Az ötletláda
Ötödikes voltam, amikor az iskola vezetői felszereltek egy ötletládát
az udvaron.
Egészen kicsi, zöld levélláda volt, a Domusban vették. Az elképzelés
szerint most már mi, diákok is részt vehettünk építő javaslatainkkal iskolai
helyzetünk alakításában. Diákakarat, biztosan valahogy így hívták. Az igazgató
és a tanárok valószínűleg egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettek arra,
hogy elejét vegyék az iskolában akkoriban nagyon elterjedt vandalizmusnak
és rongálási hullámnak. Természetesen úgy éreztük, csúfot űznek belőlünk.
Emlékszem, hogy a piros árcédula még ott virított annak az idióta zöld
ládának az alján. Ha nem tévedek, huszonöt koronába került. Demokrácia
fél áron. Nyilvánvalóan a látszatkeltés volt a céljuk, mert valóságos beleszólási
jogról magától értetődően szó sem lehetett, ez azonnal világos volt minden
gyerek számára. Lehetséges, hogy csakugyan szaros, külvárosi surmók voltunk,
de hülyék azért nem. A tanárok és az iskolavezetés azonban kiálltak ügyük
mellett. Szó esett róla még az újságban is. Az igazgató büszkén feszített
az ötletláda mellett, és önhitt baromságokat hablatyolt össze iskolai demokráciáról
és aktív részvételről. A felnőttek mind versenyt villogtak az oldalán,
nekünk, diákoknak viszont hányingerünk volt az egész átlátszó képmutatástól.
Egyikünk már néhány nap múlva kutyaszarral kente össze a ládát. Egy másik
alkalommal valaki tőkehalat dugott bele. Majd egy reggel két srác odaállt
a ládához, és lehugyozta.
Ilyenkor a láda pár órára eltűnt, s délutánra már újra ott volt
régi helyén. Ragyogott a tisztaságtól.
Itt kell megemlítenem, hogy dolgozott azidőtájt iskolánkban egy
szadista gondnok, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy ránk, gyerekekre
vadászott. Rendszeresen megalázott és vert minket. Hívjuk, mondjuk, Arnénak.
Mind az igazgató, mind a tanárok tisztában voltak beteges kis hajlamával,
de szemmel láthatóan védelmükbe vették. Bárhogy volt is, senki nem tett
ellene semmit. Ki tudja? Egyes tanárok szerint talán még rá is szolgáltunk
egy-két pofonra.
Aztán egy napon az egyik haverommal lent rosszalkodtunk a garázsban.
Meg is kaptuk a nekünk járó flemmet Arnétól. Sajgó arccal elhatároztuk,
hogy adunk egy esélyt az ötletládának. Kollektív felelősséget vállaltunk,
és hatni akartunk a környezetünkre, pont úgy, ahogy az igazgató szerette
volna. Az iskolavezetésnek szóló építő javaslatunkkal szerettünk volna
javítani az iskolai közérzeten.
Várakozással teli, remegő kézzel írtuk le egy-egy lapra a javaslatot:
KÜLDJÉTEK EL ARNÉT!
A hír futótűzként terjedt az iskolában. KÜLDJÉTEK EL ARNÉT! Még
mielőtt a kajaszünet véget ért volna, a láda dugig tele lett buzgón megírt
cetlikkel: KÜLDJÉTEK EL ARNÉT!
Tanárainkat szavukon fogva jogot formáltunk a verések megúszására.
Aznap délután hazafelé menet meg voltunk győződve arról, hogy
most végre megláthatjuk, hogyan működik a demokrácia a gyakorlatban. Meg
is láttuk.
Másnap ugyanis Arne még mindig ott volt az iskolában, ahogy rendesen.
Az ötletláda azonban eltűnt. És soha többé nem került elő.
Valahogy egyáltalán nem voltunk meglepve. Csak az történt, amire
amúgy is számítottunk. A büszke jelszavak a beleszólási jogról szart sem
értek. Megfontolandó éppen most, hogy közelegnek a választások.
Az eset óta meggyőződésem, hogy demokráciánk jórészt színjáték.
Ha majd egy napon a politikusokat tényleg komolyan vesszük, és igényt támasztunk
a hatalmi- és vagyoni kérdésekbe való beleszólásra, biztos vagyok benne,
hogy leveszik az ötletládát. Mindörökre.
Gyónás a Szent Péter Bazilikában
Tavasszal, amikor Rómában jártam, és ellátogattam a Szt. Péter Bazilikába,
véletlenül tanúja lettem valami hallatlannak, ami azután lidércnyomásként
nehezedett rám. Egy negyvenes éveiben járó szép nő térdepelve gyónt a papnak.
A gyóntatószék függönye nem volt teljesen behúzva, és a pap kis faablaka
is tárva-nyitva állt. Ott álltam egy ideig, én a hitetlen, és csak néztem
ezt a gyónás szentségében elmerülő gyönyörű nőt. Az a fajta nő volt, aki
csak barátságosan nevetett volna, ha valakinek történetesen az a képtelen
ötlete támad, hogy engem mint férfit bemutasson neki; olyan lény, akiért
bármelyik férfi főbe lőné magát, vagy kirabolná a Nordbankent még azért
a pár megmaradt millióért is.
A pap láthatóan roppant eltökélten, figyelmesen, komolyan ült
ott hitében, amit én is úgy szeretnék magaménak tudni, ám mindeddig még
nem részesültem átélése kegyelmében.
Kíváncsi lettem, vajon miről beszél a nő, ami ilyen komollyá,
szenvedővé és együttérzővé teszi a papot. A gyóntatószék körül félfordulatot
téve, mindössze fél méteres távolságra haladtam el a térdelő nő mellett.
A füstölő szaga összekeveredett különleges parfümje illatával: lágy, de
észrevehető illat volt, más, mint az olcsó parfümök átható erőszakossága.
Ha akarom, kinyújthattam volna a kezemet, és megérinthettem volna hosszú
sötét haját.
És akkor meghallottam, mit mond: szavai majdnem letaglóztak,
olyan iszonyatosak voltak. Csak egy mondat volt, egyetlen mondat, az egész
élete. A hangja kissé remegett, amikor kimondta a szörnyű szavakat: „Sajnos,
az igazság az, atyám, hogy már nem szeretem a férjemet és a családomat!”
A szemem sarkából láttam, hogy a pap megrendül, és ki-kikukucskál
nézőkéje rácsán, hogy lássa, kicsoda tulajdonképpen ez a szerencsétlen
asszony.
Nem tudom, miért érintettek oly súlyosan ezek a szavak; hogy
az a bánattól és reménytelenségtől fátyolos sötét kis hang miért töltött
el szeretettel mindkettejük iránt. Talán, mert én is, mint mindannyian,
megéltem már azt a szörnyűséget, hogy egyszer csak hirtelen már nem szerettem
nőmet, vagy észrevettem, hogy ő nem szeret engem. Ott álltam könnybe lábadt
szemmel, miközben valamivel odébb a Pietánál jó barátom, M?rten – ő még
a pápának is kezet csókolt – engem keresett. Most nem törődtem vele.
Akkor és ott, a Szent Péter Bazilikában úgy éreztem, hogy valami
csodában volt részem; teljesen véletlenül bepillanthattam egy ismeretlen
ember lelkébe, és meghatódtam, ahogy magamra ismertem. Pontosan olyan voltam,
mint ő. Megértettem Strindberg igazságát: „Sajnálatra méltóak az emberek.”
Néztem a nőt, és tudtam, hogy szeret engem, anélkül, hogy tudna
róla, és én valamikor is elmondhatnám neki. Még egy kis ideig álldogáltam
ott, és elnéztem az egyre csüggedtebb prelátust. Aztán a nő keresztet vetett,
felállt, megigazította a ruháját, és a paptól búcsút véve elhagyta a gyóntatószéket.
Ahogy elhaladt mellettem, a pillantását kerestem, és amikor megvolt, nem
engedtem. Megtöltöttem szememet minden mozgósítható együttérzésemmel és
szeretetemmel; rám nézett, először és utoljára, gyors, bánatos mosoly futott
át az arcán, mintha felismert volna, s azután örökre eltűnt az életemből.
Néha eltűnődöm azon, hogy érezheti magát mostanában, mi történt
vele azóta, boldog-e, emlékszik-e még a templombeli sötéthajú kis idegenre,
aki elkapott egy villanást a lelkéből, és olyan gyöngéden nézett rá, hogy
végre mindketten megéreztük, milyen magányos és szép dolog embernek lenni.
A Birro fivérek
Van egy öcsém. Marcusnak hívják és költő. Biztosan hallottátok a rádióban,
láttátok a tévében. A Birro fivérek. Chip and Dale, a két mókus. Egy fogalom.
Egy mítosz. Egy valóság.
Nagyon hasonlítunk egymásra, ő meg én. Összes írásunkban közös
vonás a bánat és a vágyakozó fájdalom. És mivel apánk Olaszországból származik,
két kultúra, két temperamentum viaskodik bennünk. Míg azonban én Strindberg
tébolyának és Fellini őrültségének termékeny keverékét kaptam örökül, Marcusnak
Ekelöf bánata, feketesége és Albinoni szépséges szomorúsága jutott.
Mikor kisebbek voltunk, rémült öcsémet rendszeresen bezártam
a szobámba, és Ebba Grönt hallgattattam vele. Kezébe nyomtam a szövegkönyvet,
és kényszerítettem, hogy szóról szóra kövesse a dalt, míg meg nem tanulja
kívülről. Fegyverkezzetek. Az állam és a tőke. Illanó szóda. Kimerülten,
remegő lábakon hagyta el a szobámat pár órával később, hogy a következő
héten újra bezárjam, ezúttal a The Clash duplaalbuma, a London Calling
meghallgatására kényszerítve. Csak civilizálni szerettem volna. A dolog
pedig valóban működött. Manapság Marcus a világtörténelem legnagyobb Th?ström-csodálója.
Én másfelé indultam. Egyenesen bele Morissey vigasztaló magányába.
Mostanra olyan jól megismertük egymást, hogy alig kell beszélgetnünk.
Elég egy-két szó, bólintás, tekintet. Mikor a kocsmában ülünk és telepátiázunk,
ahogy azt mondani szoktuk, időnként azzal szórakozunk, hogy összehasonlítjuk
poharaink tartalmát. Mindig kiderül, hogy pontosan ugyanannyit ittunk.
Tökéletes az összhang.
Tíz évvel ezelőtt Morgan Erkhagennel hármasban megalapítottuk
a „The Christer Pettersons” rockbandát. Ültünk a kocsmában, és eljátszadoztunk
a gondolattal, hogy minek neveznénk el az együttest, ha játszanánk valamilyen
hangszeren. Mikor Morgan kibökte a zseniális nevet, kénytelenek voltunk
belevágni. Bankkölcsönt vettem fel, és vásároltam egy elektromos gitárt.
Néhány hétig gyűrtük az ipart, és úgy hittük rock-istenek vagyunk, majd
megtettük az első lépést kint a nagyvilágban. Részt vettünk egy rock versenyen
a Göteborgs-Posten c. újság szervezésében, s rögtön botrányt kavartunk.
Nem adtuk elő a kötelező Jumpin Jack Flash-t, és nem voltunk hajlandóak
lefáradni a színpadról. Patronos pisztollyal lövöldöztünk egymásra, és
újra meg újra eljátszottuk két nótánkat. A szervezők kénytelenek voltak
kikapcsolni az áramot, és levonszolni minket a színpadról, mielőtt folytatták
volna a versenyt. Természetesen diszkvalifikáltak bennünket. A rákövetkező
napon már mi voltunk a menők. Egy teljes oldalt áldoztak ránk a lapok,
miközben a győztesekről alig ejtettek szót. Ez volt az első alkalom, hogy
a tömegtájékoztatás felfigyelt a Birro-fivérekre. Hát valahogy így történt,
ahogy mondani szokás. Mostanában én film- és televíziós forgatókönyveket
írok, az öcsém pedig Bruno K Öijerrel egyetemben Svédország legdémonikusabb
költője, amikor éppen nem otthon ül, és a tavasszal megjelenő regényét
csiszolgatja.
Nagyon jól tudjuk, hogy a rólunk szóló vélemények megoszlanak.
Legalábbis Göteborgban. Hiszen az ember soha nem lesz próféta a saját városában.
Morissey azt énekelte egyik dalában: We Hate It When Our Friends Become
Successful! Ez így van. Vannak, akik aranyszéken szeretnének körbehordozni
minket, a karjaikba vennének, és pirkadatig táncolnának velünk. Mások álmaikban
felvonszolnak a Golgotára, hogy ott fejjel lefelé keresztre feszítsenek.
Mindig voltak olyan emberek, hatalmasok, szerkesztők, kollégák, akik utálták
az örökké lángoló művészeket, azokat, akik képviselnek valamit, akik valami
olyat csinálnak, amit senki más nem csinált előttük. Belénk marnak, és
középszerű nagyzási hóbortjukban még azt hiszik, hogy egy csöppet is érdekes
lehet, mit gondolnak rólunk. Mindketten fájó tudatában vagyunk annak, hogy
Svédországban csak Bingólottó Ottó, Harald Tramplinger műsorvezetők és
Ferdinand A Bika válik nemzeti műkinccsé. A föld sója viszont mi
vagyunk. És Göteborg városa híres prófétái megkövezéséről. Nem is maradt
belőlük túl sok.
Péteri Vanda fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu