Miért van szükség az európai egyesülésre? Azért, hogy mi európaiak -
nemzetekre és azok szövetségeire szétválva - ne folytassuk tovább a véres
harcok évezredes hagyományát. Azért, hogy semelyik európai államnak ne
legyen módja a többivel háborúba bonyolódni, mert a társulás révén valamennyien
fegyelemre vannak kényszerítve. Azért, hogy az Unió állampolgáraiként annak
egész területén jogegyenlőséget élvezhessünk, és háborítatlan jöhessünk-mehessünk,
dolgozhassunk. Nekem nagy öröm, hogy az én országom is tagja lesz az európai
nemzetek közösségének. Ez a társulás a magamfajta szellemi háziiparosoknak
is valamivel tágasabb teret nyit.
Kellemetlen tapasztalatokban
engem többnyire a saját államom részesített nemzetiszocialista és kommunista
extremizmusaival. Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd
a szovjet vezetés, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal
kellemetlenkedett. Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet
bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály vagy valamilyen
vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg
meg tudnak bolondítani, huszonötöt azonban nem tudnak.
Antipolitikai kiindulópontom
ironikus éberséget tanácsol. Ezért nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának
európai, alkotmányos korlátozása, és az is tetszik, ha a nemzetállam alatt
a városi és falusi társadalom eligazgatja önmagát. A hatalmakat kívülről
is, belülről is ellenőrizni kell. Nekem az EU nagyobb biztonságot és szabadságot,
messzebb nyúló látóhatárt és szélesebb körű tapasztalatot jelent. Kevésbé
vagyunk benne kiszolgáltatottak a helyi elfogultságoknak, könnyebben mozgunk
a nemzetközi munkaerőpiacon, és sem az információ, sem a tőke nem kényszerül
politikai akadályok miatt az országunk határain megállni.
*
Európában nemzeti politikusok sokan vannak, európai politikusok kevesen.
Az Unióban hangadó kormány- és államfők az európai kerekasztal mellett
többnyire hazabeszélnek, a saját választóikhoz, és otthonról remélnek helyeslést.
A hazai populisták által igényelt nemzeti céljaik képviseletében kitartónak
kell lenniük a viták eszkalációjában, bőven merítve az összeurópai frazeológiából.
Ebben erkölcsileg nincsen semmi kivetnivaló, mindannyian ezt teszik, belpolitikai
indítékokat fogalmaznak át külpolitikai és összeurópai érdekké. Mégis lehetséges,
hogy a hangok, igények és érvek versenyében kialakul valamilyen - a méltányoshoz
közeledő - gyakorlati kompromisszum.
A hitleri és a sztálini
állam a nemzeti szuverenitás büszke homlokzata mögött azt csinált a lakosaival,
amit akart. Örülnék, ha az európai társulás a nemzeti politikai osztályok
hatalmát felülről is, alulról is megnyirbálná. Nem kívánom, hogy a hazám
történelme egy-egy személy nevével legyen fémjelezhető. Vigyázni kell a
politikusokra, szeretnek a csúcson egyedül lenni, és az állásukkal együtt
jár a kísértés: minél több befolyást és hatalmat szerezni. Ez nem erkölcsi,
hanem funkcionális kérdés, aminek a tisztánlátását a mégoly demokratikus
moralizmus sem homályosíthatja el. Kívánatosnak tartom a helyi nemzeti
politikai osztály korlátozását, mert csupán mérsékelten bízom meg benne.
Van jobboldali és baloldali
populizmus, mindkettő hajlik az etatizmusra, és mind a kettő rokonszenvez
Európa koalíciók, szövetségek és tengelyek szerinti megosztásával. A politikai
osztály érdekelt is, meg nem is az európai integrációban. Saját hatalmát
a nemzet létérdekével azonosítva nem szereti, ha külföldiek szólnak bele
a dolgaiba. Az unióban a politikusok inkább megbízható szakemberek lesznek,
mint karizmatikus vezérek. Kevesebbet fogjuk látni őket a televízióban;
nem rájuk összpontosul sem a várakozás, sem az elutasítás.
A nemzetállami intimitásnak
azok a visszatérő kérdései, hogy ki hogyan varázsolta át az állami tőkét
- részben saját - magántőkévé, csupán némi távolságból érdekelnek. Az a
benyomásom, hogy mind a jobb-, mind pedig a baloldalon kialakulatlan az
önkorlátozás erkölcse és gyakorlata. A nemzeti politikai osztályokat csupán
strukturális szerepük alapján úgy tekintem, mint saját érdekkel rendelkező
társadalmi csoportokat, mint redisztributív bürokráciákat, amelyek a központi
újraelosztás céljai, mértéke, aránya és mikéntje körül folytatnak vitákat.
Honnan vonjanak el, és mire költsék azt? Egyes társadalmi csoportok előnyére
és mások hátrányára hoznak döntéseket, amelyeket különböző ideológiákkal
és stílusokkal igazolnak.
A bürokráciának nem érdeke
a bürokrácia csökkentése, de még ha elhinné is, hogy erre kell törekednie,
fáradozását nem koronázná siker. Magyarországon például eddig még minden
rendszer- és kormányváltozás a köztisztviselők számának érdemleges növekedését
hozta magával. Ami a szarkasztikus elmét arra a belátásra indíthatja, hogy
ez a növekvő ráta közömbös aziránt, hogy a hatalmon lévő párt mit mond:
akár a jobboldal, akár a baloldal van felül, az adózóknak egyre több tisztviselőt
kell eltartaniuk; igaz persze, hogy azok is fizetnek adót. A hivatalnokok
száma nőtt, a fizetésük is, az írók jövedelme pedig jóformán eltűnt.
Nem igazán csábító az a
látszat, hogy mintha az Európai Unió is elsősorban a politikusok ügye lenne.
Nem baj, foglalják csak el magukat vele. Szerencsére a nemzeti politikusoknak
az EU további karriert ígérhet, és hatókörük tágulását is eredményezheti.
Remélni merem, hogy az EU-tagsággal nagyobb transzparencia jár együtt,
aminek következtében a politika is polgárosul, a stílusa professzionálisabb
lesz, társadalmaink pedig felnőttebbé válnak. Odáig már nem terjed az optimizmusom,
hogy az Európai Uniótól a művészértelmiség helyzetének lényeges javulását
várjam, lesz szubvenció mindenre, de a kulturális támogatásokra, ha jól
értem a számokat, az uniós költségvetésből egy ezreléknél is kevesebb jut.
Ha viszont arra a kérdésre
keresünk választ, hogy mi tartja össze Európát, habozás nélkül mondom,
hogy a szimbolikus kultúrája, a művészetek, az írás, és ezen belül az európai
vallásos és világi irodalom, amely századokkal, ezredekkel korábban keletkezett,
mint Európa gazdasági-politikai szövetsége.
*
A politika ünnepei, ha a kormányzóknak sikerül tartalmas párbeszédbe
kerülni a gondolkodó nyilvánossággal. Fontos, hogy az értelmiségnek adekvát
szerepe legyen az Európai Unióban. Olyan ellensúlyra, olyan autoritással
rendelkező pozíciókra is szükség van, amelyekből - törvény szerint - nem
vezet út a kormányhatalomba. Szükség van olyan tudósokra, művészekre, akik
kerekasztal mellett egyeztetve a közvéleményt érdeklő állásfoglalásokat
bocsátanak ki. Ilyen szakértő és etikai bizottságok összehívása már ma
is mind gyakoribb része a politikai életnek. Kell, hogy legyenek álláspontok,
amelyeknek jelentőségét nem a hozzájuk csatlakozók száma, hanem a szöveg
maga és a megfogalmazók szellemi-erkölcsi tekintélye adja. A tanácsadó
nem főhivatású politikus, és nem is akar az lenni, de érdeklik a közügyek,
és van véleménye róluk. Nem választás, vagy kinevezés, hanem meghívás útján
jut a pozíciójához. A politikus hazabeszél, pártfegyelem alatt áll, és
szükségképpen elkötelezett, ezzel szemben a meghívottak kerekasztala elkötelezetlen.
Ennek a testületnek az infrastruktúrája összehasonlíthatatlanul kevesebbe
kerülne, mint az Európai Parlament a huszonöt hivatalos nyelvvel. Az európai
döntések színpadán a választottak és a kinevezettek mellett kapjanak lényeges
szerepet a meghívottak, hogy a közvélemény nagyobb figyelemmel követhesse
a politikusok és a tőlük független értelmiségiek párbeszédét.
*
Milyen legyen, milyen ne legyen Európa? Ne legyen sem agresszív, se
puhány. Európában nincsen vezető hatalom, és nincsen vezető államférfi.
Egyetlen ország sem képes vezetni Európát, vezető szerepről ábrándozni
megalapozatlan hatalmi gőg. A jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak,
erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni a zsarnokságot mindenütt
a világon, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt. A
polgár vallása magánügy, jogtisztelete közügy. A kérdés, hogy elfogadod-e
a játékszabályokat vagy sem.
A néhai vasfüggöny helyén
a világháborúk előtt nem volt semmilyen civilizációs szakadék, amelynek
szimbolikus betetőzése lett volna a szögesdrót és az aknazár. Nem a társadalmi
változás indokolta Közép- és Kelet-Európa beolvasztását a szovjet birodalomba,
hanem a katonai status quo: ki mit elfoglalt, az övé. Az orosz megszállás
válasz volt a német megszállásra, és egyezett a nagyhatalmak fegyveres
versengésének a logikájával. A huszadik század második fele ezt a logikát
nagyobb véráldozat nélkül felmorzsolta, és Európa katonai helyzetét hozzáigazította
a társadalmi-gazdasági helyzetéhez. Túlállamosított országok kibújtak a
kényelmetlen páncélöltözékből, és Kelet helyett Nyugat felé nyújtóztak,
amerre ez természetesen adódott.
A nyugati tájékozódás hosszú
távú, évezredes alaptörténet. A két világháború előtt azonban két Nyugat
volt - egymás ellen háborúra készülődve, amelybe menthetetlenül belesodródunk,
akármelyikhez csatlakozunk. Mindkét nyugati szövetség roppant költségesnek
ígérkezett. A keleti még inkább. Viszont egyedül megállni a lábunkon, nekünk,
kis országoknak nem volt lehetséges. Ebből a zsákutcából nem nyílott értelmes
kiút. A közép- és kelet-európaiak majd egy fél évszázadig viselték még
a második világháború terhét, amelytől a nyugat-európaiak jóval előbb megszabadulhattak,
mert attól mentesítették őket a nyugati szövetségesek, elsősorban Amerika.
*
Európát Amerikától elszakítani annyi, mint Európát szétszakítani. A
legkülönfélébb amerikaellenességekről csak annyit mondhatunk, hogy Amerika
szembeszállt a német nemzetiszocialista, a szovjet és a kínai kommunista
terjeszkedéssel, tehát minden totalitárius kísérlettel, és felülkerekedett.
A Németországtól keletre és az Oroszországtól nyugatra élő kisebb nemzeteknek,
de még az oroszoknak is valódi érdeke, hogy ne legyen két Nyugat, hogy
ne legyen két egymástól elidegenedő demokratikus szövetség. A két világháború
abból származott, hogy Európát két szövetség hasította ketté. 1945 előtt
a közép-európaiak a német külön-út áldozatai voltak. Ezen az úton jöttek
- retúr - a szovjet hadak, és maradtak majdnem egy fél évszázadon át. Ezek
után érthető, ha semmi kedvünk nagyobb nemzetek versengéseinek eszközévé
lenni. Meggyőződésem, hogy az atlanti szolidaritás nélkülözhetetlen a demokráciák
szövetséges fennmaradásához. Az angolszászok nélkül Európa ma vagy nemzetiszocialista
lenne, vagy kommunista, vagy megosztva mind a kettő. Az antiamerikanizmus
populizmus, amely egyaránt tartalmaz nagyzolást és kisebbségtudatot.
Az amerikaiak két világháborúban
vettek részt, bár nem volt sok kedvük hozzá, de szövetségesi lojalitásból
kiálltak Nagy-Britannia mellett, és eldöntötték a háború menetét. Németországban
is, Japánban is demokráciát teremtettek, és a jelenlétükkel megvédték ezeket
az új demokráciákat a terjeszkedő szovjet vagy kínai diktatúráktól. Nem
lehet beérni azzal, hogy csak az USA-nak legyen világpolitikai felelőssége.
Európai tengely kovácsolása
az USA ellen nekünk, közép-európaiaknak veszélyes kitérő. Nyugat-Európában
az amerikaellenesség baloldalinak látszik, Kelet-Európában inkább jobboldali,
sőt szélsőjobboldali. Az antiamerikai frazeológia antiizraeli és antiszemita
szólamokkal keveredik. Aki Európán belül tengelyről beszél, az megfeledkezett
a második világháborúról. Nekünk, közép-európaiaknak nem érdekünk Európa
szétesése. Nekünk az a jó, ha a Nyugat egységes. Nekünk katasztrófa, ha
választanunk kell két Nyugat között. Ezért udvariasan mérlegeljük az amerikai
és az európai vezető politikusok érveit, de ne várja el tőlünk semelyik
nagy demokrácia becsvágyó kormánya, hogy mellé szegődve egy másik nagy
demokrácia ellen fordulunk. Az igazi zsinórmérték tehát a demokráciák világszövetsége.
Egymás számára is azok a megbízható országok, ahonnan az emberjogi szervezeteknek
nincsen érdemleges jelentenivalója. Aki Európát szembe akarja fordítani
Amerikával, nem tesz jót az Európai Uniónak.
A politizáló közbeszédet
valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek vagy legalábbis
mint uniónak a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz. Tisztázódik,
hogy mit mennyire tartsunk fontosnak. És hogy egyáltalán kell-e tisztázni
a világhatalmak között az erőrangsort? Kell-e szkanderezni egymással, ahogy
a fiaim tették, és teszik még, és ahogy, mi tagadás, én is megtettem néhányszor.
Kell-e eldönteni, hogy ki az erősebb, a még erősebb, és a legerősebb?
Történelmi életkor és népességszám,
vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai
a legerősebbek. Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági
és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első. A csendes-óceáni
kontinensközi forgalom messze meghaladja az Atlanti-óceánon zajlót. Pluralitás,
urbanitás, életszínvonal és életminőség tekintetében azonban alighanem
Európa az első, amely a leginkább tud bírálóan nézni magára, és a gazdasága
sem csekélyebb, mint Amerikáé.
Ezzel szemben az elmúlt
évszázadban Európa kétszer is bűnbe esett, a két világháborúval, és belefeküdt
a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának nincs oka, joga hencegni.
Bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk,
de elég, ha végigtekintek a saját életrajzi tapasztalataimon és a szűkebb-tágabb
környezetemen, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek,
hogy lássam az öndicséret hátoldalát, az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű
ridegségeket, a jótett helyett a mulasztást, a gondolkodás helyett a puffogást
és a selejtes erkölcsi tulajdonságokat mint a politika meghatározó és sorsfordító
adottságait.
*
Az általunk valószínűnek látott Európában a hatalmi egzaltáció - ez
a szenvedély, mely úgy kísérti az államférfiakat, mint a részegség a jó
mulatást - nem tud nagyszabású lázálmokat és őrjöngéseket produkálni, mondom
szilárd meggyőződéssel, elismerve, hogy az optimizmus gyengeségében szenvedek.
A rezonőr szerepe jobban illik ahhoz az Európához, amely az egész világot
felfedezve gyarmatosította, és annak eldöntésére, hogy ki a legerősebb,
a leggyalázatosabb testvérharcokba bocsátkozott, magyarázatokat fogadva
el arról, hogy kit kell gyűlölni. Az ördög megadja a hozzá imádkozóknak
az ő mindennapi gyűlölnivalójukat. Hogy Európának volt alkalma önmagától
eliszonyodni, mámorokból kigyógyulni, szenvedélyeket kiélve kiismerni,
a fordulékonyságot gyakorolni és szégyellni, az valószínűtlenné teszi,
hogy közös militáris lendület fogja a politikai Európát magával rántani.
Egy alkotmány állítólag annál
jobb, minél rövidebb, hadd törjék a fejüket az utódok az értelmezésen.
Ez a miénk, a most vitára bocsátott szöveg - bírálói szerint - hosszú és
didaktikus. Nem kétlem, hogy tökéletlen, mint mi, mai európaiak, de még
ez a sokféleképpen bírálható szöveg is nagyszerű, mert úgy-ahogy megelőzi,
sőt esetleg gyógyítja is a bajt. Csökkenti az emberölés történelmi arányszámait,
és emberhez méltóbbá teszi életünk kereteit. Akár így lesz, akár nem, a
korántsem tökéletes közös alkotmány elfogadásával átlépjük a Rubicont,
és a tőlünk telhető legokosabbat tesszük. Ezért jó vörösbort fogok nyitni
2004. május elsején, annak örömére, hogy mi magyarok is az Európai Unió
polgárai lettünk.
És ha majd ez az odatartozás,
ez az összetartozás megszokott faktum lesz, olyannyira, hogy már nem fogunk
tőle örömünkben szüntelen vörösborozni, akkor látni fogjuk magunkat kívülről
is olykor, nászutáni józansággal, sőt melankóliával, mert ez az államközi
aktus, hogy a politikusok és a magas államtisztviselők többet fognak utazni
és egymással beszélgetni, igen örvendetes, de az életünket nem tölti
ki. Elhárít azonban egy hajdanvolt aggodalmat a bennünket is magával rántó
európai háborúról, ami nem kicsiség.
Európa szkeptikus, óvatos, és alighanem hajlamos udvariasan együtt
élni azzal is, amit elítél, vagy éppen el sem ítélni azt mások háza táján,
amit otthon nem tűrne el. Legutóbb a Balkánon tanulhattuk meg, hogy ahol
az emberek szokás szerint, ösztönösen a vérbosszú hagyományát követik,
vagy ahol a vallásosság vagy a nemzeti okoskodás dühös őrjöngésekbe csap
át, ahol demagóg és ravasz figurák terelgetni képesek a népharagot, ahol
az igazmondás a hülyeség szinonimája, a bosszú kötelesség, az alku pedig
szégyen, ott sok pénz el fog menni a nemzetközi igazgatásra, és nyugtalanítóan
törékeny lesz az életre hívott jogállam.
Csak az emberiség kisebbsége
él demokratikus jogállamokban. Az emberiség demokratikus kisebbségének
érdemes összetartani, és saját közös dolgán, felelősségén és stratégiáján
lehetőleg minél nyíltabban gondolkodni. A szabadságjogok és a viszonylagos
jómód összefüggenek. Ha a demokráciák segíteni akarnak a szegény országoknak,
akkor támogassák ezekben a demokratikus folyamatot, mozgalmat, ellenzéket,
hogy a segítség ne enyésszen és pazarolódjon el a diktatúra javára, fegyveres
erőkre, bürokrácia-növelésre, olyasmire, ami csak az adósságot növeli,
de a szegénységet nem csökkenti.
Akár sikerül elterjeszteni
a demokráciát a földön, akár nem, kár lenne, ha azoknak, akik súlyos áron
megszerezték, elmenne a kedvük tőle. Hiba lenne eltávolodniuk tőle mint
a döntések kritériumától, és politikai nagyravágyásból diktatúrákkal szövetkezni
más demokráciák ellen. Diktatúrákból jövet az ember fanyar mosollyal szemléli
nyugati kollegáit, akik kritikai álláspontjukat saját kormányaik, vagy
a Nyugat mint rendszer ellen a nem-demokráciákkal szembeni kritikátlansággal
kötik össze. A stratégiai ellenfél szerepébe csúszást más demokráciákkal
szemben politikai elvakulás és értékzavar jelének tekintem.
Európának van felelőssége,
bele kell törődnie a saját, együttes világpolitikai jelentőségébe. Kialakulóban
van egy munkamegosztás, a katonai csapás Amerikára hárul, Európa kritizál,
vonakodik, békefenntart, részt vesz a segítésben, de mértékkel, és nem
tölti el a mi-tudat pátosza.
(2003. október)
bibliográfia
KONRÁD György
Az újjászületés
melankóliája
Pátria, 1991
91-93
Pesti Szalon, 1994
Várakozás
Pesti Szalon, 1995
Agenda
Pesti Szalon, 1995
Áramló leltár
Pesti Szalon, 1996
A láthatatlan hang
Palatinus, 1997
Hagyaték
Palatinus, 1998
Elutazás és hazatérés
Noran, 2001
Fenn a hegyen napfogyatkozáskor
Noran, 2003
Szakma
Magyar Lettre
Internationale, 9
Laura körében
Magyar Lettre
Internationale,13
Hazatérés Biharba
Magyar Lettre
Internationale,16
A közszolga
Magyar Lettre
Internationale,20
Határjárás a melankólia és az irónia földjén
Magyar Lettre Internationale, 24
A sokemeletes tudat
Magyar Lettre
Internationale, 26
Emberek nagy házban
Magyar Lettre
Internationale, 29
Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról
Magyar Lettre
Internationale, 36
A mi furcsa városaink
Magyar Lettre Internationale, 45
A város és az író (Amszterdamról)
Magyar Lettre Internationale, 46
Az emlékezés és a város
Magyar Lettre Internationale, 48
A város és az emlékezet
Magyar Lettre Internationale, 49
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu