Meg kell hogy osszam az olvasóval egy titkomat. Gyerekkorom óta visszatérő gondolatom, mi lenne, ha valamilyen kényszer vagy baleset miatt meg kellene válnom valamely érzékszervem adta észleléstől. Mondjuk, megvakulnék, vagy siketté válnék, netán mozgáskorlátozottá vagy nem-ízlelővé. Amikor ilyen ötletek kavarogtak bennem, rendszerint eljutottam egy aktuális, időről időre változó rangsorig, hogy mi a befogadásnak a számomra legértékesebb formája, és mi az, amiről könnyebben lemondanék.
 Művészettörténészként nyilván az ízlelőbimbók sérülése vagy a testi korlátozottság az, ami mellett továbbra sem kellene megválnom mindennapi művészetbefogadó és értelmező énemtől. Ezért szinte természetes, hogy az érzékpiramisom tetején a látás áll, de ennek ellentmondva mindjárt kiegészítésként el kell hogy áruljam, sokszor vitatkozom magammal arról, vajon a hallásom nem ugyanolyan, vagy netán magasabb rendű funkció. Aki nem lát, egy világ helyett egy másikat épít fel, aki nem hall, az viszont egy világot elvesztvén nem tud helyette egy másik virtuális zajuniverzumot teremteni. Míg a tapintás részlegesen kiegészíti a hiányzó néző felfedező vágyát, addig a hallást csak vibrációk és testet remegtető ingerek helyettesítik. Ma úgy gondolom, a kettő nem ugyan az, de ebben lehet, hogy nagyon-nagyon tévedek.
Mindezt azért mondtam el, mert bár nem tudom, hogy ehhez hasonló gondolatok futkosnak e Csoszó Gabriella tudatában, de azt látom, hogy a kérdéskör nálam közvetlenebbül foglalkoztatja mint fotográfust. És most még nem is az illusztrációként közölt sorozataira gondolok, hanem inkább karakterére, általános művészi érdeklődésére.
Mert ha jellemezni szeretném tevékenységét, azt kellene mondanom semmitmondóan, hogy Csoszó Gabriella emberekkel foglalkozik. Portrékat készít, de nem úgy, hogy csak annak az adott karakternek a jellemrajza érdekelné, hanem úgy, mintha az arcok egymásmellettiségével egy témát közvetítene, ami sokszor épp az érzékeléssel, tudatállapottal kapcsolatos. Ezért készített már szériákat siketekkel, betegekkel, vagy ahogy itt látható, lehunyt szemű egészségesekkel.
Úgy tűnik, ez egy kutatási program. Egy olyan folyamat, amiben nagy szerepet játszik a kommunikáció, az együttműködés, a megkülönböztetett figyelem azok iránt, akiket ab ovo nem ismerünk. Ennek motivációja nyílván a kíváncsiság és a megértési vágy, a hit, hogy a tőlünk eltérő tudatú emberek mást állíthatnak a világról, mint amit mi felfogunk, valami olyat, ami módosíthatja felfogásunkat, megértésünket és befogadásunkat egyaránt. Ennek értelmében képei nem pillanatokat rögzítenek, hanem állapotokat, valakik státuszát, vagy a fotográfus pillanatnyi helyzetét abban a közegben, amiben gondolkodik.
Valahogy úgy értelmezem fényképészetét, mint valami potmétert: két csatorna adott, az egyik a világ megértésének kereséséről szóló pillanatnyi szellemi és mentális állapot a művészben, a másik pedig a fényképezőgép mint a visszacsatolás eszköze és lehetősége, de a kamerához kapcsolódik a fotó korszerűségének értelmezése és gyakorlása is természetesen. A keverő Csoszó Gabriellánál általában középen áll, ami azt jelenti, nagy az áthallás mindkét sávon. Van, hogy az expozíció válik a kutatás fő segítőjévé, és van, hogy a dolgok magyarázatának szándéka és keresése válik a fénykép készítésének megoldásává.
Az emberközpontú gondolkodásra munkásságában sok példa hozható, egy régebbi sorozat, amit fogadott testvéreiről készített több időpontban, beteg gyerekekkel készített kollaboráció, egy még be nem mutatott, siketekkel való több hónapos együttműködés után létrejött képsor, az itt publikált, lehunyt szemű embereket ábrázoló felvételek, vagy mindennek a legkülönösebb esete, önarcképeinek sora.
A csukott szemű portré tulajdonképpen melléktermék, tudja ezt mindenki, aki megkísérelte már családtagjait dokumentálni jeles időpontokban, és bosszankodva vette észre a nagyításokon, hogy épp abban a lehetetlen pillanatban sikerült megnyomnia a fényképezőgép kattanó gombját, amikor szerettei pislogtak. Az ebből fakadó bosszúság oka nyílván az, hogy a szemkontaktus nemlétében a képen a személyiség bemutatása hiányossá válik, csorbul. Ilyenkor látjuk be igazán, hogy a ránk irányuló tekintet mennyi karakterjegyet hordoz, és milyen adalékinformációt ad a jellemzéshez a kommunikáció módjával, nyíltságával, zártságával, őszinteségével vagy őszintétlenségével.
Az itt közölt sorozat ennek a felismeréséből született játék révén jött létre. A képek alanyai, családtagok, tanítványok, ismerősök behunyt szemű portréi bizonyítják, hogy a szem „elvétele” megfoszt bennünket a kapcsolatteremtés lehetőségétől. A néző voyeurré válva szemléli a képek személyeit, úgy megfigyelve rajtuk minden részletet, hogy azok nem néznek vissza, nem igazolják vissza feltevéseinket.
A portrésorozat rendszerint egy projekt. Azonos hívószó alapján egymás mellé rendelt képeken nem az egyéni vonások, hanem a fotográfiák készítésének körülményei válnak fontossá azért, hogy a sorozat ne pszichológiájáról, hanem sokkal inkább egy csoportot összekötő karakterjegyről, tulajdonságról vagy elvről beszéljen.
A kortárs fotográfia jellegzetessége ez az általánosító fogalmazásmód, hogy a képzőművészet összefüggésrendszeréhez hasonlóan alkalmat teremtsen arra, hogy témáját megnyissa a művészeten kívüli területek felé. Csoszó Gabriella esetében ez a nyitás alapvetően szociológiai irányú, mert, még ha személyesen érintett is alanyai kiválasztásában, mozgatója mégiscsak az a pozíció, amiben ezek az emberek léteznek. A képek így nemcsak helyzeteket, hanem azon keresztül életformákat és állapotokat közvetítenek, hogy bennünk is feltegyék a kérdést: kik is vagyunk, hol is élünk, miért is vagyunk tulajdonképpen.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu