A múlt darabokban hever az úton, amerre haladok. Összegyűjtöm a múltat,
és megpróbálom leírni az utat, amit megtettem idáig. Inkább eltáncolnám,
ahhoz jobban értek, de most nem lehet táncolni, most beszélni kell. Most
szavak vannak, nem mozdulatok, de majd a szavak által lesznek mozdulatok
is. Ahol szavak vannak, ott valahol lennie kell egy testnek is, és egy
másik testnek is, akihez beszél. Mindig erre gondolok, ha hallom, hogy
valaki beszél, de még nem látom őt. Létezik, tudom, hogy lesz majd,
hogy látni fogom.
Ami itt következik, az egy gyűjtemény, különböző darabokból áll.
Lehetne, mondjuk, egy fotóalbumhoz hasonlítani, de azt hiszem, az nem a
legjobb hasonlat, mert ott kevés a mozgástér. Emlékek ezek is, mint az
album kockái, most megpróbálom elmondani, lehet, hogy kicsit összevissza
lesz, mert nincs gyakorlatom benne.
Az indulás, ezzel kezdem, bár már a megérkezésen is túl vagyok, szóval
az indulás tulajdonképpen alig különbözött a megérkezéstől, a megérkezés
pedig alig az emlékezéstől. De ne szaladjunk előre, hiszen épp csak elindulunk.
Hosszabb időre külföldre készülök. Most 2004 júniusa van, mikor megírom
egy hosszú látogatásom történetét.
Elindulok, azt mondják, mindenhol amerre haladok a térképen, hogy nincs
már határ Európában, és mutogatnak ide-oda, egy folyóra, láp, gát és mocsár
mindenütt, szúnyogok, amerre nézek, mutatnak az iszapra, a nádasra, egy
hegyre, a szétszakadt szögesdrótdarabra, bevezetnek egy összefirkált kaszárnyába,
és azt mondják, ez volt a határ, látod. Már nincs határ. Ami itt van, az
csak volt, ma már nem létezik. Látom a határt, és azt mondják, hogy nincs.
Nincs jelentősége. Nekem mégis van, nagyon is hogy van. El kell felejteni,
ami történt, de nem tudom elfelejteni, mert ha nem látom, akkor is itt
van előttem az egész.
[Én]
A határ persze nem szűnhet meg, tudom, hiszen az csak egy szó. Van,
hogy csak egy betű, H, vagy szögesdrót, egy darab fal, egy graffiti a falon,
felirat, jel, üzenet, vagy csak test, egy másik ember, egy idegen férfi,
mondjuk, akit nem engedek magamba, az is határ. H egyszerűen egy piros
csík a térképen, a táblán. Lehet egy hegy vagy egy folyó, de akkor is vonal
lesz belőle, írásjel. A határ benne van a szótárban. Minden szótárban benne
volt, amit felütöttem. Van sok szótáram, mert sokfelé megfordultam. Persze
van, hogy az új térképen nem ugyanazt jelölik határnak, mint a régin, áthelyezik,
de a régit elfelejtik kitörölni. Egy határt szerintem nem lehet csak úgy
eltörölni, a határ láthatatlan, mint a lélek. Mindig marad egy szó utána,
amit behatárolt. Az, hogy határ, van.
Miért nevetünk sokszor, mikor sírni kellene, mondta nekem régebben
a dédmami, mikor átmentünk Máramarosba a határon. Ők mindig sírtak, Csehszlovákiában,
Romániában és a Szovjetunióban sírtak. Gyerek voltam, nevettem, ma felnőtt
vagyok, és nem sírok, mert nincs már határ, örülök neki, hogy nincs, de
valójában szomorú vagyok, mert így eltűnt valami, amitől mami sírt.
Amikor eszembe jut ez az egész, már Teplice közelében vagyok, átkelek
a cseh-német határon, és Drezda felé veszem az irányt. Még nem sejtem,
mi vár rám. De igen, tudom mi vár rám. Mert most azt akarom leírni, ami
várt rám, utólag picit kiszínezni, hogy érthetőbb és tartósabb legyen.
Hatni akarok a történetemmel. Azt akarom, hogy másokkal ez ne történjen
meg. Nem, azt akarom, hogy minél több emberrel történjen valami hasonló.
Két dolog legyen egyszerre, amit írok, két légy egy csapásra: egyszer,
ami megtörtént és másszor, ahogy leírom, ami történt. Nem mintha a szavaktól
sokat várnék. De egy biztos, tovább élnek, mint a dolgok, mint például
egy valódi határ, ami rövidebb életű, mint a Határ.
Arról akarok írni, hogy nem tudtam átlépni máshová. A saját korlátom
nem engedett át, korlátolt vagyok. Csupa félelem él bennem attól, ami idegen,
aminek nincsenek körvonalai, ami nem jól körülhatárolható hely, oda nem
szívesen megyek. Nem szeretek utazni. Igazán majd csak akkor lesz jó, ha
újra otthon leszek. De máskülönben meg akkor lesz a legrosszabb. Majd mindjárt
kiderül, miért. Akkor kezdem. Tényleg nagyon rossz volt, ami velem történt,
nem is tudom, meg merem-e írni.
A történet helyszíne Frankfurtban, az Odera partján terül el, Slubicével
szemben. Frankfurt egy város a parton, am Ufer, mondják az ottaniak. A
német városok többsége ilyen, folyóparti monstrum, új épületekkel, kockaházakkal.
Frankfurt önmagában unalmas, de egy fontos átkelőhely a német-lengyel határon,
mert erre vezet az út azok számára, akik Varsó és Berlin között utaznak:
kamionosok, üzletemberek, kutatók, oroszok, lettek, észtek, litvánok, néha
a finnek és a mongolok is itt jönnek be Európába, ahogy az itteniek mondják.
A város kevésbé ismert, mint nyugati testvére a Majna mellett. Nincsenek
felhőkarcolói, gigászi tornyai, itt lemondanak a pénzről és a jövőről is
kicsit, bár hazudnak, mikor azt mondják, jó nekik így, lemondani. Itt Frankfurtban
nincs olyan sok, mint Frankfurtban.
A pályaudvar kihalt, a városban este hét óra után nincs egy árva lélek
sem az utcán. Frankfurtban eddig mindössze két híres ember született, Heinrich
von Kleist, ő most nem is annyira érdekes, mint a háromszoros világbajnok,
egykori DDR bokszoló, már a nevét is elfelejtettem, mint az ország nevét,
ahol született, és akiknek bokszolt. Benne bíztak egy évtizeden keresztül
az itteni lakosok, doppingolták, hogy nyerjen minél többet. Ma két múzeum
van a városban, a Kleist-múzeum és a Sport-múzeum. Egyikben sem találkoztam
senkivel. Üresek. Ha unatkoztam, múzeumba mentem az elején, a csönd miatt
mentem, meg olvasni, inni egy kávét. De aztán minden megváltozott.
A bokszoló csupa izom, ki van állítva a teste és a kesztyűje, az érmei
és a szőke hajú, szeplős NDK-s barátnői. Tulajdonképpen a teste miatt mentem
a múzeumba, úgy jobb volt olvasni, ha mögöttem volt egy plakáton a bokszoló.
Az olvasás túl szelíd dolog. A boksz olyan erőt jelentett, ami, ha nem
figyelek oda, engem is magával ragad, és verekedős leszek. A frankfurti
erő. Ma is átfut az utcákon, gyakran verekedéseket kever, és büszkeséggel
tölti el a lelkeket, ha győzelmet arat. A szeplős arc, a megrágott fül,
bizsufülbevaló, a bokszarc, a hatalmas karok, olyan volt, mint egy görög
isten. Nem, inkább mint egy görög torzó. Mégis volt Hans, most már eszembe
jutott a neve, szóval volt Hans arcában a képen valami eredendő szomorúság,
olyan, amit csak a győzelem pillanatában látni a sportolók arcán, mert
már érzik a diadal múlandóságát. Hans a város mesterséges ereje. Megszerettem
őt. Illetve egy olyan férfit szerettem meg, aki később folyton a bokszolóra
emlékeztetett.
Frankfurt az újraegyesített Németország létrejöttéig az Ostblock, vagyis
a keleti blokk része és természetesen ossik élnek benne. Mindkettő sértő,
ahogy mondják, de én végig azonosulok vele, hiszen én is a keleti blokkból
vagyok. Ettől függetlenül idegen a város. Megint a határnál vagyunk. Az
Oderturm egy újabb diadal, hogy idegennek érezzem magam itt. De nem emiatt
fogom végtelenül idegennel érezni magam, hanem valami egészen más miatt.
A város groteszk megnyújtott karja egy huszonnégy emeletes torony. Ülünk
a toronyban, és kedvesen csevegünk az autókról. Nem messze innen van, a
toronyból ellátni odáig, Eisenhüttenstadt, a német Ózd. Egy gépváros. Csupa
cső, és a csövek között vannak az utcák, és minden utcának a vaskohóval
kapcsolatos nevet adtak. A kelet oszlopa, a torony, ahol ülünk, olyan,
mint egy létra a semmibe. Azt hiszem, miatta nem lehet elfelejteni, hogy
egykor itt volt a határ. Hogy ide szorították vissza a németeket a második
világháború után.
Segítőkészek, ha rendelsz valamit. De nem szólnak hozzád, akár egy
évig sem, ha nem te kérdezel először tőlük. Valami álkérdést, mondjuk hogy
mi a véleményük az ….-ról? Tegyél úgy, hogy érdekel, toleráns vagy, és
akkor fognak szeretni, ha okosakat kérdezel, ha még politizálni is tudsz,
az nem biztos, hogy jó, de muszáj. Ha tudod, milyen a nyitott Európa, ahogy
itt mondják. De nehogy elkezdj mesélni a családodról, mert az tök unalmas.
A kommunistákról sem, mert az nekik is volt. Meg arról se beszélgess most
már velük, hogy milyen kelet-európaiként örülni valaminek, amihez semmi
közöd, amit nem érzel a magadénak, és nem is örülsz neki, mert te nem úgy
látod, és te nem tettél érte, hogy legyen, neked magától lett minden, de
nem akarod, hogy így vagy úgy legyen, mert előre látod, mi lesz.
Nahát, észrevettem, milyen hamar elfogyott az erőm ezekben a látszattevékenységekben.
Beszélgetés, meg ilyenek. Sokáig lusta keleti lány voltam nekik, mármint
az ittenieknek. Aztán elmondtam, hogy anyáim nem voltak háziasszonyok,
és hogy négyen voltunk testvérek, inkább erről meséltem, meg arról, hogy
mikor vettünk videót meg nyugati autót, mert azt könnyebb volt valahogy
mérni, mint a nagypolitikát, és hogy milyen klassz volt a német nagybátyám
kocsija, és hogy irigyeltem, és milyen jó a németeknek, mindig ezt gondoltam.
Itt vagyok, itt élek majd egy évig.
Táncolni jöttem ide, nem beszélgetni, mégis muszáj volt ezt-azt mondani,
mert észrevettem, hogy a politika az intim részletekig hatol. A nagyrészére
meg egyszerűen nem emlékszem, amiket itt mondtam ezeknek Frankfurtban.
Innen indul ki minden, keletről.
A támadás, a halál és végül a fenyegetések sora. Az elűzetés és a visszatelepítés,
a bocsánatkérés és a vétkezés. És a szökés. Ma is mintha oszlopával együtt
folyton fenyegetne a város. Pedig olyan szép és nyugodt minden, szabad
mondani, hogy az. Tulajdonképpen épp a határ miatt gondolom, hogy megtörténhetett
velem az, ami végül megtörtént. De nem gondoltam, hogy így lesz.
Amikor megérkeztem, most fordítva írom, a lengyel-német határra, egy
olyan szocialista lakótelepen kezdtem élni, mint gyerekkoromban. Mindig
a gyerekkoromban járok, ha hazaérek esténként a délutáni gyakorlat után,
és ma is, ha visszagondolok rá. Az új folyton a régire emlékeztet, úgyhogy
végül semmit sem várok, ami új lenne, csak azt, hogy a régi, mint egy rossz
másnapos hányás, folyton jöjjön fel, szorítsa el a torkom, marjon, ki akarjam
köpni, ne engedjen csak úgy kimennem az utcára, zárja el az utat, szakítsa
félbe a filmet, figyeljen rá, mit mondok, törölje el a térképről az átkelőhelyet,
hazudjon, hirtelen törjön rám, mikor mondjuk már alszom, olvassak róla
az újságban, halljam a tévében, ne engedje, hogy megszeressek egy másik
embert, ne engedjen szabadon szeretni. Hívja magát úgy, hogy egyenlőség,
az új. És legyen a fedőneve az, hogy a párt, a réginek. Legyen párt, de
ne legyen egyenlőség. Így is lett, ahogy előre megjósoltam. A régi összekeveredik
az újjal.
Olyan a lakásom, mintha a Pártban laknék. Hiába törölték el a szót,
amikor rajta van a plakáton, az utcákon, a neveken, a könyvesboltokban,
papíron van, és le lehet tollal írni. Az új, ha létrehozták, vagy ha csak
renoválták a régit, s úgy néz ki, mint az új, akkor is folyton a régire
emlékeztet. A linóleumpadló, a WC fadeszkája, a bejárati ajtó törékeny,
vacak betétei, a sötét lichthof, a lukak a konyhaajtón, a tábla, hogy szellőztetni
kell, az izzasztó nyári meleg a panelban. Mind olyan, mint régen, hiába
vakolták el.
Bepisilek, mire a nyolcadikra érek, és már áll a liftben a húgy, amikor
be akarok szállni. Behugyoztál, kérdi anyám. Olyan megvetően és gondoskodóan
egyszerre. Igen, de valaki előttem már behugyozott a liftbe, emlékszem,
mire hazaértem, mert kiment az áram. Én csak rápisiltem arra a foltra,
amit a másik tett oda. Anyám leszidott.
“Nem ismersz határt”.
“Ez határtalan.”
“Legyél határozottabb, különben semmire sem viszed.”
“Elviszlek pszichológushoz, ha nem hagyod abba a vizelést.”
Ezek a hugyos lépcsőházak ma szőnyegpadlóval vannak leburkolva. Alig
ismerni rá. A Nyugat fizette. A keletiekről többet tudtam, mint azokról,
akik fizették. Munkanélküliek, hangosak a Balatonparton, ha van munkájuk,
jól keresnek, bemennek a szedd magad akcióra, és telezabálják magukat,
miattuk írják ki, hogy minimum öt kiló barackot kell szedni, különben nem
lehet kijönni a kertből. De szép autóik voltak. Hát ilyenek voltak a keletiek.
Nyugaton, sokat utaztam arra is, mindig arról beszélnek, mennyibe kerültek
a keletiek. Nem értem, miért nem beszélnek a valóságról. Én keletnémet
leszek, ha itt maradok, biztos rólam is így beszélnek majd, hogy mennyibe
kerülök. Milyen tudatlan, és milyen okos ez a Nyugat, gondolom, mikor valaki
később megkérdezi tőlem hogy Európához tartozunk-e, vagy csak a következő
fordulóban szállunk be, ide kérdőjelet teszek, de a mondatának még nincs
vége, hozzáteszi, olyan szokatlan, gyakorolni kell nekünk az új Európát.
Európa a nem európai részét beeurópázza. A nem európai rész Európát elbalkánosítja.
Nem értem. Ugorjunk már. Eddig azt hittem, Magyarország Európában van,
de elkezdtem kételkedni, mióta szabadon utazom Európába. Ez csak egy mondat,
tudom, nem a valóság, mégis inkább a lelkembe hatol, mintha mást mondtak
volna.
Amit nagyon egybetartanak, az előbb-utóbb szétesik, mint a nagyszabású
koreográfia, ha egy táncos téveszt, tévedések sora indul el, és az egész
tönkremegy. Próbálom korrigálni, de nem jön ki szó a számon, érzem, ahogy
elváltozik az arcom, mikor be kell számolnom Európáról. Szerencsére a tánc
nem igényel ennyi beszédet. Gyakorolok az előadásra. Méghozzá sokat, ez
veszi el az időm nagy részét.
A keletnémetek, otthon még ma is így hívjuk őket, Frankfurtban használt
autóval kereskednek, átjárnak Lengyelországba dolgozni, spárgát ültetnek
a földeken, beiratkoznak az egyetemre, hogy ne unatkozzanak, a háziasszonyok
festészettel foglalkoznak. Már nincs sok tennivaló, ez hamar kiderül, mikor
megérkezem. Rendben haladnak a dolgok.
Szóval itt lakom a határon, mikor elkezdődik a történetem. Táncolni
jöttem ide, mert meghívtak. Egy évig fogok a határon táncolni. Egy magyar
táncost kerestek. Én leszek a magyar táncos a lengyel-német határon.
[Törökméz]
Ha táncolok, megváltozik körülöttem minden. Csak a testemre figyelek.
Ha magától működne, akkor volna tökéletes, de nem az. A figyelem nélkül
alig jön lendületbe. Egyszerűen még nem tudom teljesen kikapcsolni a figyelmem.
Arra figyelek, hogy az ujjaimmal ne tévesszem el a mozdulatot, párhuzamos
maradjon az ujjam a karommal, és a lábam mindig a megfelelő szöget zárja
be a kezemmel. A lábam nem tökéletes, sajnos, mert nem követi azt, amit
mondok neki.
“Olyan vagy, mint egy marionett”, mondja nekem Ozan, a török fiú, akit
nem sokkal érkezésem után ismertem meg. Pedig épp ez az, hogy nem olyan
vagyok, hogy nem tudok olyan lenni. Húz a föld.
Mintha megszűnne a gravitáció, olyan volt Ozannal megismerkedni. Ozan
és én együtt repültünk. “Néha egy mély kútba szeretnénk elmerülni, aminek
a végében van egy sötét luk, és onnan tovább egy másik luk, aminek szintén
alig látni a végét, és akkor tudjuk meg, hogy véget ért az előző lyuk,
ha már a másikban vagyunk, pedig a sötétségben semmit sem változik, csak
mi gondoljuk, hogy van egy új luk. Belefúródsz a földbe, átteszed a lábadat
a kút szélén, felemeled a karod, magasra és bemész.” Nézzük magunkat a
tükörben, Ozan és én. Behatolunk. Ozan akkor szeret, ha táncolok. Titkos
és tilos a luk, amin éjszakánként este bebújunk.
“Hogy hívnak, ki vagy Te?”, kérdezi, elmondok neki mindent magamról,
de nem önszántamból. Hanem mert folyton faggat. Szeretne mindent tudni
rólam, pedig még alig ismerjük egymást. Habzsol.
Ozan autószerelő, alacsonyabb nálam, legalább tíz centivel, van két
barátja, Dirk és Pavel, velük járja a várost. Néha Berlinben kószálnak,
beszerzik az anyagot a jövő hétre. “Tudod, fura, mert a határon elvileg
könnyebb lenne hozzájutni, a lengyelek olcsóbbak, de az gagyi, amit tőlük
kapsz, a Tränenpalast melletti elosztóhely a legjobb.” Dirk és Pavel nagyon
hadarnak, néha alig értem őket. Ozant a könnyekről kérdezem, ami az elosztóhely
nevében van. Aztán meséli, mintha megtanulta volna, török, balkáni németséggel
mondja, hogy ott búcsúztak el régen egymástól az emberek, ha átmentek a
határon. Könnyek, hm, amikor Ozant elhagyom, akkor lesznek még könnyek
a történetben.
Rágyújtunk. Nevetünk és könnyezünk, bele a világba. Ozan az autókról
mesél, meg a lengyelekről, akikkel összedolgoznak, az én autómat is szívesen
átvilágítaná, igent mondok, de nem veszem komolyan az éjszakát egy törökkel,
csak mikor másnap épphogy kikelek az ágyból és főzöm a kávét, csöngetnek
és ott áll az ajtóban, akkor veszem először komolyan, de akkor sem igazán.
“Hoztam törökmézet, bemehetek?”
Innentől fogva minden közös mozdulat kitalálható. Nem olyan, mint egy
begyakorolt tánc, sokkal könnyedebb, mert nem figyelünk rá, hogy bármilyen
legyen. Ozan olyan férfi, amilyet még sosem éreztem, olyan test, amilyet
még sosem fogtam, olyan nagy, amilyet még sosem láttam. Szenvedélyes, menthetetlen
drogos és minden este rak belém valamit. Hogy mászom ki alóla, még nem
tudom.
“A kút lényege, kezdi megint, amikor beállunk, hogy megszűnik benne
az emlékezet, mert minden belefér, ami megtörtént, és minden egyszerre
van benne. Egy kútban nincs többé különbség a jelen és a múlt között, egymással
összeférhetetlen emberek együtt élnek a kútban. Hideg van, mint a pokolban,
de meleg is van, mint a mennyországban”. Jakob kútjáról mesél, mert kérem,
hogy meséljen. Az iráni határon járunk, Mohamed és Jakob kútja közelében.
“A kurdisztáni kutak a kősivatagban már több ezer életet mentettek meg,
pedig eszük ágában sem volt. Ahelyett hogy magukba szippantanának, egyszer
csak, mikor a szomjúságtól szétpállott a szád, cserepes az ajkad, a körmöd
összetört, a fogaid kihullottak, a lábad egy rongydarab, elfogyott a hited,
már csak a múltra gondolsz, peregnek vissza az események, mint a halál
előtti pillanatokban, feladod, aztán mégiscsak ott áll egy kút. Olyan mély,
hogy senki sem látja benne vizet. De Te ihatsz. Csoda történik.”
Egyfolytában szomjas vagyok.
Az anyag kiveszi minden erőmet.
Becsavarodunk.
“Becsavarodtál, tudod? De így szeretlek. Láthatlak holnap is? Bolond
magyar lány.”
Azt hogy “tudod”, weissdu, minden fél mondata után beteszi. Beteszi
határnak, hogy tagolja, amit mond.
A versenyautókról beszélünk. Ozan autókat rak össze lopott alkatrészekből.
Újat varázsol a régiből. A sivatagról nem hallok többé. Száguldunk. Ez
lesz majd a vég, mert ha így haladunk, kirúgnak a tánckarból, felfüggesztik
a szerződésem, összeesem az előadáson, könnyes sírásban török ki a tükörteremben.
Nem bírom megemelni a lábam, fáj a hasam. És folyton szomjúság gyötör.
Két hét múlva előadás, és már alig bírok kilépni a szobámból. Elindulok
a próbára, de mindenki látja rajtam Ozant. Este jön Ozan, és tovább repülünk,
napról napra távolodunk a valóságtól. Így kellene táncolni, mint egy kútban,
a sötétben, ezzel a tudattal, akkor jobban menne, mert a mozdulatokra nem
figyelnénk, egyszerűen magától működne a tánc. A kútba képzelem magunkat,
van egy kijárata, ahova soha nem jutunk el. Eltáncolom a fényt a kút végén.
Ozan szavait iszom. Ő kezdi a mesét.
Már az első nap féltem, hogy nem fog menni másnap a tánc, figyeltem
rá, hogy féljek. Elküldöm a törököt haza, hagyjon aludni, fáradt vagyok.
De eltereli a figyelmemet. Marad, nálam marad, ott alszik, beengedem hozzám.
Törökméz.
Mintha semmi sem történt volna, másnap felkelünk, és Ozan tőlem megy
el dolgozni az autószerelő műhelybe, kék overálban érkezik haza esténként,
és a következő napokon mindig hoz valami anyagot. Anyagias török. Ozan
méz, bahlava, dönner, güzü. Megszeretem Ozant. Ozan az én törököm. Ez lesz
a vesztem, hogy lesz egy törököm, és nem ismertem benne fel a határt.
[Én]
Ki vagyok?
Egy határtalan szervezet, aki mindent kibír.
Testem határai a világom határai.
Egészséges szervezet vagyok. Hétéves koromtól sportolok. Korábban tornával
kezdtem, aztán a balettintézetbe jártam, nem voltam különösebben sikeres,
mert nagyra nőttem. Túl nagy vagyok a tánchoz. Eltanácsoltak. Kerestem
a helyem mindenfelé, voltam pincér, felszolgáló, táncos Olaszországban,
egy bárban dolgoztam, elvették az útlevelem, nevet változtattam, visszavettem
egy régi nevét a családnak, úgyhogy igazi nevem sincs, babysitter voltam
Angliában, házvezetőnő Brüsszelben, egy nyáron át egy fagylaltozóban dolgoztam
a Rajna partján. Európai vagyok. De nem az szeretnék lenni, hanem mindig
jó táncos szerettem volna lenni. Csupa kudarc az életem.
Újra táncolni kezdtem, mert megváltozott a tánc. Korszerű lettem, pedig
már lemondtam róla. Ma nem kell annyit tudni a táncról, egyszerűen táncolni
kell.
Nem vagyok jó táncos, de jó háziasszony sem lennék. Ha jól végignézek
rajtuk, tudom, a lelkem mélyén, hogy agy amatőr csapatba kerültem, akik
néha eljutnak külföldre, semmi lényeges nincs ebben, semmi különös, például
itt Brandenburgban százötven ilyen táncos testület van. Nagydarab, esetlen,
rugalmatlan, merev német, koreai, olasz nőkkel táncolok együtt, sem ők,
sem én nem tudunk táncolni. Nincs koreográfia sem, amit követnénk.
Táncolok.
Nem tudom, ki vagyok.
Valószínűleg nem leszek senki, de itt a senkiknek is jól megy.
Egy harmadosztályú táncos annyit keres, mint nálunk a legmenőbb táncosok.
De igen. Vagyok valaki. Táncos vagyok. Ez egy ismert Company, külföldön
is táncolnak, a Potsdamer Platz-on léptünk fel egyszer, meg az U-Bahn megállójában
a Reichstagnál. Megállították miattunk a forgalmat. Mindig is táncos akartam
lenni. Ehhez értek, így fejezem ki magam, táncos leszek, most már biztos.
Sok néző volt. Mind rám figyeltek, ahogy táncolok. Ismert táncos akarok
lenni. Nem az arcom miatt, a mozdulataim miatt akarok ismert lenni. A lábam
és a karom lesz ismert. Csak egy táncos vagyok. Egy kelet-európai táncos
vagyok. Egy új európai táncos vagyok. Pedig már lemondtam a táncról. Azt
hittem, svéd férjem lesz, és háziasszony lehetek. Egyszer majd egyedül
fogok táncolni. Magamat fogom eltáncolni, nem azt, hogy egy csapatban táncolok.
Egy szar táncos vagyok, na. Nem mindegy, ki vagyok, ez ma már úgyse
számít.
[Összetörök]
Ha tényleg egy törökkel vagy, menj el gyakran a nőgyógyászhoz. Mondja
egy barátnőm a telefonban. Megalázó a mondata, felvigyázó, kirekesztő.
Többet nem beszélek vele, pedig boldogan meséltem az új szerelmemről.
Nem árt vigyázni, vigyázz magadra.
Ne menj el Anatóliába.
Eladnak. Elcserélnek. Birka és kecske leszel. Még sok felesége lesz
rajtad kívül.
Inkább nyaraljatok Rostockban, elegáns szállodák vannak.
Elképzelem, ahogy Ozan az olajos kék overáljában bevezet egy elegáns
szállodába. Mindenki csupa okos tanáccsal lát el, amikor boldogan újságolom,
hogy beleszerettem egy törökbe. Ozan nem szól egy szót sem napok óta. Pedig
fogalma sincs ezekről a mondatokról, mert nem mondom el neki, milyen csúnyán
beszélnek róla a magyar emberek, pedig még nem is látták őt. Ha a nyárról
vitatkozunk, hova menjünk nyaralni, akkor beszél. Ozan minden nap vesz
valamit, egy matracot, egy gumicsónakot szombaton, hétfőn búvárszemüveget
és gumicsizmát, egy horgászbotot, berakja őket a szekrénybe, és nem szól
egy szót sem.
Egyre inkább be kell látnom, alig bírom vele. Olyan nagy volt, és most
egyszerre olyan kicsi lett. Mint egy fasz, ha már nem kellesz neki. Nem
szól, és esténként megdug, de nem szeretkezünk. Gondolom, ez keleten így
szokás. És ez nekem tetszik. Ilyen még nem volt. A mesés Kelet. Aztán bevallja,
hogy őrülten féltékeny, és nem meri megmondani, mennyire szeret, nem meri
elmondani, amit gondol. Egyik nap részegen jön haza, majd minden nap ittasan
jön haza, de egyik nap igazán részegen jön haza, úgy érkezik meg, mint
egy disznó, és megüt a török. És nem szól egy szót sem, csak üt. És én
meg nem merem megírni, hogy bánt velem, mert akkor igaza lesz azoknak,
akik óvtak a töröktől.
Így bánt velem: (…)
Ozan bocsánatot kér, és Ozan nagyon jó hozzám, elindulunk a tengerhez.
Wismar, Rostock, Warnemünde. Gyönyörű helyek. Ide megyek egy törökkel,
ezekre a polgári helyekre, és büszke vagyok magunkra, mert Ozan a legszebb
férfi, akivel valaha voltam. Ő a legnagyobb férfi. Úszunk, fürdünk, elmegyünk
egy nagy hajóval a kikötőből, a lábam csupa homok, Ozan letakarítja. Nagyon
szeretem, ahogy takarít engem. Veszünk nekem egy fürdőruhát. Mindig azt
kell felvennem, aztán esténként mindig le kell vennem, úgy, ahogy táncolok,
úgy mintha mindig ilyen szép volna együtt.
Átmegyünk Dániába, Falsterban éjszakázunk, szívunk, sose felejtem el,
Ozan sírt, mint egy nő, hogy mennyire szeret, és ne haragudjak, amiért
néha megbánt, de. A többit nem írom le, nem írhatom le, mert ha Ozan elolvassa,
hogy leírtam, megharagszik, és talán újra megüt, mint aztán annyiszor,
amikor újra otthon voltunk, és újra hétfő volt és vasárnap, és foci a tévében,
és egy új vízipipa a szájában, amit Isztambulból hoztak neki.
Nem értem a mai napig, hogyan bújhat két ellentétes erő egy emberbe,
a gonoszság és a tökéletes jóság, hogyan lehetnek ilyen egyszerű módon
együtt, hogyan férhetnek, tapadhatnak úgy össze, hogy alig tudom megkülönböztetni
őket.
De hát ez csak egy török.
Nem tudom, milyen az, ha valaki török.
Sok török van, minden török más.
Olyan minden török, mint bárki más.
Engem már magyar is ütött meg.
Nem értem a mozdulatait, egyszerűen reszketek, ha hallom, hogy a kulcsa
nyitja a zárat, reszket a zár, mert nem talál bele, ilyenkor kívülről tudom,
mi vár rám. De valahogy mégis minden másképp alakul.
Kiszámíthatatlan részeg disznó: Ozan.
Annyira szeretem, hogy nem tudok megválni tőle.
Gyűlölöm, meg akarok szabadulni tőle, de valami az utamba áll.
A szeretet áll az útban, és nincs kijárata a kútnak, csak egy sötét
örvény a szeretet.
Nem ismerem őt eléggé, és nem tudom magam beleképzelni a helyzetébe.
Gyűlölöm. Csak így egyszerűen.
Önző vagyok.
Mindig félreértem, ezért haragszik és berúg és megver.
De lehet, hogy fordítva, berúg és félreértem.
Ozan egy török fasz, akit nagyon szeretek.
Nem akarom látni többet a törököket. Behódolok.
[Megint Én következem]
Nincs rajtam kívül más, csak én. Hát ez nem megy, be kell látnom, nem
tudom elmondani, hogy volt. Amit el tudok mondani, elmondtam. Mindig kérdezik,
de hát tényleg volt egy évig egy brutális török, én mondom, hogy igen,
és minden egyes alkalommal másképp mesélem el, hogy nézett ki. Nem hiszik
el, hogy volt egy török faszim, te olyan jó vagy, te olyan szép vagy, és
csodálkoznak, hogy kerültem össze egy vademberrel.
Kirúgtak a tánccsapatból. Oda a company és az egész őrület, hogy újra
táncos leszek. Ozan nem érti az egészet. Elmegyek a kebabos barátjához
dolgozni a słubicei hídhoz. Sok a vendég, egész nap dönert zabálnak az
emberek, hét eurót kapok egy órára, az nem rossz, és nekem nem kell hazaküldenem
a pénzt, mert nincsen családom, sok a lengyel autókereskedő, teherautósofőrök,
kamionosok és a kurvák a helyi bárokból, akik mind bekapnak itt valamit.
Ha már lemosdottak, megvizsgálta a pinájukat az orvos, és felkészültek
a következő napokra, bejönnek hozzám a kurvák, kérdik, megvagyunk-e a törökkel,
én meg mondom, hogy igen, meg, de minden egyes alkalommal másképpen mondom.
Szeretem a kurvákat. Alig különböznek tőlem. Valahogy jól kijövök velük,
viccelünk, kinevetjük a pasikat, a fájdalmat, amit kapunk tőlük, nevetve
meséljük el egymásnak, ez a nevetés megnyugtat.
Jó itt a határon élni.
Ozannal egyre gyötrelmesebb. Nem enged magához közel. Pedig még mindig
szeretem. Az egyik kurva mesélte csütörtökön, úgy emlékeszem, csütörtök
volt, szóval meséli, hogy hallotta, de nem biztos, csak lehet, jobb, ha
megmondja, így tisztességes, ez a szakmája, a tisztességtelen kurvaságban
a tisztességes szókimondás, röhög, látszik a sárga műfogsora, nem nagy
dolog ez, de úgy hallotta Ozan tegnap elvitt a placcról valakit.
Nem értem. Remeg a kezem. Kezd remegni a lábam. Hallgatok. Nem baj,
gondolom, ez várható volt.
Dehogy. Nem így volt, csak rizsa az egész.
Zokogásban török ki. Egy órát vagyok a mosdóban. Mintha eddig nem így
lett volna mindig, hogy megcsaltak. Minden magyar, olasz és belga megcsalt.
Most miért csinálok úgy, mintha eddig nem ez lett volna. Miért fáj jobban,
hogy egy török megcsal. Szorítanom kellett volna, rövid pórázon tartani,
vagy, hát, gyereket szülni neki, mondja a kurva, azok nem csalnak meg.
A kurva életbe. De szar a határon élni.
[Kitörök]
“Nem igaz, nem érted, nem vol’ kurvám. Nincs nekem arra időm. Csináld
a kaját, édesem, éhes vagyok.” Ha Ozan éhes, én csinálom neki a vacsorát.
Ozant szeretem, hiszek neki.
Ozan szép és nagy. Mindenféle terveket szövöget, arról beszél, meghallgatom,
hogy hogyan alakítják át a lopott autókat a magyarokkal, a csehek és a
lengyelek is benne vannak az üzletben, és az oroszok is, aztán viszik vissza,
mintha német tulajdonosa lett volna, azt jobban szeretik hallani a vevők,
mert azok minden vasárnap mossák a kocsit, rendesen szervizelik, és nem
strapálják agyon a tengelyt a rossz utak. Ozan csaló, de jól keres, abból
fog majd házat venni nekünk a tengerparton, nem itt, Anatóliában. “Hazamegyünk.”
Mintha én is onnan jönnék, úgy beszél, többes számban, mintha nekem is
az volna a hazám. Európán túl. “Majd útközben Budapesten meglátogatjuk
a szüleidet, ne félj, az apáddal el lesz intézve a házasság”, mondja és
nevetünk. De én nem nevetek, hanem sírok, ha arra gondolok, hogy Ozan egy
kurvával aludt. Na mindegy. Szeretem őt olyannak, amilyen.
Ozan, ha tervez, akkor azt meg kell valósítani.
Nem húzom az időt vele. Titkos terv, egy betörés Berlinben, az állami
épületeket napközben könnyen ki lehet rámolni a hátsó kijáraton, rengeteg
kijárat van, és mivel állandóan költöznek a politikusok irodái, senkinek
sem tűnik fel, hogy viszed ki a bútorokat és a számítógépeket, a tévét,
a dévédét, a faxot, a telefont. Ezeket jó pénzért eladja majd a lengyeleknek.
Feltűnő, értékes dolgot soha nem lopnak, nehogy nagyobb figyelmet kapjon
az ügy, elég ciki, mondja Ozan, hogy nem őrzik rendesen ezeket az épületeket,
de ez nekik kellemetlen, ha kiderül, így nyugodtan lehet lopni.
Izgalmas napok voltak. Ozan lopott, vagyis dolgozott, én meg dolgoztam
a bódéban, és esténként alig vártam, hogy hazajöjjön. Akkor megnyugodtam.
A nyugalmat megzavarta, hogy nem csak egy kurvát szedett fel, hanem többet.
Sorra mesélték nekem, mennyit és kiket. Velem egyre kevesebbet aludt. Jól
keresett, hát kurvázott. Néhány napra New Yorkba ment, valami üzleti ügyben,
semmit sem árult el.
Elmentem az orvoshoz. Mert fájt a hasam. Belül szúrt, meg dobogott
reggel a szívem. Hánytam is. Nem értettem mi lehet.
[Végső Én]
Na. Újra itthon vagyok, itthon írok. Két hónapja nem jött meg. De már
túl vagyok rajta. Ozan elfelejtett felhívni Amerikából, ezért nem tudtam
elmondani neki, hogy megszökök. Sajnálom. Utólag sajnálom. Lelkiismeret-furdalásom
van miatta. Dehogy sajnálom. Alig vártam, hogy megszabaduljak tőle. A határon
könnyű elszökni. Szeretem, soha nem akartam elhagyni. Sok a rom, a törmelék,
csak ismerni kell az utakat, hogyan juthat ki az ember a labirintusból.
Nekem senki sem segített, néhány hetet vártam, míg kitisztulok, aztán nekifogtam
a mélyfúrásnak, kerestem a pillanatot, amikor senki sem figyel rám. Sok
ilyen pillanat van, nem volt nehéz találni egyet.
A kék overálját megsimogattam. Szeretlek Ozan, mondtam a festékes overálnak.
Gyűlöllek Ozan. A legszebb török, akit valaha láttam, Ozan. Minden
török csúnya, hangos és koszos. Szeretlek. Ha pályaudvaron élnek, lopnak,
nem szabad a szemükbe nézni, nem kapsz tőlük egyetlen tiszta tekintetet
sem, nehogy kiismerhesd őket. A törökök olyanok, mint a magyarok, meg a
románok.
Behugyoztam.
Amikor elvették a gyereket, kipakolták a hasamból, és a törmeléket
láttam a zacskóban a csipesz alatt, ahogy viszik a vödörhöz. Teljesen szétnyíltam,
engedtem, hogy kivegyék belőlem a kis Ozant. Néhány darab gyerek, ha maradt
bennem, majd magától kijön, kifolyik, mondta a nővér.
Bepisiltem a fájdalomtól, magam alá tettem, úgy hogy ne lássa senki.
Eltakartam az utcán, bő ruhákat hordtam. Már a negyedik hónap kezdődött
volna, mikor rám került a sor egy miskolci műtőben. Magas feketehajú nő,
te vagy, a táncos, hogy eltűntél, nem ismersz meg, Magdi, együtt jártunk
a gimnáziumba, igen, együtt. Na művésznő, felkelhet, készen vagyunk, kijött,
nem lesz semmi baj, néhány órát feküdj, a szervezeted majd visszaáll. De
nem kéne annyit szívni, inni, meg akkor jó lenne a tablettákat is szedni,
ha nem akarod kivetetni.
Nem tarthattam meg, végig úgy volt, hogy nem tudtam róla, nem vigyáztam
rá, így nem lehet senkit a világra hozni, van egy határ, amit nem vagyok
hajlandó átlépni. De igen, nagyon vigyáztam rá végig és szerettem. Ozan,
így hívtam magamban. Szerettem, beszéltem vele, török mesét találtam ki
neki, szép gyerek volt, Ali baba. Olyan szép, mint az apja, alacsony, erős,
fekete bőrű, tüzes szemű, hazudós, mégis nekem nagy volt, valahogy olyan
nagy lesz, amikor rá gondolok. Sokat gondolok rá, nem látom őt, de mégis
létezik, örökre élni fog bennem. Főztem neki, mostam volna, nem akartam
mást, csak az anyja lenni. Nem akartam táncolni, majd csak vele, ha felnő,
neki megmutatni, ki vagyok.
Van egy fényképem az apjáról, azt megmutatom majd neki, gondoltam.
Anya szerettem volna lenni. Hát ez a történetem.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu