Friederike Mayröcker azon írók közé tartozik, akiknek nem közönségük van, hanem gyülekezetük. Míg az egykori élet- és írótárs, a két éve elhunyt Ernst Jandl frenetikus hangorgiáiról volt híres, addig a hetvenes évei végén járó költőnő puhán sorjázó szavai, furcsán, picit éneklőn kitartott mondatai fölolvasásokkor inkább az áhítat csöndjébe hullanak: nem sokan vannak, akik németül ma úgy tudnak szót megválasztani, gondolatot fűzni, mondatdallamot hajlítani, ahogyan ő! S bár művészete talányos, nehezen megközelíthető világ, e különös költői kontinens szótelevényei, szeszélyes időjárástérképei, szövevényes asszociációi és korrespondanciái végső soron mind-mind a jelenvalót, a pillanatot rajzolják az olvasó-hallgató emlékezetébe. A bécsi polgár, különösen ha ötödik kerületi lakos, némi elégtétellel gondolhatja, amikor cekkerrel kezében meglátja az utcán az idős, méltóságteljes alakot, hogy lám, úgy látszik nemcsak ugyanabba a szupermarketbe járnak, de egyazon pillanatot is őrlik, ő és a német nyelvterület egyik legnagyobb élő költője.
Interjú Friederike Mayröckerrel
Király Edit: A háború utáni osztrák irodalomból a magyar olvasó leginkább
Thomas Bernhard nevét ismeri. Mi történt az osztrák irodalomban Bernhard
után, azaz 1989 óta? A ötvenes, hatvanas évek viharos évtizedei, majd a
hetvenes és nyolcvanas évek irodalmilag rendkívül termékeny, izgalmas
korszaka után milyenek voltak kilencvenes évek?
Friederike Mayröcker: Ez is ugyanolyan izgalmas időszak volt, mint
az előzőek.
K. E.: Nem érez valamiféle megtorpanást?
F.M.: Én nem. Mindig fölbukkannak jó új szerzők, és itt vannak
még az öregebbek is.
K. E.: Az Ön írásai nem életrajzi jellegűek. Viszont nagyon erősen
kötődnek egy helyhez, s ez az Ön dolgozószobája. Ez a szoba az idők során
valóságos nevezetesség lett, látni a fényképét könyvborítón, kulturális
magazinokban. A szobában könyvtornyok állnak, papírhalmok emelkednek, a
padlót cetliszőnyeg borítja, foltokban gyűlik a ruhacsipesszel kitűzött
cédula, az odacsíptetett slejfni. Egy imaginárius középpontban befűzött
írógép. Ebből a papírtájból hogyan lesz irodalom?
F.M.: Nem tudom. Valahogy mindig azon vagyok, hogy a cédulákat egy
középpont köré gyűjtsem, ezeket akkor berakosgatom egy mosókosárba, és
ezzel dolgozom. Magam is csodálkozom, hogy tudtam megírni ezt vagy azt
a szöveget, hogyan állt össze ez vagy az a vers. Igénybe veszek persze
segédeszközöket, a följegyzéseimet és főleg leveleket, amelyeket kapok,
ezeket részben átalakítva montírozom össze, természetesen mindig a levélíró
engedelmével. Nem igazán tudom, hogyan történik, és nem is akarom tudni.
K. E.: Az ember hajlik rá, hogy ezt a szép káoszt, ami ebben a szobában
uralkodik, művészete másának tekintse. Hogy fér ez meg közismert munkafegyelmével?
F.M.: Nem annyira ellentétesek. Minden történés először rettentő káosz,
amiból aztán kialakul valami kozmosz-féle. Ha nem volna annyi felhasználható
cetlim, akkor én is ugyanabban a helyzetben volnék, mint sok szerző, aki
farkasszemet néz a papírossal, és nemigen jut semmire. Nekem ez a cédulakacat
van a kezemben, turkálhatok benne, a káoszból kiszűrök valamit, aztán kezdem
elölről. Mindig többször átdolgozom az anyagot.
K. E.: Az imént a kozmosz szót használta. A káoszból kozmosz lesz.
Kézenfekvő, hogy akkor ez a szoba egy mikrokozmosz. S ez elvezet művészetének
egy sokak által fontosnak tartott sajátosságához, a hasonlóság elvéhez.
Van itt egy kicsiny, véletlenszerűen összehordott csip-csup dolgokból kreált
világ, ez a szoba, amely valamiképp utal arra a kinti világra. A hasonlóság
nagyon régi költői princípium. Ön hogyan látja a maga helyét a költészet
történetében? Milyen hagyományokra támaszkodik?
F.M.: Kezdetben a szürrealizmushoz vonzódtam, azután volt egy kísérletező
korszakom. 1971 volt a fordulópont, akkor hagytam föl a kísérleti szövegekkel,
mert már nem okoztak örömet. Egyre több valóságot engedtem be a szövegbe.
S azután ezt a vonalat folytattam. A realitást beengedni, de valahogy a
mágiát is. Ez a legfontosabb, a nyelvi mágia. Az nem hiányozhat.
K. E.: És tudna arról valamit mondani, hogy az hogyan keletkezik?
F. M. : Nem, ezt nem tudnám megmondani, annyi minden közrejátszik ebben,
a szubjektív közérzet, a fizikai hogylét, az időjárás. Például ilyen napokon,
mint a mai, képtelen vagyok bármit csinálni, rémes ez a napsütés, én esőben
tudok a legjobban dolgozni, vagy borús időben. Kell valami, ami körülvesz.
K. E.: Szóval nemcsak a cédulák, de a ború is. Az előbb említette,
hogy az egyik nagy veszedelem a horror vacui. Vajon ettől óvja meg az írásaiban
gyakran emlegetett „lopott nyelv” vagy „papagájnyelv”? De azért ez már
mégiscsak meglepő: egy költőnő, aki deklarálja, hogy a nyelv, amit használ,
nem a sajátja.
F.M.: Ez azért egy picit el van túlozva, persze hogy az enyém, még
akkor is, ha ilyeneket mondok. Csak néha az az érzésem, hogy átmegy rajtam
valami, ami nem énbennem van, de amivel tudok dolgozni. Én hiszek a szentháromságban.
Ezért nevezem ezeket a szövegeket montázsnak, kollázsnak. Egy idegen valamit
állítok a magam szolgálatába, legyen az egy levél vagy a saját jegyzetem.
A jegyzetfüzetet mindig magamnál hordom, akkor is, ha vásárolni megyek.
Sokszor az az érzésem, hogy ez nem egyszerűen a saját nyelvem, hanem van
itt még egy közreműködő. Ennél többet én sem tudok.
K. E.: Említette, hogy írásaiban szívesen használ föl leveleket. A
levél nagyon személyes dolog. Van feladója, címzettje. Ugyanakkor amit
ír, több mint személyes. Miért használ akkor épp leveleket és nem mondjuk
használati utasításokat?
F.M.: Szinte mindent felhasználok. Mindent, ami érdekesnek tűnik. Azt
dobozokba, skatulyákba, kosarakba rakosgatom. Persze nagyon sok saját elem
is van. Vannak saját följegyzéseim, ötleteim. Éjszakánként például álomszavak,
álommondatok. Ahogy fölébredek, fölírom őket. Ha reggelig várnék, nem maradna
belőlük semmi. Az ilyesmivel azután nagyon jól lehet dolgozni. Idegen és
mégis a sajátom.
K. E.: Még mindig a szobáról kérdezném. Ez a szoba úgy húsz éve, a
„Mein Herz, mein Zimmer, mein Name” (A szívem, a szobám, a nevem) megjelenésekor
bizonyos közismertségre tett szert. Ön ugyanakkor roppant tartózkodó benyomást
tesz, mindig feketében jár, a frufruja picit a szemébe lóg, mintha bújócskát
játszana. A dolgozószobáját viszont mindenki ismerheti. Mi ebben a logika?
F.M.: Az úgy van, hogy én nagyon szívesen olvasok föl. Fölolvasások
után odajönnek hozzám az emberek, autogramot kérnek, kérdeznek is ezt-azt,
vagy csak azt mondják, szép volt. Többnyire fiatal nők. Ez nekem nagyon
jólesik. Mert, mint azt igen helyesen megállapította, valóban félénk ember
vagyok. Alapjában soha nem küzdöttem le az élettől való félelmemet. Felolvasások
alkalmával viszont megnyílok, kilépek magamból. A szöveget valahogy szervíroznom
kell.
K. E.: Az ember ilyen fölolvasások alkalmával döbben rá, mennyire mondásra
termett írások ezek.
F.M.: Igen, szinte mindegyik.
K. E.: Ugyanakkor el sem tudnám képzelni, hogy valaki más olvassa föl
őket, mint Ön.
F.M.: Én sem.
K. E.: Ez a performance-készség mintha egy picit az avantgárd gesztusait
idézné. Ön hogyan látja, milyen a kapcsolata az avantgárddal?
F.M. : Az avantgárdnak persze vége, de az ötvenes évek fiatal nemzedékének
ez volt a nagy élménye. Artmann-nak, Rühmnek, Ernst Jandlnak, Okopenkónak,
akkor mi valóban “avant-garde“ voltunk, élen jártunk. A bécsi csoport,
Ernst Jandl meg én - mi nem voltunk tagjai a csoportnak, csak jóban voltunk
velük - nagy örömmel kísérleteztünk a nyelvvel. Azután ez egy kicsit háttérbe
szorult.
K. E.: Ernst Jandl két éve halt meg. Önök ketten egy író-költőpár voltak.
Két egyenrangú nagy költő párosa eléggé egyedülálló az irodalomtörténetben.
Mivel magyarázza, hogy két ilyen erős költői egyéniség hosszú évtizedekig
együtt tudott élni?
F.M.: Csakis azzal, hogy külön laktunk. Végig. Csak az utolsó évben,
amikor Ernst Jandl meghalt, akkor költözött ide, a fölöttem lévő lakásba,
s jóformán egész nap fönn voltam nála, amikor nem dolgoztam. A régi lakásában
akkor már nem tudott lépcsőt mászni. Lift nem volt. Azelőtt nemcsak külön
laktunk, de a város különböző kerületeiben is. Ernst Jandl úgy félórányira
lakott tőlem. Esténként mindig átmentem hozzá, s olyankor beszámoltunk
egymásnak, hogyan telt a nap. Ez mindig nagyon szép volt. De napközben
külön voltunk, persze sokat telefonáltunk egymással. Amikor átmentem
hozzá, útközben megvettem a vacsorát, mert együtt vacsoráztunk. Az az igazság,
hogy a legritkább esetben beszélgettünk egymással költészetről. Inkább
magánjellegű dolgokról esett szó. Ezen persze mindenki csodálkozik.
K. E.: Nemcsak a személyiségük tűnik nagyon különbözőnek, de a műveik
is.
F.M.: Abszolút különbözőek.
K. E.: Mégis mindketten számos verset, szöveget írtak a másiknak. Mi
az, ami az Ön szövegeiben Ernst Jandl nélkül nem úgy volna, ahogy van?
Mi az, amit tőle kapott?
F.M.: Azt hiszem, nyugodtam mondhatom, hogy Ernst Jandl nélkül nem
találtam volna el ilyen gyorsan a képzőművészethez. Amikor megismerkedtünk,
úgy 1954-55-ben, akkor ő vezetett be ebbe a világba. A nagy élmény számomra
Chagall volt. Az Utazás az éjszakán át című kötetemben sok szó esik Goyáról.
A képzőművészet sok más művemben is szerepet kap.
Azután van még valami, amiért nagyon hálás vagyok neki. Az első években
nem jól olvastam föl a műveimet. Vannak felvételek, amelyeket ma szinte
szégyellek. Persze ez összefüggött azzal, hogy azokat az experimentális
szövegeket, amelyeket akkoriban írtam, nehéz szervírozni. Én pedig már
akkor is nagyon félénk voltam. Ernst Jandl arról akart meggyőzni, hogy
le kell vetnem ezt a félénkséget, hogy igenis nekem magamnak kell felolvasnom
a szövegeimet. Ragaszkodott hozzá, hogy ezen dolgoznom kell. Így is tettem,
és azt hiszem, úgy a hatvanas évek végétől már egész jól ment. Mostanra
a félelem is elmúlt, szívesen olvasok föl.
K. E.: Az Önöké nem volt látványos berobbanás. Min múlott, hogy Ön
is, Ernst Jandl is viszonylag későn, a hetvenes-nyolcvanas években kaptak
csak díjakban kifejezett elismerést?
F. M.: Először is mindkettőnknek volt egy kenyérkereső foglalkozása,
a tanítás. Más-más iskolában. Azután a háború utáni, nagyon vigasztalan
állapotok uralkodtak Ausztriában. Lehetetlen volt publikálni. 1956-ban
jelent meg mindkettőnknek az első kötete, vékonyka kötetecskék voltak.
Ugyanannál az osztrák kiadónál, a Berglandnál. Mi akkor már mindketten
tíz éve írtunk. A két kötetnek semmiféle visszhangja nem volt. Tulajdonképpen
az után a kudarc után az embernek szép csendben abba kellett volna hagynia
az írást. De mi azért tovább dolgoztunk. A Tod durch Musen (A múzsák általi
halál) című verseskötetem 1966-ban jelent meg Németországban a Rowohlt
kiadónál. Ernst Jandl híres Laut und Luise (Lala és Lujza) című könyve
pedig ugyanebben az évben egy svájci kiadónál, a Walternál. Akkor egy kicsit
javult a helyzetünk, akkor már lehetett azt mondani, hogy na, akkor én
kitartok emellett.
K. E.: Osztrák íróként Németországban megjelenni nem a leglogikusabb
út.
F. M.: Más nem volt. Németországban nagyobb volt az érdeklődés. Csak
nagyon sokára tudtuk föladni a tanítást.
K. E.: Milyen az, amikor egy ilyen intenzív kapcsolatnak vége szakad?
F. M.: Rettenetes. Már két éve, hogy Ernst Jandl meghalt, és még mindig
rettenetes, az ember tökéletesen elhagyatott. Persze sok barátom van, de
ez nem ér semmit.
K. E.: Úgy tudom, újra dolgozik.
F. M.: Igen, a saját vigasztalásomra is. A Rekviem Ernst Jandlért nagyon
sokat segített.
K. E.: Sokféle műfajban tevékenykedik, ha egyáltalán használható még
itt az a szó, hogy "műfaj". Ír verseket, nehezen besorolható, úgy nevezett
experimentális szövegeket, rádiójátékot, az Ön legsajátabb írásfaja pedig
a hosszú próza, amelynek története nincs, hanem inkább asszociatív módon
építkezik. A nyolcvanas évek eleje óta egész sor ilyen kötetet adott ki.
Hogyan fedezte fel magának ezt az írásnemet?
F. M.: Az elsőnél, az Abschied (Búcsú) című kötetnél kezdetben sokkal
több anyagom volt. Azt azután dehidratáltam, lesoványodott, a végén az
ezer oldalból 280 lett. Azt hiszem, 9 változata volt. Az elején nem tudtam,
mi lesz belőle, csak hajtott valami, hogy írjak.
K. E.: Ezek nagyon öntörvényű művek, honnan tudja, hogy elkészült velük?
F. M.: Nagy könyvnél soha nem tudom, hová fog vezetni. Az Utazás az
éjszakán át írásakor már a vége felé jártam és még mindig nem tudtam, hogy
fogom befejezni. Szerettem volna, ha bezárul a kör. És akkor egy reggel
hirtelen eszembe jutott, hogy ez a bizonyos út Párizsból Bécsbe vitt, következésképp
az lesz a könyv befejezése, hogy megérkezünk Bécsbe a pályaudvarra. Olyan
volt ez, mint egy megvilágosodás, mert az elején eszembe se jutott, hogy
a dolognak ez a rendje: az ember Párizsban fölszáll a vonatra, majd leszáll
róla Bécsben. De akkor aztán ez volt a világ legmagátólértetődőbb dolga.
Megint más a vers. Előfordul, hogy egy nap alatt megvan. De van úgy is,
hogy néhány napig dolgozom rajta. Olyankor folyamatosan átírok. Ha még
akkor sincs meg, akkor a dolognak vége, akkor nem sikerült a vers.
K. E.: Ön költőnő, van-e Ön szerint ennek valami jelentősége?
F.M.: Amikor írok, nem érzem magamat okvetlenül nőnek. Író embernek
inkább. Ezt mindig is hangsúlyoztam. Író ember, nem nő, a neme nem számít,
lehet akár férfi, akár nő. Nem tudom, mikor kezdődött, hogy ez az egész
kérdés a női írásmód körül így összesűrűsödött. Gondolom a múlttal függ
össze, mert régen tényleg előfordult, hogy azt mondták, hát ezt nő írta,
és azért ilyen. De nekem, meg kell mondanom, sose voltak emiatt nehézségeim.
Amikor még volt bécsi csoport, ők mind, de különösen Artmann és Rühm, megkülönböztetett
nagyrabecsüléssel bántak velem. Nekem egyáltalán nem volt az az érzésem,
hogy ez nekem mint nőnek szól.
K. E.: Tudom, hogy ez sosem volt témája az írásainak, ugyanakkor van
bennük mégis valami, amit az emberek a nőiesség fogalmával szoktak illetni.
F.M.: Nem helyeslem, amikor elkülönítenek egy női írásmódot. Szerintem,
ha valaki jól ír, akkor nincs jelentősége annak, hogy nőként vagy férfiként
teszi-e. Jól kell írni!
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu