Szia Azim!
And maybe we're just kids who've grown, and maybe not,
And maybe when we're on our own, we don't have much,
But oh, we're young and not tired of it…
Úgy lopakodott be itt északon a péntek este, mint holmi káoszjelző,
odvas faló. A tükör előtt billegetem magam új nadrágomban. Pilvi a kanapén
ül, és engem bámul.
- És mi van, ha a levél mégiscsak igazi? - kérdem tőle.
- És mi volna, ha néha te is megpróbálnál igazi lenni?
Azt felelhetném Pilvinek, hogy péntek esténként vele az igazibbnál
is igazibb vagyok. Ülünk a mocskos kanapéján, és engedjük jönni-menni a
szavakat. Az a beatzene szól, melynek hallgatása formált vagy éppen nem
formált bennünket ilyenekké. Az előttünk álló éjszakára való várakozás
lassanként alkohol retusálta képekké tágul bennem, egy olyan élet képeivé,
melyre mindig vágytam.
De ma zavaró gondolatok keringenek a fejemben:
- Tudom persze, hogy ez a világ nem igazságos. Mégsem szeretem,
ha ezt az igazságtalanságot a szememre vetik, amikor éppen mulatni készülök.
A nap folyamán vásárolt nadrág megrontotta lelki békémet. A városban
bóklásztam, hogy elverjem az időt, és beugrottam az egyik üzletbe, ahol
olcsó ruhaneműt árultak fiatalok számára. A polcok között bóklásztam, és
bújtam a megafonok trance-harsogása elől. Huszonkilenc évem olyan súllyal
nehezedett rám, mint bűnök közül a legsötétebb. Egyetlen eladót sem láttam,
akiről lerítt volna, hogy a hetvenes években született. Lekaptam a polcról
egy nadrágot, és bemenekültem a próbafülkébe. Jól állt rajtam a nadrág,
megvettem.
Az italboltban három üveg vörösbort választottam, melyek közül
az egyiket nyomban kinyitottam, amint hazaértem. Feltettem egy lemezt,
és éppen a tükör előtt billegettem magam, amikor a nadrág zsebében ráakadtam
egy koszlott papírlapra. Egy levél volt. Többször is elolvastam a rövid
szöveget, felkaptam az üvegeket és elindultam Pilvi lakása felé.
- Valamilyen aktivista brancs kampánya lehet. Nagyon ravasz.
Az életkorválsággal küszködő fogyasztóban még lelkifurdalást is ébresztenek
- morgok.
- Ugyan hagyd már! - legyint Pilvi.
Felteszi a There Is a Light that Never Goes Out című The Smiths-számot.
Az ablakhoz lép, közel az üveghez, melynek túloldalán Turku jelenkora sötétlik.
Sometimes we ride in a taxi to the ends of the city,
Like big stars in the back seat, like skeletons ever so pretty…
Pilvi azt mondja, nem bírja nézni azt a palaszürke zsákutcát, amivé
az élete változott. Reggelente egy meglepetésekkel teli nap határtalan
hangjaira szeretne ébredni valamely idegen városban. Bólogatásomat együttérzővé
varázsolja a bor, bár nem először hallom ezt a kifakadást.
- Tényleg el akarok menni - ismétli meg Pilvi, és felhörpinti
a borát. Rövid hallgatás után még hozzáteszi: - Hívnál taxit?
- Taxival mész? És még ma éjjel?
- Seggfej.
Amikor beülünk a hátsó ülésre, Pilvi olyan címet ad meg a sofőrnek,
amelyen meglepődöm. A téli Uusimaa utcán déli irányban robogunk.
- Azt hittem, a Dynamóba megyünk - csodálkoztam.
- Igen, oda - válaszolja Pilvi, és felém nyújtja a borosüveget.
- De előbb teszünk egy kis időutazást.
A hó borította sportpályák és a Vasara-domb családi házai mellett
elhaladva az est sötétjében Kupittaaba tartunk. Rákanyarodunk a Peltola
útra, és elhagyjuk Petrelius emeletes házait. Hamarosan elérkezünk ahhoz
a lakónegyedhez, ahol a barátságunk kezdődött.
- Az elé a ház elé hajts - szólal meg Pilvi a Tora-alho úton.
A sofőr bekanyarodik a vöröstéglás ház udvarára.
- Várj meg itt - kéri Pilvi, és biztosítékul az első ülésre hajítja
a táskáját.
Egy pillanatra megállunk az udvaron. Pilvi nekiindul, hogy felmásszon
a ház melletti sziklára. Felérve a tetejére megfordul, és a házat nézi.
Mellette állok. Látom tükröződni az északi égbolton, mint valami határon
túli területen a városközpont sárgás fényeit.
- Milyen alacsony! Sokkal alacsonyabb, mint ahogy az emlékezetemben
élt - jegyzi meg Pilvi.
Nézegetem az elemekből épült házat. A hetvenes évek végén ennek
a tövében tépkedtünk füvet Pilvi kövér tengerimalacának. Ennek a légópincéjében
gyötörtük halálra a műanyag katonákat, atomtüzet zúdítva rájuk, elképzeltük
a gyerekszoba ablakában fellobbanó vakító villanást, a szilánkokra tört
üveget és betont, az 1980-as évekből való, lángoló Lundia-polcot és a megolvadt
Rubik-kockát, amelynek hat szurokfekete oldala volt. A gyerekszobákban
most számunkra vadidegen nemzedék álmodozásai sarjadnak. A digitális Finnország
időszámításában legrémesebb félelmeink is kivénhednek. S ez mindennél veszélyesebbnek
tűnik.
Pilvire nézek. Vékony kabátjában didereg a szeles dombon. Meghúzza
az üveget.
- Emlékszel, hogy ez volt a világ legcsodálatosabb helye, ahonnan
soha nem akartunk volna elmenni? - kérdezte.
Azt hiszem, emlékszem, de nem válaszolok.
- Ostoba dolog a gyerekkor, és soha nem ér véget. Menjünk - indul
meg Pilvi, és leereszkedik egykori játszóhelyünk hólepte lejtőjén.
A taxiból buszra váró tinicsapatot látunk. Lötyögő gatyás, taknyos
kölykök sercintik sísapkájuk alól a hókupacra a nagyzolás örökzöld turháit.
Az egyik srác kiált valamit, szavai mintha idegen nyelven szólnának. Vézna
leánykák almaborral teletömött hátizsákot cipelve jobbra-balra pislognak
lopva, arcukon make-up, amely még éjfél előtt szétmaszatolódik. A fiúkon
és az emeletes házakon átnézve saját mélytelük hóviharába bámulnak.
Látom a tiniket figyelő Pilvi arckifejezését. Sejtem, min tűnődik.
Az elmúlt néhány év alatt történt velünk valami. Megkaptuk a nosztalgia-betegséget,
amely arra kényszerít bennünket, hogy olyan idők után sóvárogjunk, melyekben
semmi sóvárogni való nem volt. Bár a közös kór hozzásegít bennünket, hogy
jobban megértsük egymást, mint valaha, mégis aggodalom fog el. Túlságosan
fiatalok vagyunk ahhoz, hogy a tegnap hulladéka alá dermedjünk. A sötét
lakónegyeden keresztülgördülő fehér Mercedes legyen a segítség, amely kimenekít
a palaszürke zsákutcákból.
Tonight we'll go drinking, we'll do silly things
And never let the winter in…
PAP ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu