Aki valahol, egy kelet-ázsiai metropolis központjában - mondjuk Szöulban
vagy Kantonban - körülnéz, figyelemreméltó kulturális talánnyal találja
magát szembe: ugyanis - leszámítva a reklámtáblák feliratát - abból, ami
az ember látóterébe kerül, nem sokat lehet „ázsiainak” nevezni a szó hagyományos
értelmében. Megvannak ugyan az ál-tradicionális homlokzatok - japán bambuszfüggönyök,
kínai aranysárkányok, koreai parasztházak falai - egyes éttermek, ahol
helyi ételeket szolgálnak fel, de ugyanezt Londonban vagy New Yorkban is
megtalálhatjuk. Az architektúra nagyrészt posztmodern vagy későmodern stílusban
készült: magasépületek üveghomlokzatokkal, irodaházak betonból, bevásárlóutcák
és szállodák gránitból vagy márványból. Akár Cincinnatiben is lehetne az
ember. És mégis van itt valami, ami egészen más. Ezeket a városokat átjárja
valami nem-nyugati, igen, valami kimondottan kelet-ázsiai, amit nem könnyű
megragadni.
Talán a hirdetés az, vagy a szorgos tevékenykedés a szórakoztató
negyedekben, ahol keményen nyomatják, vagy a kis boltok sokasága, amelyek
rátapadnak a toronyházakra, mint a gomba a nagy fák törzsére. Tokióban
az utcák régi elrendezése, ami a városnak fantom-történelmi jelleget kölcsönöz,
többé-kevésbé megmaradt, de Pekingre vagy Vuhanra ez sokkal kevésbé igaz.
Talán éppen a látható történelem hiánya az, amitől a városok valahogy másként
hatnak. Ugyanezt persze el lehetne mondani az Egyesült Államok sok városáról
is, de Pusang, Nagoja vagy Csungking jobban hasonlít egymáshoz, mint Cleveland
és New York. Az állandó áramlásban lévő, testet öltött modern ázsiai élet.
De mi teszi napjaink ázsiai stílusát összetéveszthetetlenné? Mit árul el
nekünk Sencsen - húsz éve még egy kis falu volt Hongkong és Kanton között,
ma pedig egy vadul burjánzó metropolis több mint 3 millió lakossal - a
Mao utáni Kínáról? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához a kulcsot véleményem
szerint a témaparkok rendkívüli közkedveltsége nyújtja Kelet-Ázsiában.
A témaparkok azt jelentik a kelet-ázsiai kapitalizmus számára, ami a néptáncfesztivál
volt a kommunizmusban.
Japán és Kína ez idő tájt a legjelentősebb témapark-lelőhely, még az
Egyesült Államokon is túltesz. Szakadatlanul keletkeznek újabb parkok,
amelyekből néhány ugyanolyan gyorsan elenyészik, ahogy a földből kinőtt,
vagy még mielőtt egyáltalán elkészült volna. Így aztán a Pekingtől a Nagy
Falhoz vezető autópálya mellett áll egy félig kész témapark, amely ugyanúgy
fest, mint egy babiloni rom; még az építkezés alatt elfogyott a pénz. Amikor
a múlt év elején elhaladtam mellette, a hatalmas phenjani felhőkarcolóra
emlékeztetett, amelyik eredetileg Ázsia legnagyobb építményének készült.
A kim-ir-szen-izmus Bábel-tornyára gondolok, amely még mindig áll, bár
befejezetlenül; egy üres hüvely, amely valószínűleg örökre rom marad. Ebben
az esetben nemcsak a pénz fogyott el: az építményt olyan kontár módon,
olyan kapkodva és olyan silány anyagból húzták fel, hogy azóta is attól
lehet tartani, hogy ledől.
Mindenesetre a tengerparton Nagaszaki közelében van egy miniatűr holland
város, Stratford-on-Avon megfelelőjével találkozhatunk Észak-Japánban,
híres ázsiai templomok makettjeivel Peking szívében, a Fehér Ház másolatával
egy Kanton melletti városkában, tibeti kolostorokkal, olasz palazzókkal,
egyiptomi piramisokkal és francia kastélyokkal, egy Disneylanddel Tokió
közelében, egy még a tervezés stádiumban lévő Disneylanddel Hongkongban,
és így tovább, és így tovább. Nemcsak az különös, hogy ilyen telhetetlen
szeretettel viseltetnek a virtuális helyek iránt, hanem az is, hogy
ezek szinte elvarratlanul mennek át a „reális” városi tájba. Sencsenben
például egy vadonatúj lakónegyedből, amely egy „európai város” stílusában
épült, egy „Ablak a világra” nevezetű témaparkra látni, Eiffel-tornyával,
Colosseumával és Poteléjával egyetemben.
A témapark egyik változata a golfpálya, amely szintén felügyelt, mesterséges
hely. A golfpályák Kelet-Ázsiában majdnem ugyanolyan tempóban terjedtek
el, mint a témaparkok. Egy egész város van, Csuhajnak hívják, Makaóval
szemben, amelyet egyfajta lakó-golfpályának találtak ki, pihenő-városnak,
amely kiegészíti Hongkong és Sencsen hektikus munkaatmoszféráját, olyan
városi kultúrával, amely egyes-egyedül a turizmust szolgálja. A golfpálya
az a Nirvána, amely mindazoknak van ígérve, akik a kelet-ázsiai kapitalizmusban
megállják a helyüket.
Míg a 20-as években Chicago és New York volt Sanghaj mintája, Kína
és Japán háború utáni városai inkább Los Angeles legkirívóbb részeire emlékeztetnek.
A legtöbb dolog kópia: szállodák a francia kastélyok stílusában, előkelő
kínai teaházak betontornyok 15. emeletén, falatozók metróállomásokon német
borozónak vagy a versailles-i palota egyik termének berendezve. Sok ázsiai
város, különösen Tokió úgy fest, mint valami gigantikus díszlet, tele a
történelemből vett képekkel és idegen helyek megidézésével vagy jövő-fantáziákkal.
Minden nagyváros merít a fantáziából és az álmokból; de a virtuális valóság
ritkán olyan mindent átható és rafinált, mint Kelet-Ázsiában.
A kínai városokban vannak még régi házak, de ezekből sokat már modern
anyagok felhasználásával állítottak helyre. Mások azelőtt nem ott álltak,
ahol most találhatók, mert más templomok utánzatai, vagy Kína különböző
vidékeiről való templomok elemeiből rakták össze mint rafináltan helyreállított
régiségeket. Tokió, mint ahogy voltaképpen majdnem minden nagyobb japán
város, európai, japán, kínai és amerikai stílusirányzatok keveréke. Ahogy
Donald Richie mint Japán ismerője és kritikusa megjegyzi, az emberben felmerül
a kérdés, egyáltalán minek Tokiónak Disneyland, hiszen ez a város már eleve
is úgy fest, mint egyetlen hatalmas Disneyland.
Még a modern épületek is, különösen Kínában, sokszor származnak a világ
valamely más részéből. Kínában megszokott dolog, hogy az építészek először
katalógust mutatnak ügyfeleiknek az Egyesült Államokban, Hongkongban, Japánban
vagy Szingapúrban levő épületek képeivel, és a megrendelő ezekből választ.
Rem Koolhaas holland építész azt írja: „Ázsia mint olyan eltűnőfélben van,
egy óriási témaparkká alakult át. Az ázsiaiak turistákká váltak Ázsiában.”
Ennek egyik magyarázata a hagyományos kínai és japán esztétikában lelhető
fel. A 18. században a kínai kertek rafinált, művészien kialakított miniatűr
tájaikkal, amelyek sokszor híres - valódi vagy képzelt - helyekre utaltak,
hasonlóképpen fantasztikus angol kertek mintájául szolgáltak, amelyeket
pszeudo-gótikus és klasszikus romokkal, kínai ihletésű hidakkal és pagodákkal
zsúfoltak tele. A Csin-császárok Peking mellett építettek egy témaparkot,
a Jan Ming Jüant. Ez a kínai fantázia mellett európai kerteknek és házaknak
is helyet adott, amelyekből némelyik az olasz jezsuita, Giuseppe Castiglione
terveire vezethető vissza. A brit csapatok 1860-ban Lord Elgin vezetése
alatt súlyos kárt tettek a kerteknek és palotáknak ebben a rendkívüli együttesében.
Ami ezek után megmaradt, azt az évek során kínaiak és európaiak egyaránt
fosztogatták és tovább rongálták. Mostanában szó van a helyreállításáról
- hogy úgy mondjam, a témapark témaparkosításáról.
Mint említettem, Los Angeles volna a modellje e fejlődési tendenciák
modern városi változatainak, ám van egy különbség Kína és az Egyesült Államok
között: Amerikában azért hoznak létre virtuális történelemmel telített
világokat, mert a városi kultúra története ott viszonylag új keletű. A
régebbi, őshonos amerikai kultúrákat továbbra is messzemenően ignorálják
vagy önálló turista-látványosságként mutatják be. Kínát és alapjában véve
Ázsia többi részét is áthatja a történelem. Miért van hát az, hogy a kínai
bürokrácia készségesen lebontja és másolatokkal helyettesíti a tényleges
múlt kézzelfogható tanúságait? Miért boldogítja őket jobban a virtuális
történelem? És mi rejlik a nyugati témaparkok iránti általános előszeretet
mögött, miért hozzák létre a külföld pótlékait a saját országukban? Míg
az amerikaiak azért alakítanak ki témaparkokat, hogy a történelem hiányát
pótolják, a kínaiak azért építik ezeket, hogy kompenzálják a történelem
szándékos lerombolását.
Részleges magyarázatként megint előhozakodhatnánk a tradícióval. A
kínaiak mindig is át- és újraépítették a régi emlékműveket. „Réginek” nem
annyira az épület számít, mint inkább maga a hely. Ezért fordulhat elő,
hogy egy kínai idegenvezető egy alig egyéves kifestett betonpagodára mutatva
ősi eredetével dicsekedjen. A témaparkok iránti rajongás mögött ennél többre:
politikai összefüggésekre is utal.
Kelet-Ázsiában a modernizálás, ami a 19. század végén kezdődött, sokkal
zavaróbban és rombolóbban hatott, mint Európában. Mivel a modernizálást
a nyugatosítással azonosították, a modernizálási törekvések Kínában vagy
Japánban gyakran jártak együtt a hazai kultúra és hagyomány mindenestül
való elutasításával. Az első intézkedések egyike, amit a Japánok a Meiji-restauráció
után a 19. század 60-as éveiben vittek végbe, középkori várak és buddhista
templomok lerombolása volt. Ezt a folyamatot ugyan hamarosan leállították,
de öltözködés, művészi kifejezés vagy hivatalos építési stílus terén a
japán tradíciókat egyre könyörtelenebbül visszaszorították a nyugatiak
javára.
Természetesen mindig voltak ellenerők, és a klasszikus japán kultúra
túlnyomó része, még ha valamelyest megmerevedve is, de fennmaradt. Mégis
egy mai japán ember, ha egy időgép visszavinné a száz évvel ezelőtti korba,
szinte semmit nem ismerne fel a szülővárosából, és még az újságokat is
nehezére esne elolvasni. Ugyanez áll a mai kínai városlakóra, talán még
nagyobb mértékben. Minden háborús és természeti csapás ellenére mindkét
nép maga okozta a történelmének látható megjelenését ért károkat.
A materiális élvezetek steril paradicsoma
Kínában és Japánban az írástudók sokszor ingadoztak a reakciós nativizmus
és a teljes elnyugatosodás között. Az ún. „május 4-i mozgalomban” 1919-ben
sok irányzat jelen volt: a forradalmi szocializmustól az amerikai pragmatizmusig;
a közös nevező az értelmiségieknek az a szándéka volt, hogy Kínát megszabadítsák
a múltjától. A kínai tradíciót, mindenekelőtt annak konfuciánus aspektusait,
butító csökevénynek tekintették, ami a haladás útjában áll, és akadályozza
a kínaiakat a gondolkodásban. Úgy gondolták, hogy az előrevivő útról el
kell söpörni ezeket a csúf pókhálókat, és inkább egy John Dewey vagy Karl
Marx eszméit kell a magukévá tenni. Ritkán volt hasonló példa arra, hogy
művészek és értelmiségiek egész nemzedéke ilyen elszántan helyezte volna
a fejszét a saját kultúrája gyökereire. Számos fontos dolgot temettek el
a kínai tradíció romjai alá.
Mao Ce-tung példátlan szélsőségekig vitte a kulturális képrombolást.
Kampányokat indított mindannak lerombolására, ami régi: régi templomok,
régi művészet, régi könyvek, régi nyelv, régi gondolkodás. A kulturális
forradalom tetőpontján elég volt egy Ming-kori vázát birtokolni ahhoz,
hogy valakit büdös ellenforradalmárnak bélyegezzenek és agyonverjenek.
Bár Mao megszállottja volt a történelemnek, Kínából tabula rasát akart
csinálni, hogy kedvére formálhassa saját, sokszor szovjet befolyásra alakuló
elképzelései szerint. Példaképe Csin császár volt, egy Kr. e. 3. századi
zsarnok, aki mindenekelőtt azzal vált emlékezetessé, hogy ő kezdte meg
a Nagy Fal építését, és semmisítette meg a konfuciánus klasszikusokat.
Ő volt az első nagy könyvégető a történelemben.
Mao totális kontrollt akart a népe fölött. Uralma alá akarta
hajtani a környezetet - a vidéket és a várost - és a fejeket egyaránt.
Minden kínait arra kényszerítettek, hogy osztozzon Mao utópiájában és a
kínai történelemről kialakított képében. Bizonyos értelemben Mao egész
Kínát egy groteszk témaparkká alakította, ahol mindannak, amit, látni,
mondani, hallani lehetett, az ő fantasztikus diktátumaival kellett összhangban
állnia. Ez hajánál fogva előrángatott, őrült hasonlatnak tűnhet, hiszen
végül is a témapark ártatlan szórakozás, és általában nem a népirtás jut
róla az ember eszébe. Mégis úgy gondolom, hogy a témaparkokban, vagy legalábbis
az emberekben, akik kialakítják őket, van valami erősen autoriter jelleg.
Minden témapark egy kontrollált utópia, egy miniatűr világ, ahol mindent
úgy lehet alakítani, hogy tökéletesnek látszódjék. Nem véletlenül épített
egy japán üzletember Nagaszaki közelében egy kristálytiszta holland várost;
mert a rendetlenség, a piszok, a káosz és egyáltalán a japán városi élet
puszta emberi kiszámíthatatlansága állandóan szúrta a szemét. Legnagyobb
büszkesége saját látszatvárosában egy olyan gép megkonstruálása, amely
a szennyvizet ivóvízzé alakítja. A témaparkok legfőbb jellemzője az a tény,
hogy nincs bennük semmi esetleges.
Az előző kínai vezető, Teng Hsziao-ping, aki a kínai kommunizmusnak
egy erős adag kapitalizmust adott be, Mao extrém vízióit a sajátjaira cserélte
le. Az ő jelszava így hangzott: „Meggazdagodni jó”. Ő is egy kínai kommunista
volt, és bizonyára egyáltalán nem volt barátja a hagyományos kultúrának,
a gondolatszabadságnak vagy a kapitalizmusnak. De belátta, hogy szüksége
van a magánvállalkozásokra, a kommunista párt szigorú ellenőrzése mellett
Kína modernizálásához, és ahhoz, hogy az országnak visszaadja egykori gazdagságát
és nagyságát. Az ő uralma idején a 80-as években reklámtáblák nőttek ki
a földből egy másik utópikus vízió képeivel - a gigantikus városok Kínájáról,
tele toronyházakkal, amelyet széles sugárutak szelnek át, és ahol hatalmas
terek és szigorúan tervezett parkok vannak. Ezt a víziót még messzemenően
szovjet álmok befolyásolták, de több Ázsiában honos minta is, mint Hongkong
vagy mindenekelőtt Szingapúr. Teng azt határozta el, hogy a tengerparti
övezetben állami irányítással kapitalista mintavárosokat hoznak létre,
amelyeket, amennyire csak lehet, távol kell tartani Kína többi részétől,
mert az emberek itt a nyugati gondolkodás- és életmóddal való korlátozott,
de mégiscsak elkerülhetetlen érintkezéstől túl könnyen megfertőződhettek
volna. Sencsan és más speciális gazdasági övezetek szigorúan körülhatárolt
enklávéit kapitalista támaszpontokként találták ki, amelyeknek az architektúráját
és tájképét csak egy bizonyos fokig igazították a gazdasági és társadalmi
igényekhez. De ezeket az enklávékat először is úgy kellett elkészíteni,
hogy nagy, gazdag és buzgón tevékenykedő városoknak látszódjanak, még ha
aztán a felhőkarcolók fele üresen áll, és a hipermodern autópályákon gyér
is a forgalom.
A nagyvárosok, különösen a kikötővárosok ablakok a külvilágra. Itt
találkoznak a helybeliek és az idegenek, itt cserélnek árukat és információkat
a különféle felekezethez és fajhoz tartozó emberek. Valaki egyszer azt
mondta, hogy a kínai negyed léte a nagy, kozmopolita város jellemzője,
a kulturális sokféleség és a bevándorlás jele. Hongkong valójában maga
is egy hatalmas Chinatown, a kínai bevándorlók városa.
A legtöbb jelentős 20. századi kínai város a déli tengerparton
fekszik - Kanton, Hongkong, és valamivel északabbra Sanghaj. Ez volt az
a vidék, amelyen át idegen tudás került be az országba, odasereglettek
a kínai gondolkodók és művészek is, hogy nevet szerezzenek maguknak, és
oda áramlottak a külföldiek is kereskedni. A déli városokból terjedt el
a kínai diaszpóra is. Délkelet-Ázsiában, Európában és az Egyesült Államokban
az idegen országokkal való érintkezés politikai és filozófiai alternatívákat
nyújtott a kínai tradíciókkal szemben. A forradalmi politikai gondolatok
Kanton és Sanghaj utcáin kedvező klímára találtak. Szun Jat-szen, Kína
republikánus forradalmának vezére is Kanton környékéről származott. A Csing-udvar
mandarinjai egyebek között azért szegültek szembe a brit ópiumkereskedőkkel,
mert befolyásra törekedtek a kínai kereskedők és közvetítők fölött, akik
túl sok hatalomhoz jutottak és fellázadtak volna.
A vereségek az ópiumháborúkban nagy megaláztatást jelentettek
a Mennyei Birodalomnak, de a következményei nem voltak egészen a kínai
kormány érdekei ellen valók. Ugyanis a szerződéses kikötők félgyarmati
enklávék lettek, és ezekre lehetett korlátozni a kapcsolatokat a külvilággal.
Különösen Sanghajból lett ablak Japán és a Nyugat felé. A város a modern
élet színterévé, erős történelmi identitás nélküli hellyé fejlődött, szinte
egyfajta tabula rasává, ahol egy idegen környezetben mindent ki lehetett
próbálni, aztán megint eldobni. Sanghaj és a többi tengerparti város volt
Kína modernizálásának színpada, ami egyet jelentett az elnyugatiasodással.
Sanghaj régi felvonulási sugárútja, amit „Bund”-nak hívnak, csak ma fest
úgy, mint a nyugati stílusirányzatok 20-as évekbeli témaparkja, tele neoklasszicizmussal,
neo-rokokóval, neo-reneszánsszal, szóval mindennel, ami annak idején „neo-”
volt.
A nyugati birodalmi attitűdök ugyan elbizakodottak és kizsákmányoló
jellegűek voltak, de mivel ezeknek a városi enklávéknak a lakosai Kínában
külföldi törvények védelme alatt álltak, szabadabban lélegezhettek és gondolkodhattak,
mint ahogy bárhol másutt Kínában. Éppen ez a friss szellemi és intellektuális
légkör és a vadkapitalizmus olyan tipikus jelenségei, mint a prostitúció
volt az, ami Mao forradalmárai között a puritánokat annyira felvértezte.
Marx és Engels tanai alapján igyekeztek eltüntetni a város és a falu közti
különbségeket. És ezért kellett a forradalom utáni Sanghajtól elzárni a
levegőt. A forrásokat megint a vidékies hátországba csoportosították át;
a város nem kapott új infrastruktúrát, és szándékosan elvágták a nagyvilágtól,
ami pedig kezdettől fogva a létalapja volt. Ennek következtében Sanghaj
kezdett egyre inkább omladozó múzeumvárosként festeni, amely megkövült
az időben, külsőleg metropolis, de nagyvárosi élet nélkül.
Teng államilag kontrollált kapitalizmusra vonatkozó elképzeléseinek
lényeges részét a 80-as években nemcsak Sanghaj újraélesztésével valósították
meg, hanem a városi enklávék felállításával is Kína déli részén abból a
célból, hogy regenerálják a gazdaságot és modernizálják az országot. Sencsen
ma azt a szerepet játssza, ami Sanghaj 20-as évekbeli szerepére emlékeztet,
csakhogy ezúttal a kínaiak ülnek a kapcsolókarnál, nem pedig a külföldi
imperialisták. De a háború előtti Sanghajhoz viszonyítva, ahol a piac szállított
mindent, az eszméket is beleértve, a mai városi enklávékban korlátozottabb
a szabadság. A régi Hongkong és Sanghaj messze volt attól, hogy demokrácia
legyen, de képesek voltak a gondolkodás és vélemény-nyilvánítás szabadságát
nyújtani, amelyet John Stuart Mill a polgári szabadságok alapjának tartott.
Ám ez nem tartozott bele Teng Hsziao-pingnek a modern társadalomról
kialakított víziójába. Az ő új déli városaiban, amelyek még mindig évről
évre 20 négyzetkilométerrel nőnek, megvalósul ugyan a kereskedelem szabadsága,
amelyet nem annyira a törvény szabályoz, mint inkább a pártfőnökök és barátaik
korrupt kapcsolatrendszerei, de a szellemi és művészi szabadság egyáltalán
nem. Az „ablak a világra” nem a külföldiek vagy valamiféle igazán kozmopolita
kultúra erős jelenlétében áll, hanem a témaparkokban, ahol a világ híres
helyeit szigorúan ellenőrzött feltételek között meg lehet tekinteni. Sencsen,
de még Sanghaj és Kanton is olyan város, ahol az édes élet minden materiális
termékét kínálják - a legújabb divatot Tokióból, New Yorkot, éttermeket
a világ minden ételével, luxuslakásokat, szép szállodákat és zajos diszkókat
-, de semmi olyat, ami megfelelne annak, amit Mills az eszmék piacaként
képzelt el.
Szingapúr - Disneyland+halálbüntetés
Az autoriter modernitás mintapéldája: Szingapúr. Egy kevésbé ismert
modellként Mandzsuko is szolgálhatna, az az ultramodern marionett-állam,
amelyet a 30-as években és a 40-es évek elején a japánok tartottak fenn
Mandzsúriában. Ebben a kísérletben semmi nem volt az, aminek látszott:
volt egy császár, a szerencsétlen Henry Puyi, aki nem uralkodott igazán;
és egy kormány, amely nem rendelkezett szuverén jogokkal. Mandzsuko a multikulturális
tolerancia és a faji egyenlőség mintapéldája volt, amely nem volt toleráns,
és nem ismerte az egyenlőséget; egy új ázsiai identitás modellje, amely
csak a japán idealisták képzeletében létezett. Mandzsuko egy autoriter
utópia volt, amolyan témapark-kolónia, amely materiális értelemben kétségtelenül
modern volt: a vonatok áramvonalasabbak voltak és gyorsabban száguldottak,
mint Japánban; az épületek magasabbak voltak, a parkok ügyesebben voltak
elhelyezve; a modern szállodák mutatósabbak voltak, a film- és rádióstúdiók
jobban felszereltek, a közigazgatás hatékonyabban működött, mint bárhol
másutt Ázsiában. Mégis hiányzott belőle valami, amit nem lehet csak úgy
imitálni: az emberi szellem szabadsága.
Materiális értelemben Szingapúr szintén modern, és a legultraracionálisabb
elvek szerint kormányozzák, amelyeket az előző miniszterelnök, Li Kuan-jü
fektetett le, aki Szingapúr polgárait valamikor „számoknak” nevezte, mintha
a politika matematikai feladvány volna. A „számok” tökéletes ellenőrzése,
gazdasági tevékenységük és politikai szimpátiáik, sőt a magánéletük kontrollálása,
ez volt Li célja. Szingapúr, amelyet valamikor úgy hívtak: „Disneyland+halálbüntetés”,
valóban olyan hely, ahol semmit se bíznak a véletlenre. Az otthon beszélt
nyelvek, az ideális házastárs művelt kínai nők számára, a nyilvános helyen
való étkezés szabályai - minden gondosan kikalkulált elveknek van alávetve,
amelyeket több-kevesebb súllyal érvényre is juttatnak. Szingapúr
bizonyos fokig a kínai politika karikatúrája, miniatürizált kiadása: Li
mandarinjai gondoskodnak arról, hogy minden szingapúri alkalmazkodjon a
konfuciánus etika autoriter változatához, amelyet azelőtt széltében-hosszában
az „ázsiai értékek” címszó alatt propagáltak: takarékosság, kemény munka,
a felsőbbségnek való engedelmesség, az egyéni érdekek feláldozása a közösség
javára, a kormánypolitika minden bírálatától való tartózkodás, kivéve a
„konstruktív” javaslatokat ezek hatékonyabb kivitelezésére. „Ázsiai értékeknek”
kellett nevezni ezeket, mert Li hivatalosan elutasította a kínai sovinizmust.
Gyarmati angol nevelést kapott, ki kellett találnia egy a politikai elképzeléseinek
megfelelő ázsiai tradíciót, hogy Szingapúr számára közös „identitást” teremtsen.
Mint Mao elnök, Li is megpróbálta - bár kevésbé gyilkos módszerekkel -
ellenőrzés alatt tartani a külföldi befolyást és a múlt eszméit. Ahogy
Kínában, úgy Szingapúrban is megsemmisítették annak a kevésnek a nagy részét,
ami a szingapúri történelem kézzelfogható tanújeleként megmaradt, kivéve
egy-két, a szabályostól eltérő utcát, amit kimondottan a turisták kedvéért
cicomáztak fel. Így például egy helyet, amelyik valamikor transzvesztitákkal
teli kalandos utca volt, először lebontottak, aztán korábbi önmaga sterilizált
változataként újra felépítették - tényleg pontosan úgy, mint egy témaparkot,
amelyet most a turistáknak mutogatnak mint a távol-keleti éjszakai élet
egy kis szeletét.
Szingapúr a modern racionalizmus modellje, egy gazdag városi
enklávé Délkelet-Ázsiában, ahol a bevásárlóközpontok és áruházak kínálatában
szerepel minden keleti és nyugati márka, egy város elegáns golfpályákkal,
kényelmes autóutakkal, kitűnő éttermekkel és tökéletesen működő üdülőközpontokkal,
ahol a malájok, kínaiak és indiaiak régi egzotikus életmódjának szokásait
egy klinikai tisztaságú környezet biztonságában és komfortosságában lehet
élvezni. Itt, ebben a jól kontrollált, materialista paradicsomban tehát
létrejött a kapitalista vállalkozás és az autoriter politika tökéletes
szimbiózisa. Ha minden fizikai szükségletet ki lehet elégíteni - és Szingapúrban
ehhez a boldog állapothoz közelebb lehet kerülni, mint a világon bárhol
-, mire jó akkor az ellenzékieskedés vagy az egyéni különcködés? Őrültnek
kell lenni ahhoz, hogy valaki fellázadjon. És így is kezelik azt a kevés
bátor vagy vakmerő férfit és nőt, aki továbbra is ragaszkodik az ellenzékiséghez,
azaz mint közveszélyes őrültet, akiket a többi „szám” nyugalma és biztonsága
érdekében el kell zárni.
Nagyjából ez lebeghetett Teng Hsziao-ping szeme előtt, amikor belefogott,
hogy eltakarítsa a maoizmus romjait. Ha volt mintaképe a posztmaoista Kínának,
az csak olyan lehetett, mint Szingapúr. Ez az új ázsiai modell, amely a
katonai rezsimek Dél-Koreájából és Pinochet Chiléjéből is meríthetett némi
inspirációt, kihívást jelent mindazok számára, akik még mindig evidenciaként
indulnak ki abból, hogy a kapitalizmus szükségképpen vezet liberális demokráciához,
vagy más szóval, hogy az áruk szabad kereskedelme automatikusan vonja maga
után az eszmék szabad piacát is. Chile, Dél-Korea és Tajvan esetében ez
a feltételezés találónak bizonyult, de az ottani fejleményekben nem volt
semmi szükségszerű vagy automatikus. A katonai rendszerek inkább akkor
omlottak össze, amikor a középrétegek fellázadtak ellenük, vagy legalábbis
megvonták tőlük a támogatásukat. Eddig kevés jel mutat arra, hogy Kínában
vagy Szingapúrban hamarosan hasonló demokratikus fordulat lenne várható.
Valójában a posztmaoista autoriter kapitalista rezsimnek meglepően
jól sikerült, hogy a középrétegeket megnyerje politikai érdekeinek. Persze
ebben sincs semmi szükségszerű. A kínaiak Tajvanon és Hongkongban bebizonyították,
hogy a kínaiak számára nincs semmi, a kultúrájukban gyökerező ok arra,
hogy inkább válasszák az autoriter, mint a demokratikus rendszert. A koreaiak
is ugyanebből a konfuciánus tradícióból jönnek, méghozzá annak egy különösen
autoriter változatából, mégis sikerrel kiküzdötték maguknak a liberális
politikai rendszert.
Tajvan egyébként annyiban érdekes eset, hogy vitathatatlanul kínai,
és a politikája valamikor szintén sok témapark-elemet tartalmazott. Amikor
a Kuomintang Csang Kaj-sek, majd fia, Csang Csing-kuo vezetésével úgy kormányozta
Tajvant, mint a kommunizmus feltartóztatásának utolsó bástyáját, mindvégig
úgy tett, mintha egész Kínát kormányozná: még a 80-as években is vittek
oda agg képviselőket a szárazföldi Kína vidékeiről a nemzetgyűlésbe, ahol
aztán a tolókocsijukban ülve bóbiskoltak. Az afféle intézmények, mint a
Palotamúzeum Tajpejben, amely a Csing-császárok gyűjteményét őrzi, szintén
azt voltak hivatva bizonyítani, hogy a Kuomintang a kínai civilizáció letéteményese.
A tajvani demokratikus mozgalomnak ezzel szemben, amelyet született tajvaniak
vezettek, nem fűződött érdeke ahhoz, hogy Kínát kormányozza, vagy akárcsak
egy mini-Kínát. A tajvani ellenzékiek és aktivisták egyszerűen csak demokratikus
berendezkedést akartak Tajvanon. Amint ez sikerült nekik, hamar semmivé
váltak a szárazföldre irányuló igények és hamis szimbólumok - hál’Istennek
a Palotamúzeum azért megmaradt.
Kína autoriter kapitalizmusa
A japán politika talán nem mintaszerűen demokratikus, de Japánban hosszabb
ideig tartotta magát egy viszonylag liberális rendszer, mint az összes
többi kelet-ázsiai országban. Mégis, még a háború utáni demokratikus Japán
is egy de facto egypártrendszert alakított ki, amely ugyan nem annyira
elnyomó, mint a szingapúri, de hasonló alkut kötött a középosztállyal.
A 60-as évek elejétől a japánoknak egész életre szóló biztos állásokat
ígértek, és jövedelmük évenkénti megduplázását. Ellenszolgáltatásként a
politikai status quo elfogadását várták el tőlük. Nem profitált mindenki
egyformán a rendszerből, de ez elég volt ahhoz, hogy működtetni lehessen.
Japán, amelyet bürokrata mandarinok, a Liberális Demokrata Párt többé-kevésbé
korrupt politikusai és a Big Business képviselői irányítanak, paternalista
állam, amely sok tekintetben megfelel a konfuciánus tradíciónak, azaz:
engedelmesség - rend, biztonság és egy tál rizs fejében.
Az értelmiségiek, akik többnyire a politikai ellenállás elindítói,
a konfuciánus jellegű társadalmakban hagyományosan az uralkodó lojális
tanácsadóiként működtek. Elméletileg az írástudók feladata volt, hogy a
helyes útról letévedő uralkodókat figyelmeztessék viselkedésük helytelenségére.
A gyakorlatban azonban ehhez bátorság kellett. Mindig akadtak, akik vették
ehhez a bátorságot, de sokszor magas árat kellett érte fizetniük. Az értelmiségi
mint az államtól független szabadgondolkodó hagyománya Kelet-Ázsiában viszonylag
új, és Kínában még mindig alig fejlődött ki. Ez a körülmény tette viszonylag
könnyűvé Teng Hsziao-ping és követői számára, hogy a legtöbb értelmiségit
megnyerje a gazdasági reformnak. Hasonlóan könnyű volt a japán kormánynak
a 30-as években japán értelmiségieket küldeni Mondzsukóba, ahol a társadalmi-gazdasági
problémák megoldására kellett áldozniuk magukat - állítólag azért, hogy
az ázsiaiakat megmentsék a nyugati imperializmus és a kapitalista kizsákmányolás
ártalmaitól. Hasonlóképpen sikeres volt a kínai kormány annak a gondolatnak
az elterjesztésében, hogy a rendszer bírálata hazafiatlan cselekedet, különösen
ha ez a rendszer annyi szociális és anyagi juttatást nyújt a művelt városi
elitnek.
Sok fiatal, vállalkozásra orientált kínai beszélte be magának
jobb híján, hogy a kapitalizmus pótolhatja a kulturális és szellemi szabadságot.
Egy ingatlanügynöknő például azt magyarázta nekem Pekingben, hogy a „kommerszializálódás”
a legjobb mód egy szabad, modern társadalom kiépítésére. A posztmaoista
yuppie tökéletes megtestesülése volt; részben Angliában tanult, dolgozott
a Wall Streeten, a legújabb európai divat szerint öltözött, becsvágy és
nemzeti büszkeség fűtötte. Előszeretettel idézte Andy Warhol véleményét
a kommersz és a művészi közötti határok eltűnéséről. Legújabb projektje
egy építészeti témapark a Nagy Fal mentén, ahol tizenegy sikeres ázsiai
építész kapna megbízást modern villák építésére: ezeket aztán óriási pénzekért
adnák ki gazdag magánszemélyeknek vagy olyan cégeknek, mint a Prada vagy
Louis Vuitton, amelyek termékbemutató „eseményeket” tarthatnának ott.
Bebizonyosodott tehát, hogy a státusz, a stabilitás, a patriotizmus
és a gazdagság elegendő a gyarapodó középosztály számára, hogy különösebb
tiltakozás nélkül elfogadja a kapitalizmusnak egy paternalista, tekintélyelvű
változatát. Az a körülmény, hogy Kínában a szervezett tiltakozás bármely
formája azonnal súlyos szankciókat vonna maga után, természetesen további
ok a politikai engedelmességre. Kína nagyvárosai teljesen az ilyesfajta
modern társadalom megtestesülései - technokrata, jómódú, de politikailag
és szellemileg steril. Szinte felesleges is megjegyezni, hogy a külföldi
üzletemberek nagyon meg vannak elégedve ezzel a helyzettel. A korrupt hivatalnokokkal
való érintkezés kissé talán megterhelő, de ezt végső soron rá lehet bízni
közvetítőkre is. Kimondottan jó néven veszik a demokratikusabb társadalmakban
ismert és csak problémákat okozó szakszervezetek, ellenzéki pártok, politikai
ellenállás és más kellemetlen jelenségek hiányát.
Vajon fennmarad-e Kínában a szingapúri szisztéma? Vagy tönkremegy azon,
amit a marxisták „belső ellentmondásoknak” neveznek? Az 1989-es év széleskörű
tüntetései az apparátusok korruptsága ellen és több polgári szabadságért
figyelmeztetések voltak, hogy a stabilitást sosem szabad magától értetődőnek
tekinteni. De a kapitalista autoritarizmus máris tovább tartja magát Kínában,
mint gondoltam volna, és egyáltalán nem látni a végét. Ám bizonyos okokból
ez a rendszer azért törékenyebb, mint amilyennek látszik. Szingapúr elég
kicsi ahhoz, hogy fenn tudjon tartani egy jómódú középosztállyal rendelkező
városállamot. Kínában a városi elit még mindig kisebbséget alkot, hiszen
a legtöbb kínai a hátország sokkal kevésbé jómódú vidékein él. A tönkrement
állami vállalatoktól nagy számban elbocsátott munkások és a parasztok nem
haszonélvezői a kelet-ázsiai technokráciának. Lányaik a déli városokba
özönlenek, hogy kínai vagy külföldi kézben lévő gyárakban kvázi-rabszolgaként
vagy a virágzó szexiparban prostituáltként dolgozzanak. Fiaik jogfosztott
és védtelen vándor építőmunkásként járják az országot. Mivel nincsenek
abban a helyzetben, hogy szerveződjenek, a hangjukat nem hallani, alkalmi
megmozdulásaikat helyi zavargásokként kezelik, és megfékezik.
Ám a technokrácia mindig a gazdasági fejlődés túsza. Egy komolyabb
gazdasági válság esetén különböző dolgok történhetnek. A szórványos felkelések
az egész országot magukkal ragadó lázadássá szélesedhetnek. Csatlakozhat
ehhez az elégedetlen középosztály is, bár ez a csőcselék uralmától való
félelme miatt elég valószínűtlen. A városi elit azonban élére állhatna
egy szervezett felkelésnek a korrupt egypártrendszer ellen. Vagy történhetne
valami olyasmi is, ami inkább a 30-as évek Japánjának eseményeire hasonlítana
- különösen akkor, ha a megrémült hatalom megpróbálná az országon belüli
nyugtalanságot agresszív, Tajvan- vagy Nyugat-ellenes sovinizmusban levezetni.
A fasizmus különböző változatai ugyanis szintén a lehetőségek körén belül
vannak.
Ha a kommunista párt végül elveszíti a hatalmát, nem zárható
ki a liberális demokratikus berendezkedés sem. Ám az erőszakosabb, kevésbé
liberális megoldásoknak továbbra is nagyobb a valószínűsége. Egyik sem
lesz kellemes, és mindegyik veszélyes. Akkor már egyszerűen maradhat minden
a régiben, és Kína kontinentális méretű Szingapúrként egy olyan autoriter
kapitalizmus kiváló példájául szolgálhat, amelynek csodájára járna az összes
intoleráns rezsim, a cégmenedzserek és a kényeztető, gyámkodó édes élet
egyéb propagandistái, akik azt szeretnék, ha az egész világ egyetlen hatalmas
témapark lenne, ahol a futószalagon áradó szórakozás és játék felesleges
hívsággá teszi a szabad gondolkodást.
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BURUMA, Ian
„Az európai identitásról”
Magyar Lettre Internationale, 52
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu