JÁSZ ATTILA: Az Elnézhető látkép gyűjteményes kötet, legalábbis így
fogalmaztam meg a magam számára, Németh Gábor első három könyvét tartalmazza.
Ennek szükségessége talán azzal indokolható, hogy az első kötet szinte
alternatívvá, hozzáférhetetlenné vált (Angyal és bábu), a második alig
fellelhető (A Semmi könyvéből), a harmadik, a JAK-füzetek sorozatban megjelent
könyv az egyetlen, ami még nagyjából elérhető, vagy elérhető volt (eleven
hal). A három könyvön kívül Németh Gábornak másfél könyve jelent még meg:
a Kész regény nevezetű detektívregény-paródia a félkönyv, amit Szilasi
Lászlóval együtt írtak álnéven. Annak idején a Magyar Naplónál jelent meg
folytatásokban, ami azért is fontos, mert sokunk számára Németh Gábor neve
és személye a Dérczy Péter vezette Magyar Naplóhoz kötődik. És megjelent
egy leginkább publicisztika-gyűjteménynek nevezhető könyve, A huron tó.
Az Elnézhető látkép első része tehát az egykori első kötet, egy filozófiai
töredék körülírásának kísérlete, a második, A Semmi könyvéből, ahogy Gábor
mondja egy interjúban: megíratlan regények egymással motivikus kapcsolatban
álló első bekezdéseit tartalmazza, a harmadik pedig, az eleven hal, nem
hagyományos értelemben vett novellákat közöl.
Ezekkel az eléggé nehezen értelmezhető könyvekkel a kritika annak idején
nem nagyon tudott mit kezdeni, noha sok próbálkozás született, de majdnem
mind párhuzamos, kísérleti jellegű értelmezés maradt. A Csipesszel a lángot
tanulmánykötetben legalább három komoly írás foglalkozik Németh Gábor könyveivel.
Az első kérdésem, hogy ez a 90-es éveket meghatározó három könyv, így egyben,
hogyan volt olvasható a számotokra. Nyilván újraolvasás volt ez mindannyiunk
számára, hogyan viszonyultatok a feladathoz?
MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Szerintem kellemes feladat volt. Lehet, hogy triviális megállapítás, de furcsa módon - és ez talán a kritikák újraolvasását is minősíti, mert nem derült ki az írásokból - a maguk módján olvasmányos szövegek. Azt lényegében mindenki megállapítja, hogy kevéssé narratívak a szövegek, a történetszerűségük csekély, ennek ellenére kifejezetten jól olvastatják magukat. A három kötet egybefűzését másrészről talán az is indokolja, hogy egyik szöveg sem mutatja magát kifejezetten lezárt egésznek. Nem éreztem óriási törést az egyes kötetek között, egy bizonyos mértékig stilárisan is egységesek a szövegek. Vagyis lehet akár egy könyvnek is tekinteni.
ABODY RITA: Annyit tennék hozzá, ha elindulunk azon a nyomvonalon, hogy az írásoknak használ-e vagy árt az idő, és tíz, tizenöt, húsz év távolából már lehet erre valamiféle utalásokat találni, úgy gondolom, Gábor írásai abba a kategóriába tartoznak, amelyeknek használ az idő. A pályakezdés idején, abban az időben, amikor ez a generáció - Garacziék generációja - indult, a közvetlenül előttünk járó fiatal írók stílusa, Esterházyék prózája nagy kísértést jelentett a kezdő prózaírók számára. Olyan hihetetlenül szuggesztív, nyelvében erős prózai sugallatot hordozott, aminek nehéz volt ellenállni. Volt, aki egyáltalán nem tudta használni, volt, aki nagyon jól, és inspiráló forrásnak tekintette a saját prózájára nézve. Ilyen volt Garaczi, aki azután egészen egyedi, másfajta stílust alakított ki magának. Németh Gábor viszont azok közé a szerzők közé tartozik, akik kikerülték ezt a kísértést csaknem teljesen (nem teljesen, mert tudatos játék formájában lehet találni erre a stilizáló prózára mintákat a műveiben). Az a prózai út, amit választott, egy, a közvetlenül előttünk járó nemzedék sugallatától független prózai tendencia volt. Ha úgy tetszik, konzervatívabb. Az irónia ugyan megvan benne, de sokkal komolyabb tragikus elemekkel ötvözve, mint a korszak más prózai törekvéseiben. Komolyabb stílusú írásmódot választott. Úgy veszem észre, hogy némi idő távolából ez a tendencia kifejezetten sikeresnek bizonyul. Visszaolvasva az írásokat, kevésbé érzem rajtuk az eltelt, visszafelé alakító időt, azt az időt, amit például Garaczi korai írásain nagyon is érezhet az olvasó. Véleményem szerint ez abból fakad, hogy Németh Gábor írásai alapvetően meditatív írások, még akkor is, amikor leginkább hasonlítanak a klasszikus novellához. Egy szigorú belső gondolkodás nyomvonalát követik akkor is, amikor éppen csak tárgyszerűen leírnak valamit.
ÁGOSTON ZOLTÁN: Az biztos, hogy a Rita által említett meditatív jelleg egyértelműen, erősen érezhető. Azt merném mondani, hogy erős filozófiai beállítottság jelenik meg itt, amelyből több dolog következik. Az egyik, hogy a nyelvi univerzum végtelenségének egy olyan rémisztő tapasztalatával szembesül, és gondolja komolyan végig annak következményeit, amely ilyen formában nem jelent meg a magyar irodalomban. Ebből szükségképpen következő mozzanatként ez az irodalom nem mindig találkozik és van köszönő viszonyban azzal, amit irodalomnak, irodalmi konvenciónak nevezhetünk. Merthogy a nyelvi univerzum sokkal tágasabb és végtelenebb annál, mint amit az irodalmi konvenció amúgy szintén tágas világa jelent. Rengeteg fogalom és szó fölvetődhet e pillanatban a határsértéstől kezdve az ismeretelméleti radikalizmusig. A kérdés azonban az, hogy könyvként mit ad az olvasónak. A széles olvasóközönség számára kevéssé megragadható objektumok ezek a könyvek, ez tapasztalatilag is bizonyítható, de feltétlenül fontos megjegyezni a vállalkozás prózapoétikai jelentőségét. Az irodalom történetében sem feltétlenül esik egybe egy mű jelentősége, és az, hogy mekkora tömegek olvassák a saját korában.
TÓTH KRISZTINA: Egyetértek Ritával abban, hogy erőteljesen meditatív
írások. Mindegyik minthogyha egy központi problémát látszana körbejárni,
ugyanazt a kérdést veti fel: vannak lehetséges történetek, és birtokában
vagyunk az összes lehetőségnek, minden történetet meg lehet írni, de vajon
az írás által eljuthatunk-e valahova, és megtörténik-e bármi, ha a történetek
megíródnak. A kérdésfelvetése, hogy a történetek összessége kiadhat-e és
mit nekünk.
Sokat gondolkodtam, hogy miképp lehetne ezt a problémafölvetést, ami
végül is mind a három könyvben megjelenik, pontosan leírni. Kínálkozott,
hogy egy képzőművészeti párhuzamot hozzak. Azt gondolom, sok szempontból
összevethető mindaz, ami a képzőművészetben történt ebben az időszakban,
azzal, ami a prózában. Örülnék neki, ha ezt egyszer valaki leírná, áttekintené.
Földényi F. László például. Végiggondoltam, hogy végül is sok hasonló dolog
történt a két művészeti területen. A nyolcvanas években főleg a költészetben,
talán a prózában is elharapódzó hermetizmus egy időben létezett a concept
uralmával, aztán egyszer csak azt vettük észre, mindenki örül, mert elkezd
visszajönni a prózába a történet, ahogy mondjuk - durva párhuzam -, a képzőművészetben
is visszatért a táblakép, csak persze másképp.
Németh Gábornál is csak lehetséges történettöredékek vannak, ugyanúgy,
mint a kortárs képzőművészek esetében, akik elmentek a concept és a gesztus
felé, amikor elkezdtek újra táblaképeket festeni, azt vettük észre, ezek
csak nyomaikban hasonlítanak az általunk ismert hagyományos táblaképekre.
Mintha egy hagyománytöredék nyomait látnánk folyamatosan felvillanni, és
a körül a kérdés körül toporognának, hogy meg tudjuk csinálni, de minek.
A másik, ami eszembe jutott, szintén képzőművészeti párhuzam: az inventárium
mintha műfajilag rímeltethető lenne az ilyenfajta kisprózasorozatra, amelynek
tétje, hogy a hely-idő-személyesség valamilyen módon korrelációba tud-e
kerülni. Minthogyha ez is a lehetséges valóságok leltára lenne, ami megidézi
a lehetőségeket, aztán egyedül hagy vele engem mint olvasót. Ha végignézem
Boltanski vagy Sophie Calle inventáriumait, számomra ezek is lehetséges
valóságtöredékek vagy azok helyenként dokumentarista pontossággal megalkotott
együttesei. Rám van bízva, hogy tudok-e velük valamit kezdeni. Gondolkodásra
szólít, az írás mikéntjét és miértjét feszegeti folyamatosan.
MARGÓCSY ISTVÁN: Attila első kérdésére válaszolván úgy olvastam a könyvet
mint egy könyvet. Azt gondolom, szerencsés vállalkozás a három vékony füzetet
egy közepes vastagságú könyvvé összefogni, mert a végeredmény rendkívül
egységes. Majdhogynem egymásból következőek a szövegek. Bizonyos értelemben
egybefogva erőteljesebb hatást keltenek, mint külön-külön. A másik, fogas
kérdés, hogy az idő használ-e neki vagy sem. Mert a könyvet jelenleg történeti
dokumentumként olvastam, pontosabban olvasatomnak az lett az eredménye,
Németh Gábor könyve: történeti dokumentum.
Igazat adnék Krisztinának, aki a képzőművészeti paralleleket érintette.
Ez a könyv valószínűleg az egyik legerőteljesebb dokumentuma a nyolcvanas
évek neoavantgárd, transzavantgárd kezdeményezéseinek. Erősen kötött a
jelzett időhöz. Nem látom jelenleg a könyvből a mai kibontakozás ígéretét
vagy lehetőségét, a folytatását, noha rendkívül fontos és erős könyv. Ott
van a nyolcvanas évek elején egy nagyon erős gesztusművészet egyik legerőteljesebb
dokumentumaként. Olyan erős avantgárd indulat feszül benne, amely mindent
vagy semmit akar. Kockára teszi vállalkozásának minden egyes elemét. Ez
hihetetlen szerzői tisztességre és elszántságra vall. A kockázás, kockázat
mozzanata épp ezért folyamatosan érződik nemcsak a szöveg elemeiben, hanem
a történeti dokumentumként olvasott könyv egészében is.
Az a brutális mondat, amelyik elhangzik, hogy az irodalmat alul kell
múlni, fantasztikus, elképesztő és rendkívül tiszteletre méltó kihívás.
Természetesen tartalmazza azt az előfeltevést, hogy ismerek egy olyan irodalomfogalmat,
amit generálisan meg akarok haladni, semmisnek tekintek, ugyanakkor a saját
vállalkozásomat nem óhajtom semmiféle hősi, megváltó pózba fölstilizálni,
ezért az egész kétségbe vonására fölhasználom az egészből még megmentett
elemeket. Elképesztő vállalkozás, aminek az erkölcsi gesztusértékét hihetetlenül
nagyra becsülöm.
Nagy kérdés számomra az, hogy ez a gesztus mennyiben múlja alul valójában
az irodalmat, hiszen állandóan ugyanazt csinálja, amit kétségbe akar vonni,
és ezenközben fordítja ki a megelőző irodalmiságot. Nem csak az előző generációt,
hanem egy hosszú irodalmi hagyományt, ami a modernség irodalomfogalmát
eredményezte Európában, kívánja mint megelőző irodalmiságot kétségbe vonni
és alulmúlni. Az alulmúlásnak egy olyan heroizmust is kölcsönöz, ami rendkívül
sok mindent még megtart belőle. Ha a második könyv szintén nagyon brutálisan
provokatív címére gondolunk, A Semmi könyvéből kitételre, ami oly sok támadásra
is alkalmat adott Némethet és társait illetően, megint azt kell látnunk,
hogy egy hosszú európai hagyomány kétségbe vonása és folytatása zajlik.
Hiszen a neoavantgárd gesztus azt mondja, hogy az irodalom referenciálisan
ne szóljon semmiről, majdhogynem azt állítja, amit a német romantikusok,
csak patetikusabban, hogy legyen olyan, mint a zene, amiről verbálisan
nem tudunk mit mondani. A szavaknak természetesen van jelentésük, hiszen
ezt nem lehet kiküszöbölni, de ne a jelentésekkel törődjünk, hanem a szavak
egymásra vonatkoztatásával, a szavak és a motívumok harmóniájával és diszharmóniájával,
és ezzel játsszunk el valami olyan generálisan felfogott esztétikum irányában,
aminek már semmiféle nyelvi referencialitását, kitevőjét nem fogalmazhatjuk
meg. Bravúros vállalkozás ismét. Másrészt ezeréves folyamat, hiszen amióta
Aquitániai Vilmos a lova hátán a semmiről kezdett énekelni, azóta az a
gesztus is benne van az európai irodalomban, hogy olyan igéket mondjunk
- szóljunk teologikusan -, amelyek nem vonatkoztathatók vissza a világra,
mégis valamilyen módon a világ teljességét érintik meg, vagy a teljesség
megélésének érzését kölcsönözhetik nekünk.
Ezt a hatalmas küzdelmet érzem Németh írásaiban. Meg kell írni valamit
mondatokban, ez a valami azonban nehogy véletlenül tárgyiasságokhoz, cselekményelemekhez
vagy - ahogy az iskolában tanultuk - jellemek rendszeréhez, egyebekhez
kötődjön, hanem csupán az egyes nyelvi elemek helyi értéke számítson, és
ezeket aztán variábilisan tologassuk ide-oda-amoda, amíg létre nem jön
valami. Mi jön létre? Borzasztó érdekes, hogy folyamatosan nyitottság jön
létre. Az eleven hal a kötet egyik legjobb írása, nemcsak azért, mert a
képünkbe mondja, időnként tételszerűen, Wittgenstein gonosz és kíméletlen
kifordításával, hogy mivel óhajt eljátszani egész irodalmiságában, hanem
azért, mert a formája révén képviseli ezt a nyitottságot. Ez teljesen paradox,
mert logikai számozott tételek során állításokkal kimondani a semmit, illetve
a semmin túlinak a lehetőségét érzékeltetni halált megvető bátorságra vall.
Ebből viszont az következik, hogy a művekben, kivált A Semmi könyvéből
címűben az én ízlésemhez képest túl sokszor szerepel az írás aktusára való
önreflexió. És néha nem ugyanazon a szinten, ahogy az egész koncepció ki
van találva (nagyszerűen van kitalálva), és ahogy abból következne. Néha
az volt az érzésem A Semmi könyvéből-t olvasván, hogy erős Robbe-Grillet-re
emlékezés. Az irodalom gesztusrendszere Robbe-Grillet-nél mechanikus ismétlődésekkel
fenntartott irodalmi öntükrözés gesztusába torkollik. Hol sikeresen, hol
kevésbé. Viszont úgy gondolom, Németh Gábor legjobb novelláiban az irodalmi
akció leleplezése, visszavonása, kétségbe vonása háttérbe szorul. Ahol
erősen jelen van, ott számomra megmarad jelzésnek, hogy az író bizonyos
ideologikus didaxissal int engem, hogy ne menjek bele az irodalmiság megszokott
csapdájába. Ahol nincsenek ilyen intelmek, ott izgalmasan működhet ugyanez.
Például szeretem a Boleró című novellát, de klasszikus novellisztikus értelmezését
képtelen lennék megadni. Hála istennek semmi nem marad helyén a klasszikus
novellából, de az írás reflexiójára való didaxis teljesen kimarad a motívumok
szabad játékával, ami izgalmas nyelven túli harmóniát sugall. Ez olyan,
mint az eleven hal írás - a műfaját nem lenne könnyű megadni - címe. A
remek szemantikai sokértelműség, hogy benne vannak a halak, horgászok,
de ott van közben az élet-halál szembeállítása, a hal szó idióta kétértelműsége
a magyar nyelvben, mind nagyszerűen tartalmaznak bőséges járulékos információkat,
mint az írói működés szánalmas és esendő voltának leleplezését.
JÁSZ ATTILA: István már a következő kérdésemre is válaszolt. Az egyik
idézetem, hogy "Az irodalom valami, amit alul kell múlni. Ez többnyire
sikerül." A másik pedig egy, a Katharmoiból kivett rész, ami ugyanerről
a küzdelemről beszél, és ugyanezeket a problémahalmazokat tematizálja,
amiket István vázolt. Vagyis, Németh Gábor irodalomhoz való viszonyára
szerettem volna az idézetek által rákérdezni: hogy látjátok? És azt a kettősséget,
ami számomra mindig ott van a szövegeiben, egyszerre az ellenkezést és
a rátörő írásvágyat, ami talán hihetetlen racionalitásával, tudatosságával
szemben némi ösztönös, feltartóztathatatlan késztetést is jelent?
"Nem bízom a történetben, és mégsem tudok lemondani róla. Nincs, nem
létezik többé az események értékhierarchiája, bármi lehet lényegtelen,
lényeges tetszés szerint. Elgondolható egy ezeroldalas regény, amelynek
teljes idejét kitölti egy kézmozdulat, de olyan mondat is, amely, legalábbis
metafizikai értelemben, bekebelezi a világtörténelmet. Azt írom, amit az
írás pillanatában lehet és kell, mondatról mondatra araszolok tovább."
Hogy értelmezitek ezt a szöveget?
A képzőművészeti párhuzamokat szerintem evidensen sokan észrevették,
behozták például Duchamp-t. Sokan filmeket sorolnak, nem véletlen az sem,
hogy Szilasi vagy Hárs Endre írásaiban hivatkozási alap Hegyi Lóránd Modernizmus,
avantgárd és transzavantgárd című könyve, onnan veszik az értelmezést segítő
példákat. Rácz Christine A Semmi könyvének elemzése kapcsán Erdély Miklósra
hivatkozik. A Katharmoi-szöveg és az eleven hal kötet tézis- vagy naplószerű
mondatai és azok formai megoldásai, számozott szövegrészek vagy szótár
jellegű elhelyezések szintén Erdélyre hajaznak.
ÁGOSTON ZOLTÁN: Kétségtelen, hogy rendkívül okos, eszes íróról van szó,
aki gyakran modellál nekünk bizonyos elméleti problémákat... Ahogy István
említette, a Boleró című írásban ilyesfajta magyarázatok, önreflexiók nélkül
mutatja fel azt, amiért küzd, máshol tételesen kimondja, hogy nem bízik
a történetben, ám nem tud tőle szabadulni.
Vannak sejtéseink arról, hogy az ember a történetről miért nem tud
lemondani. Ha messzebb keresgélünk, eszünkbe juthat, amit Propp állít a
meseelemzéssel kapcsolatban: az emberek fejében van egyfajta struktúra,
ami történetvázat vagy effélét sejtet, föltételez. Aztán az új történetírás
a hetvenes évektől kezdve olyasmire hívja föl a figyelmet, hogy a történeti
elbeszélésekből kiküszöbölhetetlen a retorika, azaz nem lehet önmagukban
vett történeti tényeket elgondolni, hanem mindenben eleve megvan az elbeszélés,
a megformálás gesztusa. Az ezt az inspirációt az irodalomra vonatkoztató
narrációelméletben megjelenik, hogy a történetek, amelyeket a világról
mondunk, alkotunk, az idő értelmező elsajátításának műveletei. A történet
ily módon megkerülhetetlen struktúrája az emberi gondolkodásnak, létérzékelésnek.
(Frivolan akár felülírhatnánk a kanti szemléleti formák körét, hiszen ha
azok a világnak pusztán az emberre jellemző percepciós formáiként állapíttattak
meg, akkor most helyet követel a történet mint az idő megértésének formája...)
Tehát ahogy elbeszéljük a világot, mindig értelmezzük, nem csak megnevezésekkel
élünk. A nyelvi jeleink nem pusztán diszkrét pontok halmaza. A történettől
nem is lehet megszabadulni. Még akkor sem, ha az ember nem akar irodalmat
művelni, még akkor sem, ha alul akarja múlni, az irodalmi konvenciót félre
akarja tenni, mert nem lehetséges. (Ráadásul az irodalmi konvenció különböző
elemei is állandóan visszaszivárognak, dekonstruált, destruált voltukban
is benne vannak a szöveguniverzumunkban.)
Ez a kettősség, önellentmondás Németh Gábor írói-szerzői pozíciójának
is talán legfőbb alapellentmondása, s mindennek termékeny végiggondolása,
modellálása, végigvezetése jellemzi az erősen ismeret- és irodalomelméleti
megfontolásoktól megalapozottan egységes - három könyvet felölelő - kötetet.
TÓTH KRISZTINA: Valóban, egyfelől ez a problémafelvetés, másfelől viszont tapasztalható egyfajta tolakodó ínyencség is a könyvben. Szereti és kísérti a történet, és olyan érzése van az embernek, mint amikor valaki elmegy egy étterem előtt, és megérinti egy szag. Ugyanígy megérinti egy történet, mintha mondatokon keresztül üzennének a lehetséges történetek, és ellen akarna állni minden alkalommal a kísértésnek, hogy felgombolyítsa a szálat. Ezért valaminek az ellenében tesz oda egy másik történetet. Folyamatosan látok egy efféle ellenállást benne, mintha ezt dokumentálná más fedőtörténetekkel. Nagyon szereti közben a felbukkanó történetmagvakat, a játékot, hogy tessék, így is lehetne.
ABODY RITA: Szerintem a jelenleg általunk használt történetfogalommal
van a gond. Ha a történetet úgy képzeljük el, mint egy darab cselekményt
adott számú szereplővel, akik valahonnan valahova tartanak, akkor ez a
fajta történet nem szerepel a könyvekben, de nem is volt cél, hogy szerepeljen.
Másfelől, igenis van történet Németh Gábor írásaiban, a leghatározottabban
állítom, csak nem egy történet, hanem történetek bonyolult szövevénye,
mondjuk olyan, mint a Monopoly. A történet mint olyan Németh Gábor írásaiban
nem más, mint egy adott gondolatmenet története, az adott íráson belül.
Az nem kell, hogy zavarba ejtsen bennünket, ha nem egy arccal rendelkező
személy, akinek a történetéről szó van. Minden egyes írásnak van egy nagyon
szigorúan elgondolt, valahonnan valahova vezető íve. Ahhoz, hogy az ember
leképezze, kifejezetten sokat kell rajta gondolkozni, nem úgy, mint egy
úgynevezett cselekményes novellánál, ahol a történet magától kibontakozik.
Tehát a történet Gábor írásaiban egyrészről egy adott gondolatmenet története,
másrészről minden pillanatban úgy áll össze ez a struktúra, ahogy az agyröntgennél
az agy különböző szeleteinek a metszeteit csinálják, ami a végén térbeli
egésszé áll össze. Van egy lineáris menet, ahogy folyamatosan halad a gép,
amely centiméterenként vizuálisan szeleteli és fényképezi az agyat, és
ennek a lineáris útnak egy horizontális vonal minden egyes pontján van
egy vertikális ága. Úgy néz ki, mintha valaki mendegélne az utcán, és arról,
amit az adott pillanatban lát, képet készítene. Az egyik saroktól a másik
sarokig vezető út minden pontján készül egy fénykép arról, amit az adott
pillanatban látunk. Lehet, hogy ez nem minden egyes írásra igaz, de az
írások többségére igen. Utána lehet nézni, ezek a reflexiórétegek így követik
egymást, és sokszor szerteágaznak. A lineáris vonal, hogy honnan hova tartunk,
nem adja meg magát könnyen.
A három könyv egységességéről és a jövő esélyeiről személy szerint
azt mondanám, hogy ez a nézőpont garancia a folytathatóságra. Egy hihetetlenül
szilárdan gondolkodó valaki leképező-metódusa, ami ezekben az írásokban
megnyilvánul, és bármikor érvényesíthető. A szerző maga ilyen. Nem az irodalmi
korszak, amihez így vagy úgy lehet viszonyulni. Németh Gábor valahányszor
leül írni, ezt a fajta metódust fogja alkalmazni. Jószerencse és kedv kérdése,
hogy fogja-e csinálni, de amikor fogja, megbízhatóan fog működni.
Nagyon örültem, hogy felmerült a becsületesség kérdése, szívesen szoktam
az írók mentalitásával mint esztétikai szemponttal előhozakodni, de le
szoktak inteni, hogy nem idetartozó szempont, pedig idetartozó. Van egy
olyanfajta klasszikus nézőpont, ami egy bizonyos írói attitűd alapeleme,
nevezetesen az igazmondás és a pontosság igénye. Nagyon sok írói magatartásban
nem ez áll az első helyen, hanem az olvasmányosság, a poén. Nem minden
írónak az a legfontosabb, hogy minden pillanatban igazat mondjon, pontos
legyen, amit megfogalmaz, hanem hogy szellemes legyen. Igen jó írók nagy
százaléka az édesanyját is eladná egy jó poénért. Ez stilárisan is igaz.
Semmi gond nincs ezzel, remek dolgok születnek ebből. De Németh Gábornál
nem így van, nála az igazmondás már-már vérre menő igény, és mint attitűd
külön értékként jelenik meg. Ugyanezt az igényt én garanciának tartom a
jövőre nézve.
Az íróságról, az állandó írói reflektáltságról megjegyezném, hogy mint
mondtuk, Németh Gábor erősen gondolkodó hajlamú író, de iszonyatosan fontos
neki, hogy a mondatai jók, nyelvtanilag tökéletesek legyenek. Nagyon tud
magyarul. Hajszálpontosan, tisztességesen megírt, magyar, jó mondatokat
ír. Ritkán lehet észrevenni, ami egyébként minden alkotó embernél előfordul,
hogy kibiccen a szöveg. Ő mintha minden egyes szót végiggondolna.
MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Szóba került egyrészt a történetek szétforgácsolása,
másrészt viszont a képszerűség, ami szerintem jellemző erre a prózára.
Nyilván nem minden darabban, de főleg a középsőben, A Semmi könyvéből címűben
éreztem, mintha filmszerű kameramozgás lenne gyakorta benne leképezve,
oly módon, hogy magának a mozgásnak az iránya nem tökéletesen végigkövethető.
Rövid képsorozatok egymástól elválasztva, snittekkel szétvágva követik
egymást. Ezek a kimerevített képek - nem valamiféle elbeszéltség vagy történetszerűség
-, a képszerűség lenne az, amire a szöveg ráutal. Efelől tudnám értelmezni
a kötet címét is, az Elnézhető látképet. Kézenfekvő, hogy magában a címben
is van kétértelmű, egyrészt ezeket a képeket szeretjük elnézni, ugyanakkor,
ha csak a képet nézzük, elnézzük a dolgot. Ha csak a képi oldalára összpontosítunk,
valamit elvétünk a szövegekből. Másfelől viszont úgy követik egymást a
képszerűségek, hogy nem oltják ki egymást, hanem átmegyünk egyikből a másikba.
Egyetértenék Margócsy tanár úrral abban, hogy azok a legsikeresebb
darabok a kötetben, amelyek egyféle megoldással vagy egy szinten próbálják
meg a jelentéskioldó műveleteket végrehajtani. Én sem mindig éreztem szerencsésnek
a direkt kiszólásokat, sokkal inkább azt, amikor a történet a történetet
vonja vissza, vagy a kép a képet viszonylagosítja, és így mutat rá az irodalmi
jelentésképző módok viszonylagosságára.
A harmadik, ami ehhez kapcsolódik: szóba kerültek lehetséges művészet-
vagy irodalomtörténeti viszonyítási pontok. Nem tudom, mennyire legitim,
de az első két darab esetében Calvino utazóregénye jutott az eszembe. Egyrészt
az olvasó megszólítása miatt, amelyben játékos irónia fedezhető fel. Az
első kötetben végig önözi a nem konkrét, de valamiféle teremtett olvasót
a szövegben. Aztán valahol jön egy tegező gesztus, bocsánatot kér amiatt,
hogy hirtelen tegeződött. Ez a párhuzam fölerősíti az ellentmondást vagy
ellentétet, hogy lehet-e eltekinteni az önreflexív kiszólásoktól, illetve
alul- vagy fölülmúlható-e az irodalom.
Szó volt az írások filozofikus karakteréről is. Tudniillik fönnáll
annak a veszélye, hogy ha nagyon komolyan vesszük ezeket a kiszólásokat,
illetve konkrétan a szerzőnek tulajdonítjuk az összes önreflexiót, úgy
múlja alul vagy fölül az irodalmi konvenciórendszert, hogy áthelyeződik
egy másik, hasonlóan szilárd konvenciórendszerbe, tudniillik értekező próza
lesz belőle. Tehát ha minden kiszólást szó szerint veszünk, lényegében
ugyanolyan státusa lesz a szövegnek, mintha esszé lenne. Ezek a kiszólások
egy az egyben értelmet adnak annak, ami történik a szövegben. És akkor
visszajutunk az avantgárd paradoxonhoz, hogy jelentést ad annak, miért
nem ad jelentést a saját szövegének.
MARGÓCSY ISTVÁN: Kapcsolódnék ahhoz, amit a címről mondtál, de hallok
bele más értelmezést, az elnézés és megbocsátás jelentését. Megbocsátható
látkép ez. Viszont ennek kapcsán megemlíteném, hogy ugyan szeretem Orosz
István grafikáit, nem érzem Németh Gáborhoz illőnek a műveit. Éppen azért,
mert Orosz egy barokkos relativizmusban játszik el csali képekkel: ha innen
nézem, ilyen, ha onnan, olyan a kép. Míg Németh írásainak sokkal radikálisabb
- Ritához kapcsolódom - egyenességét érzem, sokkal határozottabban valami
lényegeset kimondó gesztust hallok ki a szövegekből. A képek a kimondásnak
éppen a csalfaságát és relativizmusát mutatják be, hiszen lehet a lábam
is, lehet egy szikla, végső soron a szikla olyan, mint a láb. Németh nem
ezt mondja erős gesztusszövegeiben, hanem hogy valahol meg lehetne ragadni
a világ lényegét, csak ennek a hagyományos módszerei már látványosan csődöt
mondtak, ezért az összes eddigi gesztus felülbírálásával, elnézhető módon
alulmúlásával kellene mégis megkísérelni ugyanazt. Ezért érzem nagyon avantgárdnak,
neoavantgárdnak ezt a könyvet, mert utoljára még egyszer - jönnek még majd
mások utolsónak - nekiveselkedik, kineveti önmagát is, de nem hagyja abba,
és végigkísérletezi, hogy mit hogyan lehet megcsinálni.
Ugyanakkor vitatkoznék Ritával. Egyáltalán nem gondolom, hogy Németh
a szó hagyományos, mindennapi értelmében igazmondó juhászlegény lenne,
hiszen a mondatai önmagukban soha nem törődnek a referenciális igazságfaktorral.
Hiszen éppen ettől ír le rendkívül szellemes, érdekes, paradox állításokat,
amikor a második mondat megcáfolja az elsőt, kicsavarja, a harmadik pedig
kijelenti, hogy az egész idézet volt. Időnként - nem vonva kétségbe, hogy
kitűnően tud magyarul - ő is hülye szóvicceket gyárt, nagyon helyesen,
sőt tiszteletre méltó módon, de a hülye szóvicc esetében az egyszerű igazmondás
kérdése elesik. Mert pontosan arról van szó, hogy egy mondattal, gesztussal
nem lehet igazat mondani. Mert csak az egész mű vonatkozhatik valami igazságegészre,
amelynek tárgyi referencialitása megragadhatatlan. Nyelvileg is, hát ha
van valami lelki konkordanciánk, esetleg valami stimmel, de csak az egész
az egésszel hozható parallelbe. Éppen ettől van az a nagyon érdekes játék,
amit az előbb az eleven hal kapcsán említettem, hogy a tézis és a tézis
teljes kifordítása ugyanabban a gesztusban rejlik. Ezért van Németh szövegeinek
erős száraz feszültsége. Időnként teljes mértékben fogalmiságot sejtet,
máskor pedig a fogalmiságot ugyanolyan teljes mértékben kineveti, kifordítja,
időnként a fogalmiságot képbe fordítja át, és a következő bekezdésben kétségbe
vonja ennek a képnek az optikai, vizuális lehetőségét is. És ez a nagyfeszültség
mozgatja az egészet, ez a szövegek legnagyobb értéke.
ABODY RITA: Sokszor említettük már Gábor mondatát, hogy az irodalom olyasvalami, amit "alul kell múlni". Szellemes mondat, de azért nem szeretném, ha túlzottan szó szerint vennénk. Mert vicc is Gábor részéről. Ő annak az írógenerációnak a tagja, amely az utolsó hívő írógeneráció, akik az irodalmat mint olyat halálosan komolyan veszik, és magának az irodalomnak érdekében írnak, semmi máséban. Ebben a generációban még voltak emberek, akiknek az írás nem az érvényesülés, a szocializáció eszköze volt, hanem egyszerűen minél jobb szövegeket akartak létrehozni. Ezeknek az írásoknak még van tétje. Van bennük egy olyanfajta felelősség, ami később kikopott a prózából. A fiatalabb generációknál ez a fajta felelősség ritkábban lelhető fel. Nem szeretném azt mondani, hogy ez az üdvösség egyetlen útja, mert sok útja van. De olyan valami, amihez mint attitűdhöz én személy szerint kifejezetten vonzódom.
ÁGOSTON ZOLTÁN: Egyetértünk abban, hogy ezeknek az írásoknak egzisztenciális
tétje van, ezért is szeretnék visszakapcsolódni és illusztrációt hozni
Rita mondatára, amely szerint legyintenek, amikor a moralitással foglalkozik
az irodalomban. Egyrészről felidézném Bán Zoltán András kritikáját: Az
Üresség könyveiből címmel közölte az akkor fiatal prózaírókról a Holmiban.
Az egyikük Németh Gábor volt, és A Semmi könyvéből című kötete emelte be
ebbe a körbe. Bán megállapítja róluk, hogy ez az irodalom semmiféle morális
küldetést nem tulajdonít magának, azaz amorális. Emellett ugyanakkor megjegyzi
Kunderából kiindulva - aki A regény művészetében írja ezt -, hogy
"az a regény, mely nem tárja föl a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét,
erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés". Vele szemben azt
állapítja meg, hogy Hazainál, Garaczinál, Németh Gábornál, Szijjnél és
Csejdynél nincsenek műfajok, pusztán könyvek, szövegek. Mindent leírnak,
de nem a megismerés, hanem a regisztrálás, a számbavétel jegyében. A lemásolt
világ mint probléma meg sem jelenik e gondolkodás horizontján. Pedig éppen
ellenkezőleg: ez az, ami nagyon erősen megjelenik Németh Gábor szövegei
horizontján. Erről szólnak a könyvei.
Visszautalok az eleven hal konkrét Wittgenstein-idézetére: a világ
nem dolgok, hanem tények összessége. A világ mint probléma abszolút módon
jelenik meg, a kérdés, hogy milyen módon lehet bármiféle irodalmi (vagy
egyéb) kijelentést tenni az irodalmi konvenció nyomán. Nem az a fontos,
hogy a világot ábrázolja, megtartsa, hanem hogy a nyelvi vagy az elgondolható
univerzum sokkal nagyobb, mint az irodalom. A lehetséges világok megőrzése
áll Németh Gábor előtt, ha tetszik, célként. Az Angyal és bábuban írja,
jó példa erre: "Elpusztítjuk a lehetetlent azzal, hogy nem gondolunk rá
elégszer. Térdig járunk a valóságosban, cuppog és fogva tart, mint a nehéz
sár."
TÓTH KRISZTINA: Erre vonatkozik szintén a 265. oldalon található mondat: "A hárfaművész a tévében, ott tartunk, hogy szinte bármilyen mondat létrejöhet, a világ mint generátor."
ÁGOSTON ZOLTÁN: Erősen érzem ennek a dekonstruktív vagy neoavantgárd
elbeszélésmódnak a pátoszát, a prózaírói pátoszát, amelynek az egzisztenciális
tétje nem más, mint hogy miként lehet beszélni a világról. (A regény egyébként
Kunderánál is a lehetséges világok terepe, ahogy ugyancsak A regény művészetében
írja, a létről szól, nem csak a fennálló emberi világról.)
De Rita moralitás-problémájához újból visszacsatolva fontos megjegyezni,
hogy nem a civil becsületesség vagy őszinteségre törekvés a kérdés Németh
Gábornál, hanem hogy megjelenik-e a művében, valamiképpen formává vagy
a forma hiánya által jelzett valamivé tud-e válni a moralitás. A Németh-műveknek
megvan az ethoszuk. Egyrészt a kunderai kijelentést Bán túl közvetlenül
kötötte a regényhez, másrészt Németh ugyan nem ír regényeket, ám a prózájának
az ismeretelméleti kétely, kétségbeesés a forrása. Az Időzített narancsból
idézve, melyben a képzeletbeli olvasóhoz szól: "Hozzád beszélek, a végső
elkeseredés cinikusnak álcázott hangján". Mindezek határozottan jelölik
meg azt a moralitást vagy ethoszt, amit műveiben nagyon is elevennek érzékelek,
amiből az egész oeuvre kinő.
A 2003. február 14-én, a Műcsarnokban, a Műcsarnok és a József Attila Kör közös sorozatában tartott beszélgetés szerkesztett változata. Szerkesztette: Nagy Gabriella.
Bibliográfia
NÉMETH Gábor
Elnézhető látkép
Hanga, 2002
Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno János, Németh Gábor, Péterfy Gergely,
Szilágyi Zsófia
"Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy Péter könyvéről"
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu