"Auschwitz a nagy intelmek egyike, amely a rettentő csapás formájában jelentkezik, hogy figyelmeztesse az embert - ha az ember figyelne. Ehelyett tudományos motívumokkal hozakodnak elő…" (Kertész Imre: Valaki más)
A történelmi gondolkodást mindig inspirálta saját politikai és társadalmi
kontextusa. Az idők változásának jelenbeli tapasztalatai provokálják,
és a múlt megértésére irányuló munkájával a jelennek ezekre a kihívásaira
válaszol. A 20. század traumatikus élményei kapcsán, amelyek a holokausztban
kulmináltak, a történelmi gondolkodás általában és a történelmi kutatás
különösen még mindig nem tud válaszolni erre a kihívásra.
Vajon korunk történelmi kultúrája és a történetírás mint tudományos
diszciplína talál-e meggyőző választ a 20. század túlnyomórészt negatív
történelmi tapasztalatainak kihívására? Lehet úgy kezelni ezt a kérdést,
hogy a holokauszttal úgy foglalkozunk, mint a legradikálisabban negatív
tapasztalattal Európa legújabbkori történetében. Anélkül hogy tagadnánk
egyedülálló voltát, történelmi eseményként mégiscsak a történelmi tapasztalat
egy sajátos fajtájának paradagimájául szolgálhat. Provokatív és irritáló
voltával kikezdi az értelmezés eddig kialakított arra irányuló kulturális
stratégiáit, hogy az értelemmel bíró történet jellegével ruházza
fel azt.
A történelmi tapasztalatok három fajtája
Hogy kiderítsük, miben is áll a probléma, érdemes tipológiai különbséget
tenni a múlt percipiálásának mint események megtapasztalásának háromféle
módja: a normális, a kritikai és a katasztrofális vagy traumatikus között.
Ez a megkülönböztetés szükségképpen összpontosít a megoldatlan kérdésre:
hogyan lehet úgy kezelni a holokausztot és a hasonlóan pusztító és irritáló
jellegű eseményeket, mint egy értelmes történet részét? Ki merem jelenteni,
hogy nem tudok erre megoldást a sok kitűnő történelmi kutatás és ábrázolás
dacára sem, ami a modern történelem összefüggésében a holokausztról született.
És mégis: a javasolt ideáltipikus megkülönböztetés során szemügyre kell
venni a holokauszt katasztrofális vagy traumatikus jellegét, hogy megértsük
a történelmi interpretáció alapvető és a legkevésbé sem kielégítően megoldottnak
tekinthető problémáját.
(a) A normális történelmi tapasztalat azt várja el a történelmi tudattól,
hogy előre adott kulturális képességek alkalmazásával lehessen megérteni.
Az eseményt egy narratívába illesztik, amelyen belül értelmet nyer, úgyhogy
az emberi tevékenység megbirkózik vele azáltal, hogy felszínre hozza az
időbeli változásnak értelmet adás kulturális képességét. Az ilyen narratívában
használt jelentésadás mintáit valójában már kidolgozott elemek teszik ki,
amelyek előre adva vannak a történelmi kultúrában. Szeretném a német egyesítést
felhozni példának az ilyenfajta válságkezelésre. Azt mondanám, hogy egy
konzervatív német használhatja a nemzeti történelem hagyományos, kirekesztő
felfogását arra, hogy a német egyesítés rendkívüli tapasztalatának
egy „normális” esemény jelentését adja. Ebben a perspektívában az egyesítés
Németország „visszatérését” jelenti a nemzeti fejlődés útjára, olyan paradigma
ez, amilyet a 19. század kínál. Egy ilyen felfogás irritálná Németország
szomszédait, és nehezítené az európai integráció folyamatát.
(b) Egy „kritikus” történelmi tapasztalat nem illik bele egyszerűen
a történelem értelmességének előre adott formáiba. Csak akkor értelmezhető,
ha a történelmi kultúra eleve adott képességeit lényegesen átformálják.
Ez esetben új jelentésmintákat alakítanak ki a múlt megértéséhez, a történelmi
gondolkodás új paradigmákat teremt és követ. A német egyesítés esetében
a nemzeti identitás egy új ideálját hozhatja létre, amely túllép a hagyományos
nacionalizmuson egy nyitottabb, befogadóbb jellegű felé, amely kapcsolódik
az európai integráció folyamatának igényeihez.
(c) A „katasztrofális” történelmi tapasztalat lerombolja a történelmi
tudat arra való képességét, hogy az eseményeket értelmes és jelentéssel
bíró narratívába tudja foglalni. Ebben a jelentésgenerálásnak még az alapelvei
is ki vannak kezdve, amelyek a történelmi elbeszélés koherenciáját rendszerint
biztosítják. (Saul Friedländer szerint a 20. század tapasztalataira visszatekintve
újra fel kell tenni a kérdést: Milyen is az emberi természet?) Ezeken az
alapelveknek a talajáról ki kell lépni egy kulturális senkiföldjére, vagy
akár teljesen is el kell tőlük rugaszkodni. Ezért aztán egy ilyen tapasztalatot
nem lehet egyszerűen elhelyezni azok emlékezetében, akik szenvedő alanyai
voltak. Itt elnémul a történelem értelméről szóló beszéd. A tapasztalat
szörnyűsége traumatikussá válik. Idő kell hozzá (sokszor nemzedékek), mire
meg lehet találni a nyelvet, amely artikulálni képes. (Ez nem azt jelenti,
hogy ne volnának kísérletek az értelemadásra, hogy megtörjék az emlékezetbe
való száműzöttséget. A történetek traumatikus vagy katasztrofális volta
kiderül a kísérletek kudarcából.) A német egyesítés példájánál maradva:
a volt NDK egy vezető funkcionáriusának traumatikus élmény lehetett a fal
leomlása 1989-ben.
A holokauszt az ilyen „katasztrofális” történelmi tapasztalatok közül
a legradikálisabb, a zsidók számára mindenképpen. Ugyanez vonatkozik
- bár más módon - a németekre is. Mindkettő számára egyedülálló népirtás
voltában és a modern civilizáció általuk osztott alapvető értékeinek radikális
tagadásával és lerombolásával. Mint ilyen tagadja és lerombolja a történelemértelmezés
alapelveit is, amennyiben ezek az elvek ennek a civilizációnak a részei.
A holokausztot sokszor nevezték „fekete lyuknak” az értelem és a jelentés
terén, amiben elolvad a történelmi értelmezés minden fogalma. Amikor Dan
Diner úgy jellemezte a holokausztot, mint civilizációs törést, ezen azt
értette, hogy olyan történelmi eseménynek kell tekintenünk, amely a puszta
megtörténtével felszámolja arra való kulturális képességünket, hogy belehelyezzük
egy történelmi időrendbe, amelyen belül megérthetjük, és ennek megfelelően
elrendezhetjük az életünket. A holokauszt problematikussá vagy éppen lehetetlenné
teszi, hogy értelmet lehessen adni, bármilyen töretlen narratív kölcsönviszonyt
lehessen felállítani aközött, ami előtte és ami utána történt. Ez a „határeset”-élmény
a történelemben, ami nem engedi meg, hogy egy koherens értelmet hordozó
narratívába lehessen belefoglalni. Itt kudarcot vall minden olyan kísérlet,
amely a történelmi fejlődés értelmes fogalmait próbálja itt alkalmazni.
Mindazonáltal mégiscsak meg kell ismerni a holokausztot mint történelmi
eseményt, és meg kell találni a helyét a modern történetírás kereteiben,
amelyeken belül felfogjuk magunkat, kifejezésre juttatjuk reményeinket
és félelmeinket a jövőtől, és kialakítjuk a másokkal való kommunikációs
stratégiánkat. Ha a holokausztot kívülhelyeznénk a történelmen „mitikus”
jelentőséget adva neki, elveszítené empirikus evidenciával bíró tényleges
esemény voltát. Ugyanakkor a történelemről való gondolkodást akadályozná
a múltbeli tapasztalatokhoz való közeledésben. Ez ellentmondana a történelem
logikájának, mivel egy mítosz hihetőségének nem szükségszerű feltétele,
hogy legyen tapasztalati alapja. A holokauszt „határeset-esemény”;
túllép a történelemről való elméleti gondolkodás tárgyának szintjén, és
a történelembölcselet mentális eljárásainak lényegét érinti.
A „normális”, a „kritikus” és a „katasztrofális” történelmi tapasztalat
között felállított megkülönböztetéssel arra teszek kísérletet, hogy a holokauszt
sajátos voltában a történelmi tapasztalat traumáját mutassam meg. Ez a
különbségtevés persze mesterséges. (Mint minden ideáltípus, ez is
a történelmi interpretáció módszertani eszköze, és mint ilyen szemben áll
a mindennapi életben működő történelmi gondolkodással.) Egy katasztrófa
eleme nélkül nem volnának igazán kihívást jelentő válságok; és a normalitás
elemei nélkül egyetlen katasztrofális vagy kritikus válságot sem lehetne
speciális kihívásnak nevezni, arról nem is beszélve, hogy képes legyen
radikálisan megváltoztatni azt, ahogy felfogjuk és értelmezzük a történelmet.
Detraumatizálás
Azzal, hogy lerombolja az értelemadás, mint orientálás hatékony fogalmait,
a trauma megbénítja a gyakorlati életet. Akik traumatikus élményen mentek
át, azoknak meg kell küzdeniük azzal, hogy túljussanak rajta. Megpróbálják
úgy átalakítani, hogy megint legyen értelme, hogy beleilleszkedjék az értelmezés
és megértés működő kereteibe: kikerülik azt, ami veszélyezteti ezeknek
a formáknak a hatékonyságát és érvényességét. Lehet ilyenkor az élmény
elidegenítéséről vagy meghamisításáról beszélni annak érdekében, hogy meg
lehessen vele birkózni.
Mindenki ismeri ezt a torzítást vagy elidegenítést. Rendszerint
olyankor alkalmazzuk, amikor olyan élményről próbálunk beszélni, amely
egyedülálló és mélyen megrendíti az ember gondolkodásmódját. Ez nemcsak
a traumatikus jellegű negatív tapasztalatra igaz, de a pozitív élményekre
is. Akik ilyen élményeket élnek át, kizökkennek hétköznapi életük, világlátásuk
és önértelmezésük keretei közül. Szavak nélkül azonban még a zavaró jellegű
eseményeket sem lehet megtartani a tudatosság és az emlékezet horizontján.
A nyelv közegében kell azoknak, akiket ez foglalkoztat, megbirkózni velük.
Még az elfojtás sötét odújában is igyekeznek ezek az élmények kifejezésre
jutni: Ha az emberek nem tudnak beszélni róla, kénytelenek a nyelv és a
gondolkodás hiányát kényszercselekvésekkel, életvitelbeli kudarcokkal és
szakadékokkal kinyilvánítani. Ezen „a szavakon túli nyelven” kell „beszélniük”
róluk, egyszerűen azért, mert rájuk nehezednek ezek a tapasztalatok, valahogy
meg kell küzdeniük ezzel a ténnyel.
A historizálás a traumatikus élmények zavaró következményeinek leküzdésére
irányuló kulturális stratégia. Abban a pillanatban, amikor az emberek elkezdik
elmesélni, hogy mi történt velük, megteszik az első lépést abba az irányba,
hogy beillesszék a nyugtalanító eseményeket világszemléletükbe és önértelmezésükbe.
Ennek a végén egy történeti elbeszélés helyet talál a trauma általi kizökkenésnek
az események időbeli láncolatában. Itt van értelme, és ezzel elveszíti
értelmet és jelentést romboló erejét. Ha egy eseménynek sikerül „történelmi”
jelentőséget és értelmet adni, eltűnik traumatikus jellege: a „történelem”
az események értelemmel és jelentéssel bíró időbeli kölcsönhatása, amely
a jelenbeli élethelyzetet összekapcsolja a múltbeli tapasztalattal oly
módon, hogy az emberi cselekedetek jövőbeli perspektívája rajzolható meg
a múltból a jelenbe tartó változások áradatából. Az emberi cselekedeteknek
orientációra van szükségük, amelyben egy ilyen időbeli folytonosság elgondolása
is nélkülözhetetlen. Ugyanez igaz az emberi identitásra.
A historizálással való detraumatizálás különböző stratégiákkal vihető
végbe a traumatizáló eseményeket történeti kontextusba helyezve:
• Az anonimizálás elég általános. De eltéríti a jelentéssel bíró fogalmakat.
Ahelyett, hogy gyilkosságról és bűntettekről beszélne, valakinek a vétke
vagy kegyetlensége által okozott szenvedésről, inkább csak „sötét korszak”-ról
esik szó, a „sors”-ról, „démoni erők betöréséről” a többé-kevésbé rendes
világba.
• A kategorizálás a traumát megérthető történések és tendenciák alá
sorolja. Elveszi nyugtalanító egyedülállóságát az érintettek (főként, de
nem kizárólag az áldozatok) számára azzal, hogy elvont terminust alkalmaz
rá. Ezek a terminusok nagyon gyakran egy értelmes és jelentéssel bíró időbeli
fejlődésfolyamatba illesztik a traumákat. A „tragédia” kitűnő példa erre.
A kifejezés szörnyű dolgokat jelez, de ezek egy olyan történet részeként
következtek be, amelyeknek van valami tanulsága azok számára, akiknek elmondják,
vagy azok számára, akik ezt önmaguknak mondják el.
• A normalizálás feloldja a történtek destruktív jellegét. Ebben az
esetben a történések úgy jelennek meg, mint valami, ami mindig és mindenütt
újra és újra megesik; azzal magyarázzák a történteket, hogy az emberi természetből
fakadnak, ami változatlan marad a történelmi változások közepette. Nagyon
gyakran használják „az emberi természet” vagy „az emberi gonoszság” normalizáló
kategóriáját.
• A moralizálás megszelídíti a történelmi traumák romboló erejét. A
traumatikus esemény egy olyan „eset” jellegét ölti, amely az emberi viselkedés
általános szabályára példa (Ne tégy ilyet). Egy olyan üzenet jelentését
veszi magára, amely a néző szívére hat a szörnyűségével. A legjobb példa
erre Steven Spielberg „Schindler listája” című filmje 1994-ből. Sok amerikai
holokauszt-múzeum követi ugyanennek az értelemadásnak a sémáját. A szörnyűségből,
amit az áldozatoknak el kellett szenvedniük, a végén a nézők világos erkölcsi
tanulságot merítenek. „Tanult-e a világ a holokausztból? A világ mai állapotából
ítélve, nem eleget… A holokauszt nem volt elkerülhetetlen. Emberi döntések
alakították; olyan emberek, mint mi, hagyták megtörténni. A holokauszt
élénken emlékeztet bennünket arra, hogy valamennyien személy szerint felelősek
vagyunk azért, hogy éberek legyünk mindenkor az ilyen gonoszsággal szemben.
A holokauszt emléke kell, hogy emlékeztessen minket mindennapi életünk
minden vonatkozásában, hogy soha többé nem szabad megengedni, hogy az emberek
ártsanak egymásnak. Soha többé nem szabad teret engedni az etnikai gyűlöletnek;
soha többé nem terjedhet el a rasszizmus és a vallási türelmetlenség a
földön. Mindannyiunknak el kell határoznia, hogy soha nem engedi újra megtörténni
a holokauszt tragédiáját. A felelősség valamennyiünknél egyenként kezdődik
- itt és most.” (Hustoni Holokauszt-múzeum)
• Az esztétizálás az érzékek számára ábrázolja a traumatikus élményeket.
Olyan észlelési sémába vannak helyezve, amelyek megérthetővé teszik a világot.
A szörnyűség mérsékelt képpé van alakítva, amely azt - a legrosszabb esetben
- fogyasztásra alkalmassá teszi. A filmipar rengeteg példát kínál erre.
Roberto Benigni (1997-es) filmje, „Az élet szép” felold egy nyugtalanító
élményt a bohózat eszközeivel és egy érzelmes családtörténettel. Egy másik
példa a relikviák muzealizálása. Lehet ezeket oly módon bemutatni, hogy
szörnyűségük egy történelmi lecke tisztaságát ölti.
• A teleologizálás összebékíti a traumatikus múltat az élet jelenlegi
(vagy legalább a későbbi) formájával, ami megfelel a legitimitás és az
elfogadás meggyőző eszméinek. Ennek a teleologizálásnak elterjedt módja,
hogy a nyomasztó múltat egy olyan berendezkedés történelmi igazolására
használják, amelyik azt ígéri, hogy nem engedi, azt megismétlődni, vagy
védelmet ígér ellene. Ebben a történelmi perspektívában megtanultunk egy
leckét, a trauma felolvad a tanulási folyamatban. Erre példa az izraeli
Yad Vashem emlékmúzeum. A látogatók, akik az időrendet követve haladnak
a múzeumban, le kell hogy ereszkedjenek a koncentrációs táborok és gázkamrák
rémségeibe, hogy aztán eljussanak Izrael állam megalapításáig.
• A metahistorikus reflexió megengedi, hogy a traumatikus események
fájó tényszerűsége elpárologjon az absztrakció ritka levegőjében. A trauma
által kiváltott provokáló törés az időben felveti a kritikai kérdést a
történetírásra, alapelveire, értelmére és ábrázolásmódjára vonatkozólag
általában. Ezeket a kérdéseket megválaszolni annyi, mint túljutni a törésen
a történelmi változás fogalmával. Az időnek az események láncolata által
traumatikusan megállított folyama újra tovább tud áradni, és beletorkollhat
a mai élet orientációs kereteibe.
• A specializálódás végül egy eredendően akadémikus módszer a traumatikus
események értelmetlenségének kézben tartására (a reprezentációs pszichológia
képviselői a felaprózás kifejezést használják erre). A probléma különböző
aspektusokra van felosztva, ami különböző specialisták szakterületévé válik.
Ily módon eltűnik az egész történelmi kép nyugtalanító disszonanciája.
A legjobb példa erre a szakosodási stratégiára a holokauszt-kutatás mint
önálló kutatási terület megjelenése. Itt a szörnyűség kezdi elveszíteni
azt a jellegét, hogy alapjaiban kezdje ki a történelemről való gondolkodást,
azáltal, hogy felkészült specialisták kizárólagos témájává válik.
Mindezek a történetírói stratégiák együtt járhatnak egy sor, a történelmi tapasztalat nyugtalanító vonásainak meghaladására irányuló mentális eljárással, amelyek jól ismertek a pszichoanalízisből. A leghatékonyabb természetesen az elfojtás. De túl könnyű csak az elfojtási mechanizmusokat figyelni a történelmi narrációban, és arra kérdezni, hogy miről nem beszélnek. Jobb arra rákérdezni, hogyan mondják el a múltat annak érdekében, hogy hallgassanak erről a szörnyű élményről. A pszichoanalízis megtaníthatja a történészeket arra, hogy rengeteg lehetőség van olyasmire, hogy múltbeli élmények értelmetlenségének történeti értelmet adjunk úgy, hogy utólag annak terhétől mentesítő módon ábrázoljuk a történteket. Akik tudják, hogy benne voltak, és akiket ezért felelőssé tesznek, hajlamosak azzal felmenteni magukat, hogy kívül helyezik ezt a múltat saját történetük keretein, és mások területére vetítik ki azt. (Nagyon könnyű a pszichológiai felismeréseket átfordítani a historiográfia közegébe.) Ez az exterritorializálás lép működésbe, amikor felcserélik az elkövető és az áldozat szerepét a tett és a felelősség szétválasztásával és másra vetítésével. Ezt meg lehet cserélni úgy is, hogy olyan képet festenek a múltról, amelyben az ember saját arca eltűnik a tények ábrázolása során, bár objektíve mégiscsak hozzátartozik az ember saját identitását kitevő eseményekhez.
Retraumatizálás
Mindezek a stratégiák megfigyelhetők, ha a trauma nyomait keressük
a történetírásban és a történelmi kultúra más formáiban, amelyeken belül
az emberek az idők folyamán életükhöz az orientációt keresik. A nyomokat
befedte az emlékezet és a történelem, és időnként nagyon nehéz felfedezni
a nyugtalanító realitást a kollektív emlékezet és a történelmi interpretáció
sima felszíne alatt.
A történelmi értelemadás stratégiájának a diagnózisa elkerülhetetlenül
felveti azt a kérdést, hogyan kezelheti ezeket a történészi munka. El lehet-e
kerülni az értelmetlenség értelmes történetté idegenítését és hamisítását?
A nyugtalanító válasz erre a kérdésre az, hogy nem. Ez nem jelenti azt,
hogy a gondos történészi kutatás ne tudna túljutni az elfojtásból következő
hamisítások és szétválasztások, (a felelősséget is tartalmazó) fájdalmas
összefüggések fogyatékosságain. Ebben a tekintetben a történeti kutatásoknak
szükségszerű funkciója a felvilágosító kritika a tények tisztázása érdekében.
De a tényeket értelmezve a történészek kénytelenek használni a jelentésadás
mintáit, amelyek történelmi értelmet adnak a traumatikus élményeknek. Ebből
a szempontból a történeti kutatás logikájánál fogva a detraumatizálás kulturális
gyakorlata. Történelemmé alakítja a traumát. Vajon azt jelenti-e ez, hogy
a trauma eltűnik, amikor a történelem magára veszi a megjelenítés feladatát?
A traumatikus tapasztalatok felhalmozódása a 20. század folyamán
a traumákhoz való
történészi attitűd megváltozását hozta magával. Ezek fájdalmas nyomait
nem lehet többé eltörölni, mivel ezek a normalitástól való súlyos devianciák
objektíve meghatározzák az áldozatok, a túlélők és utódaik életét, az elkövetőkét
és mindazokét, akik részt vettek az emberiség elleni bűntettekben, szubjektíve
pedig a vele való szembenézésre készteti őket.
Ennek a szembenézésnek a nehézségeit kimerítően vizsgálták a holokauszttal
kapcsolatban. Itt azt figyelhetjük meg, hogy megpróbálják megőrizni ennek
a traumatikus élménynek a sajátos voltát azzal, hogy különválasztják ennek
eleven emlékét a történelmi értelemadás mindeddig kialakított stratégiáitól.
Ezt a megkülönböztetést a mítosz és a történelem különbségével lehet jellemezni.
A holokauszthoz való „mitikus” viszonyról azt állítják, hogy ez a forma
megóvja a holokauszt traumatikus mivoltát a historizálásban való
feloldástól. De azzal, hogy így különhelyezik, kihasználatlanul hagyják
a historizálás szokásos eljárásait elutasító, robbantó erejét. Ha a traumának
egy külön azílumot tartanak fenn az emberi világ normális szemlélete mellett,
ki van kapcsolva a történelmi kultúra bevett eljárásaiból. Ez a különválasztás
megengedi, hogy a történelem normális művelése úgy folyjon tovább, mintha
mi sem történt volna. (Ez a veszélye annak, ha „holokauszt-kutatást” vezetnek
be a tudományos kutatómunka különálló területeként, és „holokauszt-tanítást”
mint külön területet az oktatásban. A tudományos munka és az oktatás más
területeitől elválasztva közvetve és akaratlanul is stabilizál egy olyan
gondolkodás- és oktatási módot, amelyet legalább meg lehetne kérdőjelezni,
ha a holokauszt intergráns része volna a tárgynak. Így aztán az arra irányuló
kísérlet, hogy megőrizzék ezeknek a történéseknek a traumatikus voltát,
kudarcot vall azáltal, hogy önkéntelenül is igazolja, sőt még erősíti is
a detraumatizálást kulturális erejének „normális” historizálása révén.
De hogyan lehet megakadályozni ezt a detraumatizálódást? Az én
javaslatom egy „másodlagos traumatizálás”. Ez azt jelenti, hogy a történetírás
művelésének módját kell megváltoztatni. Egy újfajta történelmi narrációra
gondolok, amelyben az elbeszélt traumatikus események nyomot hagynak a
történészek értelmező munkáját irányító jelentésmintákon is. Az elbeszélésnek
fel kell adnia a maga zártságát, az események láncolatának sima követését.
Ki kell fejeznie annak megtörését az értelmezés metodikai eljárásában és
a megjelenítés narratív eljárásában egyaránt. A történtek interpretálásával
való történelmi értelemadás alapelveinek szintjén az értelmetlenségnek
az értelem alkotóelemévé kell válnia.
• Az anonimizálás helyett világosan meg kell mondani, hogy mi történt,
a nyers tényszerűség sokkoló leplezetlenségével.
• Az eseményeket jelentést hordozó kategóriák alá való besorolás helyett
olyan értelmezési keretekbe kell helyezni, amelyek kérdésessé teszik a
történelem értelmességének hagyományos kategóriáit.
• Ahelyett, hogy normalizálnánk a történteket nyugtalanító voltuk feloldása
céljából, meg kell őrizniük „a kivétel normalitása” emlékét. Emlékeztetni
kell a szörnyűségre a mindennapi élet vékony burka alatt, „a gonoszság
banalitására”, stb.
• A történelmi értelmezésnek moralizálás helyett jeleznie kell a morál
határait, vagy inkább belső törékenységét.
• A történeti ábrázolásnak esztétizálás helyett az embertelenség brutális
csúfságát kell hangsúlyoznia.
•Ahelyett, hogy teleológiával enyhítené a traumatikus élményeket, a
történetírásnak úgy kell megmutatnia az idő folyamát, mint amiből „duzzasztógátat”
képez a traumatikus történések múltja és a rájuk való emlékezés jelene
közötti időbeli kapcsolat. A diszkontinuitás, a kapcsolatok megszakadása,
a hajótörés válik az idő menetének értelmet generáló fogalmában a jelentést
hordozó sajátossággá.
• A metahistorikus reflexió végül át kell hogy vegye a történelmi tapasztalat
nyugtalanító elemeit a maga traumatikus dimenzióival, és át kell vinnie
ezeket a fogalmat és koncepciók elvontságába.
• A szakosodást végül össze kell kapcsolni a történelem és megjelenítése
kényszerítő erejű „általános értelmező keretévé”.
Az áldozatok sikolya, az elkövetők nevetése és a kívülállók beszédes
hallgatása elhal, ha az idő folyása felölti normális történelmi alakját,
hogy segítsen az embereknek ezen belül orientálódni. A másodlagos traumatizálás
lehetőséget kínál arra, hogy megszólaltassuk az embertelenségnek ezt a
kórusát.
A gyász mint a történelem értelmezésének új formája
A holokauszt provokatívan traumatikus jellege olyan választ vár, amivel
a történelmi gondolkodás új módját kell kialakítani: a gyász momentumát
igényli.
A gyászolás mentális eljárás arra, hogy megemlékezzünk valakiről vagy
valamiről, amit elveszítettünk. A veszteség tartalmazza önmagunk elvesztésének
sajátos jellegét, ami együtt jár a szeretett személy vagy valami más számunkra
nagyértékű dolog elmúlásával. A gyászolás mint megemlékezés célja, hogy
visszanyerjük önmagunkat a veszteség „feldolgozásával” (ez a gyászmunka
Freud kifejezésével élve). Visszanyerni önmagunkat annyit jelent, mint
visszatérni az élethez a szeretett személy vagy tárgy elvesztésén túljutva.
Valamilyen módon még az elvesztett szubjektum vagy objektum is visszatér:
Visszatér a hiány jelenlétének formájában, ami a gyászoló személy mentális
horizontját a transzcendencia elemeivel szélesíti ki.
Ne felejtsük el, hogy maga a történelmi gondolkodás sajátos logikája
is a gyászolás logikáját követi, legalábbis részben, formálisan: a távolba
tűnt múltat, ami része az ember identitásának, a jelenbeli élet részévé
teszi. Egy személy vagy csoport identitása szempontjából a múlt nem a külvilág
része, nem külsődleges, hanem az emberi szubjektum belső életének alkotóeleme.
A múlthoz való történelmi viszony összehasonlítható az elhunyt személyekhez
vagy elvesztett tárgyakhoz való viszonyulással a gyászolás folyamatában.
Ha belegondolunk a történelemnek az emberi szubjektivitáshoz
való viszonyába, nyilvánvalóvá válik, hogy a történelmi tudat az identitásunk
részét képező tovatűnt múltat jelenlevővé teszi. És pontosan ez az, amiről
a gyászolás esetében is szó van. Úgyhogy egyszerű logikai érveléssel azt
lehet mondani, hogy a gyászolás konstitutív szerepet játszik a történelmi
gondolkodásban általában és elvileg. Ha azok, akik meghaltak, pozitívan
járulnak hozzá a ma élő emberek önbecsüléséhez (és rendszerint erről van
szó a történelmi tudat kontextusában mindenütt a világon,), akkor a rájuk
való emlékezés tartja őket életben vagy teszi őket elevenné a halálukon
túl. Másszóval a történelmi tudatban a holtak elevenek. És mi tartja őket
életben? Semmi más, mint a gyászmunka.
Véleményem szerint a metahistória teljesen elsiklott a gyász
ilyen konstitutív szerepe fölött a történelmi emlékezet eljárásaiban. A
történelem jelenlétet ad azon múlt hiányának, amihez az élő emberek úgy
viszonyulnak, mint önmaguk egy részéhez. És pontosan ez történik a gyászban.
Azt hiszem, hangsúlyoznunk kell ezt a hasonlóságot a gyász és
a történelmi gondolkodás között, hogy felfoghassuk a holokauszt speciálisan
traumatikus jellegét.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu