- arról, hogyan foglalja el helyét egy öregasszony az Úr jobb oldalán, és arról, mily nehéz a földi javakon osztozni
Egy hűs tavaszi napon Niila nagyanyja elhagyta az árnyékvilágot.
Az utolsó percig tiszta fejjel feküdt az ágyon, és reszkető hangon suttogva
vallotta meg bűneit, miközben májszínű nyelvével nyalogatta a kenyeret,
és száraz ajkait borral kenegették. Aztán azt mondta, fényességet lát és
angyalokat, akik merőkanállal isszák az aludttejet, és amikor utolsót lélegzett,
teste két grammal könnyebb lett, ugyanis ennyit nyomott halhatatlan lelke.
Még halála napján összehívták a hozzátartozókat búcsúztatására,
ulosveisura. Fiai körbehurcolták koporsóját a ház összes helyiségén, nyitott
fedéllel, lábbal előre, hogy búcsút vehessen otthonától, zsoltárokat énekeltek,
kávét ittak, végül földi maradványait a halottasház hűtőjébe vitték.
Ezután kezdték szervezni magát a temetést. Égtek a telefonzsinórok
Pajalában, és a posta elárasztotta meghívókkal egész Norrbottent, Finnországot,
Dél-Svédországot, Európát és a világ többi részét. A nagymama ugyanis amennyire
csak tőle tellett, igyekezett benépesíteni a földet. Tizenkét gyereket
szült, épp annyit, ahányan az apostolok voltak, és épp úgy, mint azok,
ők is szétszóródtak a világ minden táján, volt, amelyik Kirunában vagy
Lule?ban lakott, mások Stockholm elővárosaiban vagy Växsjöben és Kristianstadban,
Frankfurtban, Missouriban vagy Új-Zélandon. Csak egyetlen egy lakott már
Pajalában, mégpedig Niila apja. A temetésre mind eljött, még az elhunyt
két ugyancsak elhunyt fia is, állították később a toron a látnoki képességekkel
megáldott asszonyok. Csak nézték, hogy ki lehet az a két fiú, aki a koporsó
mellett állt, és hajlongott már a bevezető zsoltár éneklésekor is, aztán
észrevették, hogy a fiúkat halvány fény veszi körül, és a lábuk a talajtól
mintegy egy ujjnyira lebeg.
Aztán jöttek a világ különböző tájain felnőtt unokák és dédunokák,
csodálatos ruhákba öltözött lények, akik az összes elképzelhető nyelven
beszéltek. A frankfurti unoka németül hadovált, az amerikaiak és az új-zélandiak
svéd-angolul. A fiatalok generációjában már csak Niila és testvérei beszélték
a tornedali finnt, de ők leginkább hallgattak. Nyelvek és kultúrák nyüzsögtek
a pajalai templomban, kézzelfogható bizonyítékaként annak, mi mindenre
képes egyetlen termékeny tornedali anyaméh.
A ravatal mellett számos, kimerítő dicshimnusz hangzott el. Bizonygatták,
mennyit dolgozott az eltávozott arca verítékével imádság és lemondás közepette.
Cipekedett és görnyedt, görnyedt és cipekedett, etette a teheneket meg
a gyerekeket, kaszálta a szénát, felvette a versenyt három lóvontatta acélkombájnnal
is, megszőtt 500 méter rongyszőnyeget, leszüretelt 3000 sajtár áfonyát,
felhúzott negyvenezer vödör vizet a kőkútból, annyi fát vágott, amennyi
már egy rendesebb erdőt kitett volna Käymäjärvit környékén. Kimosott egy
Juppuka hegynyi szennyest, zokszó nélkül ganézta ki az árnyékszéket az
udvaron, és amikor krumplit szedett a bádogvödörbe, az úgy szólt, mint
egy finn géppuska ropogása. Csak hogy néhány dolgot említsünk.
Az utóbbi években, mióta ágyhoz volt kötve, számtalanszor elolvasta
a Bibliát elejétől a végéig, mármint a régi finn fordításban természetesen,
melybe még nem rondítottak bele a modern Biblia-bizottságok ateistái. Persze
az írott Szó semmi sem volt az Elevenhez képest, mely kétélű kardként suhogott
az imaórákon, már amikor időt tudtak szakítani rá.
Mint a tornedali hősök temetésén általában, a prédikátorok többnyire
a pokolról beszéltek. Tüzetesen lefestették az örökké lángoló, füstölő
máglyát, melyen a bűnösök és álszentek sülnek, akár a szalonna az ördög
izzó serpenyőjében, miközben az egyfolytában böködi őket villájával, hogy
a húslé kicsorogjon. Az emberek megszeppenve ültek a padokban, különösen
a nagymama dauerolt hajú, divatosan öltözött lányai hullatták krokodilkönnyeiket,
kérges szívű férjeik meg mind jobban fészkelődtek a padokban. Márpedig
itt volt az alkalom szinte az egész földgolyóra széthinteni a megbánás
és a kegyelem magjait, megbocsáthatatlan lett volna meg sem próbálni. Azonkívül
a nagymama egy egész füzetet teleírt arról, hogyan kívánja a temetését,
és aszerint a prédikációban sok szó kellett essék a Törvényről, az Evangéliumról
csak módjával.
És semmi olcsó megbocsátás nyakra-főre.
Amikor aztán végre megnyíltak a menny kapui, amikor az angyalok
karának édes fuvallata betöltötte Pajala templomát, megremegett a föld,
és a nagymamát felvitték az Ég urához, reszkettek a fejkendős nénik, egymás
nyakába borulva sírtak-ríttak Krisztus nevében, Jézus nevében és vérében,
a karzatokon és a földszinten frissen kaszált szénaillat terjengett, és
az egész templom felemelkedett a földtől fél centiméternyire, majd hatalmas
dörgéssel újra visszazökkent a helyére. Az igazhitűek látták a fényt is,
a Paradicsom fényét, mint amikor az ember egy csöndes nyári éjszakán fölébred
álmából, kinyitja a szemét, kinéz az ablakon, és az éjszakai égen megpillantja
az éjféli nap enyhe visszfényét, épp csak egy pillanatra, mielőtt újra
álomba merül. És reggel, amikor felébred, már csak a sejtése marad meg
valami nagy, hallatlan dolognak. A szeretetnek talán.
A temetés után mindenkit meghívtak kávéra és süteményre. Rögtön kellemesebb,
csaknem felszabadult lett a hangulat. Nagymama már Jézusnál van. Mindenki
fellélegezhetett.
Egyedül Isak mogorva merevsége nem enyhült. Régi prédikátori
öltönyében feszített, és ugyan már régen történt, hogy ennyire megkérgesedett,
azért mégis csak elvártak volna tőle néhány rövid istenes szót a ravatalnál.
A tékozló fiú tanúvallomását. Talán még újra meg is tért volna. Nagyobb
csodák is történtek már szülők temetésén, amikor az elmúlás, a halandóság
közelebbről megérinti a fiatalabb generációt. Isten mutatóujja, mely, mint
egy acélnyíl, fúródik a megkérgesedett szívbe, és megtöri a jeget, a Szentlélek
megmozdul, a bűnvallomások úgy kiürítik a bűnbánót, mint amikor egy színültig
telt edény kiborul, és Mennyei Serleg válik belőle, melybe belezúdulhat,
esetleg csöpöghet a Kegyelem. De Isak csak mormogott halkan maga elé a
ravatalnál. Még az első padokban sem hallották, mit mondott.
A gyerekasztalnál szörpöt és buktát szolgáltak fel. Váltva kellett
ennünk, olyan sokan voltunk. Niila feszengett állig begombolt vasárnapi
ingében. Mialatt a bácsik és a nénik jól elüldögéltek és károgtak, mint
a fekete varjak, mi kiosontunk. A Missouriból jött srácok meg utánunk.
Ikerpár volt, nyolc év körül, öltönyt viseltek nyakkendővel. Angolul beszéltek
egymással, én meg Niilával tornedali finnül, néha nagyokat ásítottak az
időkülönbség miatt, és kissé dideregtek. Mindkettőnek kefefrizurája volt,
mint a tengerészgyalogosoknak, hajuk vörösesszőke, akár ír-amerikai apjuké.
Látszott, hogy meg vannak zavarodva az átkeléstől a Régi Világba, anyjuk
gyökereihez. Május volt, olvadt a hó, de a folyó még be volt fagyva. A
nyírfák ágai még csupaszon meredeztek, a tavalyi satnya fű sárgán bújt
elő az olvadozó hótakaró alól. A fiúk óvatosan lépkedtek lakkcipőjükben,
és bizonytalanul pislogtak körbe, valamiféle sarki ragadozótól tartva.
Kíváncsian kezdtem társalogni velük. Öblös svéd-amerikai kiejtésükkel
elmesélték, hogy útban idefelé átszálltak Londonban, és ott látták a Beatlest.
Erélyesen felszólítottam őket, hogy ne hazudozzanak. De mindketten makacsul
bizonygatták, hogy a Beatles a szállodájuk előtt, hosszú, nyitott Cadillac-ben
haladt el, utánuk visítozó lányok csapata rohant. Egy teherautóról meg
filmezték az egészet. Vettek is valamit. Papírtasakból kislemezt húztak
elő angol felirattal.
– Be-at-les – szótagoltam lassan. – Roc-kand-roll mu-sic.
– Rákenroll mjúzik – javították vihogva kiejtésemet. Aztán átadták
a lemezt Niilának.
– It's a present. Az unokatestvérünknek.
Niila két kézzel fogta meg a lemezt. Elragadtatással húzta ki
a kerek műanyag korongot, és csodálattal nézte a hajszálvékony barázdákat.
Olyan óvatosan tartotta, mintha attól félt volna, hogy eltöri, mint a leheletvékony
jéglemezt, mely a vizesvödör tetején képződik olykor. Csakhogy ez a lemez
fekete volt, akár a bűn.
– Kiitos – motyogta. Köszönöm. Szenkjú.
Felemelte a lemezt és megszagolta, aztán feltartotta a tavaszi
nap elé, a barázdák csak úgy szikráztak. Az ikrek nevetve néztek össze.
Magukban már fogalmazták a sztorit az őslakókkal való találkozásról a barátaiknak
Missouriban, miközben majd a hamburgert zabálják és hörpölik a Colát.
Niila kigombolt néhány gombot az ingén és elrejtette a lemezt
a bőre és az ing közé. Egy darabig habozott, aztán intett az ikreknek,
hogy menjenek vele az országútra. Kíváncsian követtem őket a mezőn az utolsó
piszkos hófoltok között.
Az árokparton megálltunk. Az útpadka mentén vaskos betonhengerekből
álló cső futott végig. Ha lehajoltunk és belenéztünk, láttuk a másik végén
a kerek fehér nyílást. A csőből piszkosszürke, olvadó víz folyt ki. A víz
lábunk előtt mély pocsolyába gyűlt össze. Mellette az olvadó, zsugorodó
hókupacok, akár ócska, szennyes lepedők halmai. Niila lefelé mutatott a
sötét víz mélyére.
– Present – mondta barátságosan az ikreknek. Ajándék.
Az ikrek lehajoltak. Közvetlenül a víz felszíne alatt nagy, sikamlós
csomók úsztak. Közelről látni lehetett, hogy valami mozog bennük. Apró
fekete lények cikáztak ide-oda.
– A temetőből – mondta Niila tömören.
Az ikrek kétkedve néztek rám, megpróbáltam felfogni, mit akarhat
Niila.
– Amikor a hó olvad, a víz átfolyik a koporsókon – magyaráztam
lehalkítva a hangom. – És aztán kimossa ide a holtak lelkeit.
Niila talált egy ócska, rozsdás kávéskannát. Az ikrek kerekre
nyílt szemmel bámulták a tenyészetet a pocsolyában.
– Angyalok – szögezte le Niila.
– Ha vigyáztok rájuk, angyalok lesznek belőlük és felszállnak
az égbe – erősítettem meg.
Az egyik iker elvette a kávéskannát, s kezdte kifűzni lakkcipőjét.
A másik még habozott, de aztán követte testvére példáját. Gyorsan lehúzták
lábukról a zoknijukat, levetették élére vasalt öltönynadrágjukat és ott
álltak mezítláb, bőszárú, térdig érő amerikai alsógatyájukban a hófolt
szélén. Apró, habozó léptekkel begázoltak a pocsolyába de hamarosan teljes
gázzal gyürkőztek neki, hogy lelket fogjanak. Az olvadék víz csaknem a
combjukig ért. Reszkettek a hidegtől, de elkapta őket a vadászösztön. Nemsokára
ujjongva tartották magasra a kannát, melyben néhány ebihal úszott. Az ikrek
ajka már kezdett kékülni.
Hirtelen sötét, nyálkás gumót mosott ki a víz a csőből, mely
csobbanva hullott a pocsolyába.
– Nagymama! – kiáltott fel Niila.
Az egyik iker gyorsan bedugta a kezét a vízbe és lázasan keresgélt.
Hirtelen megcsúszott és beleesett a pocsolyába. Feje eltűnt a nyálkás víz
felszíne alatt. A testvére utána kapott, de ő is elveszítette egyensúlyát,
és karjával hadonászva beesett utána. Prüszkölve másztak ki a vízből, tagjaik
elgémberedtek, alig bírtak lábra állni. De a fűben ott állt épségben a
kávéskanna a benne úszkáló ebihaltenyészettel.
A csodálattól némán álltunk Niilával ennyi bátorság láttán,
mialatt az ikrek felöltöztek. Annyira fáztak, reszkettek, hogy segítenünk
kellett nekik begombolni az ingüket. Alsógatyájukat lehúzták, kicsavarták,
hajukból elegáns szarufésűjükkel kifésülték a sok szemetet. Csillogó szemmel
néztek a kávéskannába. Maréknyi ebihal úszkált benne csapkodó farokkal.
Végül az ikrek merevre fagyott kezüket szívélyes kézszorításra nyújtották.
– Thank you. Köszönjük. Kitosz!
A kávéskannát két oldalról közrefogva ballagtak a ház felé, s
közben buzgón diskuráltak amerikaiul.
KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu