Rendet tenni a saját portánk előtt, ez a mai vita választott célkiűzése.
Nemcsak az etnikai együttélés művészetéhez tartozik, hanem az emberi kapcsolatoknak is alapeleme, hogy a másik szemével is tudjuk nézni magunkat.
 Engedjék meg, hogy ezt a vizsgálódást egyes szudétanémeteket  még mindig érzékenyen érintő tényekre való hivatkozással kezdjem. A saját portánk előtti rendetlenség a csehek számára a legújabbkori történelemben bizonyos fokig már az 1918-as évvel kezdetét veszi. Nem sokkal az első világháború vége előtt valamiféle önrendelkezés mellett döntöttünk Közép-Európában, aminek előfeltétele egy önálló állam megteremtése volt, függetlenül az idegen Habsburg monarchia oszrák-magyar bécsi kormányától. Az első világháború folyamán ennek elegendő tanújelét adtuk politikailag motivált dezertálásokkal, egy önálló külföldi hadsereg önkéntes és spontán megalakításával, amelyet a Szövetségesek legálisnak ismertek el. Minden jó politikus számára nyilvánvaló kellett hogy legyen már legalább egy évvel korábban, milyen irányba mutatnak ezek a fejlemények.
 A Csehszlovák Köztársaság formálisan 1918. október 28-án jött létre. Először Csehországot, Morvaországot és Sziléziát fogta át, később csatlakozott hozzá Szlovákia és még később Kárpát-Ukrajna. Az új állam demokratikus soknemzetiségű köztársaság lett, miután politikai képviselői elvetették egyes konzervatív cseh politikusok russzofil indítványait.
 Az 1921. október 15-i népszámlálás adatai szerint a köztársaság területén 13,6 millió lakos élt; ebből 51% volt cseh, (6,8 millió), 23% német (3,1 millió), 14% szlovák (1,9 millió), a fennmaradó részt magyarok, lengyelek, ruténok, zsidók, romák és egyéb nemzetiségek tették ki. Csehszlovákia állampolgárainak nemzeti összetételére vonatkozó ilyesféle számadatok és sok más ok is olyanirányú félelmeket keltettek a csehekben, hogy ebben az új államban, amelynek ők voltak az alapítói, nem ők fognak kormányozni, hogy nem lesznek képesek a korábbi nemzeti sérelmeket (az önálló államiság és szuverenitás elvesztését) orvosolni, megőrizni az épp csak elnyert államiságot a jövőben.
 A csehszlovák állam alapkoncepciója kezdettől fogva egy olyan államiság elképzelésére támaszkodott, amelynek alapja az ún. „csehszlovák nemzet” volt, amely csehekből és szlovákokból állt. Valójában a cseh kultúra előfeltételezett fölényéről volt szó, amely bizonyos mértékig hajlandó volt a szlovákokra is tekintettel lenni. A második legnagyobb etnikai csoportot – a csehországi németeket – a demokratikus szabályok mellett nem rekeszthették ki aktívan ebből a közösségből, ugyanakkor azonban hallgatólagosan minden különösebb lelkesedés nélkül idegen elemnek, „megtűrt” csehszlovák állampolgároknak tekintették őket.
 A csehszlovák állampolgárok német részében ebből aztán az állampolgári deklasszálódás feletti személyes elkeseredettség érzése jött létre a cseh etnikummal szemben. Néhány radikalizálódott többségű németek által lakott várost kénytelen volt megszállni a cseh hadsereg az állami szuverenitás megőrzése érdekében. Kaadenben 1919-ben még fegyverhasználatra is sor került, ami évekre meghiúsította a demokratikusan választott német képviselőkkel való együttműködés lehetőségét. Az elégedetlen szudétanémeteknek ez a passzív rezisztenciája a kormányban 1926-ig tartott. El tudom képzelni, hogy az Ausztria-Magyarországon  nyelvileg uralkodó népből nemzeti, kulturális, nyelvi valamint politikai kisebbséggé válás és a társadalmi pozíció ezzel összefüggő megváltozása az új köztársaságban és ennek hierarchiájában nem tartozhatott az emocionálisan könnyen feldolgozható élmények közé. Ma már magától értetődő ténynek számít, hogy a cseh politika teljesen alábecsülte ezt a körülményt.
 A csehszlovákiai németeket a cseh politikusok szóban időről időre biztosították arról, hogy Csehszlovákia T. G. Masaryk szándékainak megfelelően előbb-utóbb közép-európai Svájccá fog alakulni. Ez azonban különféle okokból nem valósult meg.

A csehszlovákizmus mint állameszme
A csehszlovák állam alapeszméje kezdettől fogva az az elgondolás volt, hogy megteremtsenek egy „csehszlovák nemzetet” – amely mindenekelőtt cseheket és szlovákokat fogna át, akikhez a korabeli népközösségen belül idővel a többi szláv náció is csatlakozna. A németekkel és a magyarokkal nem számoltak, mert a szociológus Edvard Beneš megfogalmazása szerint azt várták, hogy ez a két nemzetiség fokozatosan asszimilálódni fog, és egybeolvad a cseh nemzettel. Ez nem történt meg.
 A cseh államnak ezt a német nézőpontból kissé naivnak tetsző elképzelését az ezzel elégedetlen szlovákok „csehszlovákizmusnak” nevezték. A csehországi németek érthető módon még kevésbé voltak ezzel megelégedve. A kaadeni eset azt bizonyítja, hogy ezt  világosan ki is mutatták: hogy az egyes etnikumok  mennyire érzik jól vagy rosszul magukat egy társadalom államrendjében, sokat elárul a társadalmi állapotokról.  A cseh politikának húsz év állt rendelkezésére, hogy megoldást találjon a szudétanémetek számos problémájára.
 Egy következő komoly probléma az volt, hogy a csehszlovák nemzet kialakulásának eszméjét politikai szempontok motiválták. A csehországi németeknek nem akarták megengedni bizonyos hatalmi pozíciók betöltését (a hivatalnoki karban, a hadsereg és a rendőrség tisztikarában). Alapjában véve ijesztően hatott az a tény, hogy a csehországi németek – a csehekhez viszonyítva – majdnem egynegyedét tették ki a lakosságnak. Csak a szlovákokkal együtt lehetett (volna) a kényszerű „csehszlovákok” száma sokszorosa a németekének. Az a szándék, hogy kiszabaduljanak a németek „öleléséből”, fokozatosan túlsúlyba került, és végül a csehszlovákizmus mint állameszme érvényesüléséhez vezetett. Így történhetett, hogy a „csehszlovák nemzetnek” ez a fogalma bekerült a Csehszlovák Köztársaság alkotmányába, ezt az alkotmányt 1920-ban fogadták el, és benne is maradt 1948-ig.
 A csehszlovákizmus volt az Első Köztársaság politikai alapelve és gyakorlata. Abból a téves meggyőződésből indult ki, hogy csehek és szlovákok tulajdonképpen egyetlen szláv nép két nyelvi réteggel, a csehvel és a szlovákkal. A legkomolyabban azt várták, hogy a jövőben tényleg sor kerül csehek és szlovákok fokozatos egybeolvadására, egy közös „csehszlovák nemzet” kialakulására.  Cseh körökben mindenesetre hallgatólagosan előfeltételezték, hogy a szlovákok olvadnak majd be a csehekbe és nem pedig fordítva. Ennek a feltételezésnek az alapja bizonyos mértékig csehek és szlovákok objektív számaránya volt (51% szemben a 23%-kal), de véleményem szerint ebbe a korabeli cseh politikai kultúra önelégültsége is belejátszott. A csehszlovákizmus eszméjét lényegében az a remény motiválta, hogy csehek és szlovákok egyetlen „csehszlovák nemzetté” egyesülve „nagyobbᔠés esetleg „jelentékenyebbé” válhatnak „a németektől körülvéve”.  Ez az állami koncepció azonban a csehszlovákiai németeknél ellenállásba ütközött, a szlovákok egy részénél is, és a jobboldal radikalizálódását váltotta ki szlovák és német részről egyaránt. A politikai megoldásra irányuló kísérletek a németek, a szlovákok, de még maguk a csehek számára is túl későn kezdődtek. Ennek a koncepciónak a hibáiért az Első Köztársaság végével és a rákövetkező években kellett bűnhődni; ezeknek a politikai hibáknak a következményei végsősoron hozzájárultak Csehszlovákia 1989 utáni széteséséhez, még ha a csehszlovákizmus már hosszú ideje nem érvényesült is olyan erőteljesen.

Német származású cseh állampolgárok ellen elkövetett túlkapások
1926-ban – két évvel a Csehszlovák Köztársaság megalapításának 10. évfordulója előtt – léptek be a német pártok képviselői a kormányba. Ez a 12. órában érkezett alkalom volt arra, hogy a csehek a szlovákokkal együtt bebizonyíthassák, hogy a németek minden vonatkozásban teljes jogú és kívánatos polgárai a Csehszlovák Köztársaságnak a hivatalnoki karban, a hadseregben, a rendőrségben és a közlekedésben (a vasútnál) is. Ez nem történt meg.
 Külső körülményként járult mindehhez a világgazdasági válság, amely mindenekelőtt az iparra és a kisiparra volt kihatással a túlnyomórészt szudétanémet lakosságú határterületeken. Azt mondhatjuk, hogy a világgazdasági válság a német etnikumot is nagyon erősen sújtotta. A cseh politika nem volt képes még reflektálni sem a növekvő nyomorra, nemhogy szociális védőhálót biztosított volna. Az ínség keltette kétségbeesés a rákövetkező események hatására nem rezignáltságba ment át, hanem radikalizálódásba. Németországban hamarosan Hitler került hatalomra, ami később befolyásolta a német polgári pártok (köztük a keresztény pártok!) összefogását Henlein szudétanémet pártjával. Csak két szudétanémet párt állt ellen ennek a nyomásnak: a szociáldemokraták és a kommunisták.

Bármilyen volt is az Első Köztársaság, bármilyen hibái voltak is, sikerült Európában a demokratikus erőkhöz tartoznia: segítségére volt a Németországból menekülő Hitler ellenes emigránsoknak. Alapításától 1938-ig demokratikus állam volt és maradt, amelyet a náci Németország a nyugati hatalmak hathatós asszisztálása mellett megsemmisített. Egy állam megsemmisítése olyan alapossággal és átgondoltsággal, ahogy azt Hitler végezte, az érintett országban az állampolgári, emberi, sőt jogi bizalom tartós megrendülését hagyja maga után, erkölcsi pusztítást és csorbult jogérzéket. A gonoszság gonoszságot szül, a tényleges pusztítás morális dezorientáltságot teremt, és a sértett igazságérzet gyakran vezet dezorientált jogérzékhez. Az igazságtalanság és jogfosztottság, amit a Reich, a Német Birodalom okozott a megrendült embereknek, akik közül sokan a legközelebbi hozzátartozóikat vesztették el, bosszúvágyat ébresztett; a bosszú pedig, mint tudjuk, áldatlan szenvedély, amelyben nem út hely az ésszerűségnek.
 Amit itt mondok, nem valami szép dolog, de ami történt, azt már nem lehet meg nem történtté tenni.  A gonoszság az egyént és az etnikumot sebezhetővé teszi, hosszan tartó nyomokat hagy hátra. A kölcsönös ellenségesség nemcsak elítélendő, de hallatlan luxus is az emberiség számára, olyasmi, amit – legalábbis reméljük –, többé nem engedhet meg magának.
 Az elűzetés, kitelepítés és egyáltalában az expatriálás minden formája a haza és a szülőföld erőszakos elvesztését jelenti, a mi körülményeink között az egész szudétanémet etnikum nemzeti kollektív bűnösséggel való megvádolása a csehek bosszújának kifejeződése volt a korábban elszenvedett sérelmekért. A bosszú egy abszurd fajtájáról volt szó, amely egyáltalán nem keresi a bűnösöket, üresen vagdalkozó bosszú volt. Minden igazságtalanságért (és a szudétanémetek kollektív elűzése kétségtelenül az volt) nem is lehet bocsánatot kérni, ahogy ez néhány állami és egyházi dokumentumban meg is történt (pl. a csehországi evangélikus és katolikus egyház részéről).

Szeretném kérni, hogy ne veszítsük szem elől, hogy a szudétanémeteknek van egy bizonyos előnyük hozzánk képest. Ők a második világháború befejezése óta intenzíven foglalkoznak a „saját” problémáikkal. Tehát több mint 45 éve többé-kevésbé intenzíven és kisebb-nagyobb megértésre találva fogalmazzák meg a beállítottságukat, bocsánatukat és követeléseiket. Mi, csehek az adott időszakban sokmindenen keresztülmentünk, de a szudétanémet problémára – néhány erre szakosodott történészt leszámítva – csak 9 évünk volt. Ráadásul e tekintetben nem igazán jól használtuk ki ezt az időt – ugye értik, hogy ez nem hasonlítható azokhoz a lehetőségekhez, amit a sors a szudétanémeteknek a háború után adott? Az előző rezsim tudatosan és hosszú távra eltorzította, meghamisította a szudétanémet problematikát, és ezzel sajnos sokszor sikerült „újraírnia” a történelmet úgy, hogy szándékosan eltekintettek a német származású cseh állampolgárok ellen elkövetett cseh nacionalista túlkapásoktól. Ma már nehéz felmérni, milyen mély nyomokat hagyott ez az emberek kultúrtörténeti emlékezetében.
 Prágától délre még 1945 május közepén  is haltak meg emberek – jóval a kapituláció, a második világháború befejezése után – csehek és németek. Ennek az oka a német csapatok dühödt ellenállása volt egy olyan időszakban, amikor a Harmadik Birodalom kapitulációja már életbe lépett, és a szövetségesek már elkezdték a háborús bűnösök ártalmatlanná tevését. Ezek az elvetemült cselekedetek nyilván nem segítették elő a kedélyek gyors megnyugtatását a háború utáni helyzetben.
 Az elnöki dekrétumok esetében bonyolult és kényes emberi, erkölcsi és jogi ügyről van szó. Ezek teljes feloldása, ahogy ezt egyes naiv politikusok és újságírók mechanikusan elvárták volna, lehetetlen és felesleges is, mivel több mint 150 dekrétumról van szó, amelyeknek csak egy része – általában csak öt dekrétumot tekintenek problematikusnak –  váltott ki jogosan negatív figyelmet.
 Van a cseheknek egy bűne – amelyről meglepő módon – nemigen esik szó, amelyet nem szeretnék említés nélkül hagyni. Azoknak a szudétanémeteknek és más németeknek a sorsára gondolok, akiknek nem kellett elmenniük – szakemberek még produktív életkorban és néhány olyan ember (messze nem minden ilyen ember), akiről tudni lehetett, hogy náciellenesek voltak. Ezeket nem űzték el, de csak a kényszermunkások jogfosztott jövője állt előttük – csak jóval később kaptak cseh állampolgárságot, de még akkor sem lettek a Csehszlovák Köztársaság egyenjogú polgárai, még évekig ki voltak téve a legkülönbözőbb hátrányoknak és igazságtalanságoknak, amelyekről mindeddig nyilvánosan még nem esett említés. Ez a tagadhatatlan cseh vétek annál durvább és szégyenletesebb, amikor a világ két táborra szakadt, és a csehországi németek hosszú időre a kettéosztott világ túszaivá váltak. Ahogy ezekkel az emberekkel bántak, azt hallgatólagosan jogosnak tekintették, a megelőző náci igazságtalansággal „indokolták”. Bizonyos fokig a cseh háború előtti politika egy része tükröződik ebben a cseh németek irányában.
 Az idő rövidsége miatt még rengeteg elsöpörnivalót hagytam a csehek portája előtt. Azt akartam megmutatni, hogy a cseh köztudat egy része meddig jutott el azoknak a bűnöknek a felismerésében, amelyek csehek és szudétanémetek között estek meg ebben az évszázadban. Együttélés és jószomszédság vár ránk, amelyből el kell tűnnie a bizalmatlanságnak, versengésnek, hogy ki kerül a másik fölébe, a kölcsönös megismerés és együttműködés terén kell versengenünk.
 A német civil lakossággal szembeni erőszak elítélése már nem olyasmi, amit a csehek kénytelenek lenyelni. Ezt elősegíti a generációktól függően egyre nagyobb időbeli távolság és közös történelmünk e fejezetének egészében csökkenő átpolitizáltsága.   (1999)

          KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu