Hogy él az ember, ha kanak Németországban? - így tettem fel a kérdést magamnak és másoknak. Kanak: ez olyan címke, amely több mint 30 év török bevándorlás-történet után nemcsak csúfnév, de olyan név is, amit a második és főként a harmadik generációs „vendégmunkásgyerekek” büszke daccal viselnek.
 Azzal kezdődött, hogy az időleges „vendégmunka” elképzelése Németországban nem bizonyult kivihetőnek: „vendégmunkásgyerekek” születtek, „második generációs bevándorlók”, „kanakok” első nemzedéke. Németországban nőttek fel, itt jártak iskolába. Az iskolában németül beszéltek, otthon törökül. Szűk, ócska sufnikban és hideg házakban laktak, ahol csöpögött a víz a tetőről, és repedeztek a falak. Az anyák egész nap ott álltak a konyhában, és belerokkantak. Az apáknak meggörnyedt a háta, gyomorfekélyt kaptak, és gyakrabban vették elő a nádpálcát. A lányokat arra a hagyományos szerepükre nevelték, hogy feleség legyen belőlük. Meghatározó tapasztalataikat azonban a szülői házon kívül szerzik.
 Az utcán, a szupermarketben, a diszkóban a követelőzésről folyik a szó, a megtelt csónakról és a türelem selyemfonaláról. Az osztályterem elhallgat, ha a „Kümmel”, a török csajok belépnek. Az élénk gyerekeket problematikus eseteknek nyilvánítják, és a speciális (kisegítő) iskolákba kerülnek. A németek megpróbálnak ravaszkodni a bajban.  Tanulmányokra adnak megbízást, statisztikákat állítanak elő, a migráció-kutatás meghozza a gyümölcsét: arról az ambivalenciáról beszélnek, ami a két kultúrában való élés velejárója, nemzedéki konfliktusról a török családon belül, és végül az integrálódni akarás hiányáról. A választójog, a kettős állampolgárság, stb. még csak nem is foglalkoztatja a nyilvánosságot.
 Ebbe a klímába születik bele a második kanak-nemzedék. Távol áll tőle, akárcsak a németek nagy részétől, hogy Törökországnak nagyobb figyelmet szenteljen, mint bármelyik másik országnak, ahol nyaralni lehet. Átéli, hogy az idős és kimerült vendégmunkások összepakolják a bőröndjeiket. Sokan vannak a törökök között, akik élnek a hazatérési segély-törvény nyújtotta lehetőséggel, és azzal a megnyugvással térnek vissza a hazájukba, hogy még az életükben beteljesül minden álmuk. A gyerekeket kiszakítják az ismerős környezetből, és apjuk, anyjuk hazájában kényszerasszimilációnak vetik alá. Jó néhány gyerek öngyilkosságot követ el, sokan tartós pszichoszomatikus betegségbe esnek.  A török falvakban és városokban ellenségesen fogadják a „németországiakat”.
 Akik maradnak, tudnak erről, tudják, hogy nem térhetnek vissza. A barátságtalanná, olykor egyenesen fenyegetővé váló Németországra a török szülők a tradícióhoz való feltétlen ragaszkodás megkövetelésével reagálnak, a vendégmunkás-erkölcs vállalásával a gettókban. Egyesek újra felfedezik maguknak a vallást. A lehetséges asszimiláció megfullad a német paragrafusok szorításában. A csoport végérvényes felbomlásához vezető út, amely csoport soha nem volt egy homogén „etnikum”, ki van kövezve. Öntudatos egyénként a kanak szinte csak az útlevélképeken látható. Azzal az érzéssel él, hogy alacsonyabb rendű, hogy rossz úton jár, hogy lejtőre kerül. Némelyik beteg egzotikumként vonul a zárt osztályra: impotencia mint tudatos öncsonkítás, depresszió, skizofrénia. A kint maradók a divatos beszédmódok legújabb formájának vannak kitéve: a multikulturalitásról szóló mesének.
 A kanak ebben az esetben ragyogó példánynak számít az etnikumok nagy állatkertjében, lehet résztvevően figyelni és ámulni rajta. „Türkensprecher” (törökül beszélők) - színes kísérőprogramokat csinálnak a multikulti állatkert látogatóinak, és a kebabos bódét a körülkerített andokbeli zenei pavilon mellett helyezik el.
 A könnyfakasztó, törleszkedő és hivatalosan támogatott „vendégmunkás-irodalom” a 70-es évek végétől kezdve terjeszti a legendát Aliról, a „szegény, de jószívű törökről”, amely az áldozat szerepében merevíti ki a kanakot. A „jobb németeket” meghatják ezek az ömlengések, mert elolvadnak a hamis autenticitástól, hiszen az „tükröt tart nekik”, és ünnepelnek minden nyelvi hibát, mint „anyanyelvük” költői gazdagítását. A török „az érzés”, a slampos nosztalgia és egy gyanús egzotikus varázs foglalatává válik. A külföldiekkel foglalkozó hivatalokban dolgozó németek örülnek, hogy az ABM és a BSHG19 révén álláshoz jutottak, és ott kontárkodnak az egykori szellemi munkások félműveltségével. De ha meg kell nevezni a klientúrájukat, már zavarba jönnek: „vendégmunkás-gyerek”, „külföldi polgártárs” vagy éppenséggel „török”? A nép ajkán ez könnyebben megy: „Kümmel”-t és „Kanaké”-t emlegetnek.
 A kanaknak szokásokat és rítusokat tulajdonítanak, mint a Fekete Péternek. Kívülről nézve csak lumpen elemek formátlan tömegének látszanak, akiket külsőségekről és „sajátos tulajdonságokról” vélnek felismerni. Még ha végérvényes döntésre kényszerítik őket, a kanakok akkor nem igyekeznek kulturálisan gyökeret verni. Nem akarnak sem az identitások szupermarketjében válogatni, sem a hazájukból elüldözöttek egalitárius nyájában elvegyülni. Megvan a saját belső karakterük és határozott elképzeléseik az önrendelkezésről. Az övék az igazi X generáció, amelyiktől meg lett tagadva az individuáció és az ontogenezis.
 Már régóta kialakítottak egy underground-kódexet, és a saját zsargonjukat beszélik: a „Kanak-Sprak”-ot, egyfajta kreol vagy keveréknyelvet, német argót titkos kódokkal és jelekkel. Beszédjük a rap szabad stílusú litániájával rokon, itt is, ott is valamifajta pózból beszélnek. Egészen privát látásmódot fejeznek ki ezekkel a szavakkal. A kanak szavainak ereje nehezen kipréselt, rövid lélegzetű, hibrid hadovában jut kifejezésre, pont és vessző nélkül, önkényes szünetekkel és improvizált fordulatokkal. A kanak az anyanyelvét hibásan beszéli, az „alemanisch” is csak redukáltan megy neki. Szókincse is „elszlengesített” kifejezésekből és beszédfordulatokból tevődik össze, amelyek úgy a két nyelv egyikében sem fordulnak elő. Rögtönzött képeiben és hasonlataiban a török irodalmi nyelvtől az anatóliai falvak dialektusainak argójáig mindenhonnan kölcsönöz. Szabad előadását arcjátékkal és gesztusokkal kíséri.
 Mivel a kanak kölykök kint játszanak az utcán, egy állandóan továbbfejlődő szimbolikus zsargont beszélnek, amelyet sokszor díszes keleti nyelvnek hisznek, tévesen. Az én átköltésem el akarta kerülni ezt a csapdát. Ezért a német fordításban csak a „testvér” megszólítás szerepel, nem pedig a gözüm (szemem), gözümün nuru (szemem fénye), és ehhez hasonlók. A kanak azt mondja szó szerinti fordításban: „A gyűlölet keze szívesen osztogat, de sok csontja el is törik”, amin azt érti, hogy „Akit a gyűlölet tölt el, erőszakhoz folyamodik, tekintet nélkül a következményekre”.  A kanak azt mondja, „Isten megdug minden sánta gyereket”, és arra gondol, hogy „Ha jutni akarsz valamire, magadnak kell kézbe venni a sorsodat”.  Ezt az átírásnál éppúgy tekintetbe kellett venni, mint azt a tényt, hogy a kanak nem olyan, mint egy jó családból való úri csemete, aki szeret négybetűs szavakkal dobálózni, és sörösdobozzal a kezében egy áruház előtt próbál sarokba szorítani.
 A könyvemben szereplő lejegyzések másfél év leforgása alatt készültek - a „miliőben”, férfiak körében végzett „felderítő” kutatások eredményei. A kanak-gettó színterein a nyilvános életben főként a férfi vesz részt, a nőnek értésére adják, hogy távol kell tartania magát a férfiak világától. Házi őrizetben van, a külvilágtól elzárva, és minden idegen számára, így számomra is elérhetetlenül. Lemerültem a „lumpen-hádészba”, megkerestem a kanakot a körzeteiben és vadászterületein, gettónegyedeiben és törzshelyein, viskóiban és teázóiban.
 Nem volt könnyű leküzdeni a kezdeti bizalmatlanságot, amit a kanak a „tanult ember” iránt érez. Bizalomépítő eljárásokra volt szükség, hogy meggyőzzem: nem akarom „eladni az alemannoknak”. Csak az óvatos ismerkedés napjai és hetei után jöttünk össze az első igazi személyes beszélgetésre. Feltettem az egyik egyszerű kérdést: Hogy érzed itt magad a bőrödben? Magnóra beszéltek, néha jegyzeteket készítettem, vagy ha az azonnali leírást a helyzet nem tette lehetővé, igyekeztem fejben tartani a mondottakat. Ezenkívül próbáltam megjegyezni a Kanak-Sprak nem-verbális környezetét, az arcjáték és a gesztusok gazdag repertoárját. Sok időt töltöttem a megkérdezettekkel, hogy megfelelő összbenyomást kapjak.
 Ahhoz, hogy az ember bejusson a kanak-színhelyekre, kell hogy legyen egy „kezese”, aki rendelkezik a „tiszta csávó” nimbuszával, akire már korábban is többször számíthattak. A „kezes” elkíséri az új fiút, és úgy mutatja be a testvéreinek, mint „magunkfajtát”, olyat, aki „lényegében nem idegen”. Ezek után az újonnan jöttnek egyedül kell boldogulnia a miliőben. A testvérek meggyőződnek arról, hogy mennyire felel meg az elvárásoknak, és csak miután „tisztának” és „rendes csávónak” bizonyult, tehet fel kérdéseket. Egy példa: egy kávézóba fiatal kanakok járnak biliárdozni, a hétvégeken aranyláncos striciket is látni itt a kurváikkal reggelizni. Ott hallom egy ismerőstől, hogy egy bizonyos Dervis, aki hirtelen eltűnt a képből, „ma már a kaptárban keni a szart a falra”. Kérem ezt az ismerőst, hogy szóljon pár jó szót rólam Dervis szüleinél. Néhány nap múlva fogadnak a kezesem kíséretében. A legpontosabb képet igyekeznek kialakítani rólam, meggyőződni arról, hogy „nem rontom további foltokkal a Dervis ügyét”. Csak többszöri találkozás után egyeznek bele abba, hogy meglátogassam Dervist. Ugyanez a kezes teremt kapcsolatot a Dervis stricijéhez is.
  Tizenkét hónapnyi idő alatt sikerül szélesre nyitni a spektrumot: a szemetes kanaktól a transzszexuális kümmelig, az orgazda kiscsibésztől, akinek az ajándékait csak nehezen tudtam visszautasítani, egészen az aranyakkal ékesített leánykereskedőig, a nagyképűsködő kamasztól a középsúlyú iszlamistáig. Valamennyiüket egybefűzi az az érzés, hogy „az elátkozottak ligájában játszanak”, hogy a kulturális hegemónia igényével szemben állniuk kell a sarat. Ennek a communitynak a hordozó közege egyelőre a negatív öntudat, amint ez felületesen abban a látszólagos önbecsmérlésben is kifejeződik, ahogy azt mondják magukról: Kanake!
Ez a kíméletlen, uszító szó identitásteremtő ismertetőjellé válik, ezeket a „lumpen etnikai elemeket” összefogó kapoccsá. Az amerikai fekete öntudatra ébredés mozgalmához hasonlóan az egyes kanak szub-identitásokban is fokozatosan tudatosulnak az átfogóbb összefüggések és tartalmak. Elindult a demisztifikálás, le van fektetve az út az új realizmus felé. A mainstream kultúrán belül kialakulóban vannak egy etnicista struktúra első nyers próbálkozásai.
 Hosszú ideig nem mertem hozzányúlni ehhez a témához. Attól féltem, az a szándékom, hogy kendőzetlenül mutassam be a kanakot, mindenfelől megbotránkozásba fog ütközni. A jóravaló török azt veti majd a szememre, hogy a saját fészkembe piszkítok. A német azzal fog vádolni, hogy a kisstílű külvárosi bűnöző levantinereket idealizálom, vagy hogy az idegengyűlölők kezére játszom. Ezeket a vádakat azért kapom, mert nem vagyok hajlandó a valóságot doktriner távolságból leírni, nem az íróasztal mellől próbálom megkonstruálni.
 A kanak beszédmód németre fordításánál a nyelv kezeskedik minden olyan életfeltétel totálképének visszaadásáról, mint a gesztusok, a hasonlóság és a zsargonhűség.  Az „átköltés” során arra törekedtem, hogy egy önmagában zárt, világos, mégis „autentikus” nyelvi képet adjak. A „bevándorló-irodalommal” ellentétben a kanakok itt a saját szájukkal szólalnak meg. Az elkészült „fordítást” bemutattam vagy felolvastam a megkérdezetteknek, és a jóváhagyásukat kértem. Három kivétellel megváltoztattam a neveket és elhagytam a személyre vonatkozó túl részletes adatokat. A hangszalagokat a beszélgetőpartnerek kívánságára az ő jelenlétükben letöröltem.
 Néhány török megtanult hasonlítani a német kispolgárokhoz, a derék „Ali” kollégává vedlett át, akit munkaidő után meghívhat az ember a törzskocsmájába egy korsó sörre.  Egyeseknek sikerült a nagy kiugrás az egyetemig, és most a német és nemzetközi tudományos körökben forgolódnak. Az igazi intellektuelek számára az interkulturalitás mindig is magától értetődő volt. Akik ennyire integrálódtak, azok vitathatatlanul vitték valamire a német társadalomban. Ők „társadalmilag megtűrhetők”, nincs bennük társadalmi robbanásveszély. Az én könyvemben azonban hiába keresik őket.
 Itt egyedül a kanaké a szó.

          KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu