LETTRE: Ön vezeti a Collegium Polonicumot, egy interdiszciplináris intézményt, amelyet közösen működtet egy német és egy lengyel egyetem. Az Odera menti Frankfurtban, egy olyan határvárosban él és dolgozik, ahol egy hídon egyszerűen át lehet sétálni Lengyelországba. Milyen az élet két kultúra között egy olyan városban, amely azt a jelképes szerepet hivatott betölteni, hogy Németország nyitott kapuja legyen Kelet-Európa felé?

KRZYSZTOF WOJCIECHOWSKI: A német-lengyel határ nagyon súlyos határ. A magyar-román határ is elég súlyos, ami azt illeti, de a magyar kisebbségek révén Romániában legalább van valamilyen viszonyulás a szomszédokhoz pozitív vagy negatív értelemben. Az Odera-Neisse-határon ezzel szemben a II. világháború után olyan emberek néztek szembe egymással, akik nemcsak ellenségekké váltak egymás iránt, teljességgel idegenek is voltak egymásnak. Az embereket, akik a Slubice, Zgorzelec, Gubin vagy Szczeczin nevű településeken élnek, a keleti lengyel területekről telepítették át ide, a nyugati lengyel területekre, azaz arra a területre, ahonnan elűzték a németeket. Ezeknek az embereknek kultúra és vallás szempontjából abszolút semmi közük nem volt a németekhez. A Lengyelország keleti területein akkoriban uralkodó viszonyok arra hasonlítottak, ami a német viszonyokat a 19. század végén jellemezte. A németek elveszítették a szülőföldjüket, aztán jöttek ezek a „barbárok”, az aljanépség, az áldatlan szocialista vircsaft és a centralizmus – legalábbis a németek így látták –, és hagyták lepusztulni ezt az elvesztett szülőföldet. Az elűzöttek közül sokan itt telepedtek le rögtön az Odera túlsó partján, és ha átpillantottak a folyón, látták a szép házaikat tönkremenni. A lengyelek szemében a németek voltak a gyilkosok a II. világháborúból. A német terjeszkedés előtt a lengyel keleti területeken békésen éltek együtt lengyelek, zsidók, beloruszok és litvánok. Aztán jöttek a németek, felakasztották az anyákat a fákra, és ezzel a háttérrel fényképeztették le magukat.
 Ez volt ennek a szomszédságnak az érzelmi háttere 1945-ben. Ennél rosszabb viszony alig képzelhető el. Talán csak a bosnyákok és a szerbek közötti viszonyhoz hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy itt még közös nyelv sem volt. Az első két évtizedben a szomszédság dolgában semmi pozitív dolog nem történt. Az egyetlen hidat az ún. előírt barátság képezte, a létező szocializmus közös politikai rendszere, ahol az volt a feladat, hogy összebarátkoztassák egymással a dolgozókat. Ezek a kísérletek mesterkéltek, kényszerűek voltak, semmi nyomot nem hagytak a mentalitásban.
A 70-es években némi lazulás következett be, megnyitották a határt. Ez olyan időszak volt, amelyik valamelyest összehozta az embereket. Gazdasági síkon azonban konfliktus alakult ki, mivel a lengyelek bevásárló útjai valódi utálatot váltottak ki a németekből. Az a német, aki az NDK félig vagy teljesen üres üzleteiben egész héten hiába keresett valamit, és aztán megtudta, hogy a lengyel szomszéd felvásárolta az orra elől, a legszívesebben agyonütötte volna a szomszédot.
 Az Odera menti Frankfurt olyan város, amely az NDK időkben nem tűnt fel senkinek. Sokat utaztam a Berlin-Varsó útvonalon, mégis a fordulat után szálltam itt ki első ízben, holott legalább százszor láttam ezt a vasútállomást. Az Odera menti Frankfurt valamikor középkori város volt, amely a II. világháborúban teljesen elpusztult, és a szocializmus minden hátulütőjével épült újra: széles utak, kaszárnyaszerű épületek valamint párt- és Stasi-intézmények jelentős számban. Ellenszenves hivatalnokváros a szó legrosszabb szocialista értelmében. Volt egy kisebb művész-miliő, néhány orvos és kultúrmunkás, de ebben a városban nem történt semmi említésre méltó.
 A város lakói azonban tudták, hogy új idők jönnek, és hogy új identitást kell keresniük és találniuk a maguk számára. A fordulatot átaludták ugyan – az első tüntetésre Frankfurtban a lipcsei tüntetések után két hónappal került sor. De amikor mozgásba lendültek, kezdtek ötletekkel előállni. Megszületett a politikai proklamáció, hogy legyen ez a város ezentúl Németország keleti kapuja. És a németek a maguk alapos módján nekiláttak ennek a feladatnak. Már egy évvel a fordulat után újraindították azt az egyetemet, amely 1506 és 1811 között működött itt az Odera menti Frankfurtban. Számos határközi vállalkozás jött létre kulturális és társadalmi téren, például lengyel osztályokat indítottak a német iskolákban, megalakult egy német-lengyel ifjúsági zenekar stb.
 A Viadrina Európa-egyetem nem német-lengyel, hanem európai irányultságú egyetem, bár az európai jelleg magvát mégiscsak a német-lengyel viszony alkotja. A diákok egyharmada Lengyelországból jön, minden fakultásnak van lengyel vonatkozású kurzus-kínálata, van lengyel nyelvoktatás stb. Valamivel később alapította a poznani Adam Mickiewicz Egyetem és a Viadrina Egyetem a Collegium Polonicumot. A Collegium Polonicum és a Viadrina közti együttműködés nemcsak a kutatásra és a tanításra terjed ki, hanem az intézmény minden síkjára: mint szervezet, pénzügyek, munkajog, technika, kommunikációs kultúra, mentalitás, munkakultúra, stb. Új játékszabályokat fejlesztünk ki, amelyek nem lengyelek és nem németek, hanem szintézisei a kettőnek. Ebben az értelemben ez egyedülálló kísérlet, amely eltér az akadémiai együttműködés minden eddigi formájától. Az első közös nevezőt a szabadpiac alakította ki – a vevő fizet ugyanis, mindegy, hogy milyen – aztán a demokrácia, a sajtószabadság, és végre föl lehetett tenni a kérdéseket Lengyelország nyugati területeire és a németek szerepére vonatkozólag. Ennek a három tényezőnek tulajdonítható, hogy a fordulat óta megindult a közeledés számos együttműködési projekttel.
 Frankfurtot mint határvárost Nyugat-Németországban időnként a német-holland határvárosok mércéjével mérik, és megállapítják, hogy a szintje azoknak a minőségét még nem érte el, mivel, ahogy nyugaton mondják, még mindig csak minden tizedik frankfurtinak van egy lengyel ismerőse, és csak minden nyolcadik slubicei lakos ismer egy németet személyesen, stb. Ez helytelen szempont. A német-holland határrégióban évszázadok óta élnek együtt az emberek, és minden annyira össze van keveredve, hogy még azt se tudják pontosan, hol is húzódik voltaképpen az a határ. Frankfurtban és Slubicében még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy itt tartsanak.  Még emlékszem azokra az időkre, amikor azt, aki lengyelül beszélt a német oldalon, majdnem megverték. Én magam sem mertem két évig lengyelül megszólalni Frankfurt utcáin, a németek pedig még a 90-es évek közepén is arról számoltak be, milyen kultúrsokkot éltek át a határt átlépve. Ha átmennek a hídon, a németek egyszerűen egy másik országot tapasztalnak meg, aminek megvannak az előnyei is, például a romantikus zegzugok vagy az olcsó vásárlási lehetőség. A 90-es évek közepén egy határátkelő réteg alakult ki olyan emberekből, akik mindkét nyelvet beszélték és „vegyes életet” éltek: itt a munka, ott a család, vagy itt a munka, ott a ház stb. Ők írják most ennek a városnak a történetét.

L: Említette a sztereotípiákat mindkét részről. Érdekes volna arról hallani, mi ezeknek a közelebbi háttere, és mennyire befolyásolják ma az emberek egymáshoz való viszonyát.

W: Ezeknek a sztereotípiáknak az a lényege, hogy egy lengyel általában rosszabb egy németnél. Egy lengyel kevésbé tisztességes, mindig csak a pénzre gondol, nem tiszteli a törvényt, tolvaj, erkölcstelen, piszkos és rossz gazdálkodó. A németekről kialakított negatív sztereotípia pedig úgy szól, hogy egy német még mindig imperialista módon gondolkodik,  pozitív javaslatokkal áll ugyan elő, de alapjában véve mindig arra megy ki a dolog, hogy a lengyelt kijátssza. A németek arrogánsak, hangosak, expanzívak, ők is erkölcstelenek és álnokok. Ezek a sztereotípiák arra valók, hogy elhatárolódjunk a másik csoporttól, és az elzárkózás igénye történelmi tapasztalatokból ered. Mindkét fél igyekszik azt, ami pozitív, a saját oldalához kapcsolni, azt pedig, ami negatív, a másik oldalra rávetíteni. De a sztereotípiák nem nélkülöznek minden alapot. Magukban foglalnak némi tapasztalatot az elmúlt évszázadokból. Ha így nézzük, tényleg a németek voltak a dinamikusabbak, ők gazdálkodtak jobban, ők voltak expanzívabbak, gazdagabbak, és a lengyelek ezt az expanzívabb szomszédságot terhesnek vagy éppen fenyegetőnek érezték. Ezek a sztereotípiák tudat alatt még mindig elevenek, de mindenesetre a fordulat óta tagadni illik – legalábbis intellektuális körökben, hogy az ember sztereotípiákhoz igazodik.
A németek hamarabb elsajátították a „politikai korrektséget”, mint a lengyelek. A lengyelek a 70-es évek közepéig nagyon bizalmatlanok voltak a német szomszédok iránt, de most már ők is túllépnek ezen a sztereotípián. Az első diákgeneráció vizsgálata azt mutatta, hogy a 70-es évek elején-közepén születettek majdnem teljesen mentsek a németekkel szembeni negatív sztereotípiáktól.

L: Új könyvében (Meine lieben Deutschen/Az én derék németjeim) ábrázolja a német és a lengyel lelki tényezőket. Ezek önéletrajzszerűen írott esszék, amelyek a szubjektivitás és a tudományosság között egyensúlyoznak. A könyv nem lép fel tudományos igénnyel, hogy ne kerüljön a veszélyes túláltalánosítások körébe, mégis kijelenti: „Van valami olyan, hogy kollektív észlelés. Azt hiszem, hogy azzal, amit érzékelek, nem vagyok egyedül.”

W: Egy helyütt leírom, hogy új bérlőként beköltöztem egy házba, amelynek a lakói az NDK-időkből maradt, régi, hatályon kívül helyezet házirendnek megfelelően minden nap lesöpörték és felmosták a lépcsőt, holott lett volna sok egyéb tennivaló a lépcsőházban, amelynek falai és ajtói majdnem összedőltek. Ez az élmény témája lehetne egy tudományos esszének „A söprögetés a német univerzalizmus hagyományának keretein belül” címen, nem igaz?
 Tudatában voltam annak, hogy az általánosítás és a megalapozott, rendesen megtett megfigyelés közötti keskeny megyén egyensúlyozom. Két okból döntöttem inkább a szubjektív, mint a tudományos hang mellett. Először is a szöveg performatív ereje sokkal komolyabb, ha érzelmi töltetet és saját élményeket tartalmaz. Arra törekedtem, hogy megváltoztassam az emberek hozzáállását, lehetővé tegyem nekik, hogy belehelyezkedjenek a másik ember gondolkodásába. Egy érzelmileg semleges, tudományos szöveg erre nem képes. A másik ok egy bizonyos tisztesség volt önmagam iránt. Feljegyzésekről van szó, dátummal ellátva, hogy kiderüljön, milyen időszakra vonatkoznak, hogy mikor íródtak. Valóban így reagáltam ezekben a helyzetekben, s a könyvben azt ábrázolom, amit észleltem. Szociológiai vizsgálatok nemigen tudják összehasonlítani a mentalitásokat és a kultúrákat, mert ezek szorosan összefonódnak olyan értékelésekkel, amelyeket a szociológia nem tud megragadni. A könyv tehát lehetőséget teremt arra, hogy lehessen benyomásokról beszélgetni és gondolkodni. Egy tudós számra ez a könyv túlságosan szubjektív, egyes helyeken egyenesen klisészerű, az olvasó számára viszont időnként túl tudományos, száraz és elvont. Megpróbáltam középutat találni a kettő között.

L: Egyik legérdekesebb állítása szerint a németeket az erő kultusza jellemzi. Ebben benne van a hatalmon levők nagyfokú elfogadása, önállótlanság, hogy „szerelmesek a világba”, a distancia ill. a szkepszis hiánya, stb. Ugyanakkor Lengyelországban „a lágy ill. női erények” kultuszát látja, amely határozatlanságot, gondoskodást, együttérzést, jószívűséget és hasonló tulajdonságokat kultivál.

W: Ez a kontraszt már az intonációban ill. a hangfekvésben is megmutatkozik. Önmagamon is megfigyeltem, hogyan lesz önkéntelenül mélyebb a hangom, amint átlépem a határt, és németekkel beszélek. A kelet-német tévéhíradókban például a bemondónőknek is nagyon mély hangjuk van. A francia vagy a lengyel tévében ez az „erőteljes” hangfekvés elképzelhetetlen volna.

L: Azt is írja, hogy a németekből hiányzik a szenzibilitás, de ehelyett, mintegy pótlékként kifejlesztették magukban a másokról való gondoskodás szenvedélyét. Németországban élő külföldiként ez nekem is ismerősnek tűnt olyan ember lévén, aki szívesen bízza magát orvosok, tisztviselők, bolti eladók stb. gondoskodói szenvedélyére Németországban.

W: A németek világbajnokok a gondoskodásban. Ennek a törődésnek a forrása szerintem a külvilág feletti kontroll igénye. Nincs még egy nép, amelyik ennyire érzékeny volna a rendellenességekre a környezetében, mint a német. Ezek régről ismert klisék: tisztaság, rendszeretet, a valóság agyonszervezése. Ismert az Auschwitzba szállított zsidó gyerekek esete, akik után az RSHA-nak a német birodalmi vasutak az elszámolásnál kedvezményes jegyeket számítottak fel. Ha valakiben erős a kontrollálás igénye, és ugyanakkor aktív is – minden németben ott ég egy kis reaktor, amely működteti a megfelelő aktivitást –, akkor majdnem automatikusan kialakul benne a felelősségérzet a külvilág iránt, amivel megpróbál kiküszöbölni minden fennakadást. A németeket érdekli – nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is – a saját társadalmuk, a szomszédaik, az Európán kívüli problémák, a kivágott őserdők Indonéziában, az Amazonasnál kipusztuló állatfajok, a Szomáliában éhező gyerekek. Egy ilyen újsághír egész cselekvési hullámot vált ki. A nemzetközi összehasonlításokból az derül ki, hogy a német gondoskodó szenvedély nem sztereotípia, hanem tény: egy átlagos német hatszor annyi pénzt költ a harmadik világra, mint egy átlagos francia, holott az életszínvonal nagyjából azonos.
Ez remek tulajdonság, de időnként kissé túl van adagolva. Véleményem szerint a különböző külföldi csoportok integrálódási problémái abból adódnak, hogy nem adnak nekik szabad teret. Van egy társadalmi nyomás, amely vagy ellenreakciót vált ki, vagy megpróbálnak előle elbújni, hogy ne legyenek szem előtt. Ideális eset egy olyan társadalom volna, amely gondoskodik, büszke is erre, ugyanakkor teret hagy a szabályozatlan folyamatok számára is. Ezen a peremterületen elindulhatnának új fejlemények, például az olyanok, amelyeknek nincs kijelölt helyük ebben a valóságban, hogy jól érezzék magukat. Mindenesetre meg vagyok lepve, hogy a németek még nem reflektáltak erre a speciális tulajdonságukra, a gondoskodásra. Úgy gondolják, magától értetődő, amit tesznek, pedig ezt a vonásukat használhatnák a róluk kialakult kép, az imázs formálásában. Egyelőre mindig ugyanaz történik: a németek valami jót csinálnak, a világ pedig még mindig a gonosz, arrogáns németekről beszél. Hogy miért érez így a világ, meg lehet érteni, mégis nagyon sajnálatos, hogy így van.

LI: Valahol azt írja, hogy sem Németország, sem Lengyelország nem nemzet. Ez elég provokatívan hangzik. Hogy érti ezt?

W: Ebben a két kultúrában a nemzetről eltérő felfogás alakult ki. Egy klasszikus nemzet az önérzetét szimbólumokból meríti. A franciáknak megvannak a nagy csatáik, a trikolor, a forradalmak, és ezek az emlékek határozzák meg a kollektív identitásukat. A németek is sok csatát nyertek, az ő történelmük és az ő szimbólumaik azonban kompromittáltak. Ez a nép tehát kerülőutakat alakított ki az önbecsüléshez, amennyiben inkább a cselekvéssel törődik, mint a szimbolikus gondolkodással. Egy példa erre a vita a holokauszt-emlékműről, amelyet Berlinben a Brandenburgi kapu mellett állítanának fel. Mutasson nekem még egy nemzetet, amely önként a „gazember vagyok” bélyeget süti a homlokára. Ez egyedülálló a világon. Az elmúlt években azonban mégis megkezdődött az identitás megtalálásának egy folyamata. A németek megpróbálják kiegyenesíteni az identitásukat, végre és végérvényesen kiegyenlíteni a tartozásaikat.
Csak mostanában kezdenek a német történelem olyan fejezeteiről beszélni, ahol a németek is áldozatok voltak, például mint elűzöttek, mint Drezda, Hamburg vagy Köln lebombázott civil lakossága. Egészen a legutóbbi időkig tabunak számítottak az ilyen áldozatokról szóló történetek, de most megpróbálnak ezért valami erkölcsi elégtételt szerezni.
Mi, lengyel szomszédok ugyan ezt még nemigen engedjük meg a németeknek. Éppen most folyik egy vita az elűzöttek központjának létrehozásáról: bár a németek hangsúlyozzák, hogy ez az új intézmény európai kontextusban fogja kifejteni a tevékenységét, a lengyel szomszédok rögtön azzal jönnek, hogy a németek a régi expanzív politikájukat folytatják, és megint igényt fognak támasztani az elvesztett területekre.
Identitásuk megtalálása abban is segítene a németeknek, hogy túljussanak a jelenlegi gazdasági válságon. A klasszikus patriotizmus önbizalmából minden nép hallatlanul sok energiát merít: a franciák, a lengyelek, az angolok, a magyarok, stb. Csak a németeknek nem szabad, mert még nem fejezték be a saját identitásukon való javítási munkálatokat.
 A lengyelek abban különböznek egy klasszikus nemzettől, hogy erős történelmi össze-tartozástudat van bennük, ami zavarja őket a szabályok betartásában. Amikor Lengyelországban pozíciókat foglalnak el, akkor arról van szó, hogy ezeket a hivatalokat a legjobb embereknek kell adni, valójában azonban az unokaöccsök és cimborák kapják. Minden a nyájszellem jegyében játszódik: Ha mi nyertük meg a választásokat, senki nem maradhat üres kézzel. Ez így megy a társadalmak háromnegyed részében az egész világon, de a törzsi mentalitás annyira elterjedt Lengyelországban, hogy ez már mindenkit zavar az országban. A lengyelek egyre gyakrabban kerülnek összeütközésbe Közép-Európa elitjeivel, és ezáltal láthatóvá válik, hogy még mindig meg vannak rekedve az archaikus struktúrákban.

LI: A Közép-Európáról folyó vitákban egyre-másra fölmerül a kérdés, hogy milyen szerep jut Lengyelországnak a kibővült Európában. Vállalna valamiféle vezető vagy integratív szerepet Kelet-Közép-Európában népességszáma és geopolitikai helyzete alapján?

W: Én Lengyelország pozitív szerepét egy sajátos kontextusban látom. Lengyelország mindig nehéz gyermeke volt Európának, akivel sok baj van. Meg volt benne a lehetőség, hogy fontos szerepet játsszon, de sosem tudott megbirkózni a vele járó feladatokkal. A realitásérzék hiánya miatt az ambíciói mindig túl nagyok voltak. Lengyelországot leszámítva a reálszocializmus minden országa a gulyásszocializmus gyakorlatát űzte: belenyugodtak a keretfeltételekbe, és cserébe némi jólétben volt részük. A csehek három évszázadon át folytatták a gulyáspolitikát. A lengyelek sosem akartak belenyugodni a keretfeltételekbe, ami ritka eset a történelemben. Lengyelország mindig kapálózott, és egy 40 milliós nép rúgkapálása Közép-Európában az összes többinek is probléma. És ha a lengyeleknek mégis sikerült bizonyos pozitív, integratív feladatokat vállalni, ezek többnyire kudarcot vallottak.
Ha belegondolok Lengyelország potenciális pozitív szerepébe Közép-Európában, akkor a vitalitás és a tökéletlenség keverékét emelném ki. A lengyelek vitalitásának és tökéletlenségének sajátos elegye egészséges kiegészítője volna annak a világnak, amely felé tartunk. Egy egész Európára kiterjedő át-meg-átszervezett egységesített világ felé igyekszünk. De minden rendszert csak egy bizonyos fokig lehet tökéletesíteni. Ha a rendszert a legapróbb részletekig agyontökéletesítik, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy az egész rendszer összeroppan, vagy hogy a fejlődés a rendszer legszélső peremén indul meg. Az olyan házakat, amelyek túl kényelmesek ahhoz, hogy átépítsék őket, egy nap hirtelen otthagyják, és teljesen összedőlnek. Engem éppen ez foglalkoztat, ha Európára gondolok. Már most is látom egy olyan társadalom kezdeményeit, amelynek mindenre paragrafusai vannak, mindenről gondoskodott és mindenre felkészült, de elveszti a belső dinamikáját. Megöregszik, nemcsak demográfiai, hanem morális és pszichikai értelemben is. Minden társadalomban kell lennie valami nyugtalanságnak, játéktérnek az alternatív fejlődésutak számára. A lengyelek sajnos vagy szerencsére mesteri válsággenerálók és válságmenedzselők. Ez a tulajdonság hiányzik a németekből, franciákból és az angolokból. Azt remélem, hogy egy ilyen keserű vitamin, mint a lengyelek, jót fog tenni Európának.
    (A beszélgetést Gönczy Gabriella készítette 2003 júniusában)

           KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu