IAN BURUMA: Be kell vallanom, hogy amikor megláttam az identitás szót ennek a konferenciapanelnek a címében, úgy éreztem, mint a náci vezér, aki azt mondta, ha a kultúra szót hallom, rögtön a fegyveremhez kapok. Mert olyan nehéz úgy beszélni az identitásról, hogy az ne legyen üres, semmitmondó. Tudjuk, hogy mit ért a pápa európai identitáson, és talán sokan mások is az ő szülőhazájában, akik a kereszténységben látják az európai identitás lényegét, szerintem helytelenül. Egy másik, ezzel talán ellentétes felfogás az európai identitásról a felvilágosodás eszméire megy vissza, az észhez való sajátos európai viszonyulást emelve ki, szemben a világ más, nem európai régióival. Ezek látszólag egymásnak ellentmondó identitások. Van itt egy probléma. Európát lehet a kereszténységre vagy a felvilágosodásra hivatkozva definiálni, de bizonyos értelemben ezek ma inkább definiálják az amerikai, mint az európai identitást. A mai Bush-adminisztráció furcsa fúziót hozott létre a felvilágosodás és a kereszténység ideológiája között abban az értelemben, hogy amit az amerikaiak ma Irakkal csinálnak, az egy sajátos szemszögből a felvilágosodásra jellemző vállalkozás, amennyiben univerzalista megoldásokat próbál ráerőltetni a lokális viszonyokra, méghozzá mindezt Isten nevében. Ha tehát a kereszténységgel és a felvilágosodással akarnánk meghatározni az európai identitást, az inkább jellemző ma az amerikaiakra, mint Európára.
 Az európai identitás, vagy inkább identitások esetében könnyebb Európára jellemző törésvonalakat találni, semmint olyasvalamit, ami harmonikus, átfogó egész.
Szeretnék idézni egy szerintem nagyon fontos műből, amelynek az a címe, hogy Das Gesicht der Niederlaende (Hollandia arca), azt hiszem, 1943-ban jelent meg, méghozzá a birodalmi komisszár megbízásából. Egy SS-katona állította össze, Ernst Laufshaeuser, nem valami nagyon ismert intellektuel, ezt hozzá kell tennem. De nagyon érdekes dokumentum, mert SS-tisztek készítették, akik Hollandiában állomásoztak a megszállás idején. Fekete-fehér fotók vannak benne, holland nők népviseletben, csatornaparti házak Amszterdamban, parasztok Kelet-Hollandiában, ilyesmi. Azt csinálja, nem kimondottan propagandisztikus módon, hogy megmutatja a Hollandiában állomásozó német katonáknak, milyen is Hollandia. Azért érdekes dokumentum ez, mert feltár bizonyos törésvonalakat, amelyek mindmáig megfigyelhetők. Ez nem a Szentlélek felőli magyarázat persze, ez náci magyarázat. Azt mondja, Hollandia megosztott ország: ott vannak a keleti területek, amelyek kulturáltak, európaiak (használja ezt a kifejezést), Keletre néznek, szorosan kötődnek a földhöz (abban gyökereznek), ilyesmi, és szászok. És ott van a nyugati tengerpartja Hollandiának, a városok, Amszterdam, Rotterdam stb., amelyek kereskedővárosok, amelyek a tengeren túlra tekintenek, Nyugatra, Nagy-Britannia és az USA felé, amelyek (a korabeli dokumentumokra jellemző szóhasználattal) el vannak zsidósodva. Hollandia „elzsidósodott területe” nyugati volt, kereskedő, a tengeren túlra tekintő, az "európai" része a földben gyökerezett és Keletre figyelt.
És bár ez rendkívül durva és propagandisztikus szemlélete volt egy európai országnak, mégis meghatározott bizonyos törésvonalakat az európai identitásokon belül, amelyek ma sem tűntek el még teljesen.
Elég, ha Európa olyan részeire gondolunk, amelyek hagyományosan a kereskedelemre, a tengeri hajózásra voltak beállítva, bizonyos tekintetben a liberalizmusra, a kereskedői értékekre, illetve Európa olyan részeire, amelyek inkább a mezőgazdaságra vannak alapozva, talán a feudalizmusra is, és gyakran jellemző rájuk az erős államhatalom igénye. Ezt persze lehet a felvilágosodással és a felvilágosodás-ellenességgel is jellemezni. És a felvilágosodás-ellenességgel jellemezhető területek - általában Európának azok a területei, amelyek birodalmi keretekben éltek -, ezt az utat járták végig.
Azt hiszem, hogy ezek elég kétes értékű megkülönböztetések, de talán mégis jelzik azokat a megosztottságokat, amelyek még mindig megvannak, és amelyekkel foglalkozni kell minden olyan vitában, amely az európai identitásra kérdez rá, hogy mi volna az, vagy milyennek kéne lennie, vagy milyen volt.

Van egy másik törésvonal, amely analóg azzal, amelyet most említettem, és talán a francia forradalom kitörése után alakult ki, bár a francia forradalom maga is egy aufklérista vállalkozás volt. Ám az is megosztotta Európát, és elválasztotta Európát az Egyesült Államoktól is. Ha összehasonlítjuk a francia forradalmat az amerikai forradalommal, észrevehetjük a különbséget az amerikai és a kontinentális európai politikai hagyományok között. Azt hiszem, hogy a francia forradalom, amelyet nagyon befolyásolt az amerikai forradalom, mégis sajátos módon eltért tőle. Mégpedig abban, hogy az amerikai forradalom ugyan éppúgy a felvilágosodás produktuma volt, mint a francia, Jefferson, Hamilton, Washington és a többiek a felvilágosodás tipikus alakjai voltak, de míg az amerikai forradalom gyengíteni akarta az állam hatalmát, a francia forradalom erősíteni próbálta az állam hatalmát a nép nevében. És ez nem csak az USA és Európa közti különbség, hanem azt hiszem, hogy ez még mindig olyan különbséget jelent magán Európán belül is, amire eddig nem fordítottak elég figyelmet. Különösen Európának azokban a régióiban, amelyekről időnként nosztalgikus romanticizmusomban azt remélem, hogy újraélednek, a Hanza-városok szövetségének jegyében. Európának azok a részei, amelyek nagyjából a balti államoktól a nyugati tengerpartok mentén lefelé talán Portugáliáig húzódnak, kevésbé voltak érdekeltek abban, hogy növeljék, inkább csökkenteni kívánták az állami hatalmat, az individuális jogokat pedig erősíteni. Franciaország, azt hiszem, ambivalens pozíciót foglal el ebben. Mert egyfelől van egy etatista republikánus hagyománya, másfelől ha Leuhauser SS-tisztet kérdeznénk, Franciaország nagy részét azok közé a nemzetek közé sorolná, amelyeket elzsidósodottnak, plutokratának, liberálisnak és hasonlónak nevezett.
 Tehát azt gondolom, hogy az eltérő viszonyulás az államhoz, az államhatalomhoz, ahhoz, hogy mire használja az állam a hatalmát, talán az egyik legalapvetőbb téma, amivel szembe kell néznünk Európában. Az egyik olyan probléma, amely megoldásra vár. Sokkal alapvetőbb, sokkal fontosabb, mint vallási, kulturális vagy történelmi kötelékeket találni, amelyek azt az illúziót tudnák kelteni, hogy mi mind együvé tartozunk.
Nos, hogyan tükröződik ez az Európai Unióban? Szerintem maga az EU is nagyon erősen megosztott ezeknek a törésvonalaknak a mentén. Azt hiszem, a legutóbbi időkig erősen rányomta bélyegét a francia elképzelés arra vonatkozóan, hogyan épüljön fel az állam. De ezt mára kikezdték a kisebb államok az ellenkező irányból, amelyek szerint az állam hatalmát korlátozni kell. Nagyon érdekes, ami történik. Ha a populizmus történetét vizsgáljuk Európában és az Egyesült Államokban, kimondottan eltérő tendenciákat mutat, de bizonyos értelemben kezd közelebb kerülni egymáshoz. Az Egyesült Államokban a populizmus  egészen Arnold Schwarzeneggerig arra törekszik, hogy korlátozza az állam hatalmát, hogy az állam ne álljon ott a fegyverviselő állampolgárok háta mögött. Míg a populizmus Európában sokkal inkább arra irányul, hogy erősítsék az állam hatalmát, hogy kirekeszthessék a kisebbségeket, etnikai csoportokat stb.
Most, hogy az EU-val nekünk is megvan a magunk kialakulóban lévő szövetségi állama, az olyan populisták, mint Jörg Haider és mások kezdenek sokkal inkább úgy viselkedni, mint amerikai megfelelőik, kezdenek Brüsszel hatalmával szembeszállni. A populizmus túlnyomó része ma Európában sokkal inkább szemben áll Brüsszellel, mint bármi mással.
Végül, azt hiszem, az a mód, ahogy a politikát irányítják az EU-ban, kiváltja ezt a
megosztottságot etatisták és antietatisták között. De talán azt mondhatjuk, hogy mindaddig optimisták lehetünk ezzel kapcsolatban, amíg az egyik oldalon a liberálisok szembeszállnak Brüsszel túlzott hatalmával, mert a feudális, arisztokratikus, nem demokratikus, nem képviseleti államhatalom feléledését látják benne, a másik oldalról pedig a jobboldaliak bírálják ezt mint az angolszász stílusú világkapitalizmus, a globalizáció bástyáját. Mindaddig, amíg mindkét felől támadják, az EU talán többé-kevésbé jó úton jár, de amint a kettő közül valamelyik a magáénak kezdi tekinteni az EU-t, akkor bajban leszünk.

KIS JÁNOS:  Ian Buruma előadásához szeretnék kapcsolódni. Ha jól értettem, két állítást tett: az egyik, hogy amit európai identitásnak lehetne nevezni, végzetesen üres, a másik, hogy talán inkább törések sokasága jellemzi Európát, semmint egyetlen mindent átfogó identitás.
 Hozzászólásomban három dolgot szeretnék mondani, amelyek az unió-alkotás és a nemzetalkotás összehasonlításán alapulnak. Önmagában az az állítás, hogy túl sok a törés Európán belül, még nem szól különösebben az ellen, hogy egy európai identitás megalkotható lenne. Rengeteg törés volt minden kialakulófélben lévő nemzetállamon belül is. A különböző nemzetállamok ma mégis hajlandók feladni az identitásukat a bővülő Európa kedvéért. A másik dolog, amit mondani akarok, az európai identitás ürességének problémájával függ össze, mert azt hiszem, hogy itt egy sajátos problémáról van szó, amely eltér a nemzetalakítástól. A harmadik ennek a konzekvenciáira vonatkozik.
 Azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, hogy az identitásteremtés miért fontos. Az európai alkotmányról folyó vita mögött az a probléma húzódik meg, hogy vajon ez egy ténylegesen kialakuló állam tényleges alkotmánya volna-e, vagy csak egy újabb nemzetközi egyezmény, amely iránymutatásul szolgál az alkotmány formájában. Itt most ennek nem a jogi vonatkozásait szeretném vizsgálni, inkább valami másra rámutatni. Milyen egyezmények lehetségesek? Kétfajta egyezmény létezik nemzetközi és nem nemzetközi egyezmények esetében, amelyeknek a tárgya sokféle lehet. Vannak olyan egyezmények, amelyek kölcsönös előnyökön alapulnak az egyezményben részt vevő felek számára, az ő céljaikat és érdekeiket szolgálják, és nem hoznak létre egy új entitást, amelynek önálló érdekei vannak. Ha bemegyünk egy üzletbe, és veszünk valamit, pénzt adunk érte, és ennyi. Sok nemzetközi egyezmény ilyen. De van néhány olyan egyezmény, ami ettől különbözik. Olyan szerződés, amely új szervezetet hoz létre új érdekekkel. Például megállapodunk, hogy létrehozunk egy részvénytársaságot. Nos, az Európai Unió, akár egy kialakulófélben lévő államról van szó, akár nem, közelebb áll egy részvénytársaság alapítására vonatkozó megállapodáshoz, mint két fél egyszerű megállapodásához.
 Az egyezményeknek ezzel a második fajtájával valami nehézséget hívunk életre. Ez a nehézség abban áll, hogy ki fogja úgy megvalósítani a megállapodást, hogy a kialakulófélben lévő unió érdekét tiszteletben tartsák. Nem rólam, nem rólad van szó, hanem rólunk valamilyen módon, általában. Ezért fennáll a veszélye annak, ha egyesítik az érdekeket, hogy a külön érdekeinket valósítjuk meg, anélkül hogy azt csinálnánk, amire az egyesülés sikeréhez volna szükség.
 Különböző módok vannak ennek a problémának a kezelésére, gazdasági, politikai stb. eljárások. De az egyik mód erre egy sajátos jellegű szervezet esetében: közös identitást teremteni. Így például, hogy visszatérjünk az Unióra, én a magam részéről nem csak a magyarok egyikének tekintem magam, hanem az európai emberek egyikének is. Ezért aztán úgy is fogom fel magamat, mint akinek feladata nemcsak a saját országának a felvirágoztatása, hanem Európa felvirágoztatása is. Sőt, ezen túlmenően a prioritásaimat is úgy rendezem, hogy legalább időnként előnyben részesítem az európai alapú érdekeimet magyar alapú érdekeimmel szemben. Ez az identitásteremtés. Ez történt meg a nemzetállamok kialakításával. A partikuláris (helyi, réteg-, vallási, származás szerinti stb. stb.) érdekeket számos alkalommal valahogyan alárendelték egy kialakulóban lévő magasabb szintű közös érdeknek, a nemzet érdekének.

Ezzel rátérek a második pontra. Ha megnézzük a nemzetalkotás jellemzőit, találunk bizonyos eltéréseket attól, amit ma az európai identitás kialakításában látunk.
Az egyik különbség az, hogy a nemzetalkotáshoz rendelkezésre állt az identitásoknak, azonosulásoknak egy politika előtti szubsztrátuma, amelyet mozgósítani lehetett a nemzet kialakításához. Ez a szubsztrátum az etnikai csoport. Nem állítom, hogy egy kialakulófélben lévő nemzetállam minden alattvalója osztozik egy sajátos lojalitásban, mert ez nem így volt. Azt sem állítom, hogy akik osztoztak ebben, előnyben részesítették ezt a lojalitást az adott nemzetet állítólag megtestesítő állam iránt más lojalitásokkal szemben. Ez sem így volt. De legalábbis volt egy jelentős csoport a kialakulóban lévő nemzetállamon belül, amely ezt el akarta fogadni, és amely körül megindulhatott az identitásteremtés.
Második állításom az, hogy ez a nemzetállam államhatalommal rendelkezett, kényszerítő erővel, amely támaszul szolgált az eredendő nemzeti identitás kialakításában, amely a primér, politika előtti etnikai identitásból táplálkozott, és ezt rákényszerítette azokra, akik nem tartoztak az adott nemzeti, etnikai-nemzeti csoporthoz. Ilyen volt a kötelező oktatás például, az iskoláztatásban való kötelező részvétel, a nemzeti nyelv megtanulása stb.
A harmadik szempont, hogy a nemzetalkotás támaszkodhatott arra az erőre is, amely a helyi hatalmak fölötti központi hatalom kiépítésében vett részt, akár olyan központosított volt ez a hatalom, mint Franciaországban, akár kevésbé centralizált.
Ez az a három nyilvánvaló előny, amellyel az európai nemzetalkotás rendelkezett az európai identitásteremtéshez képest.
Van egy negyedik állítás is, amely legalábbis első pillantásra hátránynak látszik. Egy nemzetállam expanziójának világos határai vannak. Kezdetben, amikor egy etnikai csoport elkezdi politikailag meghatározni magát, azt a kérdést megválaszolandó, hogy kié az állam, ki az állam legitim közös tulajdonosa, adottnak vesz egy meglevő politikai keretet. Amint azt mondják, hogy ez mondjuk a német nép, azonnal felmerül a kérdés, hogy mi legyen azokkal a németekkel, akik Németország jelenlegi területen kívül élnek. Vagy mi legyen azokkal a területekkel, amelyekben történelmileg túlnyomórészt németek laktak, de most már nem. Ebben benne van a terjeszkedés, az expanzionizmus lehetősége, de ennek az expanzionizmusnak, a nacionalista expanzionizmusnak megvannak a határai. Ezek a határok adottak az etnikai kisebbségek centrális etnikai csoporthoz való tartozásának történelmi és aktuális meglétében. Létezik persze kolonializmus is, és létezett a náci expanzionizmus, de ezek nem nacionalista vállalkozások. Itt már másról van szó. Föl sem merül a közös identitás igénye India lakóival, vagy a zsidókkal a náci Németországban. A náci vállalkozás arra irányult, hogy jogfosztottá és a németek rabszolgáivá tegyék a zsidókat.

Próbálkozzunk meg ezekkel az elemi fogalmi eszközökkel az Európai Unió esetében. Próbáljuk összekapcsolni ezt Ian Buruma azon állításával, hogy az európai identitás fogalma üres. Én inkább úgy mondanám, hogy politika előtti, rendkívül vékony, és nem úgy néz ki, mintha képes volna hajtóerőként működni számunkra egy politikai keret megalkotásához, amire a nemzeti mozgalmak centrális csoportjai jellemző módon képesek voltak. Az európai identitásnak ezekhez a jegyeihez járul, hogy a kényszerítő erő teljességgel hiányzik. Nem könnyű azt feltételezni, hogy államfők, európai értelmiségiek vagy bárki egy feszült kommunikáció során képes volna meghatározni az európai identitás néhány kulcsvonását, és beletenni az alkotmányba. Nem rendelkeznek olyan hatalommal, mint egy államhatalom, hogy átalakítsák az alattvalókat magyarokból európaiakká ugyanúgy, ahogy a francia állam át tudott alakítani egy provence-it franciává. A harmadik dolog persze az, hogy az Európai Unió mint egység nem támaszkodhat kényszerítő erőre struktúrái kiépítésében, csak jogi eszközökre, nem kényszeríthet, legalábbis nem erőszakkal. Ilyen-olyan nyomást persze tud gyakorolni.
Így áll a dolog az identitásteremtés terén fennálló három különbséggel a nemzetalkotáshoz képest. Mi a helyzet a negyedik szemponttal? A negyedik szempont komoly erőnek látszik, erősségnek Európa számára. A csatlakozásnak nincsenek határai. Elvileg bármely ország, amely belátja az Unióhoz való csatlakozás előnyeit, csatlakozhat, nincs szükség egy fix szubsztrátummal való azonosulásra. És most, mint tudjuk, Törökország ügye napirenden van, és bárhogy definiáljuk is az európai identitást, ez problematikus. Ha úgy definiáljuk az európai identitást, hogy a kereszténységre hivatkozunk, akkor persze világos a válasz arra a kérdésre, hogy vajon Törökország csatlakozhat-e az Európai Unióhoz. Ha a vallási hagyományokra való homályos utalás marad csak a kritériumok között, ahogy most alakult az alkotmányról folytatott vitában, akkor Törökországnak persze szintén vannak vallási hagyományai, és sokkal toleránsabban viszonyultak a többi valláshoz, mint a keresztények. Ez azonban probléma. Mert ebből az következik, hogy az európai struktúrák kiépítése nagyon hosszú ideig nem hivatkozhat egy erős európai identitásra. Ami segítene kijelölni a határokat, ami segíthetne az EU magvát képező államoknak elhárítani más országok csatlakozási kérelmét, akik szintén szeretnének bekerülni az EU-ba, és érvényesíteni a kialakuló központi struktúrákat a nemzetállamok fölött.
Befejezésül azt szeretném mondani, hogy ennek a problémának a megoldására nem az a mód, hogy az európai identitást még vékonyabbá tesszük. Nem mintha nem találhatnánk közös vonásokat, amelyek bizonyos erővel át tudnák hidalni a megosztottságot. De itt érintünk egy másik különbséget a nemzetalkotás és az unió-alkotás között. Egyszerűen nem lehet ráerőltetni a kereszténységet az európai identitásra, mert ez nagyon sokak számára nem volna elfogadható.
A felvilágosodás nem része ennek az alkotmánynak, a humanista kulturális, vallási hagyományok igen. Sem a felvilágosodást, sem a felvilágosodás ellenzését nem tekinthetjük az európai identitás részének. Tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy az európai identitás a nemzeti identitásokhoz viszonyítva üres.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu