában találjuk meg Izrael diskurzív, ideologikus dominanciájának legfőbb  mechanizmusát.”
 A cionista ideológia azonban, ahogy ebben az írásban burkoltan végig állítottam, éppen azért szükséges kiindulópontja a kulturális elemzésnek, mert saját kinyilatkoztatásszerű, önmeghatározó nacionalizmusa egymást kiegészítő dominanciastruktúrákat leplez. A dominancia leghatékonyabb mechanizmusait általában a nyilvánvaló, a biztosra vett rejti. Csak ha kritikusan fordulunk a nyilvánvalóhoz, akkor fedi fel rejtett logikáját a dominancia episztemológiája. A zsidó etnicitás Izraelben tehát egyáltalán nem csupán az elismerésért és mobilitásért versengő egyéni és kollektív identitások társadalmi terepe, vagy a szubkulturális tudás és gyakorlat koherens szervezete. Voltaképpen azt állítottam itt, hogy az izraeli zsidó etnicitás magának a cionista nacionalizmusnak a terméke; olyan, aminek a léte annak az egyenlőtlenségnek hierarchikus struktúrájára támaszkodik, amelyen keresztül a zsidó nacionalizmus a nem-zsidók felett uralkodik.
 Vegyük észre, hogy az egyenlőség és egyenlőtlenség, szimmetria és aszimmetria premisszái egymásból nőnek ki, és közvetlenül összefüggnek egymással. Létüket, erejüket és lendületüket dialektikusan egymásból merítik. Ugyanakkor fontos azt is felismerni, hogy az edot egalitárius diskurzusa Izraelben elfedi az ellenkező irányba ható, (gazdasági, politikai, társadalmi) egyenlőtlenséget generáló folyamatokat. Az elmúlt két évtizedben tehát lényegesen erősödött az edot diskurzusa az izraeli zsidók körében (és a zsidók azonosságán és egyenlőségén belüli szubkulturális különbözőségének koncepciója). Az elmúlt két évtizedben jócskán virult a gazdasági egyenlőtlenség is, az edot diskurzusától függetlenül. A két folyamat párhuzamos egymással. Nem hiszem, hogy itt véletlen egybeesésről volna szó.

Bibliográfia

ROSENBERG, Göran
„Zsidó dilemmák”
MagyarLlettre Internationale, 31

KOVÁCS András (szerk.)
Zsidók a mai Magyarországon
Múlt és Jövő, 2002
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu