Ha az életben semmi nincs rendben többé, akkor a szavak is a mélybe zuhannak. Mert szolgálatába állítja a nyelvet minden diktatúra, legyen az jobb- vagy  baloldali, ateista avagy istenes. Első regényemből, amelyet egy bánáti sváb faluban töltött gyerekkoromról írtam, a román kiadó egyebek mellett a KOFFER szót is kiirtotta. A cenzort azért ingerelte a szó, mert a német kisebbség kivándorlását tabuként akarták kezelni. Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltüntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmet. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk.
Románul a szájpadlás neve SZÁJMENNYBOLT: cerul gurii.  Románul nem hangzik fellengzősen. A román nyelvű káromkodásban mindig új meg új, váratlan kacskaringókkal találkozhat az ember. A német nyelv ebből a szempontból roppantul tartózkodó. Sokszor elgondoltam, hogy ahol a szájpadlás a száj mennyboltozatává tágul, ott mérhetetlenül sok hely van, és a szitkok gáttalanul áradó, költőien gonosz tirádáivá válnak a keserűségnek. Egy jól sikerült román káromkodás már-már forradalom a szájpadlástérben, mondtam román barátaimnak akkoriban. Ezért is tűrik itt az emberek a diktatúrát: dühüket levezeti a szitkozódás.
Már rég folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, de még mindig döbbenten fel-felkaptam a fejem egynémely váratlanul merész fordulat hallatán. A szavak ártatlannak tettették magukat, de a mögöttük rejlő politikai vélemény mégis egyértelmű volt. Néha egész történetet tartalmazott egy-egy szó, s elég volt azt kimondani, a többi már fölösleges is lett volna. A szegénységnek mindenütt velejárója a csótány, ebben az országban is rengeteg volt belőlük. Csótányok helyett itt azt mondták: OROSZOK, a bura nélkül lógó, meztelen villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak nevezték, a szotyolát OROSZ RÁGÓGUMInak. Az utca embere furfangos-megvető szójátékokkal naponta lázadt a Nagy Testvér ellen. A ki nem mondott, rejtett összefüggések csak még hatásosabbá tették a gúnyt. Amikor a hentesnél hús helyett már csak füstölt körmöt lehetett kapni, a disznóláb megkapta a TORNACIPŐ nevet. Az efféle szőröstül-bőröstül politikai megnyilvánulásokat nem lehetett betiltani. A mindennapi élet szerves része volt a szegénység. Aki a tárgyak silányságán tréfálkozott, egyúttal saját magát is gúnyolta. Ám e gúny vágyakozást is rejtett,  így vált karizmatikussá. Csakhogy kivétel is akadt: a könnyűipari szakközépiskolában, amelyben egy darabig tanítottam, az egyik tanár, ha felszólított egy gyereket, azt mondta neki: aggregátor. Popescu aggregátor. A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták.
Aki csodálattal adózik a diktatúrában folyamatosan jelen lévő, ötletdús tréfálkozásnak, az ficamait is könnyen megbocsátja. A kilátástalanság talajából sarjadó humor, a kétségbeesés szülte szellemesség könnyen lesz mulattatóból megalázó. Az ugratásnak csattanóra van szüksége, s csak a kíméletlen csattanó az, ami telibe talál. A szó is lehet telitalálat. Ismertem olyanokat, akiknek mindenről eszükbe jutott egy vicc, mindenre volt csattanós válaszuk, mesterei voltak a variációknak és kombinációknak, vérükké vált a tréfálkozás, csak úgy ontották a vicceket. De minthogy folyamatosan gyártották őket, sok viccük a legócskább rasszizmusba csúszott át. Emberek megalázása - ez lett a szórakozás. A gyárban megfigyeltem nem egy olyan munkatársamnál, aki órák hosszat csak mondta, mondta a vicceket, hogy az agya nemcsak a sziporkázó szavak, hanem a mindent és mindenkit megvető gondolkodás rugójára is jár. Vérébe ivódott a viccpoénokban elkerülhetetlenül megnyilvánuló arrogancia. A viccgazdákon észlelhetővé vált a munkahelyi ártalom: lényük eltorzult, célt tévesztettek, és ezt még csak észre sem vették. Így jártak párban a bűnöző államhatalom ellen irányuló, lázító viccek a rasszistákkal. Ahány viccbajnokot én a gyárban megismertem, mindnél érdemes lett volna statisztikát vezetni: hány rendszerellenes viccre jut egy rasszista.
Így volt ez a szólásokkal és a rímbe szedett mondókákkal is, amelyeknek a dallamát oly könnyű megjegyezni, s amelyek olyan kereknek tűnnek, hogy meg sem ütközik rajtuk az ember, hanem készséggel skandálgatja őket. A szólások és képek ellentétéből fakadó humort a szabad piacgazdaságban is kihasználja a reklám. Amikor Németországba kerültem, megrettentem egy költöztető cég reklámhirdetésétől, amely közölte, hogy „Velünk könnyen felkerekednek a bútorai.” Nekem egy felkerekedő bútorról a titkosrendőrség tudatos fenyegetése jut eszembe. Egy nap arra mentem haza, hogy távollétemben a szék kisétált a szobából a konyhába. A falról az egyik kép átrepült a szemközti falnál lévő heverőre. Egy berlini buszmegállónál látok manapság egy plakátot: egy női nyak, két, golyó ütötte sebbel. Az alsó sebből kibuggyan egy vércsepp. A plakát az internetet reklámozza. Egy másik plakáton tűsarok lép egy férfikézre. Nem tehetek róla, én komolyan veszem a képeket, megannyi értelmetlen és ezért aljas merényletet, alaptalan támadást nézőjük ellen. Az ilyen kép nem más, mint a kínzással és gyilkolással űzött, furfangos játék. Miért szép egy cipő attól, hogy emberi kézen tapos? Az én szememben a cég ezzel leszállítja terméke értékét. Képtelen volnék megvenni azt a kecses plakátcipőt, hiszen egy széttaposott emberi kéz története tapad hozzá. A roncsolt kéz és a cipő soha többé nem választható el egymástól. Ráadásul a kéz a nagyobb, és betölti az emlékezetemet. A cipő színe, fazonja nem maradt meg a fejemben, annál inkább a kéz, amelyre rálép. Nem is kell többé látnom a plakátot ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni, milyen helyzetben volt a férfi keze, amikor ráléptek. Nem csodálkozom emlékezetem önkényes választásán, mert úgy működik, ahogy kell: a brutalitás minden önértékétől megfosztja a szépséget, amely így ellentétébe fordul, és obszcén lesz. Ez történik minden szép emberrel, aki megkínoz másokat, egy-egy szép tájjal, amely emberi nyomorúság színhelye, és ez a sorsa az aszfalton közeledő, szép gyíkbőr cipőnek is, még ha kopogásával magára vonzza is a tekintetem. Engem felzaklat a cipőt ajánló plakát, mert a diktatúra alatt megkínzott emberekre emlékeztet, arra, ahogy tönkretették őket. Ez a kecses gyíkbőr cipő ott a plakáton az én szememben mindenre képes. Szó sem lehet róla, hogy valaha is az enyém legyen, ajándékba se fogadnám el senkitől. Örökké tarthatnék tőle, hogy régi szokását megőrizve egyszer újra a kezére tapos valakinek, anélkül hogy észrevenném.
Efféle plakátot csak olyasvalaki találhat ki, akinek még soha meg sem fordult a fejében, hogy az erőszak fájdalmat okoz és embereket csonkít. Aki ilyen képzettársítással terhel meg egy cipőt, az nem finomítja a szépérzéket, hanem a brutalitás eszközével alattomban rombolja. Ezek a hatalmas és néma plakátok szemünk mindennapi táplálékai. Rossz hírbe hozzák, amit felkínálnak, pedig a szándékuk csak az, hogy felnagyítsák. A plakátok hatalmas mérete és csendje befészkeli magát az agyba. Míg buszra várunk, míg gyerekkocsit tolunk el előttük, míg vásárlásból tartunk hazafelé, fokról fokra süllyed tudatunkban a küszöb, amely felett már eltűrjük, hogy valaki fájdalmat okozzon másvalakinek. A szótlan plakátok érik el, hogy csendben eltompuljon az erőszak iránti érzékenységünk, föladva a civil életben pedig mindenképpen megőrzendő határt. Míg e plakátok makacsul ott feszítenek a szemem előtt, szívesen megkérdezném a reklám- és a cipőgyártókat: tudjátok-e, hogy valójában hová tartotok, merre mutat nálatok a gyíkbőr cipő orra?

       LENDVAY KATALIN FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu