AHMED (KAIRÓ): Az arab színháztörténet egyik meghatározó összetevője
az a körülmény, hogy bár az arabok annak idején lefordították a hellén
örökség túlnyomó részét, de sose fordították le a görög tragédiákat és
komédiákat. Ami érthető, mivel a görög tragédiákban és komédiákban pogány
istenek szerepeltek - és éppen ez az, ami ellen a monoteista vallás fellépett.
És ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az arab iszlám örökségen
belül a test megjelenítése - nem maga a test - problematikus, beláthatjuk,
hogy a mai értelemben vett színház nem jutott el az arab világba a 19.
század közepéig, bár egész idő alatt megvoltak az előadások helyi formái:
árnyjátékosok, cirkusz jellegű szereplések és hasonlók. A 19. század elején
olyan államok, mint Egyiptom és a nagyobb Szíria, nyitottabbá váltak a
Nyugat irányába, diákokat kezdtek küldeni Franciaországba és Olaszországba
tanulni. Ezek a diákok voltak azok, akik bevezették a nyugati színházművészetet
a Közel-Keleten, s ennek Kairó és Alexandria lett a központja. Színházakat
kezdtek építeni, és megnyílt az arab világ első operaháza is Kairóban 1869-ben.
A színház mégsem vált elfogadottá a legtöbb szomszédos arab országban.
Az első előadott darabok olasz és francia drámák fordításai és
szabad adaptációi voltak - különösen Moli?re-drámáké, műveinek komikus
és társadalmi vonatkozásai miatt. Majd a Közel-Kelet francia és brit megszállása
egyre jobban kitette a térséget a nyugati befolyásnak.
Aztán jött a közel-keleti arab újjászületés. Az 1952-es forradalom
idejére a színház már teljesen kifejlett művészeti ággá vált Egyiptomban.
Az emberek hozzászoktak, hogy eljárjanak megnézni, mit játszanak a színészek.
A helyi arab színház is megjelent, és részévé vált az arab irodalmi életnek.
Egyiptomban az 1950-60-as években a társadalmi-politikai változásokkal
együtt a művészetek is virágzásnak indultak. Szocialista kormány
volt uralmon: a kultúra meginduló demokratizálása erős mozgást idézett
elő a művészeti életben. A Bertolt Brecht és az abszurd színház ösztönzéséből
merítő első modern arab színház akkor és ott vette kezdetét.
A rendszer azonban hamarosan kimutatta a foga fehérjét: művészeket
és értelmiségieket tartóztattak le, megnyirbálták a kifejezés szabadságát.
Az Izraellel szembeni Hatnapos Háborúban elszenvedett megalázó vereség
után sokan elhagyták az országot, és a közeli Bejrútba települtek át.
A vereség összetörte egy egész művésznemzedék aspirációit - és az arabokét
egyáltalán.
Ekkor a libanoni színház vált az arab színház centrumává, mivel
Bejrútban még maradt valamennyi szellemi szabadság, és a különböző ideológiák
egymás mellett élhettek. Ez addig tartott így, amíg el nem kezdődött a
háború Libanonban, ekkor Tunézián volt a sor: gazdasági stabilitása, az
analfabétizmus alacsony aránya és az erős nyugati kapcsolatai révén Tunézia
lett az új központ.
A modern arab színházi mozgalom mára szétszórtabb lett. Egyiptomban
ott van egyfelől a hivatalos színház, az állami színházakban mindenki kap
fizetést. Egy olyan országban, ahol 1981 óta katonai rezsim uralkodik,
stateriális törvényekkel, ez nagyon kétséges helyzetbe hozza a művészeket.
Az állam abból indul ki, hogy a hivatalostól eltérő vélemény eleve hamis.
Ez persze nincs ennyire világosan kimondva. Az emberek Nyugaton cenzúráról
beszélnek, de a rezsimnek ennél több esze van. Én például olyan darabokat
csinálok, amelyeket nem cenzúráznak. Ennek az oka egyszerű: az én darabomat
mondjuk száz ember nézi meg egy este, és hússzor játsszák, vagyis összesen
kétezer emberhez jut el. Egy 16 milliós városban mit számít ez? Ugyanígy
áll a dolog a könyvekkel. A filmiparral már más a helyzet. Ott tényleg
szigorú cenzúra van. Másfelől a privát szektor merő szórakoztatóipar, ahol
csak a pénz számít, mint a West Enden vagy a Broadway-n. És itt lép
be a független színházi mozgalom.
TAREK (ALEXANDRIA)
Sátrak
Elkezdtem körüljárni, hogyan használhatnám a sátorépítés ősi technikáját
alternatív színházi terek kialakítására. Ennek van egy sajátos egyiptomi
technikája is. Megnéztem, hogyan lehet a sátrakat elég nagyra összerakni
ahhoz, hogy elférjen a színpad és a nézőtér. 1993 és 2000 között számtalan
sátrat raktam össze különböző színtársulatoknak. Amikor színházi producer
lettem a Young Arab Theatre Fund-nál, elkezdtem összekapcsolni építészi
munkámat a produceri munkával. Elindítottam a terek helyreállítására irányuló
programot - az egyik ilyen hely volt egy garázs Alexandriában.
Garázsok
Egy alexandriai garázsban állítottunk színpadra egy libanoni darabot.
Az esemény mögött a kontextualizálás koncepciója állt: rengeteg akciónk
volt, amelyek ezt a szokatlan darabot bevezették a városban, még mielőtt
tényleg bemutattuk volna. Mivel a színhely egy csatorna, képzőművészeket
kértem meg, hogy készítsenek idevágó installációkat, és helyezzék el a
térben a díszlettel együtt. Tartottunk egy szemináriumot négy városról,
amely drámai építészeti változatosokon ment át: Berlin, Bejrút, Rotterdam
és Alexandria. Tartottunk egy libanoni filmprogramot. A publicitás tekintetében
az egész dolog nagyon sikeres volt. A színház, a mozi és a képzőművészetek
közönsége jött össze és építészhallgatók is eljöttek. Mivel a garázs a
jezsuitáké volt, akik meg akarták tartani nyári táborozás céljaira, olyan
elemekkel kellett megépítenünk, amelyek modulokból álltak, mozgathatók
voltak és olcsók, éppúgy, mint amikor sátrakkal dolgoztam.
Mozik
A jordániai Amman városában egy mozi szolgált alternatív színházi tér
gyanánt. Eredetileg egy gazdag palesztin család tulajdonában állt, az utóbbi
időben pornómozinak használták, annyi pornófilmet játszottak, amennyi csak
belefért reggel 9-től este 7-ig. Egy másik mozitér, amellyel dolgozunk,
Bejrútban van, és a milícia számára fenntartott pornómozi volt a háború
alatt, mielőtt egy hírhedt háborús bűnös költözött volna bele. Azzal kezdtük,
hogy kiástuk az összes törmeléket. Bár romokban áll, a szerkezet még mindig
jó. Tele van graffitival, főleg politikai jelszavakkal: ezeket természetesen
megtartjuk.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu