Kornis Mihály
(Test-esszé)
Ha meglátok egy embert

..a testét látom meg. Valójában semmi mást nem látok, nem is akarok, nem érdekel belőle az első pillanatban semmi más, csak a teste. Nincs is annál semmi fontosabb. A testéből mindent megtudok. Életem első éveiben tanulhattam ezt. A magam kárán. Ha kapásból mondanom kéne, mi nehéz az életben, azt kiáltanám: hogy van testem! Különben nem is volnék elkapható. S hogy van-e a másik teste felett hatalmam, az nem kevesebbet jelent, mint azt: tenyeremben-e a lelke?

A test szépségéről, vagy rútságáról csak blaszfém állítások tehetők. Ebben a test az Egyre, a Megnevezhetetlenre hasonlít. Talán nem véletlenszerű ez az egybeesés.  A nyelv általában a szentség kapujában mond csődöt. Valójában már azt sem lehet megmondani, csak átélni, hogy a szent mi. Testről nem beszél, aki szemérmes. De nem csak a szemérmes hallgat róla. De nem ám! A testről való hallgatás olyan, mint a vérbosszú-sújtotta olasz faluban a csönd.

Még a szó is nehéz: test. Ki tudja, mit jelent?

Valójában, nem is tudjuk, miről beszélünk. Szőr, például, azt mondom, szőr. Mire gondolok, mikor ezt mondom? És kinek a testét ismerem el testnek? A növény, a búza például – neki is teste van? Vagy az ő teste a „lelkével” egybe számolandó, és búzának hívjuk? A virág lelke ott remeg szélfútta testének minden porcikájában? Akkor az embernél miért nem számítjuk egybe a kettőt? Mert akkor még szörnyűbb volna elviselni testünk jelentőségét, a jelentéseit: teljességgel halálra szánt valónkat.

TUDUNK MAGUNKRÓL – ez a mi szexepilünk, embereké, a mi különös ismertetőjelünk. Ebben áll gyarlóságunk bája. TUDUNK MAGUNKRÓL.  „Tükör által homályosan.” De mit tudunk a testünkről? Jobb kérdés: mit tudunk a testünkről a nyelvben, bármiféle nyelvben, a hétköznapi tudat számára hitelesen átélhetővé tenni? Egyszerűbben: miért nem lehet például hermeneutikailag pontos leírását adni az orgazmusnak, ha csak nem a szerelmeseknek, egymás számára, a szerelmeskedés intim kommunikációjában, tehát miért nem lehet objektíve hitelt érdemlő módon szólni róla? Mit tudunk magunkról, ha a bennünk – vagy rajtunk? – leginkább nyilvánvalóról: a testről, semmi fontosat nem tudunk megfogalmazni? Vagyis tudatosítani. Miért nem tudjuk a testünkről, hogy az micsoda? Viccesen: miben különbözik ez a micsoda a kicsodától?

 A nyugati orvoslás két lábon járó szerencsétlenség, egyszerre tudálékos és gyámoltalan, pánikszerűen cselekvő, szentimentális, és kegyetlen: úgy szerzi ismereteit a testről, mint a békanyúzó kisgyermek. Gyógyító tevékenysége arra irányul, hogy aki eddig panaszkodott, ezután ne panaszkodjék. De miután nem tudják, mi a test, nem is tudják meggyógyítani, a nyugati orvoslás maximum arra képes – és az már nagy szó: ha nem használ is, nem árt –, hogy a testnek segít az öngyógyítás folyamatainak beindításában. A keleti orvoslás (már amennyit róla paciensként szerzett tapasztalataim alapján állítani merek) ennél valamivel többet tud: nem a nyugati, kegyetlen, szélhámos, kalandor, agresszív, beavatkozó és tünetkezelő attitűd vezérli, hanem az Ismeretlen Test iránti mélységes tisztelet. Tudása az archaikumból származik, és teljességgel megmagyarázhatatlan. Ennyiben egyébként kongruens a test problematikájával. Mítoszok és ősi gyakorlat alapján közelít a test és a lélek problémáinak együttes megoldásához. Számára a holisztikus szemlélet nem új divat, hanem sok évezredes evidencia, amely egyébként nem csupán az orvostudomány alapvetése. Sintoizmus, brahmanizmus, buddhizmus, tao. A minden élő  –  és általában az élet –iránti vallásos tisztelet, illetve a halállal szemben érzett közöny jótékonyan beleérzővé, passzívvá, érzelmeskedéstől mentesen gyöngéddé teszik a keleti orvostudományt, bár a tudomány kifejezés az ő esetükben is pontatlan a (mellesleg valamivel sikeresebb) gyakorlatot illetően, noha egészen másképp, mint az európai orvostudomány esetében. A keletiek például ismerik a test titkos energiaforrásai felkeltésének módját, egyszerűbben szólva, maguk által sem tökéletesen értett és átlátott hagyományaik alapján sejtik, hogy minek a „lelke” hol székel a „testben”, hogyan kell annak udvarolni, hogy újra összekapcsolódjon azzal, amihez rendben tartozik, és összehasonlíthatatlanul jobban ismerik az Anyatermészetet, mégpedig így, ahogy itt írom, ebben a formájában, vagyis lényegében azt, amit nevén nevezni egy korszerű  nyugati orvosi tankönyvben szinte elképzelhetetlen. A testünkhöz még a viszonyunkat sem vagyunk képesek érdemben befolyásolni.

Teste van az embernek? Vagy mije van?

Lehet az embernek valamije, ami élő és ő magához tartozik? Ezek elvi kérdések, nemdebár. Lehet-e tárgy, ami a létünkhöz tartozik? Mi ez a rágalom? A nőknek a „melle”, az birtoktárgyuk? A férfiaknak meg „pöcsük” van? Úgy, mint később lúdtalp- és vastag bankbetétjük? A péniszüket a lelkük mellé kapták?

Kérdés, állíthatom-e a következőt: „Azonos vagyok a testemmel”. Vagy ezt: „Nem vagyok azonos a testemmel.” Egyszerre azonban mind a kettőt nem állíthatom. Gyanítom, e fogas kérdésre az okosak évezredek óta, kórusban mekegik: „Azonos is vagyok, meg nem is vagyok azonos a testemmel.” De ugyan mit állítanak evvel?

Mi van, ha csak a test van?

Ha a test tartalmazza – ez nem pontos megfogalmazás, nem úgy tartalmazza, mint agyagkorsó az eldugott pénzt – mindazt, amit a hétköznapi (meg a keresztény) tudat a testen kívül, annak fogalmából kihasítva, arról lemetszve hajlandó csak létezőnek tekinteni, a létező létezőjének, hogy úgy mondjam. A test reprezentálja a lelkét a létezőnek, az energiáját, a vonzerejét, a „szellemét”, az „auráját”, a „duendéjét” és a „manáját”, és a jövőjét meg a múltját, a „sorsát”, a „génjeit” és így tovább. De a test nem statikusan, nem is hermetikusan reprezentálja ezt, hanem valahogy úgy, ahogy az ember hangja, egyetlen szava őt magát, egyszeri, abszolút kivételes személyisége egészét, a maga teljességében.
A testnek alighanem ez a kvalitása az, amivel a számítógép-fejlesztők mind a mai napig hiába bajlódnak, sehogy sem tudnak megalkotni egy működő beszélőgépet. Már elfelejtették, hogy kell csinálni gólemet. A birkát is csak klónozni, sokszorozni lehet, egy másik, ha szabad így mondanom, új birkát világra hozni ők képtelenek. Az a birkák tudománya. A klónozással kézzelfoghatóan tükrözzük a birkát: azt az egyet, aminek kimetszették szegénynek, a programját. De azt még birka csinálta. Mindannyiunk atyja.

Testiségemben páratlan: menthetetlen vagyok.

Még azt sem tudom, hol kezdődik a test. Se azt, meddig tart. Én ott kezdődöm, ahol az orrom? Vagy ott kezdődöm, hogy még be sem lépek az ajtón, még csak az előszobában vagyok, és a szobában ülők még nem is tudják, hogy személyemben pontosan ki érkezett meg, hiszen, tegyük fel, nem számítottak rám, nem rám számítottak, nem is ismernek, de valahogy a hangulatuk, beszélgetésük légköre, a mosolyuk más, mindig  más lesz egy kicsit, de mérhetően, más, mint ha más érkezik, valamilyen, amilyen akkor lesz, ha – mit is mondjak? Ha én jövök. Persze, ez csak utólag tisztázódik. Hogy én jöttem meg. Tisztázható, ha nem könnyen is. Ami nem tisztázható, hogy valójában ki az, aki megérkezett.

És hol végződik a testem? Könyveim utolsó lapján? A koporsóban? Az utolsó rám emlékező megvető-szánakozó, felületes-felszínes gondolatrezdülésében? Vagy, ha van, az utódomban végződik a testem? Nem lehet megmondani. Felelőtlen, aki mainapság válaszolni mer a testnek a Szfinx talányához méltó kérdésére. Még az is meglehet, valójában ez volt a Szfinx kérdése eredetileg, a görögök előtti, elsüllyedt, atlantiszi világban. Amikor még az ember legfőbb problémája talán nem is halandó mivolta volt. Tegyük fel, nem is érezte magát halandónak. (Nem halandónak érezte magát.) Úgy érezte, arra kell válaszolnia, hogy ő micsoda. Van-e teste, vagy csak lelke van? Egyik sincs?
Ki beszél?

Köpni például, mennyire felfoghatatlan volt az nekem, mikor először láttam, felnőttektől. Rendszeresen megszabadul a nyálától, eldobja. Szemétre veti: lehullajtja a földre, a cipőjével beletapossa. Miért?
Hogy meri?
Mit akar mondani vele?

Már a szarnál is ez a kérdés. Kijön belőlem. Ki akar jönni. Ezt még csak értem. Vagy inkább megszokom. Kicsit azért meg vagyok sértődve. Nem marad meg bennem. Eresztek. Hát ez náluk probléma.  Pisit is eresztek. Az állítólag még hagyján. Hát, persze, ha úgy vesszük, ezek jó, kielégítő dolgok. Elvileg. Ha van helyük. Időben kérik. Ez a probléma. Miért? Úgyis elveszik, eldobják. Ha alkalmatlan pillanatban a nadrágba eresztem, meg vannak ijedve. Honnan tudom, melyik pillanat alkalmas? Bűnjel. Gyorsan eltüntetni. Ha nem sikerül, tűrnöm kell. „Beszennyez.” Beszennyezem magam, oh, én, a bukott férfi. A bekakálás édes gyötrelmeiről ódát. Nem veszik el tőlem azértse. Hagyják, hogy csípjen. Nyilván azért csíp, amiért kijött. Bedühödött, nem akart bennem maradni egy percig se tovább, és most akkor még ráadásul jól megcsíp, összevissza csipked, ahányszor tud – később viszont, nem tudni, miért pont akkor, amikor: villámgyorsan leszedik rólam a pólyát – végtelen sál, kifogyhatatlan rács – ami miatt a pisi, kaki a számomra nem kezelhető.
Lekötöz.
Megakadályozza, hogy eltávolítsam magamtól. Játsszak vele, mondjuk. Vagy bármi kellemeset tehessek a bűnömmel, a büdös (?) kis problémámmal. A rám jellemző akut hibával.
Hát megvan a véleményem erről az eljárásról.

Beszarni volt kellemes utoljára.   (Ezt még frazírozzuk.)

Emlékszem olyan időkre is, ó, a boldog békeidők, mikor még jókorát szarhattam, szinte következmények nélkül. Észre sem vettem, hogy megtehettem, az is igaz. A tudás ára. Nem emlékszem aranypisimre, mikoron még szabadon csurdogálhatott. Vízbe, például, na ez úgy rémlik. Magától értetődött. Hogy fürdőteknővíz vagy Balaton, az édesmindegy. Ugyanaz. Magam alá, a szabadba. Magam körül is szabad. Magamban is tarthatom. Ha ugyan meg tudom csinálni. Nem kedvelem az effélét. Nem természetem. Én adagolom, ha tudom. Az más. Mint a fagylaltot. Formázom, sütöm, hűtöm, tartogatom, aztán kiadom.
 

                                        II.
 

Mit nagyképűsködsz, miért gondolod, hogy Mityu az én?
Ugyan.
Ki tudja, mi az, hogy én?

Mityu, az Mityu.
Én meg én vagyok.

Mit nyernénk, ha magunkról egyes szám harmadik személyben beszélnénk egész életünkben, magunkban éppúgy, mint másokkal társalogva? A szerep-személyiséget. A másik, az te lennél. Mint ahogy Mityu is Te lenne.  Én nem mondom magam énnek, különösen nem nyilvánosság előtt. De egyébként sem. Az én énem titok.
Csak Mityu van.
És a többi is, az, ahogy hívják, egyezményes megállapodás kérdése. Ha nincs jelen: ő. Ha nincs a Mityuval. Ha Mityuval van – akkor te. Te vagy velem. És ti mind vagytok, ha többen vagytok Mityuval. Önmaga számára azonban Mityunak miért is kéne úgy tüntetnie fel magát, mintha egy általa ismert, mi több, vele lényegileg azonos létező lenne? Az énje, az nem ő. Az titok. Mityunak lehet, megengedem, van énje. De az énje nem én vagyok. Hanem kicsoda?
Ezt kéne megtudni.

Mintha ez nagyon is igaz volna. Szeretnék írni róla. Ki? Mityu biztosan írni akar róla. Kedve van hozzá, akár hajdan beszarni. Gusztusa támadt rá.

Nincs kedvem én lenni. Pontatlan, kevés. A más hazugsága.

Hogy féltem, hogy látnak!
Hogy olyannak látnak, amilyennek én magamat.

Mostanában azzal csúfolnak, hogy ripacs módjára, (ez a kulcsszó velem kapcsolatban, mióta megírtam, hogy írói értelemben is színésznek érzem magam), közönségesen és szégyentelenül örökké csak magammal foglalkozom, mire egy barátom azt mondta, ugyan, mit törődsz vele, minden valamirevaló írót azzal gyanúsítanak, hogy exhibicionista, de hát a dolog másképpen nem megy, a tragédia szelleme a zenéből jön. De én mindig is attól rettegtem, hogy olyannak látnak, amilyennek én magamat!
Hogy látnak.
Márpedig akkor nyilvánvaló kell legyen, hogy nem azért állok ki a színpadra, mert szépnek találom magam, hanem éppen ellenkezőleg, hogy valamiféle merész produkcióval nagylelkű bocsánatot nyerjek, más szóval, visszaszerezzem a szeretetüket, amelyet a magam részéről megvontam magamtól, mióta először láttam magam a tükörben. Vagy hol. Talán magamnak még tetszettem volna, talán még a szüleimnek is tetszettem volna, de mikor az első velem egykorú csecsemő szembejött, nyilván a bölcsődében, lehullott a szememről a hályog. Mindenekelőtt a szemét akartam kinyomni, mint ő is nekem, az ijedt kifejezést kinyomni belőle valahogy: láttam a szemében önmagamat.

Első gondolatom
ami a második természetesen, mivel az első nem reflexió volt, hanem elért a gondolat, akár egy pillangót a rovargyűjtő hálója (miután már kinyilatkoztatta magát az AZ, meg a MÁS, meg az ILYESMIK, amik még nem élmények, mert még nincs meg a visszapofázás lehetősége, legfeljebb a sikításé, de már a második, tehát az első, nem is gondolatom, hanem érzeteim egyike az volt, hogy:) ha letesznek, mármint a a szüleim, akkor meg lehet fogni. El lehet kapni. Külön vagyok.
Az nem jó.

A Kritikus is ezt akarja mind a mai napig. Letenni, hogy utána meg lehessen fogni. Meg lehet érteni. Ő meg az a típus, aki idegességében a másikat össze akarja fogdosni, noha ennél bonyolultabb a viszonya hozzám, de ezt most nem fejtem ki, minden esetre én a magam részéről nem akarom őt összefogdosni, illetve visszafogdosni, vagyis összevissza fogdosni, kvázi tüzetesen megtapasztalni, és a (neki megfelelő) helyére tenni, ezt én nem teszem meg vele, pedig lehet, hogy szeretné, de micsináljak, én nem vágyom rá, nem így mentem tönkre, örülök, ha nem kell Hozzá nyúlnom, remélem egyszer eljutok oda, hogy elmondhassam, miért nem. Mióta felnőttem, mindenesetre azt szeretném, ha engem észre sem venne az, aki nem szeret: aki nem fogad el úgy, amint vagyok. Mióta felnőttem? Mióta csak ismerem a testem. A kritikus, aki kritizálni óhajt, lényegében elviselhetetlen a számomra.
Későn ítél. Sárhúsra köp.

Ha önmagamat kitárom, védekezem.

Megtanultam a testem.
Én még emlékszem rá, a rácsos ágyban tanultam meg, unalmamban. Amikor letettek és otthagytak. Mindenkit egyszercsak ott kell hagyni. Ezt hívják öregedésnek. Néhány hónapig – talán csak kettőig –  nem mernek lényegében egyetlen pillanatra sem magunkra hagyni, még a legelején szinte szünetlen a szem-kontaktus (ocsmány prostituált kifejezés, nem véletlenül nincs meg az igéje annak, hogy anya és gyermeke időtlen időkig egymást nézi, mert akkor kéne megfoganni a szónak, amikor még a beszéd előtt vagyunk), aztán egy-egy pillanatra megtörik a varázs, homály száll közénk, árnyék takarja el a nem tudom  mit, hát hiszen ez az! Fogyatékot, döbbent hiányt érzékelünk, lassan-lassan megszokottá váló, mégis megszokhatatlan, teljességgel méltatlan elhagyatottságot… Fel kell találni a testünk.

Abban a pillanatban megöregszünk.
Vagy: én mindenesetre megöregedtem.

Fürdés után betettek az ágyba, a frissen vetett kiságyba, kiosontak az ajtón. Leoltották a villanyt. Felemeltem a lábam, mint a kezem, mind a kettőt, a magasba. A sötétben lassan kivehetővé váltak a dolgok, félhomállyá lett a szoba éje. Feldagadt a hús a tenyeremen a forró víztől, összeráncosodott. Ez itt én vagyok, vegyük úgy. Olyan ráncos lett a bőröd, mint egy vénasszonynak, mondta, mondogatta Apa elragadtatottan, ha ő fürdetett. Ő hívta fel a figyelmem az ujjaimra, olyan picik, olyan ráncosak! Súgta áhítattal. Együtt néztük, cirógattuk a tenyeremen is a ráncokat.

Ez a Hüvelykmatyi elment vadászni, ez a Mutogatós rámutatott és meglőtte, hűha, ez a nagy, Középső culák meg felkapta és hazavitte, ahol a Kis Gyűrűs várta és alázatosan megfőzte, hogy ez a legkisebb, ártatlan, incifinci Kiskoma megegye.
Beszoptam.

Az a nehéz a testben, hogy nem tud hazudni, holott hozzánk tartozik.

A testem az enyém, de nincs hatalmam felette. De még mennyire az enyém! Nem cserélhetem ki semmiképp. Tehetek vele ezt-azt, például díszíthetem, de mivel férfi vagyok (már ha férfinak érzem magam, és az élet döntő hányadában — nem mindig, de azért a legtöbbször —férfinak  érzem magam), a díszítés csak még jobban kihangsúlyozza azt, amin éppenséggel javítani szeretnék. Ha tudnék. De a testem lényegében nem változtatható. Ha elhitethetném akármikor, akárkivel, hogy például izmos vagyok, az alakom Apollóéhoz méltó — vajon nem élnék a lehetőséggel? Volna-e bennem annyi erkölcsi tartás? Ha azt lehetne kérni, önmagamtól, hogy ma estére, vagy egész öregségemre ezután szépen ívelt, sűrű szemöldök alól, és a kiugró szemöldökcsontok megnyugtató fedezékéből csillogjon elő dióbarna szemem — teljesíteném a kérésemet? Nem is érezném kérésnek? Ez a kérésem parancs lenne?

A szentpáli, még inkább az augustinusi teológia jóvátehetetlenül elrontotta a test hírét. Többet tett ennél: elpusztította még a test megbízható érzékelésének a lehetőségét is, anyaggá tette, miáltal a testünk számunkra láthatatlanná vált. Nem a testünket látjuk, róla szólva a félelmeinkről és a vágyainkról beszélünk, a szorongásainkról és az indulatainkról, a feltevéseinkről, önmagunkkal kapcsolatos rágalmainkról, előítéleteinkről. De a földről sem tudjuk pontosan, hogy micsoda. Ugyanezért. Nemrégiben egy tudós feltalálta a Kolombusz tojását, Gaiának nevezte a földet, azt merészelte állítani, hogy él, hogy tehát meg is lehet ölni, nagy valószínűséggel ma éppen ez történik, és ez a fantasztikusan merész feltételezés futótűzként terjedt el tudományos körökben. Pogány bálványnak, ha nem annak, akkor meg kísérleti egérnek nézik a földet. „Élő égitest” — ez róla az etikailag legmagasabb igényű állítás. A keresztyén egyházak még az állatról sem tudnak többet, mint hogy az is sóvárogva várja az Emberfia (gyermekeinek) megjelenését. Várja a felszabadulást.

Mi alól?

Vita van a nyelvészek és a filozófusok háza táján: az állat ő-e, vagy ez-e. Netán te. Ugye, nem volna mindegy. Tíz éve össze akartam veszni egy nagyon tekintélyes filozófussal, amiért egy tanulmánya lábjegyzetében azt állította, hogy az állat nem szenved. Mármint abban az értelemben, mint az ember, magyarázta. Majd, megelőzendő a nem egyenlők között folyó vitát, őszintén szabadkozva így szólt: az emberiség tudatában bekövetkezett változások mind inkább lehetetlenné teszik, hogy az állatról mint tárgyról szóljunk, igazam van, az állat is szenved, ha bántják, és tulajdonképpen mindegy, hogy úgy-e, mint az ember, tehát reflektáltan, vagy másként. Éreztem hangjában a lelkifurdalást, mégis homályosan úgy éreztem, valahogy kevés, amit mond. A problémához képest. A róka nem csak azért nem szabadítható fel, amiért a proletár sem.  Hanem azért, mert a különbség köztük meg Newton és a nyúl között nem ott van, ahol hisszük. Ez abból válik érthetővé, ha meggondoljuk az azonosságukat: eleven testük van. Vagy volt. Vagy lesz. A nevük könnyebben megváltozhat a Földön, mint ez a tény.

Van-e Istennek teste?

Mondtam Anyunak, híres történet volt, hogy kóstolja meg a karján a húsát. Isteni! De harapdálja, nyalogassa előbb, piciket nyaljon, finoman, aztán az orra hegyével tapasztalja meg, utána,  mint én is, mutattam, újra a nyelvével menjen rá, és kicsit a fogával, majd megint a nyelvével, és simcsi az orrával, fújjon is rá, leheljen is rá, szárítgassa, simítgassa… Kérsz, megkóstolod? — kérdeztem tőle, és nagylelkűen feléje nyújtottam a karomat az ágyból, mikor bejött s mellém guggolt, hogy megnézze, miért nem alszom. Megkóstolta. Jó, mondta elismerően. Másnap mégis elmondta apámnak, apám a nagyapámnak, nagyapám a nagynénikémnek, aki kacagva kérte, mutassam meg neki is.
Meghökkentem. Mi ebben a mulatságos?

Nem csak a szárnyainkat vesztettük el, nem csak a láthatatlanságunkat tékozoltuk el, de elhittük a Gonosznak — hogy nevezzem: a Világnak? az Államnak? a Történelemnek? a Püspök úrnak? a Kígyónak? — hogy meztelenek vagyunk. Ha nincs rajtunk ruha. Amiből nem az következik természetesen, hogy ne legyen rajtunk ruha, ha ártatlanok akarunk lenni, ez is a Püspök úr ötlete, meg a Miniszterelnöké, hanem arra mutat rá, hogy milyen olcsón vagyunk megsemmisíthetők.

Meztelennek lenni annyi, mint kevésnek lenni.

Aki meztelen, szégyellheti magát. De az is szégyellheti magát, akin van ruha, ha esetleg láthatóvá teszi a teste körvonalát. Ami test, sulykolja a civilizáció, az problematikus. Szent mivolta tenné szégyenletessé? Pio atyát szent mivolta, évtizedeken át vérző tenyere nem tette szégyenletessé, de még a pőre mészárszék vércsatornájában habzó állati — olykor emberi — vér sem szégyenletes annyira, például azok előtt, akik annak kiontására parancsot kaptak — mint a havi ciklusod kirobbanásáról tanúskodó ruhaneműd, ha netán kifújja egy szélroham a kertbe.

A távol-keletiek, általában a zsidó-görög-latin-keresztény gyökerekkel rendelkező kultúrától, vagy az iszlámtól érintetlen népek számára a testiség bűnös fogalma nem létezik. Azért nem, mivel ők nem ismerik a bűnbeesés történetét. Vagy, ha tán ismerik is, nem épült be annyira a gondolatvilágukba. Ha nem vették fel valamelyik európai (vagyis zsidó eredetű) vallást, vagy nem kerültek az iszlám hatása alá, akkor nem e titok körül forog az életük, nem lehet őket valamiféle „szentséges titokra”, illetve annak következményeire hivatkozva fékentartani, irányítani, zsarolni. Morált prédikálni, bűnt hirdetni, rendet tartani megfélemlítés által. Bonyolítja a helyzetet, hogy az euro-amerikai ember — Alaszkától Los Angelesen és Párizson át Szentpétervárig — valójában nem is tudja, hogy ez a különös zsidó történet úgy szövi át meg át a hétköznapjait, a döntéseit és a vonzalmait, hogy ő annak nincs is tudatában. De még ha tudatában lenne is, mint közülük minden százból néhány okostóbiás, az úgynevezett  művelt emberek, akkor sem tudná, hogy a „bűnbeesés” népszerű, közkézen forgó, legális: keresztény értelmezésének gyümölcse meglehetősen messze esik a szöveg fájától. Hogy milyen messze, azt, ezúttal tényleg bátran mondható, csak a Jóisten tudja.
 

Bibliográfia

KORNIS Mihály

Végre élsz
Szépirodalmi, 1980
Cserépfalvi, 1992

A félelem dicsérete
Szépirodalmi, 1989

Napkönyv
Pesti Szalon, 1994, 2004

Sóhajok hídja
Magvető, 1997

Drámák
Magvető, 1999

Pestis előtt
Novella, 2003

Színházi dolgok
Tericum, 2003

„A zsidók titkos története”
Ha minden jól megy
Balassi - Soros Alapítvány, 1994

„Nocturne 1958”
 Magyar Lettre Internationale, 2

„Civilségem története”
Beszélő, 1998. 10.

„Kádárné balladája”
Magyar Lettre Internationale, 32

„Rondó, Berlin”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Rossz álom”
Magyar Lettre Internationale, 48

„Danse macabre”
Magyar Lettre Internationale, 49

„Élők és holtak. Állatka”
Magyar Lettre Internationale, 50


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/