Krakkói rokonságom szinte kizárólag az elszegényedett értelmiség kategóriájába
tartozott (amely az elmúlt százötven év során folyamatosan csak szegényedett,
s kész csoda, hogy egyáltalán még létezik). Hozzátartozóim – akik többnyire
meglehetősen távoli rokonok voltak, hisz közöttünk a vérségi kötelék már
rég elvékonyodott, de ebben a családi életet agyondédelgető társaságban
ez senkit sem zavart – általában kicsi, szűk lakásokban éltek. Egyáltalán
nem ment ritkaságszámba, hogy három ember szorongott egy kis, két-, vagy
akár egyszobás lakásban. Éjszakára különböző kanapé- és heverőelrendezési
szisztémákat dolgoztak ki. Estére a lakások képe megváltozott, az ember
azt gondolhatta, hogy kórházba került: a fehér ágynemű átváltoztatta a
szobát, mely egy perccel azelőtt még szalon volt. Mintha a lakást hó lepte
volna be. Ugyanezek a helyiségek nappal újra a hétköznapi élet oltáraivá
váltak: szekrényekkel, állványokkal és polcokkal telezsúfolt szobákká.
Minden bútordarab más-más ízlésvilágból származott, mert senkinek nem volt
sem pénze, sem ideje arra, hogy annak rendje és módja szerint berendezze
lakását. Az volt a bútor, amit az ember átmenekített a régi időkből, illetve
amit az ócskásnál sikerült venni. A szekrények tetején bőröndök és befőttesüvegek
sorakoztak. A falakon szigorú rendben, a gravitáció törvényeinek megfelelően
függőlegesen akvarellek és olajfestmények lógtak, melyeket legtöbbször
amatőr festők, a család barátai festettek. Szűk folyosókon óvatosan araszolva
lehetett eljutni a szoba egyik végéből a másikba, a Magellán-szoroson keresztül
a Jóreménység fokáig.
Ezek a lakások a perspektivikus ábrázolás felfedezése előtti
itáliai festményekre emlékeztettek. Nem lehetett bennük perspektíva, nem
volt hozzá hely. A tárgyak egymás hegyén-hátán tornyosultak, ahogyan a
Trecento képein. A székeket alig pár centiméterrel lehetett arrébb tolni.
Az asztalon virágos terítő, a terítőn általában csészék vagy poharak álltak,
bennük szalmasárga teával. Egyik nagybátyám, aki irodalomtörténész volt,
évtizedekig lakott együtt idős szüleivel egy kis lakásban. Naponta több
tucat könyvet rakott át a heverőről a padlóra és vissza; ha nem tette volna,
nem lett volna hol aludnia. De ez szinte már fel sem tűnt senkinek, hiszen
nem volt perspektíva. Ezt tartották természetesnek. Nem beszéltek róla.
Ezek után sokkoló volt látni az amerikai vagy olasz filmeket, amelyekben
óriási lakásokat mutattak, hacsak nem olyan olasz neorealista filmeket
játszottak, amelyek hősei a szegénynegyedekben éltek. Nehéz volt elképzelni,
hogy létezhet ekkora helypazarlás. Mert hiányzott a perspektíva. A gyerekek
hosszú éveken át szüleikkel laktak, ifjú házasok a szülőkkel, vagyis idősebb
házaspárokkal, unokák és nagyapák mind együtt. Mosógépek a fürdőszobákban,
befőttek a szekrény tetején, biciklik a hálószobákban, a babakocsik gyakran
a lépcsőházban álltak (lelakatolva).
Semmit sem dobtak ki. Ha valaki új hűtőszekrényt vett – mert
olykor még ez is előfordult – minden eshetőségre számítva megtartotta a
régit. Az erkélyen sokszor az időtől megfeketedett, hasznavehetetlen, ősrégi
jégszekrény éktelenkedett, abból a fajtából, amelybe még talán alpesi gleccserekből
hasított kék jégtömböket kellett rakni, és mellette már szintén halott
szovjet hűtőgép állt – berregő hangja végképp elnémult. Különösen azok,
akik túlélték Szibériát vagy valamelyik német tábort, képtelenek voltak
bármit is kidobni, egyáltalán semmit, összegyűjtötték a kenyérhéjat, üres
lekvárosüvegeket, minden apróság csomagolását, zsineget, papírt, mindent.
De nemcsak a lágereket megjárt veteránok halmoztak fel mindenféle ócska
limlomot, ez általános elv volt. Aki új vasalót vett, a régit nem dobta
ki, még ha tűzveszélyes volt is. Aki új rádiót vett, nem vált meg az előzőtől.
És mindezek a kacatok az erkélyeken, előszobákban, kamrákban zsúfolódtak
össze. Mintha valahol ott rejtőzne a lehetőség, hogy egy szép napon az
élet elkezd visszafelé folyni, ahelyett, hogy tovább menne a természet
törvényei szerint. Akkor majd ezek a halott tárgyak, rozsdás biciklik,
rossz varrógépek, elromlott írógépek, kiszáradt töltőtollak, letört karú
kávédarálók hirtelen nélkülözhetetlenné válnak, megelevenednek, elkezdenek
kattogni, dadogni, forogni, írni, varrni, pörögni és hű kutyaként elindulnak
utánunk visszafelé. Érthető reakció volt ez arra a képtelen és hazug utópiára,
mely fényes, boldog jövővel, a békés révbe érés ígéretével áltatott. Na
jó, legyen, mondogatták a krakkóiak, értjük mi, hogy rendkívüli jövő vár
ránk, ám nem nagyon hiszünk benne, mivel a hétfő, kedd, szerda, csütörtök
hétköznapi gondjaival sem tudunk megbirkózni, nem beszélve a vasárnapról,
inkább a múlt felé fordulunk, és biztos, ami biztos, gyűjtögetjük a régi
holmikat. Elképzelhető, hogy nem lehet visszafelé menni, ennek ellenére
ez könnyebbnek és praktikusabbnak látszik, mint a ti utópiátok, hisz az
élet egyre nehezebb lesz és egyre távolabbra kerül az általatok beharangozott
paradicsomtól. Az utópia bizonyára sohasem valósul meg, az aranykor viszont
lehet, hogy valamikor mégis létezett, s talán a holt tárgyak piramisán
fölfelé mászva kerülhetünk legjobban a közelébe, valahogy úgy, ahogy egy
hatalmas kilátótoronyra mászunk fel az erdőben.
Minden egyes visszatérésem Krakkóba az otthon elhagyása című
jelenet színrevitele volt. Krakkóban sokszor voltam éhes, gyakran fagyoskodtam
Ch. asszony fűtetlen lakásában; Gliwicébe úgy mentem, mint ahogy az ember
egy biztonságos helyre, vagyis haza utazik. Vasárnap este, különösen télen,
amikor havazott, nem kis erőfeszítésembe került elhagyni ezt a meleg otthont.
Ki kellett gyalogolnom a vasútállomásra, várakozni a gyakran sokat késő
vonatra, végül késő este érkeztem meg Krakkóba, ahol senki sem várt, és
az ilyentájt már ritkán közlekedő villamosok barátságtalanul csörömpöltek
az utolsó járókelőkre – mindez cseppet sem volt kellemesnek
mondható.
Szüleim jók voltak hozzám, mindig örömmel fogadtak, és én is
örültem, hogy láthatom őket, mégsem esett túlságosan nehezemre eljönni
otthonról; a szülői ház túl biztonságos, túl megszokott volt. Otthonról
eljönni annyit jelentett, mint felcserélni a megszokást ismeretlen dolgokra,
kalandokra, felfedezésekre. Amikor esett a hó, és én a pályaudvarra tartottam,
úgyszólván a sarkvidékre induló Amundsennek éreztem magam. Az otthon elhagyása
a bánat megtapasztalása, de ugyanakkor a nagyvilágban ránk váró felfedezések
és örömök előérzete is.
Nem kell túlságosan komolyan venni a száműzöttek panaszát, hacsak
nem szuronyok árnyékában hagyták el otthonukat. Ha nem így történt, nem
kell túlzottan meghatódnunk az emigránsok és utazók nosztalgikus sirámain
– a puszta kíváncsiság űzte el őket. Később aztán szomorkodnak, persze,
hiszen a valódi mohó kíváncsiságot semmi nem csillapíthatja. De sokan közülünk,
akik idegen városokban és országokban lakunk, nagy kedvvel hagytuk el otthonunkat
az újdonság borzongató érzésétől hajtva; persze sajnálkozva, nehéz szívvel
tekintettünk olykor hátra – mert hiszen semmi sem egyértelmű és egyszerű
– de vágyódva néztünk előre, a messzi távolba, a jövőbe, a Sarkcsillag
és a Dél Keresztje felé.
Volt egy szó, amelyik mágikus erővel hatott rám. Előfordult,
hogy valaki emlegette a filozófia órákon (pszichológia előadáson vagy gyakorlaton
sosem!). E szóban, melynek jelentése lassan, fokozatosan jutott el a tudatomig,
volt valami lenyűgözően valóságos, ami azelőtt szólt hozzám, hogy mélyebben
megértettem volna. Nem sok olyan szó van, mely képes pillanatnyi örömet
szerezni. Ez a szó röpke boldogsággal ajándékozott meg (talán hasonlóval
ahhoz az érzéshez, amit az amnéziás élhet át, amikor sikerül előásnia emlékezetéből
a hozzá legközelebb álló személy nevét. Ez a szó az egész, mellyel sokszor
visszaéltek tisztességtelen gondolkodók, általában mégis feledésbe merült,
s legtöbbször csupán a nekrológ vagy elégia szerepét tölti be: nézzétek,
ez az, amit elvesztettünk, amit már sohasem találunk meg, ebben lubickoltunk
valaha, nem is sejtve, micsoda kitüntetésben, milyen királyi kegyben volt
részünk.
Átéreztem ezt a szót, függetlenül attól, hogyan említette az
előadó, dicsőítette, gúnyolta, vagy fájdalommal és melankóliával siratta-e
éppen. Értettem annyira, hogy megsejtsem, milyen lehet az Egészhez
tartozás tudata, az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok a hideg
térben örvénylő atom mikroszkópok vizslató szeme alatt, nemcsak töredék
vagyok, nemmel, értelemmel, intelligenciával és az önvizsgálat képességével
felruházott részecske, hanem hogy létezik – itt, egészen közel – az élet
termékeny és gazdag egésze, amelyhez kortársaimmal együtt tartozom, melyet
egy szép napon képes leszek felérni ésszel (persze sohasem teljesen:
annál jobb! miért is kellene a szubsztancia kimerítésére vágyakoznom) illetve
ha író leszek, teleírt lappal. És még ha nem is érem el egészen, az egyáltalán
nem azt jelenti, hogy nem létezik, ő így is van és észrevétlenül
hat, az Egész hozzáférhető számomra akkor is, ha egyáltalán nem is gondolok
rá, nem írok róla, hiszen élő ember vagyok, az élők közösségének
része, s az Egész mindegyikünk számára hozzáférhető testünkkel, lélegzetünkkel,
gondolatainkkal és képzeletünkkel, csak hinni kell magunkban – és
benne, elismerni, hogy ő létezik. Anélkül, hogy elismernénk létezését,
nem közelíthetünk hozzá, ugyanúgy, ahogy egy múzeumban sem érdemes egy
festményt szemügyre vennünk, ha nem fogadjuk el a festészet egyetlen értékét
sem.
Ha az Egészre gondoltam, mámoros érzés kerített hatalmába, a
nagy Egész mámora, mely ott van és vár (rám és mindenkire, aki szomjazza
őt); ugyanakkor tanáraim azt állították, hogy az egész már nem létezik.
Valaha létezett, vagy legalábbis így gondolták. De ma már nincs, ezer darabra
esett szét, mint egy kínai porcelánváza. Szétverték: a kíváncsiskodó tudomány
kicsinyessége, a kortárs képzelet iróniája, s ami a legrosszabb, a legújabb-kori
történelem végletekig menő kegyetlenkedései. Nincs már egész és nem is
lesz, csak kis egésztöredékek és azok komikus papjai, szakértők, a 14.
század első évtizede, az Erzsébet-kori szonettek, a negyedik kromoszóma,
vagy a magas vérnyomás specialistái. Igen, mi továbbra is élünk, de egy
gigantikus árvaház, egy hatalmas szemétdomb lakói lettünk.
Nem olvasták véletlenül – fordult hozzánk professzorunk – Flaubert
utolsó és befejezetlen művét, a Bouvard és Pécuchet-t? Nem? Feltétlenül
olvassák el. Flaubert nem tudta befejezni e művét, mert kérem tisztelettel,
csak azokat a műveket lehet befejezni, melyek az Egész szilárd alapjain
állnak. Flaubert 1880-ban halt meg, a Bouvard és Pécuchet, eme nagyszerű,
unalmas, komikus, kétségbeejtően félresikerült regény kézirata fölött,
mely az emberi tudás és képzelet impotenciájának teljes jegyzékét tartalmazza,
meghalt, mert nem tudta befejezni. Igen, felállítom a diagnózist, a halál
oka a regény befejezésére való képtelenség volt. Nem szifilisz, nem agyvérzés,
csak egy befejezetlen kézirat, mely nem engedte magát befejezni, annak
ellenére, hogy a szerző hevesen bizonygatta utolsó leveleiben, hogy rövidesen
befejezi a könyvet, és már tervezi következő regényét – Thermopüléről!
Remélem, az orvosok egyetértenek diagnózisommal. Képzeljék csak el, 1880-at
írunk, elkezdődik Friedrich Nietzsche tudatos életének utolsó évtizede,
a vasút behálózza az egész európai kontinenst, közeleg a 20. század, a
befejezetlen művek százada. Ebben az évszázadban már nem hal meg senki
befejezetlen művek miatt. (Tiszta sor, másnap kivettem a könyvtárból Flaubert
regényét, és jót nevettem a két idióta kéziratmásoló kalandjain.)
De az Egész érzése nemcsak az előadásokon fogott meg, előfordult,
hogy Krakkó belvárosában járva is valami hasonlót éreztem. A középkori
város szűk utcái (melyek a reneszánsz Főtérhez vezetnek) változó perspektívájukkal,
a háztetők ideges ritmusával egyetlen élő, szerves rendszerré kapcsolódtak
össze. Egy óra alatt, vagy még hamarabb körbe lehetett járni a régi városközpontot
övező sétányt. A gesztenye-, kőris- és juharfák hatalmas koronái felett
kibukkantak a fehér és téglavörös templomtornyok és tornyocskák, a sötétzöld
lomb fölé emelkedve, ahogyan a családi csoportképeken a felnőttek oltalmazón
magasodnak a gyerekek fölé. Nem minden nap gondolkodtam ezen, nem minden
nap jutott eszembe, hiszen napok és hetek teltek el úgy, hogy más járt
a fejemben, és teljesen hétköznapi dolgok miatt aggódtam: kapok-e jegyet
filozófiatörténetből, elég-e a pénzem ebédre, gondol-e rám a kedvesem,
de néha, ritka pillanatokban úgy tűnt, hogy érzem a város egységét, amit
egy speciális érzékkel, az egész érzékével fogok fel.
A középkori város a világmindenség kész modellje volt, meg lehetett
itt találni mindent, folyót, rétet, házat, fát, templomot és kolostorkertet,
a várost záró védőfalakat és azt nyitó kapukat, melyek mint az emberi szívbillentyű,
örök ritmusra, éjjel-nappal, ébren és álomban, letargiában és ravasz kalmári
hiperaktivitással záródtak-csukódtak. És volt egy központ, errefelé mutatott
minden iránytű, tudatosan vagy álomba révedőn mindegyik ház ehhez igazodott;
úgy tűnt, egyfajta Geiger-számlálóval különösebb nehézség nélkül be lehetett
mérni a Főtértől való távolságot. A Főtér a város mágneses pólusa volt,
végzete, határa, büszkesége és még egy érdektelen külterületnek, gazzal
benőtt senkiföldjének, lepusztult, romos vidéknek, ahol lassan és mozdulatlanul
rozsdásodtak a sztoikus nyugalomba merült öreg járgányok és konzervdobozok,
nekik is meg kellett érezniük, hogy nincsenek teljesen egyedül, nem hagyták
magukra, nem dobták ki őket, hanem a város meg-megújuló bőrhámját alkotják,
melyet hosszú idegrostok kötnek össze a központtal. A Nap és a Hold is
a városhoz tartozott, hűségesen keringtek fölötte télen és nyáron, hol
sápadtan és fáradtan, ködbe vagy vékony fátyolfelhőbe burkolózva, vagy
épp ellenkezőleg, élesen világítottak, boldogan, győzedelmesen.
Büszkeséggel töltött el, hogy ehhez a városhoz tartoztam, parányi
része lehettem, utcáit úgy járhattam, ahogy egy uraság járja be birtokát.
Diák voltam csupán, két-háromhetente Gliwicébe utaztam, Krakkóban nem volt
állandó lakhelyem, de lehet, hogy éppen ennek köszönhettem, hogy még inkább
éreztem kisugárzását, őserejét. Mégis voltak pillanatok, mikor kételkedtem
Krakkó fenségességében, és annak lehetőségében, hogy korunkban megélhető
az Egész mágiája (mintha számomra ez a város valóban a világ modellje volna).
Olykor nevetni szerettem volna magamon, komikus rajongásomon és túlzásaimon.
A város tartotta magát, a Visztula viszont mocskos volt, majdnem fekete.
A középkori városfalakat és a reneszánsz épületeket csodáltam, a titkosrendőrség
autóit azonban nem akartam látni, nem voltam hajlandó tudomásul venni,
hogy a (legalább pillanatokra) gyönyörű várost ostoba, hitvány, Varsóból
és Moszkvából dirigált kommunisták irányítják, s hogy Krakkó félreeső,
provinciális fészek volt a szovjet kolóniában, az Egész karikatúrája,
nem valóságos, életet adó hely.
Talán nem tudtam erről, talán nem kényszerítettek arra – igaz,
nem terrorral, csupán a kitartott strici fáradt mosolyával, aki a legszívesebben
kiszállt volna régi életéből, s az úgynevezett rendes emberhez méltón rendezkedett
volna be – hogy a tanulmányaimhoz még csak nem is oroszból, hanem szovjetből
fordított pszichológia- és filozófiajegyzeteket használjak? Tudtam, de
legszívesebben elfeledtem volna. És talán nem tudtam, hogy Krakkóban van
egy be nem hegedt seb, egy elhagyott, nem is romokkal, hanem viskókkal,
s öreg, düledező házakkal teli városrész, ahol a házak még elhanyagoltabbak,
mint a város bármely más pontján található bérházak (a kommunizmusban az
elhanyagoltság a legtermészetesebb jelenség volt), igazi temetőváros –
Kazimierz, a zsidók lakónegyede, akik már nincsenek is, mert a hitleristák
őket üldözték el legelőször, és arra kényszerítették, hogy a Visztula túlpartjára
telepedjenek át, majd szisztematikusan kiirtották őket; vagy talán nem
tudtam, hogy nincs a földkerekén olyan város, mely felülemelkedhetne egy
ilyen tragédián, függetlenül attól, hogy megpróbálja elfeledni, vagy igyekszik
megérteni és fejet hajtani áldozatai előtt. Talán arra nem gondoltam, hogy
az a húsz év, amely elválaszt attól a mészárlástól, valójában igen kevés,
és hogy a suttogásoknak és jajgatásoknak folyton fel kell hangzaniuk ebben
a látszólag középkori városban különböző nyelveken, jiddisül, héberül,
lengyelül, németül és az embertelen fájdalom nyelvén, mint egy megakadt
hanglemez; minél többször méláztam a múltba merülve az emlékezés lényegén,
annál kevésbé feledkezhettem meg a közelmúlt kínjairól.
Mindennek természetesen tudatában voltam, egy percre sem feledkeztem
meg róla; Kazimierz az én helyeimhez tartozott, városi sétáim kiterjedt
körének része lett. Más világ volt, süket és rest, egy sziget majdnem a
város közepén, emberektől elhagyatott sivatag – a hatvanas években kevesen
éltek Kazimierzben, elbutult alkoholisták, rekedt hangú kurvák népesítették
be, porlepte, törmelékes falak kerülete volt, melyek közt csak sovány és
vérszegény fűzfák nőttek. Az öreg temető kerülete, amit akkoriban szinte
senki sem látogatott. Elhagyatott vidék, ahol a házak felújításával senki
sem törődött, és burjánzó indák telepedtek meg, s csak a csalánok voltak
boldogok. Tudtam azt is, hogy azok a zsidók, akik eltűntek, éppenséggel
a testvéreim is lehettek volna, olyanok voltak, mint én; próbáltam nem
idealizálni őket, hisz tisztában voltam vele, hogy mint minden emberi közösségben,
köztük is csak néhánnyal kötöttem volna barátságot, éppen ez volt emberségük,
tökéletlenségük, gyengeségük mércéje, amelyben tökéletesen osztoztam velük.
Mindezt tudtam és nem felejtettem el; azt az egyetlen dolgot,
amely mindig megvolt bennem, akár egy gén, belém ivódott azáltal, hogy
gyűlöltem az antiszemitizmust, amellyel időről időre szembesülnöm kellett,
még a barátaim, sőt tanáraim körében is – kezdve nemzeti demokrata anyai
nagyanyámmal, akit megtagadtam, mert nem tudtam elviselni és megbocsátani
aljasságát (amely ugyan csak verbális volt, de olyan erőteljes és hangos,
akár egy üstdob).
Tudtam én az egyikről és a másikról is, Kazimierz és a szovjet
totalitarizmus sebéről, de voltak pillanatok, amikor megfeledkeztem róluk,
amikor nem annak akartam hinni, amit tudok, hanem inkább annak, amit érzek,
látok és hallok, inkább a város valóságának apró részleteire voltam figyelmes.
Hiszen mindenek ellenére az Egész állandóan jelen volt, pillanatnyi örömöt
(vagy szomorúságot) szerezve nekem; nemcsak a szó maga – hanem az Egész
borzongató érzése sem akart elmúlni annak ellenére, hogy az eszem határozottan
követelte. Tudtam mindkét sebről, elméletileg hajlandó voltam megszabadulni
minden illúziótól: a világ nem tökéletes, lyukacsos, szakadozott, mint
egy elhordott ing, s még a középkori csodák sem tudják ragályos betegségéből
kigyógyítani. Így beszélt az értelem, és én buzgón helyeseltem neki. De
újra és újra próbára tett a város belsejében rám – és bizonyára más vándorokra
is –váró kis megvilágosodások naiv ereje, a Kazimierzben vagy peremvidékén
tett séták, ahol a zsidó kultúra találkozott a katolicizmus előretolt helyőrségeivel,
például a Jézus Testéről elnevezett pompás templom alakjában, amelynek
sötét hajóiban a lustán beszűrődő fénysugarakban gondtalanul táncoló porszemek
szállingóztak, s mindezt az én rejtegetni próbált elragadtatásom kísérte.
Volt valami amorális, szemérmetlen ebben a tehetetlen létezésben,
mintha az üres zsidó házak – némelyik közülük régi, 18-19. századi volt
– csak azáltal árulnák el egykori lakóik emlékét, hogy folyton, zokszó
nélkül fogadták el a fényt és az esőt, a napot, a végtelen júliusi estéket,
az ősz zamatos illatát. Volt valami titokzatos a föld és a tárgyak mohó
létezésében, mohón és erőteljesen, minden egyes pillanatot kihasználva
éltek; nekik minden alkalom jó volt, hogy macskák módjára lustán élvezzék
a júliusi hőséget, a novemberi eső szemerkélését, a száraz, csikorgó februáréji
hideget – cinikusan fogadták az év minden percét, minden változást, az
időjárás szeszélyeit, csak hogy létezhessenek. Minden jobb a nemlétnél,
amely annyira lenyűgözte az újkori filozófusokat; nem, a földet és a dolgokat
nem érdekelte a nemlét, csak a felhők és a változó időjárás, a nappalok
és éjszakák lelkesítő diadalmenete; a vashidak kéjesen nyújtózkodtak, mikor
a hőmérséklet emelkedni kezdett, a faerkélyek finoman rezegtek, mintha
azt mondanák: ti emberek egymást ölitek, de nagyon kérem, hogy minket ebből
hagyjatok ki, úgyszintén az állandóan változó elméleteitekből, melyekben
mi nem tudunk hinni, a mi véleményünk túlságosan komoly ahhoz, hogy bedőljünk
az idő léha szellemének; mi, dolgok, a valóság talaján állunk, a realitás
pillérei vagyunk; a fiatal irodalomkritikusok ironizálása nem nekünk való,
a mi sorsunk a kitartó lét, s nem a költők mulandó menyegzői röpte. Előbb
ért meg minket egy biztosítási ügynök, mint egy divatos filozófus.
Ez az Egész volt-e vajon, vagy csupán a valóság búrája alól kiszabadult
hangok, neszek? Lehetséges, hogy az Egész végérvényesen tönkrement
– ezt diktálta mindenesetre a ráció, így érvelt a józan ész, ezt bizonyították
a tudósok – de az élményben több volt, mint az intellektusban; ehhez a
meggyőződéshez nemcsak a magányos séták és felfedezések juttattak, hanem
más emberek is, olyanok, akiket szeretni tudtam, és olyanok is, akiket
csak szememmel követtem. Néhányan közülük vakmerően éltek – mintha létezne
az Egész. Mindenüket egy lapra tették fel, energikusan és okosan éltek,
sokat kockáztattak – még egyes járókelők szemében is megláttam a valódi
élet, a lelkesedés, az erő szikráját. Mivel az emberekben is élt a létezésre
irányuló ugyanolyan engesztelhetetlen vasakarat, a minden akadály ellenére
élni akarás, ugyanaz az ambíció, melyet a földben és a tárgyakban felfedeztem.
Néha az a benyomásom támadt, hogy az egyetem és az élet között
mélységes szakadék tátong. Az élet értékeit illetően az egyetemet mély
szkepticizmus kerítette hatalmába, azonban azok a fenegyerekek, akik intenzíven
és becsületesen éltek, semmibe vették a professzorok figyelmeztetéseit,
nem kápráztatták el őket az újabb és újabb matt fedelű könyvek, nem tulajdonítottak
jelentőséget a párizsi tudósok zord nyilatkozatainak, mikor kijelentették
például (ha jól emlékszem), hogy bekövetkezett az ember halála, egyszerűen
tudomást sem vettek róluk. Az Egészről még beszélgetni sem
volt könnyű, mert az ember vagy elméleti szakértőkre bukkant, akik semmi
hajlandóságot nem mutattak arra, hogy ne száraz, csaknem muzeális módon
beszéljenek róla, vagy éppen az élet szakértőire, akik meg eltiltották
magukat (és másokat!) az elméleti spekulációtól, sejtve, hogy részükről
ez egyenlő volna az öngyilkossággal.
A művészetben is több szkepticizmust találtam, mint bátorságot,
több iróniát és narcisztikus, beteges vonzódást a forma iránt, mint őszinte
érdeklődést az iránt, ami a leginkább méltó arra, hogy tanulmányozzák,
s ami nem más, mint maga a hatalmas, zord, kifürkészhetetlen világ. A költők
le nem vették szemüket a költészetről, nyelvi fejtörőkről, csupán egyetlen
csoda foglalkoztatta őket, az, hogy a költészet egyáltalán létezik (de
hát az, hogy a világ létezik, még nagyobb csoda!). Korom zseniális művészei,
akik már inkább a nagyapám nemzedéke, mint apámé, úgy viselkedtek, mintha
el akarnák pusztítani az általuk művelt művészeti ágakat. Picasso a festészetet
akarta elpusztítani, Sztravinszkij a zenét, Joyce a regényt. Úgy léptek
fel, mintha a történelem végére értünk volna, mintha a következő nemzedék
már meg lenne semmisítve, mintha el akarták volna rabolni tőlük a festés,
az írás, a zeneszerzés örömét. Haha, ki akar itt még Egészről beszélni!
Ugyan, ki gondol itt az emberi közösségre, ami talán mégis új szóra vár?
A szegény, néptelen Kazimierz utcáit járni és a valóság sokszintes
házáról elmélkedni, körbe-körbe járni ebben az elárvult kerületben, mikor
leszáll az őszi alkonyat, vagy tavasszal, mikor a fecskék, mint a görög
szentélyeket fürkésző vidám és élénk turisták, visszatérnek a tengerentúlról
– sétálgatni, és a jövőt, a múltat, vagy a jelent firtatni, bizonyára már
különcködésnek számít. De az is lehet, hogy saját magamnak tulajdonítom
jelenlegi érdeklődésemet és nyugtalanságaimat, e szavak nálam annyival
fiatalabb szerzőjének, s ennyi erővel akár öcsémhez, sőt saját fiamhoz
is fordulhatnék. De talán mégsem – azt hiszem, ugyanezek a kérdések gyötörtek
már akkor is, csak lehet, hogy akkor még nem értettem, mit jelentenek,
mint ahogy most azt hiszem, hogy értem.
Kazimierzből a Szent Katalin-templom felé indultam, a szűk Skałeczna
utcán a pálosok templomához értem, ahonnan jó kilátás nyílik a régi
városfalra, amely körbefogta a számtalan krakkói kolostorkert egyikét (a
városfal előtt egyébként egy jókora rét is volt, amelyet a napsugár és
a macskák uraltak); ezután a sötét, megzabolázott Visztula partján a Salwator
felé folytattam utamat. Elsétáltam a Wawel kevésbé vonzó, osztrák falai,
Ferenc József sötétbarna kaszárnyái alatt, megjártam az evezőskikötőt;
előttem magasodott a premontrei apácák kolostorának derűs, toszkán sziluettje.
Innen jobbra fordultam, a Rudawa-parti ösvényen mentem tovább, balra magam
mögött hagytam a Gotyna tekintélyes magaslatát, a Hedvig királyné utcát
és a párt szobrászainak műtermeit, akik szép, termetes, bronzból készült
Lenin-szobrokat adtak az országnak. Rögtön ezután ráleltem kedvenc csapásomra,
és fölfelé indultam a Ko¶ciuszko-domb irányába.
Májusban, júniusban a fű üde zöld, gondtalan zöld volt; a nyírfák
már apró levélkékkel büszkélkedtek, melyek egytől-egyig tökéletesek voltak.
A zöld fény külön, saját világot alakított ki magának, cseppet sem törődve
azzal, hogy a modern város csak néhány lépésre állt; hallottam a homokkal
telerakott teherautók beteg zihálását, hallottam az óriási betonszállítókat,
amelyek gigantikus fehér körtéket forgattak a fejük felett, és nehezen
vánszorogtak fel még a kisebb dombokra is. Éreztem a város leheletét; elég
volt kicsit feljebb menni, hogy láthassuk a fehér körték szülötteit, a
betontömböket, a város elcsúfítóit. Nem is néztem arrafelé, inkább a bielanai
kamalduli templom tornyai felé tekintgettem, amelyek a bronzszínű erdő
határában magasodtak.
Az egészhez természetesen a holtak is hozzátartoztak, egy egész
seregnyi elhunyt nagyság, és mindaz, amit hátrahagytak a zenében, festészetben,
lírában, építészetben és a matematikában. Nemegyszer többet jelentett számomra
Sęp-Szarzyński egy verse, mint bármely modern remekmű. Jan Kochanowski
gyászdalai sem veszítettek panaszos erejükből. Archilochosz töredékei pedig
a trivialitás és a magasztosság keverékével megindítottak és elbűvöltek.
Tu Fu vagy Li Po kínai költő verse villámsebességgel hatolt át a minket
elválasztó időfüggönyön. A halottak nem tűntek el teljesen; az embernek
edzeni kellett a memóriáját, hogy minél több múltbéli jel férjen el benne.
De úgy, hogy ezek a jelek nekünk segítségünkre lehessenek. Írjuk a verseket,
miközben hallgatjuk a halottakat – de az élőknek írjuk őket.
Maga a halál is – formák szakértője, híres cezúra – elfért az
Egész rugalmas határain belül; itt szőtte ágas-bogas összeesküvéseit rosszul
fizetett ügynökeivel. Megölte a harminchat éves Mozartot, hosszú életet
engedélyezett Michelangelónak, német katonától vett kölcsön fegyvert, hogy
eltalálja Krzysztof Baczyński testét. Lehetett róla írni és beszélni –
alapjában véve a halálnak nem voltak cenzorai, akik betiltották volna említését
– bár sosem volt bizonyos, hogy miről is van szó, önmagáról, vagy pedig
a képről, amit azért alakítottunk ki, hogy egy kicsit a saját képünkre
formáljuk.
Az ösvények egyike letért a fő promenádról; a sétaúton mindig
békés komolysággal sétáltak a krakkóiak, ha az időjárás engedte, idős párok
vitáztak például a szilvalekvár legjobb receptjéről, és apák beszélgettek
kíváncsiskodó gyerekeikkel. Ezzel szemben a mellékösvény – amely az egykor
Mirosław Dzielski tulajdonának számító kert mellett futott – eltűnt a kis
szorosokban és völgyekben, melyek a főútról láthatatlanok voltak. Itt találkozni
lehetett egy-egy méla rókával vagy ijedtségtől megkövült menyéttel, nyúllal,
esetleg egy fekete szemű őzikével. Nem tudom miért, de szinte senki sem
járt erre – vajon a magánytól vagy a káosztól való félelmükben? – könnyen
el lehetett itt tévedni, bár valójában ez csak egy miniatűr dzsungel-modell
volt. Olykor a mezőn paraszt dolgozott és kicsi, sovány lovacska húzta
lelkesen az ekét (a traktoroknak itt a szántóföldek és mezők biztosan túl
meredekek voltak). Fecskék röpdöstek a kék égen, és a Visztula felől archaikus
gólya szállt felém.
És az Egész? Amit a földben, a dolgokban és a létezés híveinek
rideg determinációjában láttam, az az élet alsó szegélyéhez kapcsolódott.
Ezek nem voltak magas szférák: ha az Egész még kitartott, s nem sodorta
el a végső pusztulás, akkor ez a létezés alacsonyrendű, kitartó energiáinak
köszönhető, melyek oly elkeseredetten küzdenek, mint a közeli földeken
szántó lovacska. Azonban hiányzott belőle a fentebb stíl, hiányoztak
az emelkedett hangok, a határozottan kiejtett, egyszerre magasztos
és meggyőző szavak, melyek ellenállnak a gúnyolódásnak: az egész csak részeiben
létezett, gigantikus erőfeszítéssel tartották fenn a kicsi, szerény, a
világmindenséget szolgáló teremtmények; úgy tűnhetett, hogy Atlasznak,
korunk Atlaszának csak lábikrája van (őrülten erős lábikrái, amilyenek
Leonardo da Vinci képein láthatók), viszont szegénynek nincs feje. És ezért
– ezért? – hiányos az Egész. Logika szemináriumon nem mertem volna hangot
adni ennek a nézetemnek, kinevettek volna, de szerencsére itt, a kis árkok
között, a júniusi széna illatában, a levelektől és virágoktól roskadozó
hársfaágak alatt senki sem mondhatott nekem ellent: igen, az Egész létezik,
de csak hézagosan.
Mikor a hosszú sétából visszatértem a városba, már leszállt az
alkony, és mint a vén, fáradt varázsló, az esti köd köpönyege alá rejtette
az óváros tetőit és tornyait.
(Reiman Judit diákjainak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem IV. éves lengyel szakos hallgatóinak fordítása)
Bibliográfia
ZAGAJEWSKI, Adam
Bármi is történt
(Válogatott versek)
Orpheusz Könyvek, 2004
„Két város”
Magyar Lettre Internationale, 24
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu