Ma Izraelben ön az egyik legismertebb, legnépszerűbb költő. És magyar származású. Hogy érzi, ez a nyelvi háttér mennyiben befolyásolta költővé válását?

Először is, amikor én Izraelbe bevándoroltam, négyéves voltam, vagyis már akkor muszáj volt magamat az egyik nyelvről a másikra átvinni - lényegében már négyévesen afféle tolmács voltam. Ez kényszerített a szavak megtapintására - egy szót keresni magyarul, kitalálni, hogy van héberül, mindez lényegében a tolmács munkája, és ez rettenetesen fejleszti a nyelvérzéket. Ezért azt gondolom, hogy a költészetemből sok minden ebből a korszakból származik valamiképpen, ebből az átmenetből. Az a gyerek, aki automatikusan, mechanikusan beszéli a nyelvét, nem nagyon gondol a nyelvre, egyszerűen csak beszéli. Viszont egy olyan gyerek, aki ebben az életkorban az egyik nyelvről áttér egy másikra, sokkal jobban tudatában van a nyelvnek, gondol a szavakra, a nüanszokra. A szavaknál van egy olyan köztes terület, ahol van a magyar szó, és van a héber szó, de nem egészen ugyanazok, és akkor jönnek pontosan ezek a nüanszok.
Másik dolog, hogy a költőség része az is, hogy oldalról nézzük a dolgokat, mintegy kívülállóként. Az én Izraelbe érkezésem is egyfajta kívülállóság volt, én is oldalról néztem a dolgokat, nem voltam a csoport tagja. Ez a két dolog nagyon hozzátartozik a költő személyiségéhez: hogy kívülről lássa, és hogy tapintsa a dolgokat. Ez a két dolog megadatott nekem, amikor négyévesen idejöttem, s azt gondolom, ezek összefüggenek. De ha nem jöttem volna ide, hanem Budapesten maradtam volna, akkor is biztos költő lennék. Van egy versem, a Budapest térképe. Ebben a versben arról írok, hogy ha nem görgettek volna ide, akkor biztos a Fillér utcában laknék, ahol az unokatestvérem lakik, és biztos olyan szerelmekről írnék, akiket Bélának vagy Jánosnak vagy valami ilyesminek hívnak. Ha ott maradtam volna, akkor magyar maradtam volna.

Mikor kezdett írni?

Nagyon fiatalon kezdtem írni, de azok még amolyan zsengék voltak. Itt Gederán nőttem fel, ami egy nagyon kicsi hely, nem voltam kapcsolatban az irodalmi világgal, még akkor sem, amikor az egyetemen elkezdtem irodalmat tanulni. Mindig írtam ugyan, de például az első könyvemet elégettem. Az csupán az egóm műve volt, hogy lássam, milyen a saját könyvemet tartani a kezemben. Láttam, elégettem, mondtam: kezdhetjük elölről. És elkezdtem komolyan dolgozni.

Hogyhogy dolgozni? A versírás kemény munka?

Én ezt belső munkának hívom. Olyan munka ez, mint az istenek dolga, belső munka, amelyre szólít a kötelesség. Nincs olyan nap, hogy le ne ülnék, ha nem lesz is belőle semmi. Minden nap leülök, és megnyitom magam, mintha zsinagógába mennék. Nem azt várom, hogy a múzsa jöjjön; ha kell, én is elmegyek hozzá. Olyan ez, mint amikor két gyerek ás a homokban egymással szemben. Állandóan figyelek.

A verseiből úgy tűnik, mintha mindennapi életét élve, a bevásárlóközpontban, a könyvelővel beszélgetve egyszer csak vers születne mindezekből a mindennapi dolgokból.

A "tartalom", idézőjelben, az életből jön, de ez csak "trigger" - a versek szavakból készülnek. Minden embernek vannak érzelmei, gondolatai, érdekes dolgai. De ezek még nem versek. A versek szavakból készülnek, nem érzésekből. Veszünk valamit az életből, és szöveggé transzformáljuk, amelyben mágikus energia van. A szavak egymásutánja, ez alkotja a verset, nem annyira a tartalom. Az anyagok persze az életből jönnek. Ha Budapesten élnék, biztos a Dunáról írnék. Itt a bevásárlóközpontról írok. De az nem annyira érdekes, hogy miről írunk, illetve érdekes, de nem ez a fontos. Az a fontos, hogy miként írjuk meg. Van egy nagyon szép történet Degasról. Elment Mallarméhoz, és azt mondta: "Nem értem, nekem olyan mély érzelmeim vannak, és mégsem lesz belőlük vers”. Mire Mallarmé azt mondta, hogy ez azért van, mert verseket nem érzelmekből írnak, hanem szavakból.

Ön verseivel gyakran világosan állást foglal közéleti kérdésekben is, a feminizmus kérdésében, a béke ügyében, a politikai helyzettel kapcsolatban. Befolyásolásra is törekszik, nem csak szavakkal akar játszani?

Ez igaz, olyan dolgokról írok, amelyek behatolnak a nyilvános csatornába is, ezek az utóbbi időben főleg ökológiai és politikai ügyek voltak, de nem azért, mert én így döntöttem. Ez nem egy előzetes döntés eredménye. Például én nem vagyok deklaráltan feminista, de az álláspontom természetesen mégis kifejeződik a versekben. Az én költészetem nem az üzenet átadásának a kényszeréből származik. Csak úgy, ok nélkül van. De azért nagyon örülök annak, hogy hatással van másokra, mert ez azt jelenti, hogy sikerült annyira "én"-nek lennem, hogy akár "te" is lehetek, vagy valaki más. Például a legújabb kötetemnek már a harmadik kiadása fogy el, és verseskötetnél 4000 példány Izraelben rengeteg, egészen példátlan. És hallom az emberektől, hogy megszólítja őket, s ez nagyon boldoggá tesz. Ez az, ami leginkább boldoggá tehet egy költőt, de ez nem valamiféle üzenet átadására késztető gondolkodásból adódik. Egyszerűen megtörténik.

A magyar irodalom egyik fő gondja, hogy ritkán tud kitörni a kis nyelv korlátai közül. A héber is kis nyelv, s ráadásul még a betűi is különböznek. Nem érzi, hogy a nyelvbe zártság miatt a nagyvilág kevésbé ismerheti meg a költészetét?

Igen, néha arra gondolok, hogy ha Amerikában születtem volna, már le lennék fordítva. Jobb lenne, igen, a magyarok és az izraeliek is nagymértékben függenek a fordításoktól. Ez lehet nagyon nehéz, nem lehet kiszámítani, mi jön elő a fordításban. Sok fordításom van, van könyvem angolul, vannak kéziratos fordítások, aztán vannak fordítások az interneten is. Az angol fordítást többé-kevésbé meg tudom érezni, de például egy magyar fordításnál csak azt tudom, hogy a szavak szintjén pontos-e, azt nem tudom, hogy vers-e.
Csodára van szükség, hogy jó fordítót találjunk. Igazi csodára. Volt valaki, aki rengeteget fordította a verseimet magyarra, de úgy érzem, hogy nagyon nyersek a szövegek. Negyven éve Izraelben élt, ám a nyelv élő dolog, s az ő szövegei nem a mai magyar nyelven íródtak. Ezzel együtt rengeteg érzelmi kapcsolatom van a magyar nyelvvel, bár ma nincs kivel beszélgetnem magyarul. Egyszer voltam Budapesten, s egy csoda volt számomra, hogy a gyerekek is magyarul beszélnek, hogy ott mindenki magyarul beszél. Beszéltem én is magyarul a boltokban, és láttam, hogy működik. Hirtelen megértettem, hogy onnan is vagyok. Ilyen a sors. Valahonnan elvisz, máshova letesz. Idevalósinak is érzem magam.

Mikor érezte, hogy héberül önmaga, és már nem magyarul?

Otthon gyerekként kifejezetten ketté voltam hasadva. Otthon csak magyarul beszéltek, kint pedig héberül beszéltem, mert nagyon szégyelltem a magyar beszédet. Rettenetesen "szabre" (született izraeli) akartam lenni. Nem hívtam meg hozzánk gyerekeket sem emiatt. Szörnyen szégyelltem a magyart. De a jiddisül beszélőknek még rosszabb volt, a jiddis volt a legnagyobb szégyen, azután a román is nagy szégyen volt, és közvetlenül utána jött a magyar. A gyerekek olyanok akarnak lenni, mint mindenki más. A jiddis, a román, a magyar szörnyű volt. Még titkoltam is.

Ági névvel hogy lehetett titkolni?

Tudták, tudták, de nagy különbség van aközött, hogy tudják, és hogy valóban belegondolnak-e. A szüleim egyszerűen nem tudtak héberül, otthon magyarul beszéltünk, megtanítottak írni-olvasni, ma is tudok írni-olvasni magyarul, ugyan nem mindig értem, amit elolvasok. Ma nagyon boldog vagyok, hogy tudok magyarul.

Hogyan lehet egyszerre mezőgazdasággal foglalkozni és költőnek lenni? Van-e és mi a kapcsolat a kettő közt?

Egyszerűen itt lakom. De nagy dolog, hogy közel vagyok a földhöz, ez számomra nagyon is elsődleges, az anyagaim egyike.

Hogy került ide? Miután irodalmat tanult az egyetemen?

Összeházasodtam Giorral, s ő idevalósi. De azért ez nem egy isten háta mögötti hely, közel van Gederához. Voltak korszakok, amikor kifejezetten inspirált, az egyik első könyvem címe Ültetvénynapló, és a mezőgazdaságról szól. Az egy olyan korszak volt, amikor fizikai munkát is végeztem. Ma már nem szedek gyümölcsöt, és nem kell csomagolnom se, ma már sok földünk van, munkásaink, de sok évig csináltam.

Hogyan volt ideje verset írni? Gyerekek, munka mellett?

Az idő annál több, minél több dolgot csinálunk. Ez paradoxon, de így van. A vers nem olyan, mint a próza, hogy sok-sok órán át mellette kell ülni. Én reggel szeretek írni, mintha zsinagógába mennék, bejövök minden reggel, felkelek, ideülök a kávéval, cigarettával, füzettel, és kinyitom a boltot. Akár vannak vevők, akár nincsenek, mindenképpen kinyitom. Az is a munka része, hogy a gondolat vonalát figyelem, minden nap. Bármit csinálok, mindig van egy FM, egy antenna, a költészet antennája, ami mindig kívül van. Most is kint van, miközben beszélgetünk.

Annak idején miért éppen Gederába jöttek a szülei?

Mert itt lakott anyám cionista nővére. Ez Rotschild báró egyik faluja volt, a Bilu mozgalom fontos helye. Anyukám megérkezett a 20 kiló dunyhával, és először a nagynénémnél laktunk, aztán egy kisebb lakásban, emlékszem, tizenhat éves koromig egy kis szobában laktunk mind a hárman. Nem volt munka, apukám bicikliket javított, nagyon nehezen éltünk. Semmink sem volt. Saját helyünk sem. Soha nem volt saját szobám, még asztalom sem. Úgyhogy a saját szobát nagyon tudom értékelni.

Ilyen rossz tanulóként miért tanult tovább? Miért ment tovább egyetemre?

Szerintem ez is a szüleim Soá-túlélése miatt alakult így. Olyan volt ez, mint amikor valaki haldoklik, de az utolsó pillanatban még feléled. Ez a jelenség a fáknál is megvan: mielőtt meghalnának, egyszer csak egy csomó levelet növesztenek. Az ember is mielőtt meghalna, egyszerre jobban érzi magát: ez valahogy a természet törvénye. Mivel a szüleim azt érezték, hogy meg fognak halni, engem a frissen sarjadt életnek tekintettek. Mindig azt kellett mutatnom nekik, hogy velem minden rendben van, tilos volt azt mutatnom, hogy valami fáj. Szinte a szüleim szüleinek kellett lennem. Mindig úgy éreztem, hogy én vagyok mintegy a válaszuk a világra.

Fordulnak Önhöz mint ismert személyiséghez?

Vannak helyek, ahol önkéntes munkát végzek, például küzdök az ellen is, hogy kivágják a palesztinok olajfáit, mert ezt rettenetesnek tartom.

Miért?

Miért rettenetes ez a számomra? Mert a természet egész világának, az állatoknak, a fáknak nincs semmi közük az ember világához. De itt most, a háborúban lényegében középre szorultak. A hadsereg kivágja az olajfákat, hogy ne bújhassak el mögé lesben a terroristák az út mentén. Csakhogy az olajfa az állam szimbóluma, ezek itt a legidősebb lények, hiszen évszázadokig is elélnek. Ráadásul sok palesztin falu ebből él, és ha kivágják a fáikat, nincs miből éljenek. Ezt a hadsereg "feltárásnak" hívja, mert nyílt terepet hoznak létre, és ez a "feltárás" nagyon szép szó, de emögött a szép szó mögött egy nagyon ronda dolog rejlik: az, hogy egyszerűen kivágják az olajfákat. Néha a telepes fiatalok azért csinálják ezt, hogy ártsanak. Egy hónappal ezelőtt kivágtak 400 olajfát, most a rendőrségen hallgatják ki a tetteseket. Számomra ez azért rettenetes, mert én a fák szemszögéből nézem a dolgot. Felejtsük el az embereket, és nézzük csak a fákat - és ez persze nem azt jelenti, hogy nem érdekelnek az emberek. Írtam egy verset, amelynek az a címe, hogy Az olajfa. Ez a vers jelképpé vált, mindenféle rendezvényeken felolvassák, sokan kötődnek hozzá, egyfajta kiáltvány lett.
Az a jó a nyelvben, hogy él, hogy állandóan változik. A nyelv állandóan keletkezik, és a költő egyik feladata, hogy állandóan meghallja az új dolgokat, és beemelje őket a költeményekbe. A költők a nyelv hegycsúcsán ülnek, magamtól tudom, hogy állandóan befogadom ezeket a dolgokat, és beemelem őket a költeményekbe, vagyis életet adok nekik. Ez a nyelv szépsége, hogy megújul. Például amikor Magyarországon voltam, tudtam, hogy az én nyelvemből hiányzik ez a szleng, egyáltalán nem is értem. Egy bizonyos helyen leragadtam, miközben a nyelv élő dolog, állandóan változik.

Hisz Istenben?

Igen. Hiszek Istenben... Tudja, ez egy gyerekes mondat, de nagyon vallásos vagyok, nem az intézményes értelemben, hanem a világlátásomban. Ez azt jelenti, hogy szerintem, amit mi itt befogadunk, csak nagyon kicsi része mindannak, ami van. Fölöttünk, körülöttünk rengeteg dolog van, amit nem értünk, amik túl nagyok számunkra. Ezt nagyon világosan érzem.

Van valami üzenete a magyar közönségnek?

Nagyon mély kapcsolat fűz a magyarokhoz. Mindig, amikor magyarokkal találkozom egy-egy fesztiválon, a velük való kapcsolatom nagyon ösztönös, nagyon erős, valahogy én magyar költőnőnek érzem magam.

Gondolt valaha arra, hogy magyarul írjon?

Nem, a magyartudásom nem elég ahhoz. De a nevemet nem változtattam meg. Hívhatnának másként is, de én szeretem a nevem, és épp azért, mert benne van a magyar eredetem. A vallásos világlátásom miatt azt is tudom, hogy ha nem itt lennék, akkor ott lennék. Ma lehetnék ott is költőnő, és teljesen véletlenszerű, a történelem forgatókönyvén múlt, hogy itt lakom. Fontos számomra, hogy lefordítsanak magyarra, ha találok egy jó fordítót.
Amikor az apukám meghalt, és hazafelé utaztam a kórházból, az autóban sírtam, és magyarul beszéltem magamban. Ha valami nagyon mély dolog történik bennem, akkor visszatérek a magyarhoz. A legmélyebb érzelmi hullámaim magyarul zajlanak.
A költészetnek számomra világos beszédnek kell lennie, ami nem jelenti azt, hogy az ilyen költészet nem mély. Van egyfajta modern költészet, mely olyannyira elrejtőzik a szavak mögé, hogy nagy mélységében átesik a ló túloldalára. Remélem, hogy a verseim nem "népszerűek" a szó pejoratív értelmében, hogy az egyszerűség nem primitívséget jelent...

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu