Minden válság felszínre hoz valamit, ami addig csak látensen volt jelen. Az iraki válság is. Megmutatja a mély nézeteltéréseket az Európai Unión belül, amely egyszerre akar alkotmányt adni magának és végbevinni keleti bővítését. Ez az év Európa újraegyesítésének éve kellene hogy legyen. Ám éppenséggel további gyengülést is hozhat.

Kölcsönös félelmek
Az Egyesült Államok viselkedése volt a kiváltó ok. Az európai teret Amerika-párti, Donald Rumsfeld által „új Európának” kikiáltott részre - amelyhez minden közép- és kelet-európai állam hozzátartozik - és a „régi Európára” osztotta, a Római Szerződések alapító tagországaira, akik a Franciaországból és Németországból álló kettősfogat köré zárkóznak fel, és akiknek a törekvései arra irányulnak, hogy az EU-ból világméretekben fellépő politikai tényezőt csináljanak. Ezt a válságot nem a közép-kelet-európai csatlakozó országok provokálták. A vádak és szemrehányások nem állják meg a helyüket. Azonban ezek az országok azzal, hogy az Egyesült Államok mellé álltak, hozzájárultak a szakadáshoz az EU-n belüli politikai kötődések szintjén, amikor éppen ezek kibővítése volt napirenden. Ennek a két történésnek az egybeesése felerősített olyan irányú kétségeket, hogy valóban vannak-e alapos okok a bővítésre. Az ilyen aggodalmak aztán háttérbe szorultak az egyértelműen kifejezésre juttatott félelmek mögött. Ezek a félelmek Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt észlelhetők, s mivel, mint egy tükörteremben, megsokszorozódnak, időközben tényekké és problémákká torzulnak, mert hiányzik a kölcsönös bizalom. A következőkben ezekkel a félelmekkel foglalkozunk.
 Az első ilyesfajta félelem az Unió alapító tagjai részéről fogalmazódott meg. Attól tartanak, hogy az új tagországokkal nem lehet majd az USA-tól független közös kül- és biztonságpolitikát megvalósítani. A csatlakozó országok ezzel ellentétes félelmet fejeznek ki: attól tartanak, hogy az iraki válság a NATO széteséséhez vezet, ha a francia obstrukciós magatartás és az amerikai unilateralizmus összecsap. Minél hangosabban fejezik ki abbéli félelmüket, hogy meggyengülhet az egyetlen transz-atlanti intézmény, annál jobban táplálják azoknak a bosszúságát, akik az EU bővítése ellen vannak, és akik szemében ez a transz-atlanti kötelék az önálló Európa kiépítését hátráltatja.
 Ezek a félelmek kölcsönösen fölerősítik egymást, és ugyanakkor másokat hívnak életre. Mindenekelőtt azt a Franciaországban sokszor hangoztatott aggodalmat, hogy a bővítés újból megkérdőjelezi a közösségi politika egyes területeit, amilyen például a közös agrárpolitika és „az európai társadalom modellje”. Ugyanilyen mértékben artikulálódik a közép- és kelet-európai országok az irányú félelme, hogy a nekik ígért szolidaritás és újraelosztás, amely a megelőző bővítés során a dél-európai országoknak jutott, elmaradhat. Eztán következnek az alkotmányjogi kérdések, amelyek az Európa Parlament számára jelentik a legnagyobb kihívást. Az EU alapító tagjai attól tartanak, hogy a keleti bővítés felbomláshoz és bénultsághoz vezethet. Az újonnan jövők ezzel szemben attól tartanak, hogy fel kell adniuk éppen csak visszaszerzett szuverenitásukat - a francia-német kettősfogat, a brüsszeli bürokrácia és ennek demokráciadeficitje miatt.
 Bár a transz-atlanti és európai válság elbizonytalanodáshoz vezet az Európai Unióban, és ezzel ellentmond a Bizottság megnyugtató nyilatkozatainak az „alkotmányos Európa” irányába történő előrelépésekről, mégis megvan az az előnye, hogy kiprovokálja a kibővített Európa célkitűzéseire és életképességére vonatkozó kényelmetlen kérdéseket. Miután épp hogy lezárultak a tárgyalások a jelölt országokkal, le kell szögezni, hogy még soha nem voltak ilyen nagyigényűek az EU felvételi kritériumai. A jelölt országoknak nemcsak a koppenhágai kritériumokat kellett betartaniuk, hanem egy 80 000 oldalas „közösségi birtokállományt” is átültetni, valamint beletörődni az öt évig tartó tárgyalásokba és a Bizottság hivatalos szerveinek ellenőrzéseibe. S az Európa-projekt célkitűzései még sosem voltak ilyen kevéssé megvilágítva. Ám ez az ellentmondás nem újdonság. Már a volt belga miniszterelnök, Leo Tindemann is azt mondta a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalások lezárulása után: „Mindenről beszéltünk, csak a lényegről nem: arról ugyanis, hogy mit is akarunk együtt csinálni.”
Részben a politikai vita hiánya az Európa-tervről magyarázza a félreértéseket és nézeteltéréseket. Ezenkívül ez az egyik oka annak, hogy az Unió tagországainak és a jelölt országoknak a közvéleménye miért támogatja egyre kevésbé a bővítést. Kiélezve azt lehet mondani, hogy a kelet- és nyugat-európai szellemi elitek között ma kevesebb a szellemi érintkezés és valódi párbeszéd, mint a 80-as években volt. Azokban az években csak korlátozott konkrét érintkezések voltak, de a keleti ellenzéki értelmiség állásfoglalásainak komoly hatása volt Nyugaton. Ma könnyen lehet kapcsolatokat kialakítani, ám véleménycsere alig van. Mintha a közös ellenfél - a szovjet totalitarizmus - eltűnése után már nem sok mondanivalónk volna egymásnak.
 A „Visszatérés Európába” így aztán „az Európai Unió bővítésének” szinonimájává vált, anélkül hogy odafigyelnének ennek a jelentéscsúsztatásnak a következményeire. Az a vállalkozás, amely a kommunizmust maguk mögött hagyó népek demokratikus értékeire és törekvéseire épít, ezzel egy technokrata eljárás formáját ölti, amelynek során az EU gazdasági és jogi normáit exportálják a kontinens keleti felére. Ha egy politikai vízió 15 év alatt technokrata és könyvelői koncepcióvá laposodik, ez részben magának az EU-nak a működési módjára, a bővítési metódusra és az eljárás elhúzódására vezethető vissza. Csakhogy benne rejlik annak a hatalmas kockázata, hogy menet közben szem elől tévesztődik az alapeszme és magának az európai integrációnak a létjogosultsága.
 Így most, amikor az európai bővítés végbemegy, tovább növekednek a félreértések. Ezek három területet érintenek: Az első a biztonsági problémákkal és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatokkal függ össze. (Ezeket másutt már tárgyaltuk, ld. Lettre 49.) A második az európai szolidaritás és az európai társadalmi modell lényegére vonatkozik. A harmadik a szuverenitáshoz és a demokráciához való viszonyra. Meg kell világítanunk ezeket a félreértéseket, mielőtt a leküzdésükhöz szükséges eszközökön kezdenénk gondolkodni.

Az európai szolidaritás próbája
A csatlakozó országok indítékai között ott volt az európai kulturális identitás megerősítésének igénye, valamint az a politikai szándék, hogy belépjenek a demokráciák klubjába, és egy olyan gazdasági térbe integrálódjanak, amely modernséget és jólétet ígért. Ezen a legutóbbi téren a Kelet nagy reményeket táplált, amelyek a következő kérdésben foglalhatók össze: Vajon az Unió képes-e Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és a többiek számára ugyanazt nyújtani, amit korábban sikeresen nyújtott Spanyolországnak, Portugáliának és Görögországnak, miután azok kilábaltak a diktatúráikból? Azt várták, hogy Európa ugyanazt tegye meg a keleti fele kedvéért, amit az amerikaiak tettek meg Európáért a Marshall-tervvel.
 Semmi ilyesmi nem történt. Ami a közép-kelet-európai országok EU-hoz való viszonyát illeti, ebben a falomlás óta három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első az eufória szakasza volt, az egymásra találásé, közvetlenül 1989 után. De az EU-ban senki nem használta ki ezt az egyedülálló pillanatot arra, hogy nyílt és nagylelkű keleti politikát kezdjen el, ami akkor még támogatásra talált volna a közvéleményben. Akkoriban még ki lehetett volna használni a Kelet-Európa iránt a kommunizmus alóli felszabadulása után megnyilvánuló eleven és valódi rokonszenvet, hogy a Kelet számára is hozzáférhetővé tegyék a béke gyümölcseit, ha világossá teszik, hogy mindenkinek érdeke jelentősen hozzájárulni „a másik Európa” újra fellendüléséhez.
 Ez az eufória csak rövid ideig tartott, s utána egy fájó időszak következett: a kölcsönös kiábrándulásé. A Nyugatnak azt kellett látnia, hogy a Balkánon a kommunizmus romjai alól az etnikai nacionalizmus támadt fel, s a háború tért vissza az európai kontinensre. Fontosabbá vált, hogy megfékezzék ezt a konfliktust, és valami humanitárius megoldást találjanak rá, mint hogy siettessék a régió politikai integrációját. A Keletnek arra kellett ráébrednie, hogy hosszú, csapdákkal teli út áll előtte. Sokkhatásként érte őket az EU keménysége, amikor 1991-ben a csatlakozási megállapodást Lengyelországgal, Magyarországgal és Csehszlovákiával kialkudta. A gazdasági tárgyalások még ennél is kellemetlenebb benyomást hagytak bennük, mert akkor még nem látták kifejezetten előre az EU-ba való belépés perspektíváját. Ezenkívül a Kelet országai azt vették észre, hogy az Uniónak más prioritásai vannak: Maastrichtban inkább Európa elmélyítésén igyekezett, mielőtt még a bővítésére gondolt volna.
 Végül jött a harmadik szakasz, amely 1998-cal kezdődött, a csatlakozási tárgyalások megindításával öt ország számára (Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Észtország). Ezeket a tárgyalásokat realizmus és pragmatizmus jellemzi, amely mindenekelőtt ezeknek az országoknak a belső piaci feltételekhez való alkalmazkodására és a „Közösségi Birtokállomány” 80 000 oldalának lefordítására vonatkozik. Ettől kezdve a közvéleményben a bővítésről alkotott kép messzemenően ennek a rendkívül prózai eljárásnak megfelelően alakul, ahol a nemzeti ráfordítás és nyereség egyensúlya válik mérvadóvá. A projekthez fűzött politikai elvárások és a konkrét gazdasági eszközök közötti szakadék már-már klasszikusnak számít az európai építés folyamatában. De komoly veszéllyel is jár, mégpedig azzal, hogy a bővítés a gazdasági dimenzióra redukálódik. Logikus következmény a vezérfonal szem elől vesztése, ami ezt a gyakorlati feladatot 1989 eszméihez köti, valamint hogy inkább aggodalmakat vagy egy alapvető nyugtalanságot juttatnak kifejezésre, nem pedig a kihasználandó esélyeket emelik ki. A belépést megalapozó valódi politikai tervezet hiánya időközben mindkét felet arra készteti, hogy inkább saját mindenkori önző érdekeinek a védelmét szorgalmazza a valódi kollektív szolidaritás helyett.
 A könyvelői szemléletmód kiváltotta félelmek szorosan összefüggnek egymással. Nyugat-Európában három aggodalom kapcsolódik össze:
1. A bővítés költségeitől való félelem, amelyeket túl magasnak látnak, és a politika közös területeinek megkérdőjelezésétől való félelem.
2. A félelem attól, hogy megnyílhatnak a sorompók a gazdasági bevándorlók és a bűnözők előtt.
3. A félelem attól, hogy az európai társadalmi modell liberális irányultságú országok belépési hullámával lefelé fog nivellálódni.
Keleten az alábbi félelmek működnek:
1. Félelem a gazdasági és pénzügyi aszimmetriától, a versenytől, az erősebb partnerektől való függőségtől.
2. Félelem attól, hogy másodrendű tagokként kerülnek be az EU-ba.
3. Az a kényszerképzet, hogy az EU-n belüli újraelosztó szolidaritás alapelve veszít az erejéből.

Az olcsó keleti bővítés
Ezeknek a félelmeknek bizonyos fokig a kontinens két fele közötti kiegyensúlyozatlanság az alapja: A keleti bővítés több mint tíz országot érint, ez a területének egyharmada, 75 millió lakossal. Gazdasági tekintetben azonban a Kelet még 5%-át is alig éri el a mai Unió bruttó társadalmi össztermékének. A tíz jelölt ország többségében szegény, és némelyiknek nagyon nagy az agrárnépessége. A megelőző bővítésnél néhány olyan országot is fölvettek, amely kezdettől fogva nettó befizető volt. A mostani bővítés azzal fenyeget, hogy túl drága lesz az adófizetőknek. A 2002. december 13-i koppenhágai csúcs sajnos nem oszlatta el a félreértést azokban, akik a bővítési feltételek feletti csalódottságuknak adnak hangot, és azokban sem, akiket ennek a költségei aggasztanak.
 Történelmi találkozást hirdettek meg, amelynek során együtt küzdik le majd Európa megosztottságát. Most kiderül, hogy az érintettek zsibárusként veszekednek a költségvetésen, amelynek nagysága kezdettől fogva rögzítve volt. December 13. mégiscsak szimbolikus dátum volt: Jaruzelski tábornok 1981-es katonai puccsának évfordulója, a háború utáni időszak legnagyobb európai társadalmi mozgalma, a Szolidaritás leverésének évfordulója. Leszek Miller lengyel miniszterelnök emlékeztetett arra, milyen hosszú út vezetett Gdansktól Koppenhágáig, „a lengyel Szolidaritástól az európai szolidaritásig”.  A megfogalmazás ügyesen volt megválasztva, de kettős csaláson alapult. Egyrészt, mert aki elmondta, egyáltalán nem az egykori Szolidaritás képviselője volt, hanem a mozgalmat leverő kommunista párt egyik volt funkcionáriusa. Másrészt, mert az „európai szolidaritás” nem igazán érvényesült a koppenhágai találkozón. Az erőpróba ellenére, amit Lengyelország és más jelölt országok az utolsó pillanatban megkísérelt, a bővítésre szánt teljes költségvetés az 1999 márciusában elfogadott Agenda 2000-ben előirányzott 42 milliárd euró alatt maradt. A 2004 és 2006 közötti időszakra szóló összeget 40,8 milliárd euróban állapították meg. A lengyel tárgyalófelek által elért „nagy győzelem” arra korlátozódott, hogy a regionális segélyekként előirányzott alapok egy részét átcsoportosították a lengyel állami költségvetés javára.

Bevándorlók áradata kelet felől?
A második aggodalom az állítólag fenyegető bevándorlási hullámra vonatkozik, amit már közvetlenül a vasfüggöny eltűnése után is beharangoztak. Nem következett be. Az egyetlen számszerűségében jelentős bevándorlás a balkáni háborús menekülteké volt. A jelölt országokból jövő bevándorlók 0,2%-át teszik ki az Unióban foglalkoztatott munkaerőnek. Jelentéktelen százalékarányról van szó, még ha ez a bővítés után valamelyest emelkedne is.
Ebből három következtetés vonható le:
1. A Keletről jövő bevándorlástól való félelem nincs arányban a dolog tényleges jelentőségével. Ha mégis hajtogatják, ezzel csak a populista mozgalmak megerősödését segítik a nyugati politikában. Ezek a mozgalmak hajlamosak leegyszerűsített érvelési láncok felépítésére: bevándorlás = bizonytalanság = szervezett bűnözés. Közvetlenül a kommunizmus bukása után a Keleten fenyegető nacionalizmustól és populizmustól tartottak. Ma ez a fenyegetés magán az Unión belül jelentkezik: a populizmus láncreakciója, amely 1999-ben Ausztriában kezdődött, és 2000-ben Olaszországban és Dániában, majd 2002-ben Franciaországban, Portugáliában és Hollandiában folytatódott, nem teremt kedvező keretfeltételeket a bevándorlás kérdésének higgadt kezeléséhez.
2. A Keletről jövő bevándorlók egyenlőtlenül oszlanak el az Unión belül. Háromnegyed részük Németországban és Ausztriában koncentrálódik. De a németeknek csak 3, az osztrákoknak csak 6%-a támogatja a keleti országokból való munkavállalók szabad lakóhelyválasztását. Nemcsak Haider választóinak, de Schröder választóinak is fenntartásai vannak a határok megnyitásával szemben. Ezért aztán az EU Németország kérésére 7 éves átmeneti időszakot határozott meg a munkaerő szabad beáramlásának engedélyezéséig. Ezt a döntést a kelet-európai kormányok diszkriminatívnak ítélték, és ez fontos érv a jelölt országokban az EU-csatlakozás ellenzőinek kezében.
3. A migrációs hullámtól való félelmek még tarthatatlanabbnak tűnnek, ha megfontoljuk, hogy az EU-ban a közeljövőben demográfiai okokból sürgető munkaerőhiány fog jelentkezni. A jelölt országokban máris a népességszám stagnálása tapasztalható, amely hasonló az uniós országokéhoz, és erősebb gazdasági növekedést mutat. Következésképpen a közeljövőben maguknak is munkaerő-behozatalt kell fontolgatniuk, és meg kell nyitni a határaikat. Lengyelországban csaknem egymillió vendégmunkás él a volt Szovjetunióból, főleg ukránok, oroszok, beloruszok.
 A kibővült Európa nagy kihívása tehát nem az lesz, amitől Nyugaton tartanak, hanem az, amit Keleten még csak nem is sejtenek: vendégmunkások érkezése a Dél országaiból Közép-Európa „homogén” országaiba. Kérdés, hogy felkészültek-e arra, hogy megbirkózzanak ezzel a migrációs sokkal és a multikulturalizmus kihívásaival?

Egy társadalmi modell veszélyeztetése?
Az egyik legfontosabb aggály az, hogy a szegényebb országok belépésével megkérdőjeleződik az a gazdasági és társadalmi modell, amelynek lényeges összetevője a jóléti állam. Az „új Európa” jelölt országait nemcsak „Amerika-barátnak” tekintik a külpolitikában, hanem „liberálisnak” is gazdasági téren.
 Az biztos, hogy a gazdasági átmenet szülőatyái Közép-Európában Leszek Balczerowicztól Varsóban Václav Klausig Prágában a központi tervgazdaság felszámolásának első szakasza után inkább fordultak az angolszász liberális modellek, mint a kontinentális európai szociáldemokrata modellek felé. Eszmei elődjük inkább volt Milton Friedman és Jeffrey Sachs, mint Lionel Jospin. Amikor elsősorban az állami tervgazdaság lebontása van napirenden, inkább fordulnak ennek ellentétéhez, mint a hibrid modellhez.
 Ezenkívül az is vitathatatlan, hogy azok a közép-európai országok, amelyek kezdettől fogva a liberális reformok mellett döntöttek, egészében sokkal jobb eredményeket értek el, mint azok, amelyek a fokozatos vagy látszatreformok útját részesítették előnyben (mint Románia vagy Bulgária). És azt is el kell ismerni, hogy az angolszász modell még Közép- és Kelet-Európának a piaci gazdaságra való átállása idején is olyan teljesítményekre volt képes, amelyek sokkal meggyőzőbbek voltak, mint a „rajnai modell”, amely a 0 növekedés felé tartott, 10%-os munkanélküliséggel járt együtt, és amelynek roppant nehezére esik megreformálnia magát. Kelet nézőpontjából a francia-német „rajnai modell” nem volt túlságosan inspiráló, inkább tartottak tőle. Ezért aztán ennek a kontinentális modellnek az életképességét a politikai reformokra való készségén és azon fogják mérni, hogy mennyire lesz képes leküzdeni saját válságát.
 A jelölt országok társadalmi-gazdasági valósága több mint egy évtizedes átmenet után mégis sokkal közelebb áll a kontinentális modellhez, mint az angolszászhoz, és a politikai ingamozgás Prágában, Budapesten és Varsóban szociáldemokratákat juttatott a hatalomba. Azt a törekvésüket, hogy a bérek alacsony voltát arra használják, hogy külföldi beruházókat csábítsanak az országba, nem szabad a jóléti állam teljes feladásának tekinteni. Ha a kontinentális európai modellen a versenyképesség és a szolidaritás közti kompromisszumot értjük, általánosabban fogalmazva azt az elképzelést, hogy vannak bizonyos területek - mint például az egészségügy, az oktatás vagy a kultúra -, amelyeket részben ki kell vonni a piaci mechanizmusok érvénye alól, akkor nincs nagy különbség a tagállamok és a jelölt országok között. Illetőleg a különbségek Nyugat és Kelet között nem markánsabbak, mint azok, amelyek Észak és Dél országai között máris fennállnak.
 Két utalást tartok itt fontosnak: a jóléti állam történetileg a 19. század vége óta a demokratikus állampolgári jogok kibővítéseként alakult ki. A „gondoskodó demokrácia” ebben az értelemben hozzátartozik az európai államok identitásához, de nem az EU identitásához. Az utóbbi közvetíteni akar a globalizáció és a nemzetállamok platformjára való visszahúzódás között. De vajon a globalizálás szálláscsinálója-e a piac és a dereguláció útján, vagy európai választ ad a globalizációra? Mint a külpolitika esetében, a választóvonal itt sem az EU-tagországok és a jelölt országok között húzódik, hanem átszeli az egész Uniót. Az Uniónak nehezére esik egy közös „társadalmi modellt” meghatározni, ahogy ezt az európai alkotmányozó gyűlésben az európai közszolgálatok jövőjéről folytatott vita tanúsítja. A bővítés alkalmat kínált az „európai közszolgálat” fogalmának megvitatására. Ehelyett a jelölt országoknak azt kell látniuk, hogy az EU egy rosszul definiált „modellre” és a „szociáldömping” elleni harcra való üres hivatkozásoktól eltekintve mindenütt a közszolgálatnak a privatizálása mellett áll ki, különösen az energia és a távközlés terén - azokon a területeken, ahol a tagországokban működő óriáskonszernek sok adut tartanak a kezükben.
Az európai „társadalmi modell” megvédésére az volna a legjobb lehetőség, ha azt a bővítés keretében keletre exportálnák. De hogyan lehet egy válságban megrekedt modellt „kibővíteni”? A jóléti állam válsága mind Nyugat-Európában, mind azokban az országokban, amelyek maguk mögött hagyták a kommunizmust, az egyik legmarkánsabb fejlemény az 1989 utáni időszakban. Akár a lakosság elöregedéséről, akár az egészségügy és a nyugdíjrendszer finanszírozásánál fennálló súlyos deficitekről van szó, a keretfeltételek és az elérni kívánt megoldások nagyon közel állnak egymáshoz; az újraelosztási rendszert itt is, ott is az egyéni és a kötelező biztosítás rendszereivel és a vállalati nyugdíjalapokkal akarják kombinálni. Mivel a probléma egész Európában jelentkezik, nem lehet szó arról, hogy egy sehol meg nem valósuló normát juttassanak érvényre. Ehelyett a közép-európai országokkal és a közvetlenül érintett szociális partnerekkel együtt a jóléti államnak és általánosabban a szolidaritási elvnek egy új európai értelmezését kell kidolgozni.
A kelet-európai országok aggodalmaikra, hogy másodosztályú EU-tagok lesznek, azt a választ kapják, hogy bár fenyegeti őket az a veszély, hogy kevesebb segélyt kapnak, mint a korábban csatlakozó déli országok (és Írország), hosszú távon azonban a bővítés pozitívan hat a népgazdaságukra. A bővítés várhatóan ilyen hatással lesz a növekedésre és a beruházásokra, amelyek már egy évtizede azokra az országokra koncentrálódtak, amelyek a legesélyesebbek voltak az EU-csatlakozásra (Csehország, Magyarország, Lengyelország). A pénzügyi előnyöket a mai 15 EU-tagállamra nézve legalább 10 milliárd euróra becsülik, az újak esetében 23 milliárdra. Mint a 90-es évekbeli átmeneti időszakban, megint a magánberuházók fognak inkább hozzájárulni az új tagországok modernizálásához, mint a strukturális alapok.
 Egy olyan bővítés ígérete, amelynek csak „nyertesei” vannak, minden bizonnyal lelkesítő. De nem leplezheti el a jelölt országok reális helyzetét. A keleti piacok túl gyorsan nyíltak meg, s a nyugati országok el is foglalták őket mint elsőszámú beruházók és kereskedelmi partnerek. A csatlakozó országok kereskedelmének kétharmada máris az EU-tagországokkal folyik. Ez a kereskedelem nagyon egyenlőtlen mérleget mutat a tagországok javára, és ez olyan körülmény, amelyről a bővítés költségeinek mérlegelésekor mindig elfeledkeznek. A Nyugat erősen hajlamos arra, hogy a keleti piacok megnyílásával adódó gazdasági nyereséget bezsebelje, anélkül hogy magára vállalná a politikai felelősséget és a szolidaritást. A bővítés elhúzódása egy lengyel döntéshozó szavai szerint azzal magyarázható, hogy „az EU már elérte, amit akart.”

Két forgatókönyv a jövőre
Az EU bővítése végérvényesen felszámolja a kontinens megosztottságának maradványait. Hozzájárul a demokrácia megerősítéséhez, a kontinens keleti részének stabilitásához. Akik valamiféle nosztalgiát éreznek a kis Karoling Európára visszagondolva, azokat emlékeztetni kell arra, hogy ez csak úgy volt lehetséges, hogy „a másik Európát” a diktatúra és a vasfüggöny zárta el. Akik a bővítés költségeitől tartanak, fontolják meg, mibe kerül a bővítés elmaradása. Hogy a nagyságrendet el tudják képzelni, nézzék meg a tankönyveket vagy a dokumentumokat arról, mibe kerül a beavatkozás és a protektorátusok fenntartása a Balkánon. Európa kiépítése olyan utazás, amelynek céljai (béke és demokrácia) és eszközei (kölcsönös függés és állandó tárgyalások) átmennek egymásba.
 Két forgatókönyv, két jövő-vízió él ma egymás mellett az Unión belül. Az egyik egy olyan kontinens víziója, amelynek peremvidékét a centrumba való integrálásának soha be nem fejezhető folyamatával stabilizálják. A másik egy olyan Európa elképzelése, amely az együttélésre vállalkozik, kölcsönös függésben, és a belső piac, a jogállamiság az emberi jogok és a tárgyalásos konfliktuskezelés jegyében. Egy ilyen Európa mint közös élettér és a humanitárius segítség nagylelkű felkínálója - még ha erre más kontinenseken volna is szükség. A 30-ak Uniója, amely az Atlanti Szövetség gazdasági és jogi ellenpárja volna, az amerikai vezetéssel szavatolná ennek biztonságát. A nagy, kibővített EU nem volna a kivitelezhetetlen, föderatív EU, amely nagyfokú homogeneitásra és szigorúan őrzött határokra törekedne, inkább egy nagy birodalom mintájára fejlődne, amelyet nagyobb belső sokrétűség jellemezne és áteresztő külső határai volnának. Kevesebb belső feszültség és kisebb elhatárolódás jellemezné. Egy EU-háló kialakulása látszik a legvalószínűbb megoldásnak, s ha kiterjedne az egész Balkánra és Ukrajnára, az nem volna jelentéktelen teljesítmény.
 A rugalmasabb és szabadabban hozzáférhető EU felelne meg a jelölt országok kívánságának a legjobban. De azokat, akik az Uniót politikai orgánumnak, egy európai politikai térnek is tekintik, amely kialakulóban van, és arra hivatott, hogy politikai szereplővé váljon a nemzetközi színtéren, ez tartósan nem elégítheti ki. Vajon az Unió alapító országai, különösen Franciaország és Németország, megelégedhet-e hosszú távon a biztonság és jólét összeurópai térségével? Partnereiket ők a politikai Európa kérdésével szembesítik. Az iraki válság világosan megmutatta, mennyire esélytelen egy ilyen koncepció a 25 vagy 30 tagból álló Unióban. Ezért támadt fel újból az az elképzelés, hogy a tagországokból hozzanak létre egy olyan csoportot, amelyek fokozott együttműködéssel messzebbre mennek az integrációban.  A „Kern-Európa”, az európai kemény mag kialakításának tíz évvel ezelőtt CDU-vezérek által felvetett javaslatával hozakodnak elő, amely a francia-német kettősfogat köré összpontosul. Franciaország annak idején nem reagált erre a javaslatra. Közvetlenül a helsinki csúcs után azonban, 1999 decemberében, amikor bejelentették a nagy bővítést, Törökországot is beleértve, Jacques Delors, Joschka Fischer és Hubert Veldrine, Valéry Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt felelevenítette ezt a vitát. Nemrég pedig abban az összefüggésben, amelyre a transz-atlanti válság és Európa megosztottsága nyomta rá a bélyegét, Pascal Lamy és Günther Verheugen, az EU bővítési megbízottja az EU felhígulását megelőzendő aláírta egy „francia-német unió” közös tervezetét, amely egy föderális perspektívának való nyilvános elköteleződést indítványoz: a két ország számára közös költségvetés kidolgozását, az adórendszerek közelítését, közös haderő felállítását, a diplomáciai képviselet összevonását, a két parlament tagjaiból álló kongresszust - a francia-német motort, amely „egész Európa javára” működne.
 Két változata van a „kemény mag” körül fölzárkózó Európa politikai víziójának. Egy realisztikus, amely a fokozottabb együttműködésre épít, és egy becsvágyóbb és irreálisabb, amely egy stabil államalakulatra törekszik az Unión belül. Jacques Delors ebben az összefüggésben „szerződésen belüli szerződés” aláírásáról beszélt. Még korai volna kijelenteni, hogy a nyilvánosság élénk reagálásai az iraki válság idején és a küszöbön álló bővítés elegendő lesz-e a „kemény mag” kialakításának támogatásához. A többi EU-tag ezt csak akkor fogja elfogadni, ha nem „a hatok Európájának” helyreállítását célzó nosztalgikus elképzeléshez nyúlik vissza, és fokozottabb együttműködéssel jár együtt, ami a többiek előtt is nyitva áll, az új tagokat is beleértve.
 Európa keleti bővítésének előestéjén két jövő-elképzelés között ingadozik. Ezek csak részben esnek egybe kettéválásával egyrészt a periférikus és atlanti Európára, amelyhez Nagy-Britannia, Spanyolország és a kelet „új Európája” tartozik és másrészt az európai magra (a Karoling „régi Európára”). A maguk módján ellentétes félelmek is tükröződnek: egyrészt az Unió alapító országainak félelme attól, hogy a bővítéssel egy „parttalan Európa” alakul ki, ami az Európa-projekt tartalmának kiüresedéséhez vezet. Másrészt a jelölt országok félelme, hogy az „európai kemény mag” kialakítása a bővítés lényegét számolja fel. Újraegyesítésének pillanatában Európa önmagától fél. Annak elkerülésére, hogy nagy csalódás legyen a sokat ígérő újratalálkozásból, ideje volna kiküszöbölni a kölcsönös félreértéseket.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu