Noha minden bizonnyal túlzó az a megállapítás, miszerint a francia-német
megbékélés a két ország történelemtankönyveinek felülvizsgálatával kezdődött,
a két ország oktatáspolitikájának felülvizsgálata, s ezen belül a történelemtankönyvek
ellenségképet sugalló passzusainak „kigyomlálása” minden bizonnyal komoly
szerepet játszott ebben a folyamatban. A francia-német minta nyomán, s
a Braunschweigben székelő Georg-Eckert-Institut (GEI) közreműködésével
a történelemtankönyvek kutatásának ma már számottevő hagyománya van kontinensünkön.
Különösen a németek aktívak ezen téren, akik az utóbbi években ezt a munkát
már a csehekkel és a lengyelekkel is megkezdték, s már komoly eredményeket
is elértek.
A Kárpát-medence magyar és nem magyar lakosságának egymáshoz
fűződő viszonyát, az itt élő népek nemzettudatát, a köztük időnként fel-fellobbanó
nacionalista megnyilvánulásokat látva bizony térségünkben sem lenne hiábavaló
ilyen kezdeményezés. Erre talán a magyar-szlovák relációban lehet a legtöbb
esély, hiszen a két nép viszonyát koránt sem mérgezik olyan véres incidensek,
mint a magyar-román vagy a magyar-szerb múltat. A magyarok és szlovákok
ezer éven át úgy éltek közös államban, hogy a közös államiság utolsó néhány
évtizedének kivételével együttélésüket nem kísérték etnikai feszültségek.
A szlovák értelmiség számára a magyar mindig is a kultúra közvetítő nyelve
volt, nagy szabadságküzdelmeinkben – Rákóczi és Kossuth zászlói alatt –
pedig a szlovákság a magyarokhoz hasonló lelkesedéssel és arányban vett
részt. Ennek ellenére mégis azt kell mondanunk, hogy ha egy boldogabb vidékről
érkező utazó kezébe venné a jelenlegi magyarországi és szlovákiai történelemtankönyveket,
valószínűleg azokból nem jönne rá, hogy a két ország történelme ezer éven
keresztül azonos volt. A magyarországi tankönyveket kézbe véve (tisztelet
a kivételnek) úgy tűnik, mintha a középkori és újkori Magyar Királyságban
mindenki – a királyok, nemesek, jobbágyok és klerikusok – mindenki magyar
lett volna, szlovákot viszont még csak mutatóban sem találni. A szlovák
tankönyvek viszont kizárólag „Szlovákia történetéről” írnak, sőt még térképeken
is ábrázolják a középkori Szlovákiát. Az olvasó csak azt nem érti, hogy
mit kerestek Szlovenszkóban a szlovák atyafiakat elnyomó magyarok.
Noha azt szokták mondani, hogy a történelemtankönyvek csupán a történettudomány
eredményeit tükrözik vissza, ez nincs teljesen így. A történelemtankönyvek
ugyanis korántsem követik a tudomány fejlődősét, sőt legtöbbször valóságos
tárházai a nemzeti tudatban lerakódott sztereotípiáknak és előítéleteknek.
Bizony a magyarországi történelemtankönyvek egy része még mindig a 19.
században kialakult nemzetkép jegyében fogalmaz, miközben nem igen tud
és akar különbséget tenni a magyar állam és a magyar nemzet története között,
amibe így a többi Magyarországon élő nemzet története nem fér be. A tankönyvírók
elfeledkeznek arról, hogy királyaink egyben a szlovákok, erdélyi románok,
vajdasági szerbek királyai is voltak, győztes és vesztes csatáink ugyanezen
népek fiainak is diadalt ill. tragédiát jelenthettek. A szlovák nemzettudatban
viszont az a tévhit eresztett erős gyökeret, amely szerint a szlovák nép
múltja a magyar elnyomás elleni permanens harc története, s a dualizmus
korának magyarosító törekvései a történelmi Magyarország teljes ezer évét
jellemezték. A Kossuthtal szembeforduló Ludovít ©túr örökségének erejét
mutatja, hogy miközben a szlovák történelemtankönyvek aprólékosan foglalkoznak
az össznemzeti mozgalomként beállított, az 1848-as forradalommal és szabadságharccal
szembeforduló és Bécs oldalán harcoló maroknyi szlovák önkéntessel, a honvédserekeben
harcoló szlovákok tízezrekről nem is vesznek tudomást.
Persze hasonló példákat mindkét oldalon találni. A dualizmus korának,
Trianonnak, az első bécsi döntésnek a megítélése diametrális eltérést mutat.
A problémát azonban nem önmagában az okozza, ha ugyanazt a történelmi korszakot
eltérően, más-más hangsúlyokkal ábrázolják a két ország tankönyvei. Ezt
természetesnek kell tartanunk. Trianon számunkra mindig örök tragédia marad,
a szlovákok számára viszont érthető módon pozitív eseményként került be
a nemzeti legendáriumba. A baj ott kezdődik, amikor a tankönyvírók szándékosan
hallgatnak el fontos információkat, s amikor a másik nemzetre nézve sértő,
azzal szemben negatív érzelmeket keltő megfogalmazásokat alkalmaznak.
A megoldás azonban csak részben van a történészek kezében. A magyar
és szlovák szakma mára korrekt kapcsolatokat alakított ki. A történelemhez
azonban mindenki érteni vél. Sajnos a politikusok is. Az ún. Beneą-dekrétumok
körül az utóbbi években kirobbant szlovák-magyar nyilatkozatháború a jó
példa arra, hogyan kerül mellékvágányra a korrekt szakmai vita, ha a politika
próbálja értelmezni a múltat. Az Orbán Viktor, a Mikuláą Dzurinda és mások
által kinyilatkoztatott hangzatos, ámde semmire sem jó „igazságok” ugyanis
csak az érzelmek felszítására voltak jók. A politikának azonban nem az
a feladata, hogy megoldja a történelmi vitákat, hanem hogy megfelelő hátteret
teremtsem a vitás kérdések szakmai tisztázásához. Mint ahogy azt 2003-as
újévi üzenetében a szlovák parlament jelenlegi elnöke, Pavol Hruąovský
tette, aki többek között a következőket mondta: „Ne féljük magunkénak vallani
azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek
olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin
Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak,
és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni
tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőlük. Határozott eszmékkel
és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne
akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket
a magyarországival mint saját történelmünk részével.”
Hruąovský nyilatkozata jól szemlélteti azt a szemléletváltást, amely
az utóbbi évtizedben a szlovák történetírásban lezajlott. Ezt a változást
legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelme)
birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól
a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század
végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti
történelmet. Ezzel párhuzamosan azonban megkezdődött a közös történelem
kisajátítása is, amely folyamat egyik legmarkánsabb és legfelháborítóbb
példája a történelmi magyar családnevek elszlovákosítása. A magyar olvasó
számára bizonyára ismeretlen személynek számít Valentín Balaąa, Frantiąek
Pulský, Frantiąek Veąeléni vagy Ąudovít Ba»áni. A felsoroltaknak azonban
van becsületes családnevük is, hiszen Balassi Bálintról, Pulszky Ferencről,
Wesselényi Ferencről ill. Batthyány Lajosról van szó. Csakhogy a nyolcvanas
évek elején a szlovák történészek egy csoportjának kezdeményezésére Szlovákiában
olyan helyesírási szabályokat vezettek be, amely nemcsak lehetővé, hanem
kötelezővé is tette a történelmi családnevek elszlovákosítását.
Az ilyen és hasonló, finoman szólva is kétes értékű kezdeményezések
a történelmi kiegyezés komoly, ámde nem áthághatatlan gátjai. A párbeszéd
ugyanis már folyik. S nemcsak a két történésztársadalom között, hanem a
történelemtanárok és tankönyvírók szintjén is. Pár éve már működik egy
közös szlovák-magyar történelemtanár-csoport, amely többé-kevésbé rendszeresnek
mondható szakmai vitát folytat egymással. A somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató
Intézet gondozásában pedig már készül az első szlovák-magyar történelemtankönyv
is. Érdekes módon ennek a párbeszédnek a legaktívabb kezdeményezői és résztvevői
épp a szlovákiai magyarok és magyarországi szlovákok, akik saját bőrükön
érzik a két ország történelemtanítása közötti szakadék hátrányait. A kisebbség
iskoláiban ugyanis többnyire az adott országban használatos tankönyvek
tükörfordításaiból tanulják a történelmet. Antall József ugyan 15 millió
magyar miniszterelnökének vallotta magát, de hol vannak akkor a magyarországi
szlovákok, romák és németek, s mit szóljon a szarvasi szlovák kisdiák,
aki azt olvassa tankönyvében, hogy ősei a Vereckei-hágón át érkeztek a
Kárpát-medencébe. A szlovákiai magyar diákok viszont olyan tankönyvből
tanulnak, amelyben nem találhatják meg sem Széchenyi István, sem Deák Ferenc
nevét, a század harmadik nagy magyarjának, Kossuthnak a neve is csak negatív
kontextusban fordul elő. Hát így bizony nehéz valós nemzetképet sugallni,
s valós történelemszemléletet kialakítani.
Az EU-csatlakozás minden bizonnyal a közép-európai történelemoktatás
módszereinek és filozófiájának a felülvizsgálatát is magával vonja. Gyors
változásra azonban kár számítani, hiszen az iskola – s ez nem mindig feltétlenül
baj –, mérhetetlenül konzervatív és nehezen megváltoztatható intézmény.
Az azonban, hogy a történelemoktatás az állam számára kívánatos erények
(pl. állampolgári engedelmesség és patetikus hazafiasság) helyett kreativitásra
és toleranciára, a másként beszélők és másként élők elfogadására neveljen,
azonnali cselekvést igényel. Ehhez indulásként csupán egy szót kell kicserélni:
a „mi történelmünk” helyett próbáljuk „közös történelmünket” megtanítani.
Bibliográfia
SIMON Attila
„Lehet-e ma közös történelemtankönyvet írni Közép-Európában?”
Régió, 1998. 4.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu