Ahogy ez már lenni szokott, egy angol művésznek, John Wilsonnak jutott
eszébe, hogy meg kéne alkotni az eszményi EU-polgár alakját a tagországok
ironikusan kifordított sztereotíp vonásai alapján - ez az ideális EU-polgár
például olyan vicces kéne hogy legyen, mint egy német, olyan higgadt, mint
egy olasz, olyan józan, mint egy ír, stb. (Hogy az angol milyen volna,
arra sajnos nem emlékszem.) Ezeket a vonásokat egy karikatúra kíséretében
maguk az egyes országok nyújtották be önreflexiójuk és humorérzékük tanújeleként.
Amikor jövendőbeli tagországként Szlovákiához fordultak, hogy nyújtsa be
a saját karikatúráját, ironikusan ábrázolva a szlovákok jellegzetes tulajdonságát,
a szlovák külügyminisztérium pályázatot írt ki, amelynek eredményeit egy
különbizottság bírálta el, amely az EU, a külügyminisztérium és más
kormányhivatalok képviselőiből állt, de egy humorista is volt közöttük.
Egy olyan karikatúrát választottak, amelynek az volt a címe, hogy „olyan
barátságtalan, mint egy szlovák”. Ez pontosan az a fajta intézményesen
jóváhagyott humor és önreflexió, amit egy ilyen procedúrától el lehet várni,
és sietek hozzátenni, hogy a szlovákokból egyébként nem hiányzik ennyire
a humorérzék. Felhördülést váltott ki a médiában, és a minisztérium azzal
védekezett, hogy a jellemvonásnak elfogadhatónak kellett lennie nemzetközi
politikai szempontból, bármit jelentsen is ez.
Azt hiszem, hogy a látszólag szembenálló álláspontok mögött ugyanaz
az aggodalom lappang: a bizottság attól félt, hogy egy valóban önkritikus
karikatúra negatív fényben állíthatja be a szlovákokat, a bírálók pedig
attól tartottak, hogy a humorérzék és az önreflexió hiánya, amiről a kiválasztott
karikatúra tanúskodik, a szlovákokra valóban rossz fényt vet. A mások véleményének
túlzott figyelembe vétele, a félelem attól, hogy nem ismernek, nem értenek
minket eléggé a külföldiek, egy olyan vonásra mutat rá, amelyet tipikusan
szlováknak lehetne nevezni: a magabiztosság és az önbizalom hiánya.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy elfogadhatók vagy megengedhetők-e
az egyes nemzetekre vonatkozó ilyesfajta általánosítások, és egyáltalán
nem vagyok szakértője ennek a sajátosságnak, amelyről itt beszélnem kell,
amely annyira furcsa és tünékeny tulajdonság, hogy nem is igen van rá angol
kifejezés. Nevezzük „szlovákságnak”. Azt hiszem, én szlovák vagyok, de
sose gondolkoztam ezen különösebben, és biztos, hogy sosem tettem tudatos
erőfeszítéseket, hogy szlovák legyek, mint ahogy abba az irányba se tettem
tudatos erőfeszítéseket, hogy az emberi faj hímnemű példánya legyek. El
kell ismernem mindazonáltal, hogy voltak olyan időszakok, amikor bizonyos
jelenségeket tipikusan szlováknak tartottam, a szlovákság „kivonatának”.
Gyerekkoromban például a nyarakat a nagymamámnál töltöttem Közép-Szlovákiában,
hogy úgy mondjam a hazám szívében. Ezért aztán bizonyos speciális szavakat,
amelyeket ott hallottam, az olyan kifejezéseket, mint „padláą”, „fruątik”,
„piglajz” vagy „upískany” tősgyökeresen szlováknak tartottam. Csak később
tudtam meg nagy bánatomra, hogy a „padláą” a magyar padlás szóból ered,
a „fruątik” a reggelit jelentő német „Frühstück”-ből,,, a „piglajz, ami
vasalót jelent, a német „Bügeleisen”-ből”, az „upískany” pedig a magyar
„piszkos”-ból. A legrosszabb még csak ezután jött: van egy sajátos fajta
juhtúró, helyi specialitás, Szlovákia egyik tájegységére jellemző, a világ
számos országába exportálják, „Liptauer Käse” német nevén, ami „liptói
túrót” jelent, Liptó ennek a vidéknek a neve. A szlovák neve ennek „bryndza”,
az étel pedig, amit ebből a túróból készítenek „bryndzové haluąky” (sztrapacska)
talán az egyetlen kétségbevonhatatlan szlovák hozzájárulás a világkonyhához.
Amikor már felnőttként Romániába utaztam nyaralni, felfedeztem, hogy a
túró, bármilyen túró román neve „brinza”. Tudtam, hogy több száz évvel
ezelőtt volt olyan, hogy a mai Szlovákia egy részét oláhok foglalták el,
de mindeddig azt hittem, hogy ha nem is a szlovákok találták fel magát
ezt a terméket, legalább eredeti szlovák nevet adtak neki. Az ilyen keserű
felismerések tettek nagyon óvatossá abban, hogy definiálni próbáljam a
„szlovákság”-ot.
Földrajzi helyzete és történelme következtében Szlovákia különböző
kulturális tradíciók és hatások furcsa keveréke, és a szlovákok maguk is
ugyanilyen furcsa keverékei a különböző etnikai csoportoknak, amelyek éppen
ezen a területen éltek vagy áthaladtak rajta. Hogy ne menjek vissza a távoli
múltba, a saját családi hátteremből hozom Önöknek a példát: az anyám családjában
négy lány volt. Egyikük nem ment férjhez, egy másik hozzáment egy magyarországi
némethez, egyik hozzáment egy csehhez, egy pedig egy orosz emigránshoz,
akinek gyerekként kellett Csehszlovákiába jönnie az Októberi Forradalom
után. Valamennyiüknek a gyerekei szlováknak tekintik magukat. A kultúrtörténészek
számára egy másik példa még érdekesebb lehet: a nemzedékembe tartozó szlovák
írók közül legalább ötnek vannak cseh felmenői, bár némelyik többszáz éve
jött Szlovákiába; egyikük részben horvát, az egyik egy olyan etnikai csoporthoz
tartozik, akiket „goraloknak” hívnak, akik főleg Lengyelországban élnek,
kettőnek pedig az egyik szülője magyar. Másfelől az egyik írót, aki a magyar
kisebbséghez tartozik és magyarul ír, közvetlen rokoni szálak fűzik a csehül
író szlovák költőhöz, Jan Kollárhoz. Remélem, nem gyanúsítanak szlovák
sovinizmussal - végülis én is ott szerepelek a listán (az én apám cseh
volt); ezt csak érdekességképpen említem, mivel hagyományosan az irodalom
a legfőbb, ha nem az egyetlen fenntartója a „szlovákságnak” a mai Szlovákia
területén. Véletlenül az előttem járó nemzedék három legkiválóbb regényírójának
szintén csörgedezett idegen vér az ereiben: a Mináč név, úgy hallottam,
fináncot jelentő török szóból ered; Bednárnak közvetlenül morva felmenői
voltak, és a Tatarka név is egzotikus származásra utal, különösen, mivel
a családja valószínűleg Lengyelországból jött. Élete utolsó öt évében Tatarka
„kárpáti pásztorra” stilizálta az alakját, és ennek a címkének minden üressége
ellenére elég erős igazságtartalma lehet.
Nehéz volna egy olyan tárgyat vagy vonást találni, amelyet az
embereknek egy megkülönböztetett csoportja egyöntetűen „tipikusan
szlováknak” találna. A szlovákokat az elmúlt évszázadban érz döntő történelmi
események egymást váltó ellentétes értelmezései következtében általában
véve nagyon kevés olyan elgondolás van - vagy akár tény, ami azt illeti
-, amiben a szlovákok képesek egyetérteni. A szlovák történelem nagyobbik
része a régi Magyarország kötelékein belül játszódott le, ahol a lakosok
etnikai háttere nem játszott fontos szerepet. A 18. század végéig és az
élet bizonyos szféráiban egészen az 1830-as évekig mindenekelőtt a latin
volt a művelt emberek nyelve, és csak a 19. század második felében és a
20. század elején lehetett érezni az arra irányuló speciális törekvést,
hogy a Magyarországon élő különböző nemzetiségeket egységes, magyarul beszélő
politikai nemzetté alakítsák, de a szlovákok - talán mert olyan készségesen
engedtek a nyomásnak - hajlamosak arra, hogy egész történelmüket ezer éves
szolgaságként utasítsák el. Az ily módon megtagadott történelem helyén
maradó űrt mítoszokkal töltik ki, amelyek mivel homályosabbak, semmitmondóbbak
és romantikusabbak, a szlovákok jelentős része számára elfogadhatóbbnak
tűnnek a tényeknél.
A legendákba és mítoszokba vetett hit mulatságos epizódokhoz
vezethet. Röviddel a Szlovák Köztársaság 1993. január elsejei megalapítása
után volt egy történészkonferencia, amelyen díszvendégként a Szlovák Nemzeti
Bank elnökhelyettese is részt vett. Megjelenése egy ilyen konferencián
önmagában is meglepő, de még ennél is lenyűgözőbb volt a beszéd, amit tartott.
Rámutatott, hogy a szlovákoknak ebben a történelmi pillanatban mindenekelőtt
mítoszokra van rettentő nagy szükségük, és felszólította a történészeket,
hogy gondoskodjanak ilyenekről. A szlovák történelem, ahogy az átlagos
szlovákok fejében tükröződik, még az egyetemi végzettségűeknél is, csak
egy csomó mítosz, és a történészeknek nem az volna a dolguk, hogy új mítoszokat
találjanak ki, hanem hogy a már meglevőket tényekkel váltsák föl. De ez
nem könnyű, mert a szlovákok imádják a mítoszaikat. Mítoszmániások. Ez
nem egyedülálló szlovák tulajdonság, osztoznak ebben más, főként kis nemzetekkel,
de azt hiszem, tekinthetjük ezt a vonást tipikusan szlováknak. A mögött
az érzés mögött, hogy a szlovák múlt - vagy jelen, ami azt illeti - nem
elég dicsőséges, ugyanaz a magabiztosság- és önbecsüléshiány rejlik.
Az ezeréves magyar rabság mítosza és a független szlovák államért
folytatott ezer éves küzdelem ezzel párhuzamos mítosza mellett ott van
még például az a mélyen gyökerező mítosz, hogy a szlovák kultúra alapjait
Cirill és Metodius bizánci hittéritők fektették le, akiket a nagymorva
uralkodó, Rastislav hívott be, hogy elterjesszék a keresztény vallást a
mai Szlovákia mai területének nagyrészén. Igaz, hogy kitaláltak egy új
ábécét a helyi szláv törzseknek, és számos művet írtak a nyelvükön, de
a keresztény vallás már be volt vezetve ezen a területen az ő ideérkezésük
előtt, és a szlovákok túlnyomórészt római katolikusok maradtak, nem lettek
ortodox keresztények, a latin ábécét használják, nem pedig a glagol vagy
cirill ábécét. A szlávok apostolainak rövid térítő tevékenysége nem sok
nyomot hagyott a szlovák kulturális emlékezetben, műveik néhány töredékét
leszámítva, de a szlovákok buzgón azonosítják a mai szlovák nyelvet azzal
a szláv nyelvvel, amelyet a pápa a liturgia nyelvének tett meg a 9. században;
ezen az alapon állítják, hogy a szlovák a legrégebbi élő európai nyelv.
Elhiszik, hogy ezek a hittérítők a minden szlávok iránti testvéri szeretettől
vezérelve tevékenykedtek, holott se Cirill, se Metod, sem a bizánci császár,
aki küldte őket, nem volt szláv származású, missziójuknak csakis politikai
indítékei voltak.
A szlovákok saját történelmi alakjaikat is hasonló módon mitizálják.
A legismertebb példa erre talán a rabló Janoąik, akit felakasztottak a
18. század elején. Rablótevékenysége két évre korlátozódott, és a korábbi
parasztfelkelések idején ez egyáltalán nem számított szokatlannak, de a
szlovák folklórban egy Robin Hood szerepét tölti be, aki elvette a kincseket
a gazdagoktól, és odaadta a szegényeknek. El tudom képzelni, hogy különösen
az tetszik a szlovákoknak, hogy elvette, hiszen mindmáig elnézően viszonyulnak
a lopáshoz és rabláshoz, ha sikerrel jár. Janoąik neve annyi szervezet,
intézmény, közéleti esemény vagy termék, még egy közkedvelt sajt neveként
is ékeskedik, hogy mind Janoąik, mind a szlovákok iránta érzett csodálata
nevetség tárgya lett végül, számos regény és színpadi vígjáték célpontja.
Jó volna azt remélni, hogy ez azt jelzi, nemzetünk kezd végre felnőni.
Történelmi példaképek
A szlovákoknak a történelmükhöz való elutasító viszonya következtében
kevés történelmi alak áll rendelkezésükre, és ezeknek is több, olykor ellentétes
funkciót kell betölteniük. Hogy ezt megtehessék, szemet kell hunyni a tények
felett, de ez olyasmi, ami a szlovákoknak nem okoz gondot. Nem arra a leckére
van szükségük, amit a történelem kínál azoknak, akik hajéandók belőle tanulni,
hanem hősökre, akiket isteníthetnek. Sajnálatos módon, mint már említettem,
a szlovákok sok különféle etnikai csoportból tevődnek össze, és múltjuk
eltérő ideológaiai értelmezései folytán olyan történelmi figurákkal van
tele, akik hősök egyesek és antihősök mások szemében. Nem készült felmérés
persze a történelmi személyiségekről, de ha szükséges, végigtekinthetünk
azokon, akik méltónak bizonyultak arra, hogy helyet kapjanak a szlovák
bankjegyeken, és talán jelentőségükről is fogalmat alkothatunk a jelölt
címletek alapján.
Kezdjük a 20 koronással: Pribina a Nyitrai fejedelemség uralkodója
volt a 9. század elején. Ő építette az első keresztény templomot, és egy
német (frank) papot hívott meg, hogy felszentelje. Nem sokkal ezután kiűzték
a nagymorvák. A németek iránti affinitása alapján csináltak belőle valamiféle
szentet az Első Szlovák Köztársaság, a náci Németország csatlósa idején,
és ugyanezen okból lett persona non grata a kommunista rendszerben. Ahogy
teltek az évek, a bűneit részben megbocsátották, és megengedték, hogy a
nevét adja egy népszerű szalámi-márkának és „Pribináčik” kicsinyítő képzős
alakban egy gyerekek számára készült túrós csemegének.
Cirill és Metod kapta az 50 koronás bankjegyet. Csak spekulálhatunk
azon, hogy vajon a magasabb címlet azt jelenti-e, hogy fontosabbak Pribinánál,
vagy ez csupán azért jutott nekik, mert ők ketten vannak. Ugorjunk át a
100 koronáson, amelyik az áldott Szűz Máriának van szentelve, és térjünk
rá a 200 koronás bankjegyre, amely Anton Bernolák, római katolikus papot
ábrázolja, aki az első sikertelen kísérletet tette egy szlovák irodalmi
nyelv megalkotására. Ő olyan személy, akihez nem kapcsolódnak külön politikai
vagy ideológiai felhangok, ezért aztán a legtöbb szlovák kegyesen el is
feledkezett róla. A nevére, ha a művére nem is, ma is emlékeznek Bratislavában,
ahol egy népszerű egyetemi kollégium van elnevezve róla. Nagyon rendben
levőnek látszik, hogy az 500 koronás L’udovít ©túr portréját viseli, egy
másik olyan emberét, aki megpróbálta megteremteni a szlovák irodalmi nyelvet,
és neki sikerült is. Bár politikailag valamelyest gyanús alak, átvészelt
minden rezsimet, még a kommunisták sem tagadhatták vezető szerepét a modern
szlovák nemzet megalakításában, bár voltak idők, amikor ezt a rovására
írták: ha nem lett volna szlovák nemzet, nem lett volna szlovák burzsoá
nacionalizmus sem, és ahogy maga Marx is rámutatott, az 1848-as forradalmak
idején a viselkedése reakciós, rendszerpárti volt. Ami a túlnyomórészt
katolikus Első Szlovák Köztársaság vezetőit illeti, az élén Tisóval, egy
katolikus pappal, nem nagyon örültek annak, hogy ©túr és gyakorlatilag
minden követője protestáns volt, ezért csínján bántak vele. ©túr utolsó
- és leghosszabb - műve, amelyet németül írt, és amelyet lefordítottak
oroszra a 19. században, nem volt lefordítva szlovákra egészen az 1990-es
évekig. Mindeddig senki nem szentelt különösebb figyelmet annak az indítványának,
hogy a szlovákok olvadjanak be a nagyobb orosz nemzetbe, vegyék fel annak
nyelvét és a keleti rítust. Általános, bár nem osztatlan elfogadottságának
köszönhetően ©túr neve a legkülönbözőbb intézményeket ékesíti, köztük egy
egyetemi kollégiumot, de érdekes módon egy élelmiszerterméket sem, ami
lehet a nagyobb tisztelet vagy a kisebb népszerűség jele.
Az 1000 koronás bankjegyet Andrej Hlinka díszíti, egy másik római katolikus
pap és politikus, a néppárt vezére, amely a szlovák autonómiáért harcolt
az Első Csehszlovák Köztársaság idején. Mivel 1938-ban maghalt, ő személy
szerint nem játszott szerepet a fasiszta Szlovák Köztársaság totalitárius
politikájában, de a neve szimbólummá vált, és számos állami intézmény vette
fel a nevét, köztük bűnöző paramilitáris intézmények, egyikük az SA szlovák
megfelelője. A második világháborútól kezdve Hlinka vitatott figura volt,
titokban csodálták sokan, és nyíltan utasították el mások. A kommunista
rendszer bukása után „rehabilitálták” mint a szlovákok ezer éves függetlenségi
harcának jelképét. Mégis különös, hogy egy ilyen vitatott személyiség magasabb
címlethez jutott, mint mondjuk L’udovít ©túr. Ezt talán valami kompenzálásnak
szánták a kommunista rendszer hosszú éveiért, amikor Hlinka ki volt átkozva.
Az utolsó szemelvényünk az 5000 koronás bankjegy Milan Rastislav ©tefáník
arcképével. Amellett, hogy csillagász volt, a francia hadsereg tábornoka,
aki a legmagasabb társadalmi körökben forgott, az Első Csehszlovák Köztársaság
„alapító atátyáinak” egyike volt a háromból, a másik kettő T. G. Masaryk
és Edvard Beneą. Hazatérőben lezuhant a repülőgépe, és meghalt a pozsonyi
repülőtéren (1919. május 4-én), alapot adva annak a legendának, hogy a
csehek lőtték le (különösen Beneą), aki tartott az ő szlovákpárti beállítottságától.
Így aztán ©tefáník két ellentétes ügyet is tud szolgálni egyidejűleg, a
„csehszlovák” szlovákok számára ő Csehszlovákia egyik alapítója, a nacionalisták
számára ő a szlovák függetlenségi harc mártírja. Túl ezen, „nagyvilági”
alakja és jegyessége egy olasz grófkisasszonnyal egy romantikus vonást
ad hozzá a szlovák jellem vonzerejéhez; az a tény, hogy a kommunisták olyan
érthetetlen módon utálták, csak növeli az értékét. Ezek lehetttek azok
az okok, amelyek megmagyarázzák, miért juthatott éppen ©tefáníknak a legnagyobb
címlet.
Egy még gondosabb válogatás kritériumaként szemügyre vehetjük a kitüntetéseket,
amelyeket a Szlovák Köztársaság adományoz politikusoknak, diplomatáknak,
művészeknek és más érdemdús embereknek. Ott van a Pribina-rend, a L’udovít
©túr rend, az Andrej Hlinka rend és a Milan Rastislav ©tefaník rend. Jó
volna azt mondani, hogy a sokszor ellentétes politikai irányokat képviselő
személyiségek választéka azt mutatja, hogy a szlovákok végre rátaláltak
saját történelmük kiegyensúlyozottabb szemléletére, de ez sajnos nem felelne
meg az igazságnak. Amikor a ©túr-rendet Havel elnök egyik volt tanácsadójának
adományozták, az egyik parlamenti képviselő nyilvánosan azt nyilatkozta,
hogy ©túr nem értene egyet ezzel a döntéssel, és akkor is voltak tiltakozások,
amikor a Pribina-rendet az első, totalitárius Szlovák Köztársaság volt
diplomatájának adományozták. A bírálók nem azt mondták, hogy Pribina ezzel
nem értene egyet, mert egy ilyen németbarátnál soha sem lehessen tudni,
csak tiltakoztak a tény ellen, hogy egy ilyen embernek egyáltalán valami
plecsnit adjanak.
Az a szomorú igazság, hogy ahelyett, hogy a jövőről gondolkoznának,
a szlovákok még mindig a múlt csatáit vívják, mintha már meg nem volnának
nyerve vagy el nem volnának veszítve hosszú ideje. Ez egy másik jelenség,
amit tipikusan szlováknak nevezhetnénk: az erőszakos törések a nemzeti
fejlődésben, a politikai és társadalmi feltételek gyakori változásai, amelyek
egész nemzedékek ambícióit és karrierjét fojtották meg, mélységes frusztráltságot
idézett elő, és ábrándozást arról, hogy „mi lett volna, ha” - ami kedvelt
időtöltésévé vált sok idősebb szlováknak, akik azzal próbálják menteni
saját személyes alkalamatlanságukat és kudarcaikat, hogy a történelmet
vádolják.
Az utolsó szót engedjük át a legkompetensebb személynek, a Szlovák
Köztársaság jelenlegi elnökének /2003-ban - a szerk./. Beiktatásakor azt
mondta, hogy minden szlovákok miniszterelnöke akar lenni, el kell ismernem,
hogy nagyon felkészült erre a feladatra: Bár évekig élenjáró apparatcsik
volt és a KP KB tagja, azt állítja, hogy sosem szűnt meg hívő keresztény
lenni a szíve mélyén. A megbánás legkisebb jelét sem mutatja a múltja miatt,
ellenkezőleg, azt hangoztatja, hogy büszke arra a sok jó dologra, amit
a kommunista múltban tett. Ebben hasonlít arra a sok szlovákra, akiknek
a múltra vonatkozó emlékezete csak arra a tényre korlátozódik, hogy a szomszédos
háború sújtotta államoktól eltérően a szlovákoknak jó dolguk volt a totalitárius
Tiso elnök alatt, és hogy a kommunisták alatt egy liter tej csak két koronába
került. Bármilyen emelkedettek és romantikusak legyenek is a szlovákok
a fantázia világában, rendkívül praktikusak, ha az élet tényeivel kerülnek
szembe.
Beiktatásának első évfordulóján Schuster miniszterelnök virágokat helyezett
el a szlovák történelem három fontos alakja : L’udovít ©túr, Milan Rastislav
©tefaník és Alexander Dubček sírján. Nem indokolta, hogy miért éppen őket
választotta, de mivel tudom, hogy ő minden szlovákok képviselője, nem kétlem,
hogy helyesen választott. Nézzük csak meg, mi a közös ebben a három emberben.
Szlovákok, természetesen. Mindhárman nyilvánvalóan karizmatikus személyiségek
voltak. Ketten közülük (©túr és Dubček) ugyanabban a házban születtek,
s az ilyesfajta szimbolika elbűvöli a szlovákokat. Ketten közülük (©túr
és ©tefaník) viszonylag fiatalon haltak meg, 40 ill. 39 évesen. De a legfőbb
ok, amiért a szlovákok olyan könnyen tudnak velük azonosulni, azt hiszem
az, hogy „magasabb erők” beavatkozása folytán egyikük sem tudta sikeresen
befejezni azt, amire vállalkozott. És, ami még ezen is túltesz, mindhárman
gyanús körülmények között haltak meg. Már említettem, hogy ©tefaníkot állítólag
a csehek lőtték le, ©túr állítólag belelőtt a lábába vadászat közben, és
röviddel azután meghalt vérmérgezésben - de nem volt-e ez öngyilkossági
kísérlet? Valóban ő volt, aki leadta a lövést? Nem fedezett-e valaki mást?
Nem az orvos volt-e az, aki titokban megölte őt a kezeléssel? Ami pedig
Dubčeket illeti, aki súlyosan megsérült egy autóbalesetben Prágába tartva,
és akit aztán bevittek a legközelebbi cseh kórházba - miért nem szállították
Szlovákiába? Azt mondták, túl veszélyes lett volna, de vajon nem volt-e
ez csak kifogás? Mit csináltak vele a cseh orvosok, amibe aztán belehalt
néhány héttel később? Vajon nem a sofőr rendezte-e meg a balesetet, aki
csak könnyebb sérülést szenvedett? És hova tűnt Dubček aktatáskája a titkos
iratokkal?
Mindez termékeny talaj volt a legendák és mítoszok számára, amit a
szlovákok annyira szeretnek. Csábító feladat a szlovák történészek számára
is. Sajnálatos módon az újabb idők által hozott változások közül a legzavaróbb
éppen az, hogy a szlovákok új nemzedéke nem mutat kellő érdeklődést a szlovák
történelem fondorlatai iránt. Annyira elfoglalja őket a sok utazás és nyelvtanulás,
hogy nem marad idejük a frusztrálódásra. Ha gyorsan nem történik valami,
attól tartok, annak a veszélye forog fenn, hogy örökre elveszítjük azt
a különleges sajátosságot, amit jobb szó híján így neveztem: „szlovákság”.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VILIKOVSKY, Pavel
Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002
„Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról”
Magyar Lettre Internationale, 44
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu