Néhány évvel ezelőtt egyszer több mint egy órát beszélgettem Neal Aschersonnal a Westminster apátságban. Fagyos januári este volt - a kő hideget lehelt, az árnyékok hosszúra nyúltak -, és mi a Költők Sarkának márványszobrait és emléktábláit nézegettük. Feltűnt, hogy Ascherson milyen hosszan időzik Thomas Campbell, a 18. századi angol költő emléktáblájánál, és felrémlett bennem Campbell leghíresebb művének, a Remény gyönyöreinek néhány sora: Bűvereje elvarázsolja a tájat,/S a hegyet kék leplébe vonja a távlat.(Bart István fordítása)
Nem nagyon figyelemre méltó sorok, de Ascherson érdeklődése egészen figyelemre méltóvá tette őket. Az a benyomásom támadt, hogy lehet valami új mondanivalója Campbellről.
 - Jöjjön - mondtam neki. - Mutatni szeretnék valamit. - Átvágtunk az apátságon, megkerültünk egy oltárt, és egy dísztelen oldalkápolnában kötöttünk ki. Ott állt deszkapalánk mögött a koronázószék. - Két hónapja elvitték a végzet kövét* - mondtam.
 - Hogyan vették ki a trónból? - kérdezte Ascherson.
 - Kifeszegették. Meg is sérült a trón. 13. századi darab.
 Ascherson rámnézett, aztán végigtekintett a gyéren megvilágított kápolnán. Nem tudtam eldönteni, hogy elégedettségében mosolyog-e. A végzet kövét visszaszállították Skóciába, nekem pedig ott, a Westminster apátságban az járt a fejemben, vajon mit gondolhat Ascherson, örülnek-e a skótok, hogy hétszáz év után végre visszakapták a kövüket. "Egy csillogó katonai Land Rover cipelte" - írja a Stone Voices-ban.

A gyér nézőközönség nem tapsolt. Mintha senki sem tudta volna, mit várnak tőle, de mindenesetre nem akart megfelelni a várakozásnak… Taszította őket a gyászos pompa, aminthogy tulajdonképpen tényleg ezt a célt szolgálta. Mert a kő továbbra is a királynő személyes tulajdona maradt, csak „kölcsön” adta a skótoknak; fiát, a yorki herceget bízta meg, hogy a kőtömböt elkísérje az edinburgh-i várba, ahol két koronázás között az alattvalók 5 font 50 penny fejében megtekinthetik.

Aschersont nagyon érdeklik az ereklyék, komolyan foglalkoztatja, hogy mit jelentenek az emberek szemében, és nemzeti hevület fogja el, ha arról van szó, hogy varázserővel lehet felruházni egy skót követ, legyen bár mégoly közönséges is. A Stone Voices - The Search for Scotland (A kövek hangja - Skócia nyomában, Granta, 2003) afféle csapongó "autogeográfia" - arra való kísérlet, hogy térképet készítsen a szülőföldjéhez fűződő viszonyáról, hogy miután szemrevételezi érzelmeit a történelem fénytörésében, hurkatöltőbe gyömöszölje az egészet, hogy megossza a világgal élettapasztalatát és rajongását, hogy vitába szálljon az idővel, hogy leküzdje saját kételyeit, és hogy végül, de nem utolsó sorban elmesélje, mit jelent egy életet leélni egy romantikusan megejtő mese, "a dicső Skócia" béklyójában.
"Akiknek a szemében a hit előbbre való, mint a racionalitás, általában inkább elfogadják a relikviák eredetiségét, mintsem hogy megkérdőjeleznék azt" - folytatja. "Nem így Skóciában. Sokak számára fontossá és csábítóvá vált azt feltételezni, hogy az edinburgh-i várban elhelyezett kőtömb, minden józan belátás dacára, hamisítvány."
Miért? Mi az összefüggés az edinburgh-i közönség váratlan közönye és e tagadáskényszer között? Nos, az, hogy az idők során a kő a nemzeti sérelmek jelképeként tett szert jelentőségre. Fontosságát éppen a távolléte adta, vagyis az a tény, hogy egy angol király, a hódítók szimbolikus gesztusával, elrabolta. Nem maga a kő, hanem annak a Westminster apátságban való léte jelenítette meg a skót-angol viszony lényegét, és ez az után is így volt, hogy az 1707-es államszerződéssel megszületett Nagy-Britannia, a közös állam.
 Az önbizalomhiánnyal küszködő nemzetek általában hevesen ragaszkodnak sérelmeikhez, és ehhez a skótok is nagyon értenek. A nemzet építményét a sérelmek emelik lerombolt monostorból égbe szökő toronyházzá: a levegőben düh, félelem, bigottság és kiábrándultság pora száll, és mindig mindenért a másik ember, a másik nemzet a felelős. A skótok erkölcsi véleményalkotását is mindig erősebben befolyásolták a kulturális tárgyak és a múlt csatái - a végzet köve, Robert Burns, Braveheart, Bannockburn -, mint a napi politika. A skótok nem érzik kötelességüknek a közéletben való részvételt, és ehhez a fiatal parlament ásatag retorikája sem segíti őket hozzá. Mégsem a parlament, hanem a skót nép a hibás, a képzelt sérelmekhez való tunya ragaszkodása, aminek eredményeképp az ország ahelyett, hogy a fejlődésre nyitott, modern nemzetként tekintene önmagára, az elkényeztetett, dacos csecsemő szerepében tetszeleg, aki kinőtt, skótkockás rugdalózójában alig várja, hogy megbüntessék, ráadásul tévesemlékezet-szindrómában szenved.
 Neal Ascherson számtalan éjszakát virrasztott át e szívet marcangoló nemzet-vadállattal, mégis, mindannak ellenére, amit tud, szívesen ölti magára a megértő atya szerepét, aki régi altatódalokat dúdolva röpke álomba ringatja Skóciát. Ascherson hangja a tőle megszokottan lírai, ám néhol metszően intelligens, elidegenedett felhangok vegyülnek bele. A szöveg a skót hegyek és folyóvölgyek fölött lebeg, el-elidőzve a gleccserek és őzpaták nyomának látványán, ám mindvégig ott bujkál benne a ki nem mondott kétely: valóban ide tartozom? Van-e igazi Skócia? És, a legnyugtalanítóbb minden kérdés közül: mikor létezett Skócia?
 Ascherson első útja Közép-Argyllbe vezet, ahonnan a családja származik. Úgy érzi, mély kapcsolat fűzi a tájat pettyező bronzkori sztélékhez és kör alakú sziklaépítményekhez. Ascherson gondolatai szikrázva verődnek vissza e pogány alakzatokról, „a feltorlódott félelem és emlékezet rituális tornyairól.” Szomorúan állapítja meg, hogy a modern kor elpusztíthatja ezeket az ősi emlékeket. A kövek némelyikén rések vannak, „kukucskálórések”, melyeken át Ascherson bepillanthat abba a korba, amely érdekli. A kórházba menet, ahol édesanyja betegen fekszik, megáll, hogy az egyik ilyen résen átkukucskáljon. Édesanyjával egy szobában fekszik Marion Campbell, a regényírónő, történész és költőnő. „Később, a kórteremben”, írja Ascherson, „édesanyámmal a bally-manoch-i kövekről beszélgettem, többek között arról, amelyik ledőlt, de senki sem tudja, hogy mikor. A hátam mögött megszólalt egy elhaló hang. - Én tudom - mondta Marion, aki hirtelen felébredt. - 1943-ban történt. Egy shetlandi póni állt alatta; oda húzódott a vihar elől. Szerencsétlen jószág biztosan halálra rémült. - Hallgatott egy sort, aztán így folytatta: - Ma már senki sem hinné el, hogy én láttam azt a követ, amikor még a helyén volt, és át is kukucskáltam a résen. - Miután ezt elmondta, újra elaludt, és aznap délután monitorokat hoztak az ágya mellé. Megpróbálták kitisztítani a tüdejét, de már késő volt. Nyilvánvalóan tudta, hogy halálos beteg.”
E sorokból kiviláglik, hogy szerzőjük mély közösséget érez e tájjal és e nemzettel. Aschersont nem az eredet kérdése foglalkoztatja; nem az érdekli, hogy honnan valók a kövek és honnan a nemzet, hanem inkább az, hogy mi történik e nemzettel, hogy mások hogyan látják, és ő hogyan látja saját magát, végül mi marad fenn, és miként következik egyik dolog a másikból. A sorok között egy személyes történetet látunk finoman kirajzolódni.
Aki skót történelmet ír, abból általában nem hiányzik a türelem és a reménység, és éppoly jól ért a végzet dolgaihoz, mint a meseszövéshez. A skótok hisznek abban, hogy Skóciának története van, és azok az írók, akik képesek e történetet a külső és a belső világ - a mély érzelmek és a cudar időjárás, az igaz szerelem és az ódon sziklatömbök - viharos nászaként láttatni, alapvető igényt szolgálnak ki. Ahol az írott dokumentumok hiányoznak, ott a sziklák helyettesíthetik a dokumentumokat; az emberek a töredezett kövekből vélik kiolvashatni eleik történetét, sőt, hiába vannak papírok, akkor is inkább a köveknek hisznek, ha nincs, ami alátámassza az írott szó igazát. Ascherson itt Hugh MacDiarmidet idézi - „A világ tele van lerombolt épületekkel, de lerombolt köveket nem találunk” -, és e költői igazságban szentül hisz a skót politikusok Aschersonnal egykorú nemzedéke, és mindazok, akiknek szemében a „lényeg” előbbre való a tapasztalásnál, akik világokon átívelő nagyságra, mindent beragyogó igazságra áhítoznak, akik a skót nemzeti jellegben azt a vonást keresik, amely méltó lehet a skót táj óriás pompájához. Mindez szerves része annak, amit Ibsen „megváltó hazugságnak” nevez: az ősi erények, a régi nagyság felemlegetésének, ami talán vigaszt jelenthet a nemzet kilátástalan helyzetében. A mai Skócia tragikus módon elbukni látszik a modernizáció próbáján. A skót közélet kicsinyes sérelmek buta karneválja, ahol bigottság, tehetetlenség, törpeség és unalom honol; a skót konzervatív nemzet, amely sohasem szavaz a konzervatívokra; rátarti nemzet, amely önsajnálatban és nosztalgiában dagonyázik. Nem szép dolog kimondani, de ez a létező Skócia, és ezt mindannyian tudjuk.
Ascherson műve nem felforgató munka - csupa lágyság és engedékenység, ami tökéletes álcát talál a sziklák keménységében. Persze nehéz erősnek lenni, ha Skócia gyengesége kerül szóba, oly sok emlék tolul fel, és a remény szánalmas akadályt támaszt elibénk, ám ideje a nevén neveznünk a gyereket. Az egyelőre megíratlan „Szívtelen Midlothian” vagy „Az ifjú kaszás” helyett, melyek bizonyára a Skócia határtalan önsajnálatával, tehetetlenségével számot vető és kiutat kereső könyvek lennének, ezúttal is „Az író arcképe vonakodó hazafi korából” újabb változatát kapjuk. Aschersonnak tudnia kell, hogy Skócia nem csupán a hajdani nagyság maradványaiból él, hanem hazugságokból is, amelyek erősebbek az igazságnál, és képzelgésből, amely erősebb a tényeknél. A skót önvizsgálat mítosza, a „milyenek vagyunk?” folytonos ismételgetése mögül kiviláglik, hogy a mai skótok valójában képtelenek az önvizsgálatra, és fogalmuk sincs arról, hogy milyenek. Milyenek vagyunk? A válasz: semmilyenek; semmihez sem hasonlítunk, és a legfőképp nem önmagunkhoz.
A „Skócia kerestetik” játékban Ascherson bajba keveredik a „mi” fogalmával, és még inkább bajba keveredik a „baj” fogalmával. Csupán félig rántja elő a kardját, azt is csak azért, hogy aztán visszadugja a hüvelyébe, és izzadó tenyérrel szorongatva a markolatot, a nem-túl-távolba függesztett tekintettel a régi dalok hatásosságán töprengjen. Rengeteg mondanivalója van az őseiről, de vajon mit gondolnak majd az ő ükunokái az ő Skóciájáról? „A kölcsönös egymásrautaltság hálói” - írja, „a skót társadalom máig fennmaradt jellegzetessége.”
Ez nonszensz. Ascherson látta számos európai társadalom lassú átrendeződését, Skóciából pedig bőven eleget látott ahhoz, hogy ne csak ilyen poshadt és fantáziátlan következtetésekre jusson. Kezdek attól tartani, hogy a bársonyos forradalmak nagy szakértője túl sokat időzött a skót néplélek lila ködében, és elfelejtette föltenni a kérdést: milyen a valódi élet Greenockban, Buckie-ban, Cumnockban vagy Cowdenbeath-ben. A kölcsönös egymásrautaltság hálói? Egy nemzet, amely otthon érzi magát? Ugyan már.
Egy nép, amely megszállottan ragaszkodik az együvé tartozás eszméjéhez, nyilvánvalóan retteg az idegenektől, különösképp az idegenektől önmagában. Jobb pillanataiban Ascherson tudja, és olykor világosan meg is fogalmazza ezt. A fiatal skót parlament egyik első feladata a homoszexualitást az iskolákból és a könyvtárakból kitiltó törvénycikkely felülvizsgálata lett volna. Ám alakult egy korántsem szent szövetség, hogy „a politikai higiéné” megőrzését tűzve zászlajára megakadályozza a törvény hatályon kívül helyezését. A nemzet bulvárlapja, a Daily Record hátszelét élvező Winning bíboros lepaktált a presbiteriánus egyházzal, elnyerve az újkeresztény-milliárdos Brian Souter pénzügyi támogatását a törvény megőrzését szorgalmazó kampányhoz. Souter arra használta a millióit, hogy minden skót háztartásba eljuttassa tiltakozását. Hathetede azoknak, akik voltak oly ostobák, hogy a kampányra egyáltalán reagáljanak, a törvény megtartására szavazott, aminek eredményeképp megszaporodtak a homoszexuálisok elleni támadások. Noha a parlament a sarkára állt, és mégis eltörölte a kérdéses cikkelyt, a biztonság kedvéért beszúrt a törvénybe egy-két keresetlen mondatot arról, hogy a heteroszexualitás és a családi élet a legnagyszerűbb találmány a szeletelt kenyér óta.
Ascherson látja „a skótok makacs, ádáz idegengyűlöletét és vallási türelmetlenségét”, anélkül hogy rendelkezésére állna a Skót Közigazgatási Hivatal kutatásának a Guardian e havi számában megjelent eredménye, amely szerint fajgyűlölet dolgában a skótok az európai ranglista élén állnak.
„Erősen tartotta magát a tévhit, hogy a faji előítélet olyasfajta angol betegség, amely iránt a skótok - hányatott történelmüknek és veleszületett intelligenciájuknak köszönhetően - immunisak… Ám ez a történelem megszépítése. Elsőként a litvánok ütköztek bele a skót munkások gyűlöletének falába, akik - nem egészen oktalanul - olcsó idegen munkaerőt láttak bennük, amely azért özönlött az országba, hogy leszorítsa a bányászok bérét. Az olasz közösséget is teljesen felkészületlenül érték az ádáz olaszellenes támadások, amelyek 1940 júliusában söpörtek végig a skót városokon, amikor a fasiszta Olaszország Hitler oldalán belépett a második világháborúba. Ám a legszembeszökőbb önajnározó mítosz, amely a legnyilvánvalóbb dolgokról sem vesz tudomást, az írekkel kapcsolatos.”
 Ascherson figyelemreméltó hévvel és merészséggel vall saját előítéleteiről, amikor elmeséli, mennyire félt, hogy a húga ótvaros lesz, amikor látta, hogy egy katolikus iskola kerítésén hintázik. Ascherson azonban sohasem tréfál. „Ez voltam én”, írja, „a világlátott újságíró, baloldali nézetekkel és cambridge-i diplomával. Mégis, szinte sohasem kérdőjeleztem meg azt, hogy ha az ember megérint egy kerítést, amelyet egy bizonyos felekezethez tartozó kisfiúk használnak, mindenféle rút betegségeket kaphat.” Egyéb rútságokról is szó esik: politikai menekültek meggyilkolásáról, Celtic-drukkerek összeveréséről, a környezetszennyezés különféle formáiról, egyre abszurdabb színben tüntetve fel a skót közösségi érzületet dicsérő hangzatos, balladai zárszót.
 Az emberben óhatatlanul felötlik a kérdés: miért nem próbálja Ascherson megérteni a skót viktimológiát? Miért nem veti össze a Skócia produkálta szociopata tüneteket azzal, amit más kis európai nemzeteknél tapasztalt? Az efféle kérdésekre a legtöbben képtelenek volnánk választ adni. Ascherson könyvétől valami újat várnánk, azonban, bár helyenként jól írja le a visszásságokat, ahol új gondolatok és értelmezések kellenének, általában lapos és hosszadalmas fejtegetésekbe menekül az erdőirtásról, a piktekről és a gaelekről, a 17. századi Lengyelországba kivándorolt skótokról, a skót presbiteriánusok szövetségéről, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy Skócia legjobb újságírója beállt azoknak az íróknak a sorába, akik megengedhetetlennek tartják, hogy a vitaszellem az útjába álljon a pozitív gondolkodásnak. Ez a fajta megközelítés teljességgel idegen az igazi Aschersontól, amit láthatunk is az itt következőhöz hasonló bekezdésekben:
„A skót trauma tünete az önbizalomhiány (amely gyakran irreális önigazoláskényszerrel párosul), a nemzeti identitásról való terméketlen spekuláció és a „mássággal” szembeni bizalmatlanság. (…) A trauma azonban mindenekelőtt a közösségi szférától való beteges tartózkodásban mutatkozik meg. A skótok idegenkednek attól, hogy részt vegyenek a köz dolgaiban, különösen pedig attól, hogy nagy nyilvánosság előtt bíráljanak valamit. Ennek részint az a hiedelem az oka, hogy tanúk előtt egyet nem érteni valakivel súlyos sértésnek számít; a skótok nem osztják az amerikaiaknak és az angoloknak azt a nézetét, hogy a "szabad, nyílt eszmecsere" nem vérre menő, sőt, egészséges dolog…
A nemzet önbizalmának mély meghasonlottsága nem orvosolható… és időről időre érezteti hatását. Ilyenkor a politikai változásokat irányító, magabiztos kevesek úgy érzik, félreértették és elárulták őket. Ahogy azt Bertolt Brecht mondotta a volt Kelet-Németország vezetőiről, kísértést éreznek, hogy feloszlassák a népet, és újat nevezzenek ki helyette.”
A skót identitás labilis volta az idegengyűlölet mellett azzal is párosul, hogy a skótok nem szeretnek rosszat hallani országukról, és bírálóit árulónak tekintik. Kevés európai nemzet van, melynek értelmisége ily lelkesen szegődne el „a nemzeti jelleg” kufárjául, turistavezetőnek. Médiaszemélyiségek, egyetemi tanárok, jogászok és költők - ahelyett, hogy kérdéseket tennének fel - önérzettel, könnyekkel, szellemi pongyolasággal és filléres jó kedéllyel kereskednek.
A könyv legfelvillanyozóbb fejezete a Skót Birodalomról szól, ami mostanában a rosszhiszemű nacionalizmus egyik vesszőparipája lett. Most, hogy a régi szöveg már a múlté, semmi kétség, Skócia nagyon is jól járt az 1707-es államszerződéssel. Mindent egybevetve jobban, mint Anglia. Tom Nairn írja a 2000-ben megjelent After Britain (Nagy-Britannia után)című könyvében, hogy a skótokban tovább él „a megváltás iránti tantaluszi vágy, amely a nosztalgiát élteti”. Ám a skótok többé nem engedhetik meg maguknak, hogy itt megragadjanak. Skóciának tovább kell lépnie, hogy megtalálja a helyét az új Egyesült Királyságban, az új Európában. Ahogy Joyce hőse, Stephen Dedalus mondaná, jobb, ha a skót öntudatot egyelőre „nem létezőnek” tekintjük, hiszen be kell látnunk, hogy Ascherson kövei érdekesek ugyan, de az emberek még annál is érdekesebbek. A skót nacionalizmus derék fiai és leányai buzgón rázzák a múlt halott kezét, ám a hagyomány megértése nem azonos a múlthamisítással. A modern Skóciának minden eddiginél nagyobb szüksége van arra, hogy új gondolkodásmódot és életformát sajátítson el, átértékelje a múltját, és megtanuljon felülemelkedni mindama rosszon, ami volt, és ami még következik. Ha ez sikerül, nem lesz többé kérdés, hogy mennyit ér a múlt.

ELEKES DÓRA FORDÍTÁSA

*A skót királyok ősi „koronázószéke”, amelyet 1296-ban III. Edward a kelet-skóciai Scone-ból Londonba vitetett, és amely évszázadokig a Westminster apátságban álló koronázószék ülése alatt hevert. A skót nacionalisták többször is ellopták, mígnem 1997-ben a királynő visszaadta Skóciának az ereklyét, amit azóta az edinburgh-i kastélyban őriznek.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu