Marcus Birro
Minden ördögi idegen

Az útlevél-ellenőrzés egy mindent elsimító dán mosollyal elintéződött, és zötyögtünk tovább, keresztül a lapos, megnyugtató Dánián. A vidék kezdetben úgy nézett ki, mint Sk?ne, de lassanként saját egyénisége lett. Jasmine-ra rájött a nevetgélhetnék, elbűvölő volt, és én átöleltem. Egy film volt ez az egész, valóságosabb a valóságosnál, Bergman volt és Bogart, és szűrő a kamerán, s emlékszem rá, hogy azt gondoltam: „Fogd fel itt és most! Ne engedd ki a kezed közül, ahogy minden más szépséget! Értsd meg, miről szól, és akkor nem lesz késő! A világért se hagyd, hogy megint túl késő legyen!”
  Vagy lehet, hogy egyáltalán nem így gondoltam.
 Az értelmem nem volt bekapcsolva, s habár a mulandó pillanat kétségkívül megérintett, mégsem volt olyan erőteljes.
 Két év elmúlhat egyetlen gyors másodperc alatt, és utólag nehéz, szinte lehetetlen tárgyilagosan beszámolni arról, ami már akkor is tény volt, de csak később nyerte el végső formáját.

Koppenhágában átszállunk. Van pár óránk, felmegyünk a felújítás alatt álló, hatalmas, galambok lepte állomásépülethez.
 Mindenütt óriási állványok, tisztítás, sikálás, javítás és kalapálás, köteleken himbálódzó és egymásnak kiabáló emberek. Elindulunk a resti felé, s ott fonott székekben megpihenünk egy korsó HOF és egy Gammeldansk gyomorkeserű társaságában. Szemben ülünk egymással. Három évvel ezelőtt, épp ezen a napon, Cobain kezébe vette a Hemingway-pipát és a halántékához illesztette. Arról beszélünk, mi hajthatta bele, és Jasmine nem érti, az élet szép, az életet élni kell, de én értem, hisz minél boldogabb vagyok, minél beljebb botorkálok az illúziók sűrűjébe, annál nyilvánvalóbban jelenik meg a frusztráció is, annál valóságosabbak és kivehetőbbek lesznek az indítékok.

Kicsit arrébb svédek ülnek egy asztalnál, de nem szeretnénk felfedni magunkat. Mi közük van hozzánk? És a bárban meggyújtják a lámpákat. Egy vonatállomáson vagyunk, törvények nélküli földön, mely nem ismer határokat; egy időtlen, szabad zóna közepén vagyunk, kívül a világon, és a kapu túloldalán a Tivoli még nem nyitott ki.
 A bejáratnál néhány csöndes madár ül a póznán.

Szárnyaló lábakon indulunk el az étteremből, és siklunk körbe a városban, amit nem ismerünk, sem ő, sem én, nem fűz minket ide semmilyen terhes emlék, s szélesebbek itt az utcák, az emberek sietnek, másképp néznek ki a közlekedési lámpák, és Európában vagyunk, mondja Jasmine és nevet. Európában pedig éppen elered az eső, és egyszerűen nem bírom megállni, hogy meg ne csókoljam hűsen ovális arcát, s bele ne temessem arcomat a hajába. A színe, mint egy finom konyak utolsó drága cseppjei. És a McDonald’s-ban sikerül bekapnunk egy-egy undorító hamburgert, azután szédelgünk tovább, keresztül a városon, és elérkezünk egy térre, ahol leülünk egy óriási teraszon, s billegő vasasztalon egyensúlyozunk az italainkkal.
 Őrülten kontinentálisnak érezzük magunkat, és Jasmine még kuncogósabbá válik, én óvatosan hátradőlök, előkotrom szénfekete napszemüvegemet. Rock’n’roll vagyok és szép, és esküszöm, Elvis se csinálná jobban.

Arra gondolok, mennyire elveszti az ember a svédségét, mikor elhagyja az országot. Mintha más emberré válna. Természetesen nem lesz más, mert valójában ilyen, mindig is ilyen volt, és Svédország az, ami nem szabad, Svédország az a hely, ahol forrasztólámpával vadásznak a kívülállásra, és borotvaéles falakkal igazítják ki a sorokat, mi meg beletörődünk. Ez megijeszt, ahogy ott ülök, és fekete műanyagjaimon át a mesterművet nézem. Arra gondolok: „A francba fogok beletörődni bármibe, bazmeg Svédország, kopj le, most itt vagyunk Európában, jóban-rosszban.”
 Svédország elmosódott vonal, egy elfeledett ország, legfeljebb néhány csepp sárga és kék vér a testemben. „Be ne dőlj”, gondolom és eltüntetem az italt, „nehogy egy légy a kilenc közül, aki bedől ennek, a fenébe is, légy te a tizedik, aki kívül mer maradni az egészen”. Néhány galamb morzsát koldul az asztalunknál, de nincs morzsánk, úgyhogy hamarosan eltotyognak onnét, fejük megállás nélkül csipeget. Kíváncsi vagyok, volt-e valaha valamelyikük Velencében, a galambok terén, a Piazza San Marcón. Felfoghatatlan, hogy éppen úton vagyok oda.

Felállunk, fizetünk, és visszamegyünk az állomásra, s egy kis ideig tartó tétovázás után megtaláljuk a nyolcas vágányt, ahonnan müncheni vonatnunk indul.
 Megleljük a kupénkat, nagy örömünkre egyedül leszünk benne, de nem ágyazunk meg, hanem csak ülünk egymással szemben, és megpróbáljuk egyszerre megérteni az úton levés különösségét és magától értetődő természetességét.

Mintha maga az utazás keltene életre korábban elrejtett szellemeket, azok körbe utaznak bennünk, lehúzzuk az ablakot, és belélegezzük a langyos szelet, és Jasmine kihajol az ablakon, amennyire csak bír, és én félni kezdek, most először, mióta elhagytuk Svédországot, és hevesen berántom őt. Egy rövid másodpercig úgy néz rám, mint egy rossz szándékú idegenre, elmagyarázom, hogy megijedtem, hogy telefonpóznák és fák hajolnak le a vasúti töltésre, becsukja az ablakot, és az alkonyat szétteríti nedves kesztyűjét Dánia felett. És nem sokkal később megérkezünk Rödbybe. Leginkább Gdanskra vagy valamilyen más kelet-európai városra emlékeztet; szürke, a szürkénél is szürkébb, de hát színekre vagyunk lefordítva. Az olajtartályokat hatalmas erőműveknek nézhetné az ember, ahogy ott állnak és fenyegetőznek a kikötőben. Lassan begurulunk a komp gyomrába. Ez a hajó nagyobb. Kiszállunk a vonatkocsiból, fel a keskeny lépcsőkön és át a sziszegő, sűrített levegős ajtókon, olaj- és kalandszag érződik, és rögtön kinyomozzuk, hogy a vészkijáratok hol helyezkednek el, elolvassuk, hogy működnek a mentőcsónakok, és egy keskeny, filcszőnyeggel borított lépcsőn lejutunk egy emelettel lejjebb a BÁR 2000-be. Egy gondolattal adózunk az Estonia áldozatainak és hozzátartozóiknak, s reménykedünk, hogy még mindig nem rajtunk a sor, hogy a természeti törvények még ez egyszer irányíthatóak maradnak, és biztonságosan, sértetlenül átvezetnek minket a túlsó partra.
 Furcsa állat az ember.

Iszom egy Steinlagert, Jasmine kedvet kap egy Sourra és rám. Behúz magával a női vécébe, bezárjuk az egyik ajtót, és eljuttatjuk egymást a holdra. Én a vécéfedőn ülök, ő rajtam.
 Hidegvízzel öblítem le az arcomat, megtörülközöm egy RÖDBY-PUTTGARDEN feliratú papírtörülközőben, és rámosolygok a tükörben szemtelenül boldognak látszó férfira.
 Örülünk neki, hogy mire visszaérünk és leülünk a bárban, már leszállt a sötétség, és nem kell látnunk, hogyan forognak maguk körül a halott olajtartályok a sűrűsödő ködben; és hamarosan elhagyja a komp a szárazföldet, hangtalanul és hűvösen siklik a sötét, hártyaszerű vízen. Abban a pillanatban tényleg szó szerint kevesebb, mint egy hajszálnyi választ el minket a haláltól.
 Megannyi tonna a súlytalan víz hátán.
 Kénytelen vagyok még egy sört inni, hogy megnyugtassam az idegeimet.
 Közvetlenül mögöttünk egy másik asztalnál svéd kamionsofőrök ülnek elnyűtt farmernadrágban, széldzsekiben, ápolatlan szakállal.
  Kávét isznak, és maszatos műanyagból kihajtogatott sajtos szendvicset esznek hozzá.
 A vérükben van az utazás. Ezzel élnek.
 Nekik ez csak még egy műszakkal, egy transzporttal több; még egy éjszaka távol az otthontól.
 Itt vesztegelnek az utazás kellős közepén.

Hátat fordítok nekik, iszom tovább a sörömet, s már sikerül eléggé lerészegednünk, amikor meghalljuk egy női hang német parancsszavát. Megborzongok, s még szerencse, hogy Jasmine időben felfogja, itt az idő ismét lemenni a vonathoz. Tehát átkacskaringózunk a komp belsején, letáncolunk egy ötven centiméter széles lépcsőn, és megnyomunk egy nagy, kerek gombot, ami a sűrített levegő segítségével kinyitja a fedélzetre nyíló ajtót. Itt még közelebb vagyunk a vízhez, élethez, halálhoz. Lesietünk a kocsinkba, bezárjuk a fülke ajtaját, és elhúzom függönyt. Ismét magunk vagyunk.

Lassan zörömbölünk ki a kompból, csodálatos érzés újra a szárazföldön lenni, még akkor is, ha német.
 Rögtön ott teremnek a zöldruhás határőrök, szinte kinéznek minket; meresztik a szemüket az útleveleinkre, a táskáinkra, anélkül hogy kinyitnák őket, és úgy érezzük magunkat, mintha zsidók lennénk: vonat, németek, egyenruhák. Az egész rohadtul kellemetlen.
 Egy majdnem láthatatlan, szürke férfi lép be, előtte udvariasan kopog. Elkéri az útleveleinket, s némi hezitálás után átadom neki az enyémet.

Az idegen emberek megijesztenek.

Mind a hat fekvőhelyen megágyazunk, hogy megadjuk a módját, és bereteszeljük az ajtót, mielőtt levetkőznénk; lefekszünk, szorosan egymás mellé bújva, az egyik alsó fekhelyre.
 Jasmine azonnal elalszik, biztonságban érzi magát.

Ébren fekszem egy ideig, és hallom, hogyan ver a vonat szíve a sínek felett, de hamarosan én is elalszom, s csak ketten vagyunk az egész világon, miközben az észak-német szörny szorosabbra húzza a farkát maga körül, és nyugtalanul szendereg odakint, az ablak túloldalán.

Éjszaka a vonat erőteljes fékezésére ébredek.
 Felemelem a fejemet, óvatosan félrehajtom a függönyt, hogy fel ne ébresszem Jasmine-t, aki nyugodtan alszik, s úgy tűnik, nem hallotta meg a vonat hangos sikolyát. Látom a táblát, ami elárulja, hogy Nürnbergben vagyunk. Gyorsan visszafekszem, arcomat és meghatározhatatlan vétkemet Jasmine kibontott hajába rejtem.
 Olyan nyugodtan alszunk ezután, mint két kisgyerek. Megérkezünk Münchenbe, ahol visszakapjuk az útleveleinket a kalauztól, aki furcsamód egy egyenruhás, de barátságos németnek tűnik, leszállunk, és táskáinkkal beballagunk az állomásépületbe. Más itt a levegő, érzem, most érzem igazából először, hogy úton vagyok, s hogy ez az egész nem egy csodálatos álom, mely bármikor véget érhet, ha felébredek.
  Már nem vagyunk észak-európaiak, mások vagyunk, részei ennek a törvény nélküli földnek, ugyanolyan valóságosak, mint mindenki más, aki poggyászával robog hazafelé vagy épp el a messzeségbe, ismeretlen vidéken vagy áldott hazai tájakon keresztül.
 Csomagjainkat és nyugtalan örömünket becipeljük München szívébe, körülöttünk nő a németekre nem jellemző zűrzavar, vonatok érkeznek és indulnak, győzelmi tűz lobban az utazókban. Második lelkünkként ég és szikrázik bennünk ez a tűz, mialatt két nagy elektronikus kijelzőtábla az óraütéseket és a vonatok neveit hirdeti.

Kinyomozzuk, hogy Veronába menő vonatunk a tizenegyedik vágányról indul, elzárjuk táskáinkat, kék Salomon bőröndömet és Jasmine gesztenyeszínű hátizsákját, egy-egy sárga csomagmegőrző szekrénybe, és a kávézónál beállunk a perverzen tökéletes sorba. Két bagettet veszünk igazi német knackwursttal, s mindezt tűzforró, cukor nélküli kávéval öblítjük le egy háromszögletű asztalnál ülve.
 Magunkba merülve pihenünk néhány percet, korán reggel van, ilyenkor a lélek még alszik.
 Jasmine elmegy a női vécébe, és én emlékeztetem magamat arra, hogy kabátot kell cserélnem, mielőtt felszállunk a vonatra. Münchenben már melegebb az idő, és semmi kedvem végigizzadni fél Európát.
 Jasmine visszajön, nem vonzza a férfitekinteteket, és megkérdezi, hogy néz ki, látszik-e a másnaposság.
 – Dehogy – felelem az igazságnak megfelelően – ragyogóan nézel ki!
 Nekem már a vonaton sikerült rendbe szednem magamat. Ez nálam az arcom jéghideg vízben való leöblítését jelenti, valamint egy gyors perc alatt letudott fogmosást; úgy érzem, elég jó formában vagyok.
 Még minden benyomás bontatlanul, összetekerve, csalogatóan hever, és esélyt sem ad annak kifürkészésére, milyen állapotban is vagyok tulajdonképpen.
  A szív tudásához először akkor férünk hozzá, mikor már mindennek vége, mikor többé nem térhetünk vissza azokhoz a napokhoz, melyeket a szív csak utólag tesz megérthetővé.
 Még megfoghatatlan volt az érzés, túl erőteljes volt a most, eluralkodtak benne az apró, lényegtelen részletek, a forró kávé növesztette apró hólyagok a nyelven, a kabátcsere gondolata, az elektromos kijelző órája, Jasmine kérdése; mindez útjában állt a teljes megértésének, és megakadályozott abban, hogy behatoljak a fennálló állapotba, mely egyszerre tűnt illékonynak és életbevágóan fontosnak.
 Elhozzuk a táskáinkat, és amíg Jasmine márkát vált, kinyitom a bőröndöt, és előbányászom gondosan összehajtogatott, diszkrét fehércsíkos Boss zakómat, kibújok a bőrkabátból, amit sikerül összegyűrni és bedugni a bőröndbe. Aztán felveszem a Bossomat, összecsukom a táskát, orromra illesztem fekete műanyaglencséimet, és azt kívánom, bárcsak dohányos lennék, egy cigaretta tökéletessé tehetné a képet. Beletúrok a hajamba, és leülök a padra a tizenegyes vágány mellett, várom Jasmine-t, aki hamarosan visszajön, és az istennek sem fogom fel, hogy ő az enyém, hogy velem van, hogy nem fog elmenni mellettem anélkül, hogy rám nézne, és nem veszi az útját a tizenkettes vágány felé, hogy elutazzon máshová, másvalakivel.
 Teljesen képtelennek tűnik minden.
 Ha az ember hosszú idő alatt, talán egész életén keresztül hozzászoktatta magát, vagy inkább: rákényszerült, hogy boldogság nélkül éljen, akkor nem is vadászik rá, mivel az természete szerint olyan felfoghatatlannak és elérhetetlennek tetszik.
  Ezért vagyunk képtelenek bánni vele, ha hirtelen mégis ránkszakad. S mivel valami betegeset és idegent hoz az életünkbe, mint egy beteg veséjű szervezetbe, amelyik nem tudja befogadni az egészséges, de ismeretlen vesét, ellökjük magunktól a boldogságot.
 Jasmine mellém ül.
 Ilyen egyszerűen történnek a csodák.

Bent áll a vonat, úgyhogy felszállunk, és utazunk tovább. Messzire megyünk együtt, segítek neki vinni a táskát, megtaláljuk a helyünket az ablak mellett, ültünkben egy kis lehajtható asztalt fogunk közre. A táskákat felrakjuk a kalaptartóra, kis idő múlva mozgásba lendül a vonat, és kigurulunk Münchenből. És az ebédnél lehúzom az aranypapírt egy Sort Guldról, amit még a puttgardeni kompon vettem. Nagyokat kortyolok belőle.
 Jasmine előveszi táskájából a vázlatfüzetét, kabátjából vaskos tolltartóját, és elmerül saját kis világában. Hálás vagyok ezért.
 Áldozatot hozni és könyörögni sem kell, hogy kis ideig átélhessem a szükséges magányt Jasmine társaságában.
 Puhán visszahúzódik, nem engedi, hogy környezete karmaival hozzáérhessen.
 Hamarosan útitársak csatlakoznak hozzánk, egy anya és a lánya.
 Minden kétséget kizáróan olaszok, az idős nő szürke filcszoknyát visel és szorosan gombolt, azúrkék kötött kardigánt, a visszértágulatok térképet rajzolnak a lábikrájára.
 Haját kis csomóban fogta össze a fején, és a lány, aki azt a hűvös, távolságtartó magatartást veszi fel, amely az anyjuk társaságában ellenséges országon átutazó szép, déli lányok ismertetőjegye, úgy néz rám és Jasmine-ra, mintha egy idegen bolygóról pottyantunk volna ide.
 A mama időről időre zord pillantásokat vet lányára. Szeretne megbizonyosodni afelől, hogy a lány nem néz rám többször az elkerülhetetlennél, ha már úgy kell szemben ülnünk egymással, hogy lábunk akár össze is érhet.
 A lány tekintete éber és intelligens, nem is annyira hűvös, amikor mindennek ellenére egy-két pillantásra méltat. Ülök a sörömmel, napszemüvegben, mint egy szélfútta rocksztár. Hamarosan leveszem a fekete műanyagot a szememről. Zavart vagyok, mint egy bumfordi észak-európai barom, akinek fogalma sincs, hogy kell viselkednie, ha tocsogó kacsaúszatóján kívül találja magát; aki azt hiszi, hogy Európa a garzonja küszöbénél véget ér, és Svédország a világ közepe, s akinek barlanglakó ősei vaskos csontokkal verték agyon egymást, miközben a rómaiak megépítették első melegvizes fürdőiket.
 Svédország megszűnt létezni, gyorsan elfogyasztottam a sört, és elhatároztam, hogy nem iszom többet.
 Kis idő múlva az anya beszélgetni kezd lányával, hogy elvonja figyelmét az ablaknál ülő ősemberről. Megértem, és jobban tisztelem őket, mint hinnék. Megkérdezem Jasmine-t, kér-e egy sört, de nem kér, és folytatja a rajzolást. Az idegen lány olvas, könyve rózsaszín borítóján kicsi fehér medvék táncolnak, és a mamája egyre nehezebben tartja magát ébren. Minden alkalommal egyre hosszabb ideig tart, hogy maradék akaraterejével nyitva tartsa a szemét, és visszanyerje pillantása korábbi szúrósságát. Végül nem bírja tovább, szeme lecsukódik, feje a mellére bukik. A lány anyjára néz, de semmi sem utal arra, hogy fel szeretné ébreszteni, inkább a mellette ülő Jasmine-t figyeli, és szeretné megfejteni, esetleg meg is érteni, kivel van dolga.
 Egy szépséges nyelv él az őzikeszemek mögött. Olvas bennünk, s mi azt hisszük, nem ért minket, mert más nyelvet beszélünk. De ha álomban vagy szerelemben találkoztunk volna, az enyémben vagy az övében, megértenénk egymást.
 Kölcsönösen, felesleges szavak nélkül.

Elhagyjuk Németországot és bedübörgünk Ausztriába.
 Waltheimland.
 Wienerland.
 Mozart Ausztriája egy a szlalom síeléssel és Franz Klammerrel, aki minden vasárnap délelőtt ott siklott a lejtőn, amikor az ember arra várt, hogy Stenmark végre felbukkanjon a képernyőn.
 Jasmine elrakja a tollakat és a vázlatfüzetet.
 – Szeretek vonaton dolgozni, mondja, rákönyököl a köztünk függő asztalkára, a képek nem kerülő úton járnak.
 – Örülök, hogy elhagytuk Németországot – mondom, miközben Jasmine előszedi miniüvegeit, és lecsavarja egy mikroszkopikus méretű Amaretto kupakját. A szájához illeszti az üveget, és mellette a lány a szeme sarkából nézi. Pontosan két kis korty, nem több, ennyi fér a kis üvegekbe. Bejön két egyenruhás alak, lepecsételt, színes fényképeinket akarják látni. Miközben waltheimi barátaink morcosan bámulják az útleveleket, befurakodik a fülkébe két kábítószerkereső kutya is, szimatolnak, és összekennek minket nyálas pofájukkal, és az idős hölgy arra ébred, hogy az egyik kutya már a szoknyája alatt kutakodik. A ronda állatok egymásba ütköznek kifelé menet, és Jasmine nevetni kezd. Az egyik hivatalnok hátrafordul, és Jasmine-ra mered, mielőtt egy csattanással becsukná a fülkeajtót.
 Felettünk az Alpok.
 Az emberek ablaktól ablakig rohangásznak a fülkék és a folyosó között, hogy el ne szalasszanak valamit. Ó-znak és kiabálnak. Unokatestvérek, nagybácsik, hites urak, Szűz Mária, angyalok és Isten után kiáltanak. A látvány tényleg gyönyörű.
 Mint egy végtelen, színes mesében, a gleccserbe mártott hegyek szomját oltják a vékony felhőtömegnek, a hegyi lejtőkön gurulni látszó házak falvakká sűrűsödnek össze lent a hegy lábánál, és védelmet adón bújnak egymáshoz a tornyával az égnek ujjatmutató templom körül.
 A patakok és vízesések elnyújtják csillogó, egészséges testüket a fájdalmasan szép tájban, s én, mint mindenki más, orromat az ablaküveghez nyomom, mutogatok és integetek, mint egy gyerek, hogy befogadjam, és nem utolsósorban felfogjam mindazt a hallatlan szépséget, ami hitvány érzékszerveimet elárasztja.
 Jasmine leveszi a hátizsákot, előbányássza a füzetet, és elkészít néhány gyors vázlatot, és Itália-anya és lánya most először jólesően néznek ránk, és a vonat óvatosan hasít keresztül ezen az álombéli tájon. Aztán elszédülünk, mikor hirtelen nagyot kanyarodik, és az oldalára dől, s a tekintet, meg a szív egyenesen lebucskázik egy völgyszorosba.
 – Nem lehet igaz – szól Jasmine.
 Egy hídon megyünk át, egy hatalmas zuhatag felett. Ezüst és smaragd szikrákat szór a víz.
 – Tudnék itt élni – mondom.
 – Ausztriában?
 – Itt. A vonaton. A vonaton, Jasmine.

A Brenner-hágónál megint útlevél ellenőrzés.
 Ez alkalommal nyugis olasz határőrök hajtják végre, nyakukra tolt sapkával siklanak tova a kocsikban. Röhögnek, és csak mérsékelt érdeklődést mutatnak személyazonosító irataink iránt. Azután a peronon állnak, cigarettáznak, és tovább intik a vonatot, mintha egy idegesítő légytől akarnának minél hamarabb megszabadulni.
 Olaszországban vagyunk, az ezeréves birodalomban. Anya és lánya újra otthon. Látszik rajtuk. Egy lágy vonás jelenik meg az arcukon, a hazaérkezésé.
  Keresztülutazunk Bolzanón és Trentón. Trentóban leszáll a szépséges lány és a mamája, és be kell vallanom, hogy belém nyilall a hiányuk. A peronon tizenkét-tizenhárom ember találkozik össze, egyikőjükön széles karimájú kalap, kasza a kezében, a nők sálat viselnek, és frissen sült kenyeret visznek. Ölelkezés, puszilkodás, jelenet 1900-ból. Meghatódom. Jelentéktelennek, szánalmasnak és elveszettnek érzem magamat, és hosszú másodpercekbe telik lecsitítani a vágyat, hogy ki ne szálljak a vonatból, és meg ne öleljem mindannyiukat.
 Nem értem miért, de szeretem őket.

Felhők között szalad előre a nap, s amikor Veronában kiszállunk, ott áll a szurkoló csapat, és a padovai vonatra vár.
 B csoportos mérkőzést játszanak idegenben. A Verona kék-sárga zászlaja libeg a könnyű szélben, és Jasmine, aki annyira ért a focihoz, mint én a nőkhöz, megkérdezi, hogy valamilyen olasz-svéd tartományról van-e szó.
 A szurkolók énekelnek és zászlókat, sálakat, kendőket lengetnek. Aztán bezuhannak lefoglalt kocsijukba. Mi is azon a vonaton utazunk Velencébe, de néhány kocsival arrébb. Padovába érve az egész vidám Tifosis-társaság kizúdul a vonatból. A városban ünnepelnek, és a villámlátogatásra érkező nap lassan visszasüllyed a szürkén csillámló párába.
 Odakint elrohan mellettünk a haptákban álló Németországtól annyira különböző, gyönyörű táj.
 Szép olajfák, szőlőbe öltözött domboldalak, örvénylő föld, lassan köröző, minden fűcsomót megmozgató vörös traktorok, fehérre meszelt villák, mandulaszínű kétszintes házak, és a közöttük kifeszített ruhaszárító kötelek. Itt-ott felbukkan egy Agip benzinkút a jellegzetes tűzokádó oroszlánnal, időnként Alfa Romeo gyár tornyosul a zöld-fehér-piros zászlók mögött, a bárok előtt műanyag fonott székekben kalapos öregurak ülnek lenvászonba öltözve, és caff? lungo con grappát isznak. Velük átellenben gyerekek rúgják a labdát, és a piazzán, a Júdásfa alatt, a szökőkút szomszédságában fiatalok ülnek kismotorjaikon, és terveket szövögetnek estére. A lányok csoportokban járkálnak, titkokat sugdosnak egymásnak az úton. Aztán megint szőlővesszők jönnek, egész völgyek venyigébe öltözve, s egy kanyar meg egy focipálya után jobbra: kukoricaföld. A kukorica meghajol a szélben.
 Ilyen, amikor hazaérkezel.

                       Péteri Vanda fordítása


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/