2003. április 13-án a berlini Konzerthausban Kocsis Zoltán egymás után
eljátszotta Bartók három zongoraversenyét. Hiába is keresnék szavakat,
hogy beszámolhassak arról az estről. Magamon sem jutnék túl. Torokszorító
káprázat: a második zongoraverseny vége felé hirtelen megnyílt a terem
mennyezete, és kipillantottam a csillagos égre. Majd vissza, de akkor már
a csillagok alatt dombokkal övezett tájat láttam, falusi portákat, ismerősnek
tűnő arcokat, csizmás vándort, hátára vetett batyuval. A kép jelen idejű
volt, miközben megőrizte a dagerrotípiák selymes kimerevítettségét. A táj
hangjait is hallottam: a csillagok zizegését, az ablakokon kiszüremlő édes
dúdolgatást, edények koccanását a faasztalon, ajtónyikordulást, kályhákban
égő fahasábok roppanását. Mindaz, ami mélyen bennünk van, és szívesen azonosítjuk
magunkat vele, világosan elém rajzolódott, és én zavartalanul merültem
el benne.
A frenetikus ünneplés után behúzódtam egy sarokba, és
vártam, hogy apadjon a sor a ruhatár előtt. Az izgatottságtól remegett
a térdem. Fiatal pár vonult el előttem, és hallottam, hogy a fiú azt mondja
a lánynak: Sind gut diese Ungarn!
Jó volt magyarnak lenni Berlinben, és nyugodtan lehettem
az, meghatottan, remegő térdekkel. Emlékszem, már lent a metrómegállóban
gondoltam arra, hogy akkor ez a magyarérzés elraktározható, és a későbbiekben
bármikor felidézhető, akár pró, akár kontra.
Fél éve eljöttem Berlinből. A konzerthausi magyarérzés,
talán mert túl közel került a prókhoz és a kontrákhoz, hasonlítani kezdett
hozzájuk. Kételkedni kezdtem. Vajon a zene felemelő kollektivitásának engem
is elárasztó élményét nem azonosítottam-e a focimeccsek, a himnuszéneklés,
a történelemkönyvek aranybetűkkel írt lapjai diadalmas felolvasásának konvencionális
élményével?
Ha szétszedem, majd újra összerakom, már egészen más lesz.
A harmadik zongoraverseny elején felhangzó verbunkosban
természetesen a legmagyarabb táncot hallottam bele. Persze, ugyanúgy verbunkosnak
hallhatta a berlini német is, még akkor is, ha előtte másféle képek jelentek
meg. És az ő füle nyilván egyebet fedezett fel a mozartos nyitótételben
is, illetőleg felismerte azokat a bachi és beethoveni motívumokat, amelyeket
én nem, és létükről is csak utólag, Kroó György könyvéből tudok. Amiben
én suhogó erdélyi erdőket hallok, ahol otthonosan bolyongok, abban egy
berlini német a wannsee-i dombokat láthatja, a sváb akár a Fekete-erdőt,
na és persze az amerikai is ráismerhet az észak-karolinaira, hiszen Kroó
szerint a stilizált madárdalokat Bartók Asheville-ben készült madárfütty-feljegyzéseiből
vette át.
Mi volna bennem magyar? Természetesen a nyelvem. És mit
mond a nyelv? A nyelv, akárcsak az emlékezet, sok mindent mond. A pesti
“magyar” mást jelent, mint a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi. Bécsben
találkoztam a “magyar” egyik legsajátosabb jelentésével: “díszelnök”.
Mi volna bennem magyar? Határátkelők háromszínű sorompója?
Szilveszteri himnuszéneklés? Tanárok sejtelmes mosolya? Vidéki bájjal megrajzolt
történelmi életképek albuma?
Ha lehunyom szememet, és Berlinre gondolok, meghallok
egy hangot, egyre erősödőt. Uhlandstraße-i lakásunk alatt lakott a rossz
galériás, velünk szemben viszont a jó. A jó galériás hátul, egy zárt udvaron
vasdarabokból hegesztette szobrait. Az óriás csillagszóróra emlékeztető
elektródákat olyan sebesen illesztette be a háromágú villába, hogy alig
tudtam követni. Persze nem ez a mozdulat a hegesztés lényege. Hanem hogy
úgy tudd végigizzítani a pálcát, hogy ne szakadjon meg az ív. Ehhez, ahogy
Martin elmagyarázta nekem, a hangra kell tapadni.
Nekem is ideadta, próbáljam meg. Egy hét után belejöttem,
Martin szerint ez közepes idő. Ő már másnap végig tudott olvasztani egy
8-as pálcát. Ha lehunyom a szememet, hallom a hangot, és csuklómban érzem
azt a finoman ingázó mozdulatot, amivel beállok. Fül és csukló dinamikus
összhangja, ahogy Martin magyarázta (németezte).
Nem volt honvágyam Berlinben? Volt, igen, de amikor Dahlemben
felfedeztünk egy parányi falut, épp olyat, mint amilyen a mi Homoródalmásunk,
a jellegzetes istállószaggal, a poros utakkal, a hársfaillattal, akkor
inkább azt éreztem, hogy miért nem érzem otthon is ugyanezt a jót, amit
itt.
A magyar úgy kilóg a konvenciók és absztrakciók fiókjából,
ahogy a begyömöszölt zoknik kifityegnek a valóságosból.
Martin megkedvelt engem, talán azért, mert Romániában
élek. Ő húszéves korában járt ott, a moldvai kolostoroknál. Egy Henriette
nevű lány kérdezte tőle, nem tartana-e vele, és ő, mivel titkon szerelmes
volt bele, boldogan igent mondott. Azt hitte, felfedheti titkát. Ám a voronyeci
kolostor falánál pihentek épp, amikor a lány megvallotta neki, hogy Jonasba
szerelmes, de nagyon. Martin ismerte Jonast, és csak álmélkodott. De a
félreértés annyira letaglózta, hogy nagyot sóhajtva azt mondja, még mindig
ott ül a kolostor falának dőlve. ’69 augusztusa óta neki Románia az otthona.
Szobrain csupa töredékfigura, félkész alak látható.
Szétszedem, majd újra összerakom.
Túl a berlinéven hallgattam meg egy másik berlini zenét.
Beethoven Kilencedikjét, egy 1942-es felvételről. A berlini filharmonikusokat
Wilhelm Furtwängler vezényli. Ennél az előadásnál aligha létezik tökéletesebb.
Bemutatja a konvenciók személytelenségét. És ekként kimenekíti a lelket
a konvenciókból, a közhelyekből, az absztrakcióból. Ahogy a konvenciók
diadalát áldiadallá játssza, a szomjazott tárgyilagosság túlnövi a szubjektivizmus
önkényét, és belép a kollektív emberi birodalmába. Thomas Mannt olvasom
hozzá: “misztikus, kollektív emberi birodalom.” Az üstdobok, a cintányérok
elnyomják a melódiát, fergeteges diadallal szakítva le az álarcokat, a
látszólagosság burkát, igen, ezt adja elő Furtwängler. Nem egyetemleges
felkarolás. Négyzetcentiméterenként mindent számba venni. A cintányérok
anyaga, ón és réz arányának pontos kimérése, türelmes tervezés, a megmunkálás
műgondja, a kar ereje. A konvenciókat agyonnyomja egymással.
Egyébként Bartók első zongoraversenyének frankfurti ősbemutatóján
Furtwängler vezényelt.
A konvenciókba és absztrakciókba zárt világból úgy tudunk
kiszabadulni, ha szigorúan megmutatjuk a konvenciók és absztrakciók konvenció
és absztrakció voltát. A nyelvi konvenció képtelen leírni azt, ami állandó
és szüntelen változásban van. Aminek új meghatározása épp azt a lehetőséget
veti föl, hogy meghatározhatatlan.
Berlinben soha nem éreztem, hogy a nyelv foglya volnék.
Hiszen épp a bezártság tette lehetővé, hogy keressek egy közeledésre alkalmas
nyelvet. A közeledés vágya vitt át Martinhoz, aki azért lett a barátom,
mert közeledésemre közeledéssel válaszolt. Konvenciók és absztrakciók kölcsönhatása
éltette barátságunkat.
Kimenekíteni a lelket a konvenciók közül, felemelni egy
magasabb szintre, amelyet éppenséggel a konvenciók dinamikája alakít ki.
Ezt mondják berlinévem utóhangjai.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu