Mint a szentháromságnak, Európának is három alakja van: Európa mint
név, mint hely, mint eszme. Mindegyiknek megvannak az isteni igényei, és
a térség mindegyiknek fontos sajátja. A név Zeusz kedveséé, akivel a hátán
elvágtat Kréta szigetére, valami nagyszeműt jelentett, széles arcút, egyszerűen
széleset. A helyet először a szigetlakó görögök határozták meg, akik a
Peloponnészosztól északra húzódó szárazföldet nevezték így, azt a területet,
amelyet ma Balkánnak hívunk. Az évszázadok folyamán kiterjesztette a térségét
nyugati irányban, átfogva az Eurázsiai félsziget teljes nyugati felét,
csak aztán kezdett a területe összehúzódni, hogy végül kisajátítsa a legnyugatibb
része, amelyet egyes szerzők Vizigót Európának hívnak. Bár Európának ez
a része, amely Európai Unióként is ismeretes, vagy röviden Európaként,
nem igazán rendelkezik isteni vonásokkal, mindenesetre nagyra van magával.
Európa eszméje, vagy inkább Európa ideálja mint értékrend kétségkívül támaszt
isteni igényeket; sikerült megalkotnia önmagát valami ellenében, vagy a
néhai Edward Said kultúrajellemzését parafrazálva, állandóan megkülönbözteti
magát valamitől, amiről azt hiszi, hogy ő nem az. Térbelileg messzire eljutott,
de nem minden ellenállás nélkül. Még ha a történészek félénken előhozakodnak
is Európa kétes múltjával, vagy elverik a port az eurocentrizmuson, és
a posztkolonialisták igyekeznek is „decentrálni” (centrális szerepétől
megfosztani), gyakorlati szempontból Európa eszméje mégiscsak túl erőteljesnek
és kényelmesnek bizonyul még a szkeptikusok számára is.
Én a helynek csak a térbeli kiterjedésével fogok itt foglalkozni,
és különösen azzal, hogyan lehet a legjobban megközelíteni azt a valamit,
amit elnagyoltan történeti régióként szoktak meghatározni. Három dologra
szeretnék kitérni: 1) a régióknak a határok felől és térségként való megközelítésének
előnyeire és hátrányaira; 2) egy másik kategóriát és megközelítését fogok
javasolni - a történelmi örökség fogalmát, és ennek kedvezőbb heurisztikus
tulajdonságai mellett fogok érvelni; 3) végül néhány gyakorlati kérdést
fogok felvetni (analitikus és politikai) szempontból a térségként való
kezelés kapcsán. Bár az elemzésem általános jellegű, nyilvánvaló kompetencia-okokból
Kelet-Európa látószögéből készült.
1. A régiók és jellemzőik
A régiók újabban nagy tudományos érdeklődésnek örvendenek. Most a regionális
identitásokat tételezik és kutatják azzal a komolysággal, amivel eddig
csak a nemzeti identitásokat tüntették ki. Míg azelőtt a regionális lojalitásokat
pusztán a provinciális mentalitás maradványainak tekintették, amelyeket
még nem sikerült tökéletesen az idealizált nemzetállamhoz idomítani, ma
sokszor a központi tekintélynek való ellenállás helyeit látják bennük,
a reform és a demokrácia előfutárait (gondoljunk csak Isztria esetére Horvátországban).
Vagy az etnikai vagy gazdasági különbségek lokalizálásának megfelelőbb
strukturális alapját (mint Spanyolországban, a szövetségi berendezkedésekben,
mint Svájcban vagy Belgiumban).
De a régióknak nemcsak nemzeteknél lejjebbi entitásokként való emancipálódása
indult meg. A régiók lehetnek nemzetek feletti formációk is, és a mai egyre
inkább kölcsönös függésbe kerülő világban némelyikük kiszorítja a nemzetállamot.
Az Európai Unió is éppen ezt kísérli meg például.
Meghatározások tarka sokfélesége létezik arról, hogy mi tesz ki egy
régiót, de amolyan közös nevezőnek tekinthető ezek között, hogy a régió
körülhatárolt territórium, vagy legalábbis térbelileg meghatározott terület.
Egyes kutatók az irányú törekvésükben, hogy találjanak egy definíciót a
területi tautológián túlmenően, azt hangsúlyozzák, hogy ahhoz, hogy a külvilág
számára észrevehetők legyenek, a régióknak valamiféle belső hasonlósággal,
kohézióval és affinitással kell bírniuk. Magáról Európáról is lehet azt
mondani, hogy egy nagyobb fizikai tér alrégiója - az eurázsiai földterületé.
Megközelíthető úgy is, mint más különböző egymást metsző mega-regionális
alakulatok egyik komponense, amelyek közül a földrajzi csupán egy, és nem
is mindig a legfontosabb aspektus: mint a keresztény régió része, vagy
ahogy időnként meghatározzák, csakis a nyugati kereszténységé; vagy mint
a három monoteista világvallás szoros és bonyolult történelmi kölcsönhatása
régiójának része; vagy Klaus Zernack német történészt idézve mint
a nemzetek régiója; vagy egy modern kontextusban mint a világ kolonializálásának
és iparosításának magvát alkotó régió.
Számos lehetséges meghatározás található a különböző diszciplínák és
megközelítések keretein belül. A történészek különösen két pólus közé érzik
magukat kifeszítve: az egyik oldalon ott van Marc Bloch híres mondása,
hogy sosem volt francia történelem, csak európai történelem; a másik oldalon
ott van a jól megindokolt szkepticizmus, hogy az európai történelmet nemigen
lehet holisztikusan megközelíteni semmilyen módszertanilag meggyőző módon.
A régiókat, mint a legtöbb más entitást (államokat, városokat, falvakat)
a legkönnyebben a határaik körvonalazásával lehet definiálni. A határok
hosszú ideig kedvelt tárgyai voltak az elemzésnek, különösen az identitások
vizsgálata kapcsán. Természetes, hogy ezekhez nyúlnak először, hiszen a
széleken megy végbe az entitások differenciálódása. Mivel az identitás
és az alteritás kapcsolata nyilvánvalóan szimbiotikus, a legmarkánsabb
vonások az ilyen határ menti találkozásoknál jutnak a legartikuláltabban
kifejezésre. Következésképpen a másság nemcsak a társadalmi tapasztalatnak,
hanem a társadalmi elemzéseknek is alapvető kategóriája lett. Elsődleges
választásként a határok mégis problematikusnak bizonyultak. Ennek
egyik oka az, hogy a határok maguk is változnak, vagy különböző kritériumoknak
vannak alávetve. A Balkán esetében ez a nehézség nagyon nyilvánvaló, ha
az északi határait kell meghatározni: Vajon Románia része-e még a Balkánnak,
és Szlovénia, Horvátország, Magyarország? A keleti, déli és nyugati határok
megadása látszólag könnyű, mert ezeket tengerek képezik, de vajon az Égei-tenger
tényleg olyan merev határt képvisel Görögország és az anatóliai part között?
Vagy az Adria Olaszország és Dalmácia között? Ami ennél is fontosabb, a
határokra fordított túlzott figyelem az eltérésre, a különbözésre, a Másságra
irányuló egészségtelen megszállottságot idézett elő.
Újabban erőteljes eltolódás következett be a határkutatásoktól a térség
mostanra divatosabbá vált kategóriája felé. Ez a megközelítés több megérdemelt
figyelmet szentel az entitáson belüli kohézív folyamatoknak és struktúráknak.
Értékes munkákat eredményezett, de ennek is megvannak a veszélyei, amelyek
közül a legfontosabb, a hátsó ajtón visszakúszó esszencializmus. Ez nem
az elmélet belső fogyatékossága, amelyet olyan gondosan dolgoztak ki mindenekelőtt
a geográfusok és antropológusok, hangsúlyozva az összefüggéseket tudás,
hatalom valamint a térbeliség között, és rámutattak a „térség” metaforikus
és materiális mellékzöngéire. Inkább a „térség” fogalmának időnként elhamarkodott
és reflektálatlan alkalmazásának tulajdonítható a konkrét történeti kutatásokban.
Gyakran kapcsolják össze reflektálatlanul az etnicitással, a nemzettel
és a kultúrával - így aztán olvashatunk a német nemzet, a görög kultúra,
a nyugati civilizáció fejlődésének teréről -, és ez akaratlanul is
etatista és nacionalista nézetek ismétlődését jelenti egy új akadémiai
zsargon leple alatt, vagy statikus és történetietlen strukturális elemzésekhez
vezet.
2. A régiók történelmi öröksége
Ezzel a háttérrel szemben vezetem be én a történelmi örökség fogalmát,
ami szerintem alkalmasabb a régiók kutatására. Ennek az elemző fogalomnak
számos előnye van más strukturálisabb kategóriákkal szemben, amilyen a
határok, a térség, a territorialitás vagy a kultúra fogalma, amennyiben
a történelmi változás dinamizmusának és folyékony voltának világosabb artikulálását
teszi lehetővé. Alkalmasabbnak látszik a hosszú távú regionális fejlődés
vizsgálatára, mivel elkerüli a újabb keletű régiók (visszamenőleges) rögzülését.
Ugyanakkor nem szorítja ki a térség fogalmát, megőrzi belőle, ami értékes,
de ugyanakkor finomítja az idő vektorát is. Bármely régió megközelíthető
számos történelmi korszak, hagyomány és örökség egymásba játszásának komplex
eredményeként. Itt most nem mondom el részletesen, mit gondolok az olyan
kategóriákról, mint a történelmi korszakok, a tradíció, az áthagyományozás,
a hagyomány és az örökség, csak annyit mondok, hogy én az „örökség” szót
választottam a „történelmi” jelzővel szintaktikus viszonyba állítva egy
specifikus jelentés hordozójának. Megintcsak idő hiányában nem megyek bele
ennek részletes logikai indoklásába, csak egy konkrét példán mutatom be,
hogyan is alkalmazható ez a kategória.
Kelet-Európa a kitüntetett kategóriák közé tartozik (a jakobsoni értelemben)
az Európa körül kialakult taxonómikus családban. Ma különálló történeti-földrajzi
régiónak nevezhető, bár csak a felvilágosodás kezdték különbözőnek tekinteni,
és annak a ténynek a dacára, hogy most éppen átfazonírozzák, átstrukturálják
és „eltűnőben” is van. A régióhoz (bármely régióhoz) való közeledés szokásos
módja, ha az egyedülálló vonásait keressük. A bevett válasz az ilyen kérdésre
felsorolni a főbb jellemzőket. Kelet-Európát először is az újabb soknemzetiségű,
dinasztikus birodalmak - az ottomán, a Habsburg, a Romanov birodalom -
örökségei maradványának tartják, ennek velejáróival együtt: erős etatista
hagyományok összetett etnikai és vallási struktúrákkal kombinálva, folytonos
kisebbségi problémák, és az önrendelkezés és a homogén nemzet-állam nyugaton
kikísérletezett elveihez való problémátlan alkalmazkodásra való született
képtelenség. Másodszor rendszerint úgy írják le, mint túlnyomórészt agrártársadalmak
megkésett iparosodásának régióját, a megfelelő strukturális következményekkel:
kései városiasodás rendkívül nagyszámú első és második generációs városlakóval,
ami a ruralizálódó vagy csak félig városias központok kialakulásához vezet;
a hagyományos társadalmi és gazdasági viszonyok mély nyúlványaival; olyasfajta
iparosodás, amelynek nem sikerült leküzdenie a régió viszonylagos elmaradottságát.
Harmadszor (és számomra ez a legabszurdabb, de széles körben felhozott
érv) annak a feltételezett kulturális következményeire való hivatkozás,
hogy a régió egy részét elkerülte a reneszánsz és a reformáció, vagy azokra
az alapvető különbségekre, amelyek állítólag elválasztják az ortodoxiát
a katolikus és a protestáns világtól. Ami engem zavar a kérdésben és a
válaszokban egyaránt, ezek gátlástalanul strukturális és mechanikus jellege.
Előfeltételezik Nyugat- és Kelet-Európa mint entitás objektív létezését,
feltételezik, hogy az örökség valami dolog, nem pedig folyamat. Holott
a legfontosabb az örökségeknél éppen az, hogy nem tartanak örökké, hanem
múlékonyak. Hiszen minden elhúzódó és mélyre menő hatása ellenére mind
a három birodalmi örökség történelmi jelenség, amelynek megvolt a történelmi
elő és utóideje (termini post és ante quem), és még a történelmi idővel
mérve sem volt egyikük sem annyira hosszú: csak néhány száz egyenetlen
évig tartott. Tisztán kognitív szempontból különbséget teszek
örökség mint kontinuitás és az örökség észlelése között. Az örökség mint
kontinuitás az adott entitás néhány jegyének fennmaradása, de fokozatos
eltűnése is közvetlenül az összeomlása után. Az örökség észlelése annak
artikulálása és újrafogalmazása, mit gondolnak erről az entitásról különböző
korokban egyének és csoportok. Ezeket nem úgy kell érteni, mint az
adott entitás „valódi” és „képzelt” jellemzőit, ahogy ezt a „folytonosság”
és „észleltség” nem szerencsés használata implikálja. A folytonosság jellemzői
sokszor maguk is észleltek, és az észleletek nem kevésbé tartoznak hozzá
a folytonos reális társadalmi tényekhez. A megkülönböztetés meghatározásának
jobb módja, ha azt mondjuk, hogy mindkét esetben társadalmi tényekkel van
dolgunk, de ezek különböző távolságra vannak a tapasztalattól. Az észlelés
esetében a társadalmi tény egy lépéssel távolabb van a közvetlen valóságtól,
és szembe lehet állítani a társadalmi interakciók természetes státusát
kulturális vagy textuális textusukkal.
Ha szemügyre vesszük a mai értelemben vett Kelet-Európát kialakító
számos történelmi korszakot, tradíciót és örökséget, ezek közül némelyik
egyidejű volt vagy egymást átfedő, mások egymás utániak vagy teljesen elkülönültek;
némelyik kiterjedt az egész régióra, mások csak néhány alkotórészére; némelyik
csak erre a földrajzi térségre jellemző, mások különböző makrorégiókban
nyertek teret maguknak. Például a Római Birodalom nagyon erősen rányomta
bélyegét az egész Balkánra, de Közép-Európának csak kis részeit érte egy
akkora térségből, amely a Brit-szigetektől egészen a Kaspi-tengerig és
Mezopotámiáig nyúlt el (de kihagyta Észak- és Közép-Európa nagy részét).
A klisé úgy szól, hogy a nyugati (katolikus és protestáns) kereszténység
a római hagyományok és különösen a római jogrendszer egyedüli és hűséges
örököse. De ugyanezt az állítást lehet hallani (és jó érvek hozhatók fel
amellett, hogy sokkal meggyőzőbben), hogy az imperium Bizánc révén maradt
fenn, és ahogy néhány kiváló történész bizonygatja, az ottománok révén
is.
Hasonlóképpen a kommunizmus átfogta Kelet-Európát egy akkora térségben,
amely végighúzódott az eurázsiai földrészen Közép-Ázsiáig (és Kínát is
beleértve bizonyos számítások szerint). Valójában ezt a legkésőbbi, bár
legrövidebb, örökséget hagyják a leginkább figyelmen kívül, különösen azok,
akik annyira hangoztatják a megelőző birodalmi örökségek tartósságát. De
nevetséges a szocialista örökséget még keresni is Kelet-Európán belül.
„Kelet-Európa” mint politikai térség maga (volt) a szocialista örökség.
A második világháború után látványosan megváltozott az a 19. századi jelentése,
amely szerint a politikai és gazdasági terjeszkedés két centruma (Nyugat-Európa
és Oroszország) között egyensúlyozó köztes térség volt, ami a két háború
közti időszakban a bolsevizmussal szembeni cordon sanitaire szerepével
ruházta fel. Bárki, aki élt az 1989 előtti Kelet-Európában, egyet fog érteni
abban, hogy ennek a fogalomnak csak mint a Varsói Szerződés Európája szinonimájának
volt értelme. Görögország és Törökország Nyugat-Európa részét képezte abban
az időben. Mint minden hasonló folyamat, a szocialista is folytonos és
összetett korszak volt. Abban a pillanatban, ahogy véget ért, örökséggé
változott. A folytonosság címszó alatt különböző szférákban szemlélhetjük
a szocialista örökség működését: a politikai, gazdasági, társadalmi szférában,
a mentalitás területén, és ezek feltűnően hasonlóak minden posztkommunista
országban. A tartósság különböző fokát mutatja a különböző szférákban és
a különböző országokban, de mint minden örökség, előbb-utóbb elfogy; ezek
után átkerül az észleltség birodalmába. Akár tetszik nekik, akár nem, a
legtöbb tranzitológus hivatkozásainak logikai szférája Kelet-Európa. Még
Közép-Európa mint a 80-as évek emancipatorikus ideológiája is, egy kvázi-Habsburg
vagy nyugat-európai térséghez való tartozásának retorikája ellenére Kelet-Európa
hermeneutikus birodalmának része (ismétlem, a hidegháborús korszak történelmi
tapasztalata folytán).
A történelmi örökségekben való gondolkodás, figyelembe véve ezek szimultán
és egymást átfedő voltát és fokozatosan alábbhagyó hatását, lehetővé teszi,
hogy hangsúlyozzuk a történelmi folyamat összetettségét és plaszticitását.
Kelet-Európa sajátos esetében ez lehetővé teszi, hogy megmentsük egy elerőtlenítő
diakronikus és térbeli gettósodástól, és téren és időn átnyúló változatos
kognitív keretbe helyezzük. Európa így szemlélve különféleképpen kialakított
entitások komplex palimpszesztjeként jelenik meg, amelynek nemcsak a belső
határai mutatkoznak átjárhatónak, de külső határainak abszolút stabil volta
is megkérdőjelezhető.
3. A térbeli megosztás politikája
Hadd térjek ki végül Európai térbeli megosztásának gyakorlati kérdéseire.
Hogy az osztályozás és megnevezés normális és kikerülhetetlen stratégiája
az emberi megismerésnek, és hogy az osztályozás folyamata implicit felfogásokat
tartalmaz, amelyeket időnként mentális térképeknek neveznek, az minden
értelmes kételyen felül áll, a tudomány ezt már kellőképpen bebizonyította.
Az összefüggés az osztályozás, megjelenítés és politika között másfelől
nem mindig explicit, és ebben nincs teljes tudományos egyetértés. Hogy
egy viszonylag könnyű és nyilvánvaló példához nyúljunk, az amerikai politikai
vezetés újabban eléggé kreatívan hozzájárult számos klasszifikációs eltolódáshoz,
melyek között vannak kéttagúak (Nyugat-Kelet, jó-rossz, régi-új Európa)
és vannak háromtagúak (mint a gonoszság tengelyére vonatkozó híres paradigma).
Az európai nomenklatúra átrendezése feletti jelenlegi eufóriának Kelet-Európa
lett a legfőbb kartográfiai áldozata. 1997 után az amerikai külügyminisztérium
hivatalos utasításokat küldött szét külföldi követségeinek: hogy meg ne
sértsék az új demokráciákat, ezentúl nincs többé Kelet-Európa, csak Közép-Európa;
ami ezen túl van, az Oroszország. Tehát érdekes helyzettel állunk szemben:
van egy földrész, melynek neve Európa, ennek van egy közepe, amelyik nem
egészen Európa, és ezért Közép-Európának hívják (mivel a nevek topológiájával
foglalkozunk, úgy is hívhatnánk, hogy Untereuropa); nyugati része a tényleges
Európa, keleti része pedig nincsen.
Nem csupán bolondozni akarok, és igazán nem áll szándékomban „Európát”
felmenteni azzal, hogy csak az Egyesült Államokat kárhoztatom. Végülis
mielőtt Amerika vált volna a kereszténység legújabb védőbástyájává (antemurale
christianitatis) szeptember 11 után, ez volt az egyik legfontosabb az európai
mentális térképek közül, ami különböző korszakokban egyik európai régióról
vagy nemzetről a másikra tolódott át: (a kereszténység védőbástyája volt)
Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Magyarország, Ausztria, Németország,
Lengyelország, Románia, Horvátország, Görögország, Szerbia, Bulgária, Oroszország,
a Balkán, a szlávság, Közép-Európa, stb. mind Európát védelmezte. És ez
nem korlátozódott a zsurnalisztikus vagy tisztán politikai retorikára,
de komoly részét képezte a tudományos diskurzusnak is.
Más, de hasonlóképpen meglepő érzés visszatekintve azt látni, hogy
mennyi kiváló tudós, némelyikük mindmáig, védelmezi a Szentpétervár-Trieszt
vonalat, mint ami magyarázatot ad az Európa keleti és nyugati fele közti
politikai, gazdasági, demográfiai és kulturális különbségekre. Nem számít,
hogy a 19. századi iparosítás nem fogta át Nyugat-Európa egészét, és az
európai elő-indusztralizáció összefüggésében Németország és Skandinávia
strukturális értelemben inkább a Kelethez tartozott, míg Csehország, de
még Bulgária is több hasonlóságot mutatott fel Délnyugat-Németországgal
vagy Flandriával. És a jobbágyság utáni kelet-európai agrárviszonyok sem
különböztek olyan nagyon a nyugat-spanyolországi latifundiumok gazdaságától
vagy a közép-olaszországi mezzadria-rendszertől. A család rendszerében
sincsenek nagy különbségek mindmáig. Igazából az episztemológiai jártasság
hiánya meglepő és az, hogy a tudósok milyen könnyen hagyják magukat eltéríteni
(politikai szimpátiák, tudományos tehetetlenség vagy puszta nemtörődömség
által) annak igazolására, ami lényegében a hidegháborús határ volt, és
engedik meg, hogy a tudomány a nevét adja a kirekesztés vagy diszkriminálás
politikájához.
Szerencsére a nem szándékolt következmények törvénye irányít
minket, és ezzel szeretném befejezni. Amerika belépése az első világháborúba
azzal a szándékkal, hogy azért háborúzzanak, hogy véget vessenek minden
háborúnak, akaratlanul is egy olyan békével végződött, amely véget vetett
minden békének. A második világháború után az Egyesült Államok lett az
elsőszámú európai nagyhatalom, ez volt a másik nem tervezett és nem szándékolt
következmény. Közép-Európa emancipatív ideológiája, amire sok tudományos
tinta folyt el, 1989 után olyan eszköz lett, amely feljogosította a részeseit
bizonyos privilégiumokra: a NATO-csatlakozásban és az EU-ba való bejutás
élvonalában. Bár a végső történelmi ítélet úgy hangozhat, hogy ez a stratégia
„politikailag sikeres reprezentációnak” bizonyult, és jelentős sikereket
hozott egyesek számára, a nem-szándékolt következménye az, hogy mára „Közép-Európa”
mint eszme kimúlt. Kiterjesztve óvó karját a Habsburg birodalom régi központjai
fölé a Nyugat, részben érzelmeitől vezettetve, pontosan a Huntington által
felvázolt új választóvonalakat követte. Tony Judt azt írta 1997-ben,
hogy ez „egyfajta lehangolt Euro-külvárost hozna létre, ami mögött
a ‘bizánci Európa’ kénytelen volna küzdeni az érdekeiért, túl közel Oroszországhoz
és az orosz érdekekhez ahhoz, hogy a Nyugat részéről elég okos dolog legyen
a felszívás és a mellettük való kiállás agresszív demonstrálása.”
De a dolgok majdnem egyik napról a másikra megváltoztak ez után a kijelentés
után. 1997 a NATO-bővítés kezdeteit hozta, de 1989 óta a szövetség raison
d’?tre-je, létjogosultsága sosem került le az európai és az amerikai napirend
éléről. És azt hiszem (tudom, hogy ez ellentmondónak fog hatni), hogy Jugoszlávia
1999-es bombázására sosem került volna sor, ha történetesen nem esik egybe
a NATO megalakulásának 50. évfordulójával. Nem akarom leegyszerűsítve azt
sugallni, hogy ez lett volna az egyetlen vagy akárcsak a legerősebb motiváció;
csupán azt állítom, hogy e nélkül a szempont nélkül a többi politikai és
morális érvet valószínűleg nem fordították volna át tényleges háborúzásba.
Egy dolog azonban nyilvánvaló: bármik voltak is az indítékok, a bombázásnak
egyértelműen voltak nem szándékolt következményei. A koszovói háború előtt
az uralkodó paradigma a Huntington-tézis volt, ami a Balkán viszonylatára
lefordítva a régió gyakorlati gettósítását jelentette. Ezt másutt úgy írtam
le, mint balkánizmust, ez a fogalom arra utal, hogy a délkelet-európai
jelenségek magyarázata sokszor egy olyan diskurzuson vagy sztereotípiák
olyan stabil rendszerén alapul, amely a Balkánt egy kognitív kényszerzubbonyba
szorítja, és irányában a viszonylagos érdektelenség és izolálás legitimizált
stratégiáját követi. Az EU felállította a schengeni határokat, amelyek
alól mentesítették Közép-Európát, de Kelet-Európa többi részét és a Balkánt
nem.
1999-nek - az egyetemes emberi jogok védelmeként való - retorikus
igazolása
viszont gyakorlatilag visszahozta a Balkánt a nyugati politika szférájába,
a bombázás és következményei egyre mélyebben, és láthatólag kibogozhatatlanul
kötik az európaiakat és az amerikaiakat a Balkánhoz. Két protektorátust
működtetnek, de azt is lehet mondani, hogy négyet. Első ízben van tehát
egy olyan jelentős lobby is az eurokraták körében, amelyik hisz abban,
hogy Európának több érdeke fűződne ahhoz, hogy integrálja, mint ahhoz,
hogy gettósítsa a Balkánt. Ennek nem tervezett következménye volt a Schengen-határok
korai felfüggesztése és a balkánista retorika érdekes, de előrelátható
alábbhagyása: nem szolgálta tovább a nagyhatalmi politikát, de azért itt
van, készségesen visszavonult, de bármikor elővehető.
Európában mostanában az amerikai politikából sok mindent (különösen
az új Európával fenntartott különleges kapcsolatokhoz való ragaszkodást
és egyebek között a Törökország felvétele érdekében gyakorolt nyomást)
értelmeznek úgy, mint újabb kísérletet az Egyesült Államok rövidtávon egyetlen
lehetséges gazdasági és politikai versenytársának: az Európai Uniónak a
gyengítésére. Lehet, hogy ez nem elsődleges célja a Bush-adminisztrációnak,
hosszú távon jelenlegi politikája egy másik nem szándékolt következményhez
vezethet: ahhoz, hogy Amerika nem számít európai nagyhatalomnak többé.
Ez pedig a maga részéről sok európai várható diadalittassága ellenére paradox
módon még egy akaratlan következménnyel járhat: tovább szűkítheti Európa
hatókörét.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
TODOROVA, Maria
„A Balkán”
2000, 2000. 7-8
„Ahogy a Balkánt elképzelik”
Magyar Lettre Internationale, 40
GARTON ASH, Timothy
„Közép-Európa, az meg hol van?”
Magyar Lettre Internationale, 35
ANTOHI, Sorin
„Mit képzelnek magukról a románok?
Magyar Lettre Internationale, 27
UGRE©IĆ, Dubravka
„Jobb házaknál ilyesmiről nem beszélnek”
Magyar Lettre Internationale, 27
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu