A Maghrebből és Törökországból származó, Európában letelepedett népesség létszáma nagyjából nyolc-tízmilliós. Az ehhez a társadalmi csoporthoz köthető népességmozgást jelentős mértékben visszaszorították az utóbbi tíz évben, elsősorban a megszorító vízumpolitikákkal és azzal, hogy az 1990-es években megszigorították a bejutást az egységesülő európai térségbe. Ám ugyanebben az időszakban váltak problematikusabbá az olyan régiók konfliktusairól kialakított társadalmi képzetek, amelyekkel ez a népesség azonosul (Palesztina, Balkán, Afganisztán, Irak). Ez elsősorban azoknak az integrációs politikáknak tudható be, amelyek nem elégítik ki az említett csoportok új elitjének várakozásait. Az iszlámhoz kötődő, mindenki számára látható identifikációs megnyilatkozások (a fátyol- és szakállviselet, a szolidaritás jelei, amelyek a közösségek közti összecsapásokhoz vezetnek) együtt vannak jelen az egyéni társadalmi mobilitásból fakadó individualizációval. Még mindig ez utóbbi tekinthető általánosnak, és ez a tény arra enged következtetni, hogy a folyamat inkább a konszenzus, semmint a szakítás fázisában mozog. Ám a feszültségek annak ellenére növekszenek, hogy csökkent a csoportokhoz tartozó személyek bevándorlása. Az újonnan érkezettek elsősorban menekültek és papír nélküliek, akik viszont széles körben próbálják megmozgatni az emberek szolidaritását, és mindenféle ellenőrzést megkérdőjeleznek annak a globalizációnak a nevében, amely bizonyos személyeket kizár, és amely megtagadja, hogy előjogait kiterjessze a legelesettebbekre.

Az Európán kívüli konfliktusok
Ennek a fejlődési folyamatnak a kezdete a kilencvenes évek elejére tehető, és az első Öböl-háborúhoz, illetve az algériai polgárháborúhoz kötődik, de akkoriban még nem vonja kétségbe a választott hatóságok jogát arra, hogy országukat háborúba vigyék, kivéve egyfajta sajátos öntudatot, amely elvi szolidaritást hirdet az iraki (vagy a palesztin) néppel. Paradox módon a maghrebi térség fejlődése, belső konfliktusai vagy az államok közti rivalizálások egyre kevésbé mozgósító hatásúak. Ám ezek az imaginárius szolidaritások se nagyon fordulnak cselekvésbe, legfeljebb annyiban, amennyiben az Európában megtelepedett nagycsaládi hálózatok még mindig figyelnek Maghrebre és Törökországra, de már kevésbé nyitottak arra az igényre, amely akkoriban a Közel-Keleten megnyilvánul azon következmények miatt, amelyeket az Öböl-háború gyakorolt az arab államok közti migrációra.
Amikor Irak lerohanja Kuvaitot, néhány hónap alatt több milliós népesség lendül mozgásba. Másfélmillióra becsülik azoknak az egyiptomiaknak a számát, akiknek katasztrofális körülmények közt kell elhagyniuk Kuvaitot és Irakot. Ebben az időszakban Szaúd-Arábia is közel 800 000 jemenit és több mint 100 000 palesztint utasít ki. Kuvait is elküld 350 000 embert, miután az amerikaiak vezette koalíció felszabadítja az országot. Az egyiptomiak, jemeniek, palesztinok kiutasítása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy arab invázió indul meg a nyugati országokba. Ebből semmi sem valósult meg: ez a következmény legalábbis elhanyagolható maradt, és csak azokat érintette, akik tudtak idegen nyelveket, s olyan szaktudást szereztek, amely kiemelte őket a tömegből. Paradox módon ez a kényszerű hazatérés erősíti majd meg az egyiptomi, jemeni és jordán államot, amelynek vissza kell fogadnia saját állampolgárait. Ezek az arab menekültek ugyanis rendelkeztek valamiféle szaktudással, mobilitással és az átlagnál magasabb anyagi tartalékokkal. Vonzódásuk a nyugati modell iránt megerősíti a modernizáció alapjait, amely a mezőgazdaság vagy a szolgáltatások beruházásaiban testesül meg.
Az arab világbeli népességmozgást is tartósan érintik ezek a hatások, amennyiben az Öböl-országok és az Arab-félsziget a háború következtében ázsiai munkaerőt keresnek, mert úgy vélik, ezt kevésbé érintik a belső vagy regionális konfliktusok. Egy évtized múltán megállapítható, hogy ez az új iránykeresés olyannyira erőteljes volt, hogy ma az ázsiai munkaerő alkotja a legnagyobb népességcsoportot, megelőzve a saját állampolgárokat, elsősorban Abu Dhabiban és az Emirátusokban. Az egész gazdasági fejlődés - az olajipartól eltekintve - a nagyrészt ázsiai bevándorlókból álló munkaerőre épül, amelyet ugyanakkor gyanakvással fogadnak a helyi hatalmak, hiszen tartós letelepedőnek számítanak. Ezek az országok természetesen igényt tartanak a régebbi arab bevándorlóknak egy töredékére is, ez a tendencia azonban korlátozott. A Nyugatra induló keleti bevándorlók inkább a már mobilizált és meggyengített csoportokból (lásd kurdok) vagy később a balkáni országokból kerülnek ki.
Az algériai polgárháború is kitermeli a maga politikai menekültjeit, akik legtöbbször nem szeretik így nevezni magukat, és szívesebben mozgósítják a gyarmati felszabadító mozgalmak idejéből származó baráti kapcsolataikat, illetve az ideológiai szolidaritás érzését, hogy valamiféle munkát találjanak. Ez a munka számukra persze leggyakrabban társadalmi lecsúszást jelent, mind a francia, mind a többi európai társadalomban. Ám ha egy-két foglalkozási csoport (egészségügy, oktatás stb.) élvezi is a középosztály néhány tízezernyi tagjának diszkrét támogatását, hasonlóan az 1980-as évek libanoni polgárháborújának idején kialakult mozgalomhoz, ezt össze sem lehet hasonlítani azzal a tömeges népmozgással, amely az afganisztáni háborúkat vagy a török hadsereg kurdisztáni elnyomó fellépését követte. Mint az első Öböl-háború idején (1990-1991), minden alkalommal emberek milliói vándorolnak el a szomszédos országokba (Pakisztán vagy Irán) vagy az ország más vidékeire (Törökország). Csak egy egészen kis töredék jut el messzebbre, s ez a középosztályhoz tartozik, némi nemzetközi pénz- és kapcsolati tőkével. Ők a menekültek vagy a papír nélküliek számát szaporítják, s annak a hatásnak, amelyet a társadalmi és politikai berendezkedésre gyakorolnak, nincs sok köze az érintett bevándorlók tényleges számához.

A bevándorlás kérdése Európában
Bár az ellenreakciók az egész európai térségben jelen vannak - iszlámellenességgel és rasszizmussal színezve -, Németországban, amely több mint 400 000 balkáni menekültet fogadott be, többségükben bosnyák muszlimokat, kisebb az ellenérzés a bevándorlókkal szemben, mint Franciaországban, ahol alig harmincezer volt a befogadottak száma. A balkáni válság tehát elég kevés nyomot hagyott, ám más módon a már letelepedett bevándorlókhoz kapcsolódó maghrebi, törökországi, fekete-afrikai bevándorlóhullámok is táplálják az ellenreakciókat. Emellett jelen van, burkolt vagy nyílt módon, a kelet-európai időszaki munkavállalók bevándorlási igénye is, őket azonban még akkor is szívesebben fogadják, ha megvan a kockázata annak, hogy letelepednek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem muszlimok.
Ezen a ponton belépünk a migrációs áramlatok értelmezéséről kialakított elképzelések birodalmába, amelyek a legutóbbi időszakban elsőbbséget élveznek a valós áramlatokkal és hatásaikkal szemben. A jelenségről szóló elképzelések éppúgy érintik az Európában letelepedett bevándorlókat és leszármazottaikat, mint az európai társadalmakat, illetve a Földközi-tengertől délre és keletre fekvő területeket. Az elképzelések olyan virtuális és érzelmi dimenzióban helyezkednek el, amely valahol félúton van a civilizációk háborúja és a konfliktusos integráció folyamata közt. A második intifáda, a 2001. szeptember 11-ei támadások, az iraki válság és a francia-német ellenállás az amerikai beavatkozással szemben - egyfajta videojáték elemei ezek, amelyben a valósághoz való viszony kevesebbet számít, mint a szereplők által elfoglalt álláspontok.
A tényleges helyzet lényege az a szakadék, amely az 1990-es évek eleje, tehát a schengeni egyezmények óta létezik Észak, Dél és Kelet közt. A kiadott vízumok száma 1995 körül volt mélyponton, majd ezt követően enyhén emelkedett. Nem biztosítja az emberi, kulturális, gazdasági csere normális szintjét az európai területen megtelepedett népesség és ennek szülőföldje vagy felmenői szülőföldje közt. Csak azok tudnak szabadon közlekedni a Földközi-tenger két partja közt, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek. A többieknél csak a frusztráció nő, párhuzamosan annak az alapjognak a követelésével, hogy szabadon közlekedhessenek a közös kulturális térben a maghrebi vagy közel-keleti származású és a francia középosztály kultúrájához tartozó csoportok is. Egy stabil, törvényesen rendezett státusú csoport aztán megteremti azokat a köztes státusú személyeket is, akiknek tartózkodása csak megtűrt, és tényleges arányuknál jóval nagyobbnak láttatja azokat a csoportokat, amelyek egész Európában ezzel az ideiglenes státussal élnek, arra várva, hogy tartózkodási jogukat törvényesen is elismerjék.
Márpedig egyik vagy másik európai ország minden évben életbe léptet valamilyen státusrendezési programot, amely több tízezernyi embert érint, és amely arra készteti az új státusra várókat, hogy egyik országból a másikba vándoroljanak. A rendszer él, mert létezik egy föld alatti, fekete gazdaság, amely várja mindazokat, akik időlegesen hajlandók a hivatalos bér felénél kevesebbért dolgozni - noha ez a bér még így is jóval több, mint amennyit szülőhazájukban kapnának. A rendszerek egyfajta gazdasági porozitása tehát olyan nemzetek közti társadalmi mobilitási teret tart fenn, amely elősegíti, hogy a dél-európai gazdaság előnyökre tegyen szert az Unió északi részeihez képest. Ám a schengeni egyezményekkel kialakított területi mobilitás a bevándorlók és az illegális határátlépők javát is szolgálja, és lehetővé teszi, hogy a legkisebb kockázatvállalással kiválasszák azt a rendszert, amely adott pillanatban a legtöbb lehetőséget nyújtja nekik vagy a gyerekeiknek.
A korlátozások dacára a mítoszok tovább élnek, és a remény is tovább táplálja a vágyakat, annak ellenére, hogy a valóságban ma csak korlátozott számú személyt érinthet ez a lehetőség, főként az 1980-as évek bevándorlási hullámával összevetve. A „határsértőkről”, a Gibraltári-szorosban hányódó hajótöröttekről közölt képek felerősítik az „invázióról” szóló elképzeléseket, noha legfeljebb néhány ezer lehet azok száma, akik sikeresen próbálkoznak, és munkát is találnak az almeriai melegházakban, amelyek Észak-Európát paradicsommal és földieperrel látják el a tél közepén. Ha léteznek még egyáltalán, a maradék bevándorlóhullámok létoka a dél-európai gazdaság bizonyos szektoraiban rejlik. Így például a szolgáltató ágazatok felelősek egy újfajta, Maghrebből kiinduló bevándorlóhullámért, amellyel független nők érkeznek Dél-Európába. A déli népesség elöregedése és az északi nyugdíjasok napimádata teremti meg a szükségletet munkájuk iránt, és értékeli fel őket a bevándorló férfiakkal szemben.

A bevándorlók az európai térségben
Ma nem elsősorban maga a bevándorlás kelt nyugtalanságot, hanem az a tény, hogy a bevándorlók állampolgárságot követelnek, hogy újrarendezik a vallási identitásokat, és hogy a maguk képére formálják az egyszerre helyi és európai tereket, gyengítve ezzel a régi nemzeti modelleket (a francia módra felfogott laicitást). Ennek nyomán halványan kirajzolódni látszik egy transznacionális európai állampolgársági modell, amely ezeket az új migrációs területeket szabályozza, ahol a még létező bevándorlóhullámok és az uniós térség összehangolt igazgatása éppúgy kikényszeríti a rendőrségek Európájának létrehozását, mint a bevándorlás uniós kezelését. Abból a tényből, hogy a külső kapcsolatokat egyre inkább uniós szinten kell intézni, logikusan következik, hogy az egyes államokra kell hagyni a bevándorlók társadalmi csoportjainak integrálását, amelyek helytől függően már az adott ország össznépességének 5-6 százalékát teszik ki. Különféle dialógusformák alakulnak ki, a nemzeti hagyományoknak megfelelően hol az individualizmusra és a helyi szintre, hol az államhoz, illetve államokhoz fűződő kiemelt kapcsolatra építve, minthogy az anyaországok sem közömbösek a tőlük elvándorolt népesség sorsa iránt. Befolyásolási lehetőséget, pénzügyi forrást látnak bennük, egyszersmind importált zavarok kockázatát is jelentik számukra.
Ám továbbra is az európai államok és társadalmak a bevándorlók első számú partnerei, még ha olykor zavarba hozza is őket azoknak az identitásoknak a kikristályosodása, amelyek külső konfliktusokból táplálkozva öltenek uniós jelleget, így konfliktusos identitásmodelleket alakítanak ki maguknak. A képek Közel-Keletről érkező áradata ebből a szempontból nagyobb szerepet játszik, mint az újonnan érkezett bevándorlók maguk. A képek a világfelfogások globalizációjába ágyazva formálják a magatartásokat, de meghatározó elemei annak az integrációs stratégiának is, amely elkülöníthetővé teszi a csoportokat, amennyiben szolidaritásokat alakít ki köréjük. Ám a 2001. szeptember 11-ei támadások után a világfelfogások megzavarodhatnak, és a palesztin ügy támogatása a nemzetközi terrorizmus védelmének tűnhet, amennyiben az öngyilkos merényletek válnak az izraeli jelenlét megtorlásának uralkodó formájává. Természetesen minden hivatalos szereplő el fogja ítélni ezt a gyakorlatot, ám olyan hangsúlyokkal, amelyek az izraeli államnak és hadseregnek a második intifáda után használt módszereit is kétségbe vonják. A helyzetet csak bonyolítja, hogy a francia állam képviselői elkötelezett szereplővé válnak az akár Izraellel, akár az Egyesült Államokkal való szimbolikus és jogi összeütközésben.
Paradox módon az Öböl-háború (1990-1991) Franciaország muszlimjait nem állította szembe az állammal, annak ellenére, hogy az nyilvánosan elkötelezte magát az Irak- és Szaddam Husszein-ellenes koalícióban, amelyet az Egyesült Államok vezetett. A 2003-as konfliktus azonban már más körülmények között zajlik: előzményeként ott van a francia és az amerikai vezetők szimbolikus ellentétének hosszú időszaka. Az iraki válság egy olyan elnökválasztás után következett be, ahol a francia muszlimok tömegesen sorakoztak fel Chirac mögött, hogy a választás második fordulójában eltorlaszolják az utat a Nemzeti Front vezetője előtt; a válság így egy integrációs folyamat második szakaszának tűnt föl, ahol elsődleges partnerként a jobboldal lépett a baloldal helyébe. Időközben a „közösség” két tagja belépett a kormányba is, ami szimbolikusan azt erősítette, hogy a hatalom odafigyel rájuk. A bevándorlók körében kialakult klienskötelékek felbomlani látszanak, ami talán mélyebb változást is rejt. Olyan változást, amely ötvözi a klasszikus individualizmus és a „transznacionális nacionalizmus” áramlatainak nemzeti integrációs formáit. Az izraeli-palesztin konfliktus és az iraki válság nem feszültségeket gerjesztett, hanem konvergenciát szült. Némely szereplők persze azt szeretnék, ha a francia vezetők még határozottabban szállnának szembe az Egyesült Államokkal és a Saron-kormánnyal, de azt mindannyian elismerik, hogy Jacques Chirac sokkal messzebb ment el az ellenállásban, mint az összes arab vezető, akik ez esetben a bevándorlók számára érthetetlen Amerika-barát óvatosságot tanúsítottak. Ezek a reakciók növelik a maghrebi társadalmakkal szemben tanúsított távolságtartást, s ez mind az Öböl-háború, mind az algériai polgárháború idején megfigyelhető volt.
Mindebből nem szabad levonnunk azt a következtetést, hogy a francia vezetők szembenállását az Egyesült Államokkal kizárólag szavazatszerző cél vezérelte (egy távoli cél: a 2007-es államfői választások); inkább az a megfontolás, hogy meg kell szerezniük a támogatást azon a területen, ahol a választói demográfia látszik olyan ígéretesnek, hogy érdemes a szavazatokért cserébe egyfajta intézményi elismerést felkínálni. A muszlim vallás franciaországi tanácsának felállítása és a vallási képviselők választásának megtartása ugyanannak a folyamatnak a része: a kollektív személyiség elismeréséé. Ezekben a kérdésekben a szocialisták annak idején jóval óvatosabbnak mutatkoztak. Paradox módon a nemzetek fölötti európai térség létrejötte és a külső válságok inkább felgyorsították a Maghrebből származó bevándorló-csoportok integrációját azzal, hogy felértékelték kapcsolatukat az állammal és „személyessé” tették viszonyukat az államfővel. François Mitterrand árvái, aki gondosságot és óvatosságot tanúsított velük szemben, nem vitték át kötődésüket Lionel Jospin személyére. Jacques Chiracra azonban igen, ami a körülmények összejátszásának, illetve annak köszönhető, hogy a külső viszonyok győzedelmeskedtek a belsők felett.
A szimbolikus szerepet játszó személyek jelentőségén túl is tartós lehet a fejlődés, ám vannak olyan következményei is, amelyeket nehezen fog tudni kezelni az állam. A francia muszlimok „közösségi” integrációja a vetélytárs helyzetébe juttatja őket az államhoz fűződő viszonyukban a francia zsidókkal, akiknek Izrael államhoz való viszonya ugyancsak a fájdalmas azonosulás és egy „határok nélküli nacionalizmus” irányába fejlődik. A két közösség sodródása oda vezethet, hogy francia területre importálják a mediterrán közegben nehezen megoldható konfliktusokat, miközben az állam által hirdetett egymás mellett élés szabályai a külső szolidaritások visszaszorulását követelné. Abban a pillanatban, amint valamelyik csoport úgy érzi, csalatkozott az államhoz fűződő hagyományos kapcsolataiban, mert a francia hatóságok távolságtartóan viselkednek az izraeli kormánnyal szemben, a köztársasági szerződés károsodhat, és akkor a képzelet teremtményei nagyobb jelentőséghez jutnak, mint maguk a társadalmi jelenségek, amelyek szülték őket.

        MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

bibliográfia
CONTE, Edouard
"Rokonság, lojalitás és állampolgárság.
Az európai és iszlám szemlélet különbségei"
Magyar Lettre Internationale, 47

LÉVY, Michel-Louis
"Migrációk és migrációs feszültségek"
Magyar Lettre Internationale, 45

COHEN, Daniel
"A világméretű egyenlőtlenség kilátásai"
Magyar Lettre Internationale, 42

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu