(PÁRIZS) – Ha az európai államok nem akarják, hogy tehetetlen hadonászásra legyenek ítélve, több megoldás közül választhatnak. Az egyik lehetőség – és ez néhány ország pillanatnyi helyzete –, hogy a védelmüket rábízzák egy erősebbre (az Egyesült Államokra), és megelégednek azzal, hogy az őket óvó hatalom minden tettét jóváhagyják. Aleksander Kwasniewski lengyel köztársasági elnök juttatta ezt az álláspontot a legnyíltabban kifejezésre az iraki invázió előtt. Miután Lengyelország éppen belépett a NATO-ba, a lengyel elnök kijelentette: „Ha Bush elnöknek ez a véleménye, akkor nekem is ez a véleményem”. (International Herald Tribune, 2003. január 24.)
 Ha a kelet-európai országoknak fontos volt, hogy megmagyarázzák az Egyesült Államok politikájának feltétel nélküli támogatását, még ha ezzel a támogatással maguk ellen hangolták is az Európai Unió bizonyos tagjait, azért tették ezt, mert tőlük keletre egy hatalmas ország húzódik, nevezetesen Oroszország. Még ha a jelenlegi orosz kormány nem folytat is terjeszkedő politikát, Oroszország és a kelet-európai országok között akkora a mennyiségi aránytalanság, hogy utóbbiak hatalmas szomszédjuktól mindig is fenyegetve fogják érezni magukat. Ezek az országok tudják, mit jelent az orosz uralom – megélhették ezt a szovjet időkben, némelyikük (például Lengyelország) már korábban is. A kérdés, amelyet mindenképpen fel kellett tenniük, így hangzik: Ki véd meg minket jobban közvetlen fenyegetés esetén, az Egyesült Államok vagy Franciaország és Németország egyesített hadereje? A válasz egy pillanatig sem kétséges. Amerika katonai védőpajzsa megbízható; Franciaországé nem az. Mivel Lengyelország mint olyan nem tud kiállni a nagyhatalmakkal szemben, inkább volna az Egyesült Államok csatlósa, mint Oroszországé: ez a védelmező hatalom liberálisabb, és sokkal messzebb van.
 Egy másik lehetőség az európai államok számára a tehetetlenségből való kijutásra, ha nem kérnek az amerikai oltalomból, és nem keresnek helyette valami mást. Ez az olyan semleges országok magatartása, mint Svájc vagy Ausztria; Németországban, mint ismeretes, szintén nagyon erős a pacifista kísértés. A véletlen úgy hozta, hogy 2003 április elején autóval átutaztam Németországon; sok ablakban láttam azt a plakátot, hogy „Soha többé háborút!” Ki ne szeretné, hogy ez az óhaj beteljesüljön? De vajon elég-e ehhez önmagunkat lefegyverezni?
 Kétlem. A pacifizmus részben egy téves elképzelésen alapul, azon, hogy az emberi agresszivitás eltűnőben van, és az erőszak fokozatosan eltűnik az életünkből; részben egy gyenge elképzelésen, miszerint nincs semmi olyan jó dolog, semmi olyan eszmény, amelyért érdemes volna feláldozni magunkat. Biztos, hogy a tárgyalásos utat kell választani a háború helyett, csakhogy ez nem mindig lehetséges. A békés „izolálás” Sztálinnal szemben működött, Hitlerrel szemben kudarcot vallott. A mai európaiak ne feledkezzenek meg arról, hogy az Európai Unió végül is csak egy katonai győzelemnek köszönhetően vált lehetségessé, a szövetségeseknek a német nemzetiszocializmus felett aratott győzelmének köszönhetően.
 A lefegyverzés még sosem garantálta a békét: bizonyos agresszorok csak az erőszak nyelvén értenek. A fegyvertelen államok könnyű prédájává válnának azoknak, akik nem mondtak le a fegyveres erő bevetéséről. És mi tartaná vissza ezeket egy gazdag, de védtelen Európa meghódításától? Azok a politikusok, akik ezt a megoldást propagálnák, népeik sorsát tennék kockára. Európa mint egész nem léphet a gazdag és semleges Svájc útjára, amelyet éppen kivételes helyzete óv, ami a kontinens egészére már nem vonatkozhatna.
 Végül van még egy harmadik megoldás: az Európai Uniót katonai hatalommá alakítani, ami a globális egyensúlyt biztosító pluralisztikus rend részévé válna – olyan megoldás ez, amit már számos politikus javasolt, de eddig csak nagyon részlegesen valósult meg. A pluralizmus kedvezőbb az egységnél; jelenleg mindenesetre nem létezik. E mellett a megoldás mellett szóló érv az az evidencia, hogy Európán belül már nem kerülhet sor agresszióra egy másik európai országgal szemben. Minden elképzelhető támadás csak kívülről jöhet. Ez esetben azonban az, amit meg kell védeni, az Unió egésze – és ez a védelem annál hatékonyabb lehet, minél inkább egyesítik a különböző országok egyenkénti erőit. Egy további evidencia: ha Európa autonóm politikát akar folytatni, és meg akar szabadulni az Egyesült Államok terhessé váló gyámkodásától, egyedül is képesnek kell lennie megvédeni magát. Ha az Európai Unió garantálni akarja tagállamainak biztonságát, mégpedig keleten és nyugaton egyaránt, jelentős katonai erőre kell szert tennie. Ha az egyes államok ily módon egy európai hatalom részévé válnak, elveszítik ugyan nemzeti szuverenitásuk egy részét, de több biztonságot és sokkal nagyobb kollektív szuverenitást kapnak cserébe. Egyedül ez a megoldás tudná eltéríteni az Egyesült Államokat attól a világhódító kísértéstől, amelynek ma enged.

Egy európai hadsereg
Katonai hatalommá válni: nem jelenti-e ez az Egyesült Államok példájának utánzását, vagy éppen a vele való rivalizálást? Nem feltétlenül. Az európai államok egyesítése egy konföderáció keretein belül máris példátlan vállalkozás. Annak a hatalomnak a formája, amire ez az Unió törekedhetne, lehetne szintén egészen új és példa nélkül való: semmiképpen nem vagyunk arra ítélve, hogy az imperializmus vagy a tehetetlenség között kelljen választanunk. Ezt a fajta hatalmat „csendes hatalomnak” nevezném.
 Melyek volnának ennek az újfajta katonai hatalomnak a feladatai? Az európai hadsereg képes kell legyen arra, hogy:
– megvédje Európa területét minden támadással szemben egészen az ellenség fizikai megsemmisítéséig;
– megakadályozza bármiféle erőszak alkalmazását Európa területén belül;
– egy másik nagyhatalom minden támadását kordában tudja tartani hasonló ellentámadás fenyegetésével;
– beavatkozzon egy gyors bevethető hadtest segítségével baráti kormányok kérésére vagy akut népirtás megelőzésére a világ más részein (amely beavatkozás hatékonyabb volna, mint az ENSZ-határozatra következő);
– az Unió egy kivételezett partnerének, például az Egyesült Államoknak, támadás esetén a szolidaritás nevében segítséget nyújtana.
 A „csendes hatalom” ugyanakkor azt is jelenti, hogy ezen túlmenő, az imperiális hatalmakra jellemző törekvésektől tartózkodna. Vagyis az Európai Unió nem lépne fel azzal az ambícióval, hogy rendezze az egész világ ügyeit. Regionális (kontinentális) hatalom volna, nem pedig világhatalom, nem volna Oroszországhoz vagy Kínához, sem pedig az Egyesült Államokhoz fogható. Az Európai Unió nem igyekezne fegyveres erővel megakadályozni egy esetleges támadást Kína részéről Tajvan ellen, vagy Észak-Korea részéről Dél-Korea ellen, Irak részéről Kuvait ellen, vagy Pakisztán részéről India ellen. Ez nem jelenti azt, hogy közömbös maradna ilyen esetekben, csak hogy megelégedne azzal, hogy más, nem katonai eszközökkel lépjen fel. Az Európai Unió nem próbálna megdönteni ellenszenves kormányokat oly módon, hogy bevonul az országaikba, de igyekezne befolyásolni a politikájukat. A nekünk nem tetszőket nem kevernénk össze a minket megtámadókkal. Ebből az következne, hogy az Európai Unió nem próbálna az amerikai hiperhatalommal vetekedni, és nem is tudna vele szembeszállni, egy esetleges katonai konfliktus az Egyesült Államokkal nem volna része a stratégiájának. Ennélfogva a katonai költségvetésének sem kellene az amerikaihoz igazodnia.
 Honnan ez az önkéntes lemondás a világhódító nagyhatalmi szerepről? Az okok egy része a múltba nyúlik vissza: Nyugat-Európa országai – Németország, Olaszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, még korábban Hollandia, Portugália és Spanyolország – már nagyon is kipróbálták magukat ebben a szerepben, és többé nem formálnak rá igényt. Ma úgy látják, hogy ennek a politikának több a hátránya, mint az előnye. Úgy vélik, hogy anyagi eszközeiket más programokba ésszerűbben fektethetik be. Ezen túlmenően arról is meg vannak győződve, hogy az ellenszenves kormányok megbuktatására indított preventív háborúkról való lemondásukkal a világ biztonságosabbá és stabilabbá válik. Más szóval: nem azért választják ezt a politikát, mert morálisan jobb, hanem mert ez jól felfogott érdekük.
 A „csendes hatalom” tehát nem jelent lemondást az erőszak alkalmazásáról. Manapság olyasmivel csúfolják a „vén Európát”, hogy Vénusz útját választja Mars helyett, mint puha, kifinomult lény, aki híján van minden férfiasságnak – ez az elmésség már azoknál a fasiszta szerzőknél is fellelhető, akik az első világháború után gúnyolták a demokráciát. Az európaiak azonban nem hajlandók elfogadni, hogy a fontoskodó macsó- és az állítólag nőies értékek között kelljen választaniuk. Félretolják ezt a mesterkélt szembeállítást, és a kezükbe veszik azokat az eszközöket, amelyekkel megvédhetik életmódjukat. Nem egy „idealizmus” választásáról van itt szó valamilyen „realizmus” rovására: egyetlen jó politika sem mondhat le egyikről sem. Éppen úgy, ahogy Európa példát adott több állam békés egyesítésére, utat mutathat a hatalom enyhe alkalmazására is, aminek hasznossága a legkevésbé sem elhanyagolható.
 Mint egy nagyhatalomnak a többi között, a dolgok jelenlegi állása szerint Európának lehetne egy kivételezett katonai partnere is: az Egyesült Államok. Az ilyen privilegizált partnerség mellett szóló érvek számosak: hosszú időre visszanyúló közös történelem, nagy mértékben osztott politikai értékek – a liberális demokrácia értékei –, végül a közös ellenségek. Ez a partnerség azt jelentené, hogy az egyik elleni bármely támadás a másik – megfelelő mérvű – katonai beavatkozását vonná magával. Ha azonban az Egyesült Államok el van szánva arra, hogy továbbra is annak a forradalmi kalandorpolitikának az útját járja, amelynek ma láthatólag nem tud ellenállni, elképzelhető volna ennek a partnerségnek a felmondása is, anélkül hogy ezzel Európa teljesen védtelen maradna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu