Eörsinek – I.

Szólásszabadság van, nem szólhatunk egy szót sem. (Ism.)
 

Szerkesztőmnek

Kigyelmed megbékített engem, kérem.
Abbahagytam hirtelen így, a vers-felkérésre, érzületváltó
reménytelen és randa harcom a recenzióval,
a kánonnal folytatott kilátástalan, írásos küzdelmemet!
Csak gombfocicsapataim nem lelem, túl jó helyre kerültek.
 

Eörsinek – II.       (Berdás)

Senkivel nem találkozom, senki fia-lánya élő magyar
szép-, legszebbíróról nem írok, nem mondok semmit,
Pista, te mégis kivétel voltál, te sem börtönélményeidet
osztottad meg velem a hatvanas években: de munkádat!
 

Piacosodás

Már piacosodom (ez „már mocsarasodom” versemre egy e. p.
tréfa), csak Totyi verebemnek vásárolok: salátát, krumplit
(szemenként válogatom, itthon a legjobb napilapokon
szárítom, ne veszne kárba), zsemlét, Polybét (gyógytár, újra van) stb.
magamnak néha egy pogácsát. A sör elment.
Kirugtam vele a bort, a bor hízlalt, meghíztam, mint
Brando, Brandung, Bandung, semmi értekezlet erről, ki
kellett rugni a bort, de hogy a dobozos sörökkel
így beragadtam! Szép tarkaságuk (Berdának ezt!), színes
fémhengerkék, zsebből piálni a fás utcákon a Lágymányoson,
a Kelenvölgyben, a Kelenhegyen átkelni így a 27-essel,
micsoda kanyargások, micsoda lukak az aszfalton s másutt.
Benne ragadtam. Ha maradt előző napról – ám legyen, hajnalt
ittam meg máris, igaz, ma három és fél bögre kávé is kevés
testem-lelkem stimulálni, de a stimula kell, pontokat teszek
és stimulákat húzok, de lehúztam, józannak megmaradva is (Petri!)
9-10 dobozzal, Gargantua és Pantagruel. Adalék sok írásomhoz.
A sok, a sok kell! Csak verébből kell egy, szóló veréb a Totyi,
s nyáron komplett őrült. Ám itt a sörök: a téma. A megunt
várost, ahol nem csupán, hogy senkivel se találkozni, taxizni
pályaudvarra nem, reptérre nem, nem repülni innen, el se innen,
vonatozni se Bécsbe, ló sem, semmi, a megunt várost, minden
égtájú lehetetlenjét a doboz sörök szépen feloldották, igaz,
sok bokor alja került kapcsolatba vélem. Ennek mind vége.
Sem további hízás okán, sem anyagilag, sem a rabság (szabadság
van, elvtársak!) megaláztatása miatt, a sok pisálást nem is
említem (Berda ismét), nem lehetett tovább, hát egyik napról
a másik napra abbahagytam. Most messze a város, sok a stimula
kávé, de így is folyton kialvatlan vagyok, bár jól lehúzom
a napi hét órát a lötty ellenére, folyton fáradt vagyok,
lelkesítés kell, stimulának például Lettre-felkérés. A piacon
nem vásorolok többet spárgát, epret, tojást, májat, mindezekből
ételeket sem készítek mint rég, nem vásárlok s nem fogyasztok
tejfölt (tejet ezer éve nem iszom), nem iszom szódát, csak
csapvizet, összes eledelem a pirított zsemle vajjal, pár virsli.
S ami a legrosszabb e se-kolbász-se-nap szabadságvilágomban,
melynek oka nem a lefogyás vágya (most épp: sör nélkül szenved,
de nagyon pocakos még a Tandori úr!), nem vágy, nem akarás,
mint prepotencialista egzisztencialista én azt mondom: nem
óhajtok, nem kérek, csak közlöm, ami VAN… a piacommal ez van,
VAN, s ami a legrosszabb, hogy a szemem se rebben a beérkezett
csöves kukorica idényre sem, s feleségem hiába főzi a leg-
finomabbakat. Kafka éhezőművésze lettem,
s ráadásul magamnak kell írnom is róla, Kafka „a szomszéd
faluba” (Bécseimet rendre lemondom) „is elérhetetlen,
akár egy élet igyekezetével is, ifjon, jó erőben”, Kafka ily-van
jeligéjű rokona is, és az egyedüli józan gondolatom az, hogy
a már többé fel nem ragasztható hidam, melyen három éve
nem rágtam, mégis le fog esni, beomlik, mint reményeim hídja
(Eörsi!), de hát úgysem vezetett sehonnan sehova!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu