A harci dobokat, amelyekkel Bush elnök és csatlósai dübörögtek a fülünkbe, a rombolás képei követték, majd a káosz, amely az orgyilkos állam drámai bukására következett. Lehet, hogy Szaddam Husszein egy ilyen állam szélsőséges példáját erőltette a népére, de a „felszabadításért” fizetett árat, és a „velejáró járulékos károkat” nehéz politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális tekintetben felmérni. A zsarnok bukása ezreket rántott magával, és feltárta Irak összetett, vegyes társadalmának vallási és etnikai konfliktusait.  A békét elérni sokkal nehezebb, mint megnyerni egy hadjáratot nem egészen három hét alatt. Egy illegitim elnök illegitim háborúja nem érte el állítólagos céljait - a hírhedt tömegpusztító fegyverek megtalálását, a demokrácia megteremtését Bagdadban -, és láthatólag nem is fogja.
 Az arab utca emberének reagálása erre a morálisan védhetetlen háborúra mélyről jövő és rezignált volt. Olyan mélyről jövő, amilyen a hispán világ reagálása lett volna arra, ha az USA hadigépezete rakétákat, rafinált bombákat és „minden bombák anyját” hajítaná Havannára, Santiago de Cubára, Cienfuegosra és Pinar del Ríóra, hogy elmozdítsa Fidel Castrót a hatalomból és megteremtse egy elfogadható kubai demokrácia alapjait. Akárcsak a gyarmati időkben, az arab utcákat ismét vér festi pirosra. A brutalitás és a kifosztottság képei Ciszjordániában és a Gáza-övezetben mára már elvesztették erejüket, mivel 1967 óta folyamatosan látjuk őket, és átkerültek a banalitások birodalmába. Ami a Közel-Keletet és energiaforrásait illeti, már semmin nem lehet meglepődni. Bush Jr. olaj-kereszteshadjárata újrajátssza az apjáét az Öböl-háborúban, csakhogy tízszeresen pusztítóbb technikai eszközökkel. A mindkét férfiú által megidézett „együttérző Isten” kaliforniai pezsgővel koccinthat kiütéses győzelmükre!
 Mint a régebbi időkben, a gazdasági és politikai uralomra való étvágy ma is a teológusok nyelvén ölt kifejezést. Bin Laden és követői fohászkodásai Allahhoz - mint kutyaugatás az éjszakában - kiprovokálják az újdonsült keresztények fohászait ahhoz az Istenhez, amely dollárbankókon küldi áldásait az amerikaiaknak. Mindazt, ami szeptember 11. óta történik, az a bosszúálló és véres eszkatológia tette lehetővé, amellyel mindkét fél átkozza a hitetleneket: bár az átkozódások ellentétes értelműek, mélységes gonoszságukban mégis egyformák.
 A kommunizmus bukása és a hidegháború lezárulása után könnyen esett az iszlámra a Gonosz szerepe - ez érthető, ha tekintetbe vesszük, hogy az iszlám démonizálása már több mint tizenhárom évszázada folyik. Ahogy egy éles szemű megfigyelő megjegyezte: „Hogy elfogadtassa magát, minden háború létrehoz egy propaganda-gépezetet. A keresztények és mórok közötti kiterjedt háborúk a félsziget feletti uralomért hatalmas propagandisztikus légiót hívtak életre a keresztény táborban.” A propaganda-gépezet - amely olyan jól működött az elmúlt fél évben - csak egy az iszlamofóbia számos történelmi válfajából. A muszlim államok, amelyektől eleinte féltek, amelyeket később megdöntöttek, s végül alávetettek, sosem vesztették el az elragadtatás és a rosszindulat őket körülvevő auráját. Attól a naptól kezdve, hogy visszanyerték függetlenségüket, és nemzetközi struktúrák integráns részeivé váltak, továbbra is „egyszerre közeli és asszimilálhatatlan szomszédok” maradtak az európai periférián.
 A számos belső különbséggel, árnyalattal rendelkező Nyugat és a hasonlóképpen sokszínű iszlám közötti viszony fokozatos normalizálódása elmaradt, mégpedig számos okból. Az új független államok megőrizték a gyarmatosítók által kialakított hierarchikus struktúrákat, a hatalom érdekében manipulálták a vallást, elfojtották a politikai reflexiót és egy törékeny civil társadalom modernizáló kezdeményezéseit. A feljövőben lévő amerikai imperiális hatalom és a régi metropolisok el voltak szánva arra, hogy fenntartsák a status quót (azaz a tudatlanságot, elmaradottságot és a hatalommal való visszaélést). A Közel-Kelet hatalmas olajtartalékait valutaként használták. A wahabizmus kiterjesztette működési körét, teokratikus szigora, a demokratikus normák elvetése senkit sem háborított fel mindaddig, amíg üzletről lehetett szó.
 Az első figyelmeztető hangok az Egyiptom és Izrael közötti háború idején szólaltak meg, és a nyersolajárak azt követő felemelése idején (ez az egyetlen arab kézben lévő fegyver, amihez azóta nem folyamodtak). Ettől kezdve a muszlim származású bevándorlók érkezését potenciális fenyegetésnek tekintették, a Le Pen által emlegetett ötödik hadoszlopnak (a 70-es évek közepén a szenzációhajhász francia sajtó visszatért az olyan képek használatához, mint „az iszlám fekete árja”). Ugyanakkor a Nasszer és Bumedian úgymond forradalmi nacionalizmusának kudarca, az iraki és szíriai baathista diktatúra patrimoniális természete utat nyitott egy alternatív megalapozású vallási diskurzusnak és a Saría bevezetésének, amely alternatívát nagyvonalúan támogattak szaúdi pénzekkel. Az iráni forradalom és annak Amerika-ellenes retorikája is elősegítette egy olyan konfrontációra megérett atmoszféra kialakulását, amelyet Huntington később „a civilizációk összecsapásának” nevezett. Két civilizáció összecsapásának, ha elfogadjuk a kifejezésben rejlő redukcionizmust: a Nyugat (valójában a neo-imperialista USA) és az iszlám (nem a teokratikus, de elengedhetetlen partner az olajkitermelésben, inkább az, amelyik ujjával a Nagy Sátánra mutat). Nem India, nem Japán, még csak nem is az elméletileg kommunista Kína volt itt szerepeltetve ebből a szempontból.
 Meddő dolog volna újra elmesélni a régi történetet a Nyugat cinkosságáról a szaúdi királysággal és az Öböl-beli többi királysággal (az emberi jogok semmibevételével és a nők gyalázatos diszkriminálásával egyetemben); Szaddam Husszein bűnös támogatásáról az ajatollahok Iránja elleni agresszív háborújában; Izrael feltétel nélküli fedezéséről a Gáza- övezet és Ciszjordánia jogtalan elfoglalásánál; a táliboknak nyújtott segítségről a szovjetbarát kabuli rezsimmel szembeni dzsihádjukban: dicstelen történet ez, amelyet az Irak Szabadságáért Hadművelet élharcosai mintha elfelejtettek volna.
 Mint mondtam, a Szovjetunió összeomlása és az energiaforrások feletti hatalom készítette elő az utat (egy modernizált és mindenütt ott levő propaganda-gépezet segítségével) az iszlámról kialakított régi kép felélesztéséhez: egy olyan iszlám képéhez, amely a fanatizmus minden sajátosságával fel van ruházva, amely megtorolni készül Palesztina megalázó megszállását és a legtöbb arab kormánynak az USA gazdasági, politikai és katonai erejével szembeni szervilizmusát. Az ún. Sivatagi Vihar-hadművelet megerősítette ezt az antagonisztikus szemléletet: egy ártatlan népet kíméletlenül megbüntettek egy diktátor barbársága és stratégiai ostobasága miatt, miközben ő a helyén maradt és a saját népe ellen fordult (akiket az idősebb Bush forradalomra bujtott fel, majd sorsára hagyott). Mire a háborúnak vége volt, a „vér és olaj” kulcsszavak kimaradtak a vitából.
 A szeptember 11.-i öldöklés és az amerikai kormányzat neokonzervatív szélsőségesek kezére kerülése felélesztette a középkori teológiai vitákat. A televíziós evangelizátorok és Bush jogi tanácsadói feleltek meg az ajatollahok Nagy Sátánjának (akik sokat vesztettek mágikus vonzerejükből az életerős iráni civil társadalomnak köszönhetően, amely igyekszik megszabadulni tőlük) és Bin Laden meg a terrorista csoportok dzsihádra való ködös felhívásának, amelyet „a gonosz tengelyének” fogalmára alapozott vallásos és hazafias retorika fűtött. A fundamentalizmus két fajtája akasztotta össze a szarvát, és egy újdonsült fundamentalizmus szállt be a küzdelembe: az USA katonai-ipari komplexumát kiszolgáló techno-science (műszaki tudományok).

Az elmúlt hónapokban nemcsak az iraki biológiai és nukleáris fenyegetés nagy átverésének lehettünk tanúi - az igazság a helyszínen derült ki, amint az ország megszállás alá került -, de a terminológiával való visszaélés általi megtévesztés procedúrájának is a hírközlő médiában, s a társadalom ebből következő reakcióinak. Míg mi Spanyolországban nagyon jól tudjuk, mi a különbség egy „baszk”, egy „nacionalista”, és az „ETA tagja” között, vannak, akik mintha visszavágynának egy antiszemita korba, és szándékosan összekeverik a „zsidókat”, az „izraelieket” és „Sharon vallási szélsőséges támogatóit”; ugyanígy sokan, nagyon sokan beszélnek úgy, mintha a „muszlim”, az „iszlamista” és a „terrorista” szó ugyanazt jelentené. Igaz, hogy az antiszemitizmus  szerencsére marginális jelenség a mai Spanyolországban, de az arabellenes és muszlimellenes érzület az Aznar-féle jobboldal számára a politikailag korrekt beszédmód része.
 A „mórokkal” szembeni averzió az utca embereinél és olykor a médiában (különösen rádiós beszélgető műsorokban) arra a „győztes elképzeléseiben uralkodó tudatlanságra” emlékeztet, amiről Robert Southern beszélt úgy fél évszázaddal ezelőtt. A részt egésznek veszik: a sztereotípiák eltorzítják, végül helyettesíteni kezdik a valóságot. Az a nyelv, amit Aznar és a miniszterei használnak, amikor a „nemzetközi terrorizmus”-t emlegetik, mindent összekever: tagadja a palesztin nép véget nem érő tragédiáját, a csecsenföldi népirtást… A kormányfőnél nem számítanak a terrorizmust kiváltó helyzetek, úgyhogy végül is abszurd módon egyenlőségjelet tesz a Groznij-beli vagy a Gáza-övezetbeli helyzet és a vitorai vagy San Sebastián-i között.
 Szeptember 11. óta az erőszak körforgása, amelyben benne van az izraeli hadsereg és a palesztin mudzsahedek  - támadás, elnyomás, újabb támadás - kiterjedt a fél földgolyóra. Az emberek bizonytalanság- és sebezhetőség-érzése az USA-ban, amit gondosan ébren tartanak  a riadókkal és öngyilkosmerénylő-drillekkel, tökéletesen beleillik a biztonságra alapozott politikai stratégiába. A hatalmas propaganda-gépezet, attól tartok, kezdi a terror perspektíváját terjeszteni annak igazolására, hogy katonailag be lehessen avatkozni olyan országokban, amelyeket az Al Qaidával való összejátszással gyanúsítanak, bármi legyen is az igazság. Egyre több képet fognak mutatni a médiában szakállas férfiakról és vérfürdőkről: kellenek a propaganda-gépezetnek. Ez hasznos taktika rövid távra, hiszen növeli Bush újraválasztási esélyeit.
 Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül az iszlám világ felelőssége a hóhér és az áldozat kettős szerepében. A retrográd hagyományok súlyával terhelt arab népeket korrupt és hozzá nem értő kormányaiktól elválasztó szakadék a radikális iszlamizmus forrása és alapja, az táplálja az olyan terrorista csoportok konstellációját is, amely Casablancában követett el támadást. Rendőri elnyomással nem lehet tőlük megszabadulni, és attól nem is lesz kevesebb önként jelentkező öngyilkos merénylő. Az volna a fontos, hogy el lehessen jutni annak az eltorzult idealizmusnak a gyökeréig, ami fiatal embereket, akiknek nincs jövőjük, odáig juttat, hogy felrobbantsák magukat és az iszlám nevében megöljék ártatlan civilek tucatjait. A napóleoni idők óta a spanyol stílusú gerillatámadás a hatalomtól megfosztottak fegyvere, és aki az egyik szemében terrorista, a másik szemében mártír és hős, ahogy ezt jól bizonyította például az algériai felszabadító háború vagy a fegyveres cionista csoportok harca a brit uralom alatt, Izrael állam létrehozását megelőzően. A palesztinok és a csecsenek dzsihádot hirdettek országuk brutális elfoglalása után. Egy vallási utópia szolgálatában, amely összeférhetetlen az emberi természettel, az új terrorizmus kihasználja a leghátrányosabb helyzetű vidékekről származó fiatal emberek frusztrációját és életük kilátástalanságát. Nem várhatjuk, hogy elvont jóság és tökéletesség képezze a társadalom alapját: az elmúlt két évszázad illúzióinak és álmainak kudarca nyilvánvalóan bizonyítja ezt.
 Azzal a paradoxonnal kell szembenéznünk, hogy bár az iszlám kiváló egészségnek örvend, ugyanakkor mégis (ahogy a legragyogóbb gondolkodói megjegyezték) szörnyű bénultságban és merevségben is szenved. Látszólagos kiváló egészsége nyilvánul meg abban, hogy terjedőben van Ázsia- és Afrika-szerte, sőt még az Európai Unión belül is, hiszen olyan időszakot élünk, amikor a vallásos hit a keresztény világ nagy részében hanyatlóban van: az iszlám sok helyen a kirekesztettek vallása. De a belső bénultság és merevség is tagadhatatlan. Az arab társadalmak társadalmi, gazdasági és kulturális stagnálása nem szorul bizonyításra. A vallással való manipulálás a Maghreb országaitól a Perzsa-öbölig, a kormányok korruptsága, kevesek felháborító meggazdagodása és a többiek kirekesztése túlfűtött és zsigeri reakciókat vált ki, amelyeket okosan kellene helyre tenni. Ennyi felhalmozott szerencsétlenséget és elmaradottságot higgadtan kellene elemezni, megérteni az okait, nem pedig megadóan elfogadni mint elkerülhetetlen realitást.
 Több mint tíz éve írtam „a félelem Európájáról” egy cikkemben, amelynek azt a címet adtam: „Erőd vagy közös alap?” Ma - amikor az emberek szabad áramlása a Mediterráneum déli partjától az északi partjai felé egyre nagyobb, időnként fatális akadályokba ütközik; amikor Spanyolországot a „demokráciából való kitérő”, a nacionalista és hazafias örvények ragadják magukkal; és amikor II. János Pál pápa Európa keresztény gyökereit idézi - Európa örvendetes nyitását Kelet felé déli határunk elbarikádozása kíséri.
 Mostanában sok szó esik az áthághatatlan kulturális korlátokról, a kultúrák közötti áthidalhatatlan szakadékokról - összekeverve a kultúrát a ráerőltetetett hagyományokkal és szokásokkal -, így aztán a mai spanyol kormány szóvivőjétől azt hallhatjuk, hogy jobb a „kulturálisan rokon” bevándorlást előnyben részesíteni. De nem tisztázzák, hogy mit is értenek a kulturális rokonságon: a nyelvet, a vallást, a történelmi múltat, vagy mindezek keverékét. Egy homogén Európa eme védelmezői szerint afrikai és ázsiai „inváziónak” vagyunk kitéve. A „vallás” szót (az iszlám és a moszlimok jelenlétében) politikai kényelmi szempontból elhagyják, és egyszerűen a „kultúra” szóval helyettesítik.
 Rendben van, az utóbbi érvelést követve feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy megkérdezzük: vajon Litvánia és Bulgária kulturálisan mennyiben áll velünk közelebbi rokonságban? Van talán közös litván-spanyol történelem? Vajon a lengyelek és a spanyol keresztények együtt éltek a félszigeten tíz évszázadon keresztül? Vajon a córdobai mecset, a Giralda és az Alhambra román építészek műve? Tartalmaz-e a nyelvünk ezernyi szlovák eredetű kifejezést? Volt-e hagyományos cseh fordítóiskola Toledóban?
 Az ilyen érvelés kétértelmű és képmutató volta azonnal megmutatkozik, ha közelebbről megnézzük. Abban a pillanatban, amint az európai történetírás felülvizsgálja álláspontját, és elemezni kezdi a reneszánsz tudatos szakítását a Mediterráneum két partja közti kölcsönhatás és érintkezés közös múltjával, a kizárólag keresztény Európa bajnokai teljesen elvágják magukat a történelmi tényektől. Továbbá arról se feledkezzünk meg, hogy tizenötmillió moszlim hátterű európai és bevándorló él mellettünk évtizedek óta minden probléma nélkül - leszámítva néhány, kivételes esetet.
 Az Európai Unió szabályozhatja, és kell is hogy szabályozza a bevándorlást a munkaerő-szükséglet alapján, de mindenfajta diszkriminálás nélkül: maghrebi eperszedőket Ukrajnából hozott női munkaerővel helyettesíteni, ahogy ez Huelvában történt - ez nem az ökonómia, hanem a rasszizmus logikája szerint való. Déli szomszédaink ilyen lebecsülése a közös gyökereinkkel kapcsolatos mélységes tudatlanságból fakad. Az Európai Unióban a vallás minden egyén magánügye kellene hogy legyen, amit szabadon gyakorolhat otthonában - és az otthonán kívül is, a befogadó ország törvényeinek tiszteletben tartása mellett. A kendő (amit helytelenül fátyolnak neveznek) a családi körbe való, és a világi államnak jogában áll, hogy kitiltsa a nyilvános iskolákból.
 Az európai iszlám keretein belül döntő szükség volna a megújuláshoz a kiterjedt önkritikára és arra, hogy segítsen moszlimok millióinak a befogadó társadalmak demokratikus értékeihez igazodni, anélkül hogy ez akadályozná őket vallásuk gyakorlásában. A Szentírás szabad értelmezése fontos mérföldkő volt Európának a modernitáshoz vezető útján. Az idzstihad ugyanezt a célt szolgálhatná. Bagdad és Al-Andalúsz elmúlt dicsőségét idézgetni, ahogy szokás, gyenge vigasz a jelen áldatlan és nyomorúságos viszonyaira. Az arab országoknak és kiváltképpen értelmiségi elitjüknek a jövővel kéne törődniük. Az elhalványult ragyogás feletti siránkozás helyett meg kellene tanulniuk más kultúráktól mindazt, amit érdemes megtanulni, és végrehajtani mindazokat a társadalmi, gazdasági és kulturális változásokat, amelyek képessé teszik őket arra, hogy szembenézzenek a jelen kihívásaival.
Hozzáadni, nem kivonni. A mitikus idők feletti nosztalgia könnyű önigazolás a tehetetlenségre.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 
 

BIBLIOGRÁFIA

GOYTISOLO, Juan
A mai iszlám és a régi spanyolok
Magyar Lettre Internationale, 23

Török buszpályaudvar
Magyar Lettre Internationale, 41

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu