Megérkezés Budapestre (2004. január 16.)
Egy hete tanítok a budapesti Közép-Európa Egyetemen. Eleinte nehéz
volt, ami tulajdonképpen nem csoda. A nyelv a legkevésbé sem hozzáférhető
a számomra, és ha az ember még sót sem képes venni magának a szupermarketban,
mert a sót mint olyat nem lehet felismerni, és valakit meg kell szólítani,
és megkérni, hogy vegye le a sót a polcról, akkor az ember kissé hülyén
érzi magát. Egy szót sem értek abból, amit az emberek beszélnek. Senki
nem várta, hogy egyszercsak itt megjelenjek. Mindenki része valamiképpen
valamiféle szociális hálózatnak, csak én kavargok itt megállás nélkül keresztül
a szociális szövevényen. Az amerikaiak szép szokása, hogy valahogy bemutassák
az új oktató kollégát, itt nincs elterjedve. Sajnos Németországban sem…
Kétségbeesésemben már a portással flörtölök. A lakásomban az első napokban
nem volt televízió, és még most is, mire szereztem magamnak legalább egy
televíziót, a számomra megközelíthető nyelveken csak a CNN van (Atlantából
nézve még az öngyilkos merényletek is szórakoztató műsornak veszik ki magukat),
TV 5 és lássatok csudát, itt még a Pro Sieben német kulturális csatornát
is tudom fogni. Mindig is erre vágytam. Legalább végre nyugodtan nézhetem
a Simpson-családot. Hát igen. Most találékonynak kell lenni, és egy olyan
életet kialítani, amelyben esténként nem lehet nézni sem a Kulturzeitet,
sem szép rendszerességgel vasárnap estenként a Tatortot. Ezen veszi észre
az ember, hogy kialakított egy-két kedves szokást magának, ami valamilyen
módon még biztonságot/stabilitást is ad. Ténykedésünk apró dolgokból áll
össze, és a keretek drasztikus megváltozását láthatólag destablizálóan
éljük meg. Az első napokban még az sem segített, hogy azt mondogattam magamnak:
Végülis nem vagyok valami háborús övezetben, nagyon magas nívón nélkülözök.
Általában természetesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire úgy érzem,
és valószínűleg többé-kevésbé úgy is adom elő magam, mint egy Nyugatról
érkezett nő.
Időközben elkezdődtek a tanórák is. A diákok és diáklányok nagyon
igyekvőek és általában egyelőre ők az egyetlen vigaszom. Nagyon jól beszélnek
angolul, sokszor jobban, mint a tanerők, amit szintén problémának látok.
Igyekszem képet alkotni a hallgatóságról, mert a hátterük persze nagyon
egyenlőtlen. (Olyan különbségek ezek, amelyeket nem ismerek és még nem
értek.) Tíz hónap alatt végighajszolják őket egy MA-programon, és ha az
ember csak egy kis megértést/együttérzést tanúsít, hogy talán túlterheltek
és kimerültek/túl sokat követelnek tőlük, és túldolgozzák magukat, akkor
megnyílnak a zsilipek. Az én két szemináriumomat nagyon szépen látogatják,
ami egyfelől nagyon szép, másfelől persze sok munkával jár. A tanítást
élvezem, különben nem is volnék itt.
Budapest majd csak hozzám nő, legalábbis ezt remélem.
Egy megközelíthetetlen nyelv (2004. január 25.)
Időnként francia szavak és mondatfoszlányok jutnak a fülembe kis rádiómból,
amiről eszembe jut, hogy valamikor olyan helyeken éltem, ahol értettem
a nyelveket, amin az emberek beszélnek… Hát igen, már mag a nyelv is. A
leginkább az nyűgöz le, hogy a „kettö“ jelenti azt, hogy zwei. A „harom“
jelenti azt, hogy „drei“, engem a háremre emlékeztet, de ezen sincs mit
csodálkozni. A ki- és bejáratokon néha az áll, hogy „pull” és „push”, többnyire
azonban „kölni” és „hosni”. Ha az ember nem tudja pontosan, vagy elfelejtette,
melyik az egyik vagy a másik, könnyen beleszalad az ajtóba. Az „Etterem”
a „Restaurant”. Ezt gyorsan megtanulja az ember, mert időnként muszáj
enni valamit. Remélem, hogy sosem kell kihívnom a rendőrséget, mert az
nem „polizia” vagy valami ilyesmi, hanem „rendörség”. Azt is remélem,
hogy nem sok találkozót fogok csütörtökre megbeszélni, mert azt úgy hívják
„czütörtök“, és ezt egyszerűen nehezemre esik kimondani. A randi napja
legyen inkább Montag (hétfö) vagy Freitag (pének) esetleg Samstag (szombat),
az ilyesfajta elfoglaltságokra úgyis ezek a közkedveltebb napok.
Minden nap átsétálok a Vörösmartty téren a CEU-hoz. Útikönyvem hasznosnak
találja, ha az ember alkalomadtán meg tudja kérdeni, hogy egy üzlet, Restaurant
(Etterem!) hitelkártyát is elfogad-e. Ehhez nem is fér kétség. Csakhogy
akkor ez így hangzik: „Hitelkártyát is eifogardnak?” És valamilyen oknál
fogva ez még mindig nem megy nekem elég folyékonyan, következésképpen inkább
hordok magamnál elég készpénzt. Az is rendkívül hasznos tudna lenni, ha
megtanulnám elég gördülékenyen megkérdezni: „Megmutantná a t´rképan, hogy
hol vagyok?”. Szerencsére eddig még mindig sikerült oda elérkeznem, ahova
ténylegesen készültem.
Ha most még sikerül a telefonszámlámat is befizetni, amiről először
nem is tudtam, hogy micsoda, ami még mindig hétpecsétes könyv előttem,
mielőtt a telefonomat, és ezzel a kapcsolatomat a világgal, kikapcsolják,
akkor… nos akkor elfog a vágy, hogy ott üljek Berlinben a kandallóm előtt,
lehetőleg most rögtön.
Már kétszer voltam a Széchenyi-fürdőben, ahol dekadens hangulatban, egyszer esőben, egyszer mínusz valahány fokban úszkáltam a szabadban (csodálatos fűtött szabadtéri medencéi vannak). A Széchenyi mindjárt a „Hösök tére“, a Heldenplatz mögött található. Hja, itt még vannak hősök. Egy tiszteletet ébresztő félkörben lehet őket megtekinteni. Nix emlékmű-dekonstrukció, vagy ilyesmi. A hősök magasra ugratják a lovukat Magyarország dicsőségére.
Ha az ember nélkülözni kénytelen, amit megszokott, valamivel be kell
töltenie a megürült helyet – nehéz, de sok tekintetben hasznos kihívás.
A mai posztmodern időkben ilyesfajta kihívások nélkül nem is lehetne elegendő
tapasztalatot szerezni. Bizonyos dolgokat másképp kell csinálni, mint ahogy
megszoktuk. Az ember klasszikus zenét hallgat mozibajárás vagy tévénézés
helyett.
Olvas (vagy körleveleket kezd írni, önéletrajzi részleteket, naplót
és hasonlókat vagy képzelt szerelmi kapcsolatokat követ nyomon) ahelyett
hogy azt csinálná, amit egyébként sürgetően fontosnak és kikerülhetetlennek
tart: dolgozni, az íróasztalnál ülni, és ha ez már nem megy, kitakarítani
a lakást, telefonálgatni a barátaival, üldögélni a kandalló előtt, nézni
a Kulturzeitet,
nem elfelejteni a Tatortot (ezt a teljességgel redundáns tevékenységet,
amelyik pedig nagy feszültségoldó hatással bír) és hasonlókat, amikről
az ember tévesen azt képzeli, hogy nincs alternatívájuk.
Továbbra is nehéz beletörődnöm, hogy a világ csak a három már említett tévécsatornán át nyílik meg előttem (CNN, ProSieben és TV5). CNN: Németország csak nagyon ritkán van műsoron. Ezt még csak el lehetne viselni. De az amerikai elbizakodottság a világ régió ellenében, ahol az USA éppen beavatkozik/közbelép, és mindezt CNN-O-hangfekvésben bevenni, minden alternatíva nélkül, ez már nem könnyű. ProSieben: Hallgattatok már este 8 órás híreket a ProSieben-en? Én mondom. Megéri. A világ hirtelen teljesen másnak mutatkozik, és a szokásostól (ARD, ZDF) való eltérésből igazi kultúraelméleteket lehet kifejleszteni.
Gyakran hallgatom az esztétikailag szép francia beszédet a TV5-ön, abban a reményben, hogy szinapszisaim előírásosan működnek, és a megértésbeli kihagyások egyre jobban értelemmel telnek meg. C'est ca. That is my connection to the world. És mint news addict, hírfüggő ember szenvedek is. A történet tanulsága: Kultúrsokkot kapva az ember egészen más szemmel tanulja meg nézni a világot, még akkor is, ha úgy érzi, ez inkább a pinceászka horizontjához hasonlít, annyira korlátozott. De a világ kincséért sem szeretném nélkülözni ezt a tapasztalatot, mindig újra keresni fogom, még ha, mint most sírás-rívást jelent és fogaknak csikorgatását. Ebben az értelemben: Budapest is growing on me. Very slowly, but it is growing.
Olyan mértékben, ahogy a munka kitölti a napjaimat, elnyomja a kezdetek ürességét. A legjobban a Közép-Európa Egyetemen tanuló diákok értelmessége és érdeklődése nyűgöz le. Csupa felnőtt ember, aki már dolgozott is. Itt aztán össze kell az embernek szednie magát, hogy tudjon nekik valamit nyújtani. Ha a hannoveri diákjaimra gondolok, ami a tanulásnak való odaadást illeti… Ezek a diákok, diáklányok tényleg tudni akarnak. Mindenesetre a kitűzött leadási határidőre múlt vasárnap estig ott volt a fachomban mind a 25 dolgozat. Ha megnézem, hogy mit kell ezeknek a fiataloknak itt teljesíteni, tudom, hogy én nem volnék rá képes, hogy egy év alatt megszerezzem az összes szükséges kreditet, és a végén még egy MA-dolgozatot is írjak. A motiváltság rendkívül magas, és ez egyszerűen magával ragadja az embert.
Általános és konkrét szenvedés (2004. február 8.)
Tanszékvezetőm decemberben búcsúzóul tudatta velem, hogy évszázadok
óta változatlanul a magyarok tartják a legmagasabb öngyilkossági arányt
a világon (vagy Európában, erre már nem emlékszem pontosan). Eddig ezt
nem tudtam. Egy kitűnő Délkelet-Európa-történésznek ezzel a tudásával felszerelkezve
vágtam aztán bele ebbe az utazásba Kelet-Közép-Európába. Itt sokminden
csupán Közép-Európa, azaz Németország csak eltúlozva. Például a szenvedésben
való versengés, az az elmondhatatlan szokás, hogy kötetlen hétköznapi beszélgetésben
valaki olyannak mutatkozzon az ember, akivel különösen kegyetlenül bánt
el a sors. Minél rosszabbul megy valakinek a sora, és minél ékesszólóbban
tud ennek hangot adni, azt hiszik, annál több együttérzést remélhetnek
embertársaiktól. Legalábbis meg lehet próbálkozni az ilyesfajta negatív
figyelem felkeltéssel… Amerikai énem persze könyörtelenül átlát az ilyen
mesterkedéseken, és leperegnek róla. És most azt kell tapasztalnom, hogy
a magyarok messze túltesznek a németeken ebben, hogy rosszul érezzék magukat,
ill. hogy kifejezésre is juttassák ezt a rossz közérzetet… OK, mivel én
német vagyok, és pillanatnyilag Magyarországon élek, én is rosszul érzem
magam. Hogy is lehetne másképp?
Mindenesetre hirtelen új lakás után kellett néznem. Szorgalmasan bejártam
tehát esőben és hóban egész Budapestet, és megtekintettem különféle bútorozott
kvártélyokat. Ezen most túl vagyok, az új környezetről szerzett benyomásaimat
sürgősen papírra kell vetnem, különben elhalványulnak. Van egy kicsi,
de hangulatos lakásom az Erzsébet-híd lábánál a pesti oldalon. A szép antik
bútorokkal berendezett lakás a hátralévő időben bizonyára a szívemhez nő
majd. De előbb újra hozzá kell szoknom egy új környezethez. Ez egyszerűen
nehezére esik egy olyan embernek, aki mint én, az életvilágbeli tájékozódásának
lényeges részeit a helyek stabilitásából meríti. Éppen a tengerentúlra
és egyéb helyekre utazók számára fontos a mindenkori helyek stabilitása.
Ebben nincs semmi rejtett ellentmondás, ha valaki meg akarná mosolyogni
egy sokat költőző ember ilyen mélyenszántó megfigyeléseit. Tehát vissza
az új lakáshoz, és a rendkívüli pszichikai teljesítményekhez, amit a költözés
tőlem megkíván. Mindenestre kinyitom a kaput, és igyekszem lehetőleg behunyt
szemmel elérni a lifthez, mert amit az ember ott lát a lépcsőházban, és
amíg végre bezárhatja a lakás ajtaját maga mögött, az leírhatatlan. Így
mondom inkább: Ha holnap vagy holnapután a házkaput kinyitva azt látnám,
hogy a ház valamelyik vagy akár az összes lakója felkötötte magát a lépcsőházban,
ezt teljesen helyénvaló reagálásnak tartanám, és nem a legkevésbé sem volnék
meglepve. Más szóval: abban az egy-két percben, amíg becsukhatom a lakás
ajtaját magam mögött, minden alkalommal egy nagy adag súlyos depresszióval
kell megküzdenem. Semmi nem képes enyhíteni a fájdalmat ennyi lepusztultság,
elhanyagoltság, sötétség és komorság láttán. De feltehetőleg rövid időn
belül ezt is meg fogom szokni, és derűsen lépek át mindezek felett (és
mint a többi lakótársak, életben fogok maradni). Mivel az elmúlt két étben
kénytelen voltam egy egész sor lakást megnézni, több ilyen folyosót, lépcsőházat
és belső udvart is láttam. Nem tudom, hogy lehet-e mindent azzal megmagyarázni,
hogy az emberek itt szegényebbek, mint nálunk, ahol – most csak a kis kerti
házunkra gondolok a berlini lakásunkban – szintén nem áll minden a legjobban
a falak festésével, az ablakok állapotával és a rozsdásodó biciklikkel
az udvaron.
Ha már a nyomornál tartok. A hajléktalanság itt mindennapi jelenség.
Az emberek a kapubejárókban és az aluljárókban alszanak. Állítólag 50 000
hajléktalan van Budapesten.
Hogy nézhet ki akkor Bukarest? Vagy a még szegényebb régiókban még
inkább keletre?
Igazán megszokni az ilyesmit nem lehet. Nem is szeretném, és az én
saját belső hajléktalanságom az elmúlt hetekben egy vicc ahhoz képest,
amit az utcákon és az aluljárókban látni. Egyet mindenesetre meg lehet
belőle tanulni: Hogy semmit, de egyáltalán semmit ne tekintsen az ember
többé magától értetődőnek az életben, és ne higgye, hogy bármire igényt
támaszthat. Ha vetünk egy pillantást a történelemre, az is erre tanít,
de valahogy a szemléltető oktatás sokkal hatékonyabb, mert mélyebbre ivódik.
Ugyanakkor, amikor ezeket átélem, átélem a CEU vonzerejét is,
rendkívül intenzív szellemi életével, a diákokkal, akikkel a jövő héten
egy külön órát is tartok, mert mindazokat a problémákat, amelyeket egy
a német 50-es évekről szóló cikk vetett fel, a posztkommunista társadalmakra
való esetleges vonatkoztathatóságukban nem tudtuk rendesen mérlegelni.
A diákok, fiúk és lányok szeretnének a saját országaikra jellemző helyzetről
beszélni, és egyáltalán nem rezignáltak, inkább részt akarnak venni országaik
és Európa jövőjének alakításában. A diákok ilyen lelkesedése és érdeklődése
mellett az ember örömét leli a munkájában, tudja, hogy miért csinálja,
amit csinál, még ha néha nehezére esik is.
Szemeszterzárás (március 30.)
Szemináriumaimon, amelyek lassan a végük felé közelednek, és nagy halom
kijavításra váró dolgozatot hagytak hátra, rendkívül érdekes vitákat folytattam
kelet-nyugati kölcsönös tapasztalatokról 1989 előtt és után. Ez aztán próbára
teszi az embert mint nyugatit. Szerencsére sikerült valamit átadnom a diákoknak
arról, hogy miért is alakult másképp a mi nyugati szemléletünk, és miért
voltak Németországban sokan legalábbis készek arra, hogy elfogadják Németország
és Európa kettéosztását a második világháború következményeként. Hogy ez
a progresszív baloldal magatartása volt, amelyik nagyvonalúan elsiklott
afölött, hogy ez a fajta múltfeldolgozás valamiképpen a vasfüggöny túloldalán
élő emberek rovására történt, s ez persze azoknak, akik Kelet-Európából
jönnek, súlyos sérelme. Ma, tizenöt évvel az annus mirabilis
után valahogy még mindig elég kínos az embernek, hogy saját politikai
progresszivitását és azt, amit saját erkölcsi integritásának tartott, olyan
kíméletlenül alakította ki a kelet-európai emberek rovására.
Nagy a csalódottság afölött, hogy „a Nyugat“ hosszú időre elfeledkezett
Kelet-Európáról, nem sietett a „megmentésére“, és hogy a nyugat-európaiak
a kelet-európaiakat csak kelletlenül és komoly fenntartásokkal veszik fel
az EU-ba, hogy sok nyugati hideg, arrogáns és kioktató. Annyira számítottak
ránk! És mi jött ki belőle? – Hogy a német újraegyesítés miért nem volt
egyetlen közös nemzeti boldogság, és hogy mi, nyugat-németek miért nem
áhítoztak 40 évig erre a pillanatra, az behatóbb magyarázatot igényelne.
Mindent egybevetve mi nyugatiak elég aljasnak, érzéketlennek és önzőnek
látszunk. A várakozások, amelyeket a „Nyugatba“ helyeztek és helyeznek,
viszonylag túlfeszítettek, a jobb életre vonatkozó várakozásokat mind ebbe
a hatalmas képzelt Nyugatba vetítik bele.
Ezzel magyarázható, hogy miért találjuk szembe magunkat olyan gyakran
a kelet-európai országokban a Nyugat egy torzképével. A nyugatiak számára
ez nyugtalanító tapasztalat egy kettős elidegenedés torztükrében: az ember
keleten van, mégis a Nyugat egy képével szembesül, amelyben alig tud magára
ismerni. Mindenesetre az a foglakozás, ahol az egymásról kialakított benyomásokat
és projekciókat vitattuk meg, nagyon élénk volt. Leginkább a Nyugatra vonatkozó
projekciókról volt szó, amelyekre aztán válaszolnom kellett. Saját projekcióimat
igyekeztem magamban tartani. Vitáink mindenesetre kimerítőek voltak, és
nem települt rájuk az a penetráns és számomra elviselhetetlen „kiváltság
érzés”, amihez az NGO-kultúra által korrumpált számos kelet-európai hozzászokott
időközben, és amivel sok más összefüggésben állandóan találkozom, és fogok
nyilván ezentúl is. Egy valóban jó és nyílt beszélgetést folytatni emberekkel,
akik nem minden ok nélkül érzik úgy, hogy a rövidebbet húzták, nem könnyű,
és sok olyasminek az újragondolására késztet, ami nekünk Nyugaton olyan
magától értetődőnek tűnik.
Egy másik kényes téma a szemináriumomban: Hogyan emlékszünk a súlyos
történésekre, diktatúrára és népirtásra? Mikor emlékszünk? Milyen funkciót
tölt be az emlékezés ill. A nem emlékezés vagy elfojtás a jelen számára?
És ezekhez a probléma-komplexumokhoz a német történelemnek van mit hozzátennie.
Más szóval: nem unatkoztam ebben a szemeszterben.
A problémák, amelyekkel a szemináriumomban foglalkoztunk, fontosak,
és a diákjaim, lányok és fiúk olyan odaadással vettek részt, amit még sehol
nem tapasztaltam, ahol eddig módom volt tanítani, sem az USA-ban, sem Németországban,
sem Ausztriában. Ez a szemeszter minden volt, csak nem rutinból letudott
kötelesség. A rektor, Yehuda Elkana nyilvános önéletrajzi előadásával ért
véget, amelyre lezárásul meghívtam. Yehuda Elkana izraeli, magyar zsidók
gyereke, 10 évesen volt Auschwitzban, amit véletlenek egész sorának köszönhetően
élt túl. Neves tudománytörténész, a berlini Wissenschaftskolleg állandó
tagja. Az előadóterem zsúfolásig megtelt, és az előadás fantasztikus volt.
Azóta sok elismerést kapok a szemináriumomért,
néha sajátos fordulatokkal. Bejött például egy szerb kolleganőm a szobába
(harcos feminista, a nemek közötti igazság vehemens védelmezője), és kijelentette,
hogy mindez őrült hatásos, de volna két kérdése: hogy alakult volna Yehuda
élete, ha történetesen nő, vagy ha 50 évvel később születik? A történettudomány
szereti a kontrafaktuális kérdéseket, de erre csak annyi jutott eszembe:
feltehetőleg egészen másként. Nem éppen ez volt az a kérdés, ami nekem
eszembe jutott volna. De az új, kibővült Európában még sok mindenhez hozzá
kell szoknunk: másfajta kérdésekhez éppúgy, mint másfajta értékszempontokhoz.
Itt nem sokat segít, ha valakit jól kimunkált emlékezési kultúránkkal próbálunk
fejbekólintani. De ez már egy másik téma.
Búcsúzkodás (2004. június 10.)
Magyarország futballban legyőzte Németországot. Örömtől sugárzó arccal
újságolta nekem tegnap egyik diákom a jóhírt (ami nekem persze elkerülte
a figyelmemet). Később láttam, ahogy a levegőbe rúgva rohan át a csarnokon.
Elégtétel a berni csodáért! Micsoda diadal.
A nap süt, és két hét múlva utazom haza. Ettől már majdnem olyasmit
érzek, mint a búcsúzás szomorúsága. A pinceatka horizontját, akinek a számára
csak a legelemibb észlelések lehetségesek, magam mögött hagytam, Mindenesetre
még mindig a „köszönöm“ az egyetlen szó, ami könnyen a számra jön. És valamilyen
oknál fogva még az, hogy „fetekebors örölt“. Ez a nővérem látogatásával
függ össze, aki a szóbanforgó fűszert fölfedezte a konyhaasztalomon, teljesen
el volt ragadtatva, és úgy vélte, hogy egy olyan ország, ahol a közönséges
borsot úgy hívják, hogy „fetekebors örölt“, az tele kell, hogy legyen érdekes
és elbűvölő emberekkel. Egy újonnan szerzett barátnőm, aki rutinosan mondja
legalább azt, hogy „Jo napot“, „Viszlát” és hasonlókat, és még számolni
is tud, „öt, hat, het!“, és akinek még az utcanevek is (pl. Szentháromsák
utca) símán a szájára jönnek, úgy találta legutóbb: „Te aztán tényleg nem
tudsz semmit“. És ebben sajnos igaza volt.
Időközben hozzászoktam, hogy a zebra az úttesten nem jelent semmit,
és legfeljebb elkényeztetett, a szabályokban hívő nyugati látogatók megtizedelésére
találták ki, és hogy nem árt az étteremben átvizsgálni a számlát, nem csúsztak-e
be csodával határos módon meg nem rendelt italok és ételféleségek (ennél
a sok forintnál egy kicsi ide vagy oda már úgyse számít!). B
Megjöttek a turisták, angol és német szót hallani a Vörösmarty Téren
(és egyéb tereken, utcákon és tokon), az ember úgyszólván otthon érzi magát,
vagy legalábbis mint Rómában vagy Párizsban. Végre kezdem érteni, amit
New York-i barátnőm, Marion mondott: Budapest Párizs után a kedvenc városom
Európában. (A zord január folyamán komolyan kételkedtem az ítélőkészségében,
most már értem, sőt osztom is az elragadtatását.) Rutinosan adom a Budapestre
utazóknak a turista eligazítást: Igen, a parlament ott van elöl, a Gellert
fürdőhöz a harmadik hídon kell átmenni, és nem, annak, ami a villamoson
ki van írva, nem kell feltétlenül hinni, ez sokszor nem stimmel, vagy ellenkező
irányba megy vagy más zavaró tényező került a kiírásba. Egy buszvezető,
akinek a múltkor értésére adtam, hogy a buszon található három jegykezelő
készülékből egy sem akarja érvényesíteni a jegyemet, azt mondta nekem mosolyogva
németül
(bár én angolul szólítottam meg): „Das tut mir aber leid!“, és megvonta
a vállát. Részéről ezzel el volt intézve.
Nemrégiben Erdélyen át Bukarestbe utaztam. Mit tudunk mi Erdélyről,
amit nálunk Siebenbürgennek hívnak? Drakula jut eszünkbe, pedig ebben egyáltalán
nem merül ki az, amit Erdélyről tudni érdemes. Ahogy átvonatoztam ezen
e csodaszép, engem Svájcra emlékeztető országon, elfogott valamiféle magyar
nosztalgia: meg tudom érteni, ha a magyarok nem tudják feldolgozni Erdély
elvesztésének fájdalmát (az első világháborút követő trianoni szerződések
következtében Magyarország korábbi területének 2/3 részét veszítette el).
A történelem sebeket ejt ezen a régión.
Bukarestben egy konferencián vettem részt. Vannak nagyon is szép és
jólápolt szállodák Bukarestben. Sajnos az a szálloda, ahova engem elhelyeztek,
nem tartozott ezek közé. Két döglött svábbogarat láttam, ami persze még
mindig jobb, mintha élőket láttam volna. Nem rendített meg különösebben,
de nagyon örvendetesnek se találtam. Gondterheltebbre hangolt ennél a szállodai
prostituált látványa, aki türelmesen várt a kuncsaftokra. A férfikollégáknak
azonnal föl is lett ajánlva az obligát „szépasszony“.
A konferencián egy nap alatt 19 előadás áradatának voltam kitéve.
Ezt súlyosnak találtam. A gyakorlat célját mindeddig nem sikerült megértenem.
Nincs olyan ember, aki képes volna egy nap alatt 19 előadást befogadni.
A felmérések azt mutatták, hogy a diákok a tanár előadásából cca 5%-ot
jegyeznek meg. A felnőtt hallgatóság esetében ez aligha lehet másképp,
én legalábbis mindig örülök, ha sikerül kihallanom belőle az egész kereteit
és a főtézist. Ezúttal már annak is örültem, ha sikerült kivennem, hogy
melyik kelet-európai országról beszélt az előadó (a nők ritkaságszámba
mentek). Hallgatásra kárhoztatva elgondolkodtam ennek a számomra nagyon
idegen akadémiai kultúrának a titkos üzenetein. Véleményt cserélni, vitatkozni
a résztvevőknek nyilvánvalóan nem szükséges.
Néhány emberrel végül mégiscsak megismerkedtem, és ezek megintcsak ismernek néhány embert, úgyhogy fokozatosan csak összetettebbé válnak a benyomásaim. Néha elmegyek a Collegium Budapestbe. Budapest szebbik felén található, a várnegyedben, közvetlenül a Mátyás-templom mellett. Amikor ott vagyok, a tudás és a kényelem fellegvárában, meghívnak ebédre is, ahol aztán biológusok, filozófusok, politológusok és mindenekelőtt egy újonnan szerzett barátnőm, a „vendégművész“, Cristina Fessler zürichi festőnő társaságában étkezem. Végre találtam valakit, akivel kirándulni járhatok, esténként vacsorázni és eszmét cserélni. Én vezethettem be az előadását a Collegiumban, amit átfogó munkássága láttán nagy megtiszteltetésnek éreztem. A Collegiumban hozzám hasonlóan majdnem mindenki külföldi.
Magyarország továbbra is számomra zárt társadalom, és az ellenszenv,
amit időnként érezni vélek, talán azzal függ össze, hogy végsősoron egy
hegemon nyugati intézmény része vagyok.
Lehet, hogy a magyaroknak (és a többi közép- és kelet-európainak) egyszerűen
elegük van
a sok rendszerváltásból, ami mindig más hitvallást követel meg tőlük,
most éppen a nyílt társadalom és a demokratikus értékek iránti lelkesedést
(és ne feledjük: a kapitalista piaci struktúrák felé való nyitás iránt),
és szívesebben foglalkoznak a privát dolgaikkal.
A jövő héten mindenestre a Közép-Európai Egyetem MA-diákjainak új évfolyama
jól bevált amerikai egyetemi szokások szerint talárban fognak szaladgálni
Budapest utcáin végzésük örömére (én pedig ugyanilyen talárba burkolózva
fogok ülni a többi tanárral együtt a pódiumon).
Bármilyen remeknek találom is ezt az egyetemet, mégis el tudom képzelni,
hogy az emberek ezt itt valami idegen és túlhajtott dolognak érezzék (kelthet
esetleg ellenérzéseket a nyugatról importáltsággal szemben; különösen,
hogy itt a tanárok jobban meg vannak fizetve, mint a helyi egyetemeken).
Hogy tudok-e erre megoldást? Nem. A kapcsolódásokból a globalizált világban
és különösen az új, kibővített Európában csak egyre több lesz. Hidakat
kicsiben lehet építeni, de muszáj őket építeni minden felől és minden irányba.
Magyarország hát tagja lett az EU-nak. A hidakon zászlók hirdetik, és a május elsejei ünneplések is nagyszabásúak voltak állítólag. Én éppen Berlinben voltam, úgyhogy nem láthattam, hogyan repültek át műrepülők a Duna-hidak alatt. Hát igen, nagy az isten kertje, mégis akad mindig olyan ember, aki át akarja ugrani a kerítést, ahogy az angol közmondás mondja. Hogy mit gondolnak a magyarok az EU-tagságukról, nem igazán tudom. A híradások száma Magyarországról (és a többi csatlakozó országról) mindenesetre jelentősen megnőtt a német médiában.
Tegnap újra megnéztem Szabó István „Sunshine“ (A napfény íze) c. filmjét, egy zsidó család epikus történetét négy nemzedéken keresztül a 19. század végétől a kommunizmus összeomlásáig. Budapesten a film sokkal több plaszticitással telik meg, hirtelen megértem annak a mondatnak a kirobbanó hatását, ami a magyar zsidók deportálására és megsemmisítésére vonatkozik: „Nem a németek voltak, hanem a magyarok maguk“. Ez fáj. (Rendben van: A németek teremtették meg mégiscsak a kereteket, és a kollaborálás kínos fejezet minden németek által megszállt területen. De Magyarországon láthatólag elég lelkesen éltek a kínálkozó alkalommal.) A holokauszt feldolgozása a legfontosabb témák közé tartozik ebben a társadalomban, nem utolsósorban azért, mert Magyarországon, más nyugat- és kelet-európai országokkal ellentétben, jelentős a zsidóság részaránya. A holokausztban való saját, magyar részvétel feldolgozására való készség nem tűnik túlzottnak, de ezt nyelvismeret hiányában nem igazán tudom megítélni. És hogy a sokat emlegetett jelenlegi antiszemitizmus milyen nagy, arra is csak mások elbeszéléséből tudok következtetni. Sokan úgy vélik, hogy 1989 után megint szalonképessé vált. Mindenestre a különféle múltak feldolgozása hatalmas feladatok elé állítja nemcsak a történészeket, de a társadalom egészét is.
Ha most össze kéne foglalnom, mit is jelent hát nekem ez a Budapesten
töltött fél évem: Ebben a legutóbbi fél évben idegennek éreztem magam és
eleinte sokszor magányosnak is, ami időnként nagyon rossz érzés volt. De
hát az idegenség egyetemes tapasztalat – függetlenül attól a helytől, ahol
érezzük. Nem Budapest volt szörnyű, hanem az a tény, hogy ilyen egyedül
voltam itt, és annyi minden volt idegen a számomra. Ami tűrhetővé teszi
az idegenséget, hogy kitágítja énünket, és elsajátítunk a világból egy
darabot, amit eddig még nem ismertünk. Lassan bontakozó folyamat ez. Fáradságosan
és fokról fokra nyílt meg előttem egy ismeretlen világ és ezzel együtt
énem új aspektusai is. Olyan ez, mint egy magas hegyet megmászni. Az ember
nyög és zihál és panaszkodik és szitkozódik, végül mégiscsak felér a csúcsra,
ahonnan csodás a kilátás. Akkor tudja az ember, hogy felmászhat a következőre,
vagy visszatérhet megint ugyanehhez. Vasárnap újra kimegyek hajóval a Dunán
Szentendrére, egy kis művésztelepülésre Budapest közelében, amelyet méltán
kedvelnek a turisták. Van ott egy templomtér, amely mindennél jobban emlékeztet
a gyerekkoromra, és amely, amint néhány hete először megláttam, csodálatosan
ismerősnek tűnt. Ugyanígy a hárs az ablakom alatt, és olyan is volt az
illata, mint az eltűnt időkben. Így érnek körbe a dolgok, és találjuk meg,
ha szerencsénk van, a meghittséget abban, ami először idegennek tűnt. Akkor
helyben vagyunk.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu