Az Egyesült Államok szellemi hanyatlásának egyik kisebbfajta tünete,
hogy Stanley Fisht baloldalinak tartják. Néhány honfitársa legalábbis,
és ő maga is kétség kívül. Egy politikailag olyannyira elfajzott országban,
ahol a „liberális” állami beavatkozás-pártit jelenthet, és a „libertárius”
pedig olyat, akitől a szegények ott fordulhatnak fel az utcán, ez talán
nem teljesen meglepő.
Stanley Fish jogász és irodalomkritikus igazság szerint csak
annyira baloldali, mint Donald Trump. Valójában ő az amerikai akadémiai
élet Donald Trumpja, az intellektus rámenős, nagyhangú vállalkozója, aki
annyi hévvel nyomatja eszméit a fogalmak piacán, ahogy mások használt Hoovereket
árulnak. A mai vállalati menedzserektől eltérően azonban, akik gondosan
elsajátították a konszenzus és a multikulturalizmus retorikáját, Fish régimódian
űzi az ipart, nem áll szándékában melegen megszorítani a kezedet, és úgy
kérdezni, nem bánod-e, hogy ki vagy rúgva. Kedvét leli a szellemi rugdalózásban,
abban, hogy ő a vékonypénzű pluralisták és liberálisok ostora, és azt az
ominózus dudort a zakóján nem lehet Milton-kötetnek nézni.
Fish voltaképpen azt csinálta, hogy egy látszólag radikális episztemológiát
térített el jámbor konzervatív célokra. Episztemológiai kifejezéssel ő
egy telivér antifundácionista, akinek a számára minden esetleges kulturális
vélekedésre redukálódik. Ezek a vélekedések foglalják most el azt a fennkölten
transzcendens helyet, amely a pozíciót korábban betöltő jelöltek, mint
Isten, a Szellem, az Ész után üresen maradt. Transzcendentális aprioristák
abban az értelemben, hogy nem lehet rákérdezni, hogy honnan erednek, hogy
érvényesek-e, hogy van-e értelmük; mivel a válaszok az ilyen kérdésekre
a saját vélekedési rendszerünkön belül fogalmazódnak meg. Ily módon vissza
vagyunk kényszerítve egy régimódi fideizmusba: a világon semmi sem számíthat
vélekedéseink bizonyítékának, mivel amit hiszékenyen világnak hívunk, az
csupán ezeknek a konstrukciója. És mivel „mi” nem váltogathatjuk úgy a
meggyőződéseinket, mint a zokninkat, úgy választva ki egy sötét vagy egy
divatos párat közülük, ahogy a kedvünk tartja, éppannyira nem tudunk szabadulni
tőlük, mint a lábméretünktől. A hitek a személyiség alkotó elemei, ezért
nem lehet kritikusan megkérdőjelezni őket. Amíg hiszek, nem hagyhatok fel
a hittel, ahogy nem hagyhatok fel az ásítással sem, miközben ásítok. A
hitek inkább olyanok, mint az influenza, nem intellektuális aktusok. Fish
szerint egy férfi nem ura jobban a vélekedéseinek, mint néhány ideológus
a farkának. Ha az Egyesült Államokban ma mindenki áldozata valaminek, akkor
Fish bevallottan saját feltételezéseinek az áldozata, amelyek éppolyan
lelketlenül zsarnokoskodnak fölötte, amilyen lelketlenül Sztálin tartotta
markában a kulákokat.
Merész ugrások egész sorával érveljük el magunkat egy „radikális” antifundácionizmustól
a szabad világ védelméig. Ez Fisht irigylésre méltó pozícióban hagyja:
kulturális tőkét kovácsol magának abból, hogy egy avantgárd elméletet használ
Dan Quayle világának védelmezésére. Egy felületesen historicista, materialista
eset – hiteink és vélekedéseink gyakorlati életvitelünkbe ágyazódnak –
nemcsak egyfajta episztemológiai ideológiához vezet, de ahhoz a mélységesen
kényelmes tanításhoz is, hogy életformánk mint egész minden kritikán felül
áll. Mert ki is végezné el a bírálatot? Mi nem, mivel nem bújhatunk ki
lokális kulturális bőrünkből, hogy valami olümposzi magaslatról szemléljük
magunkat; és ők sem, mivel ők egy másféle kultúrában élnek, amelyik összemérhetetlen
a miénkkel. Gondolhatják, hogy megfosztjuk őket a nyersanyagaiktól és kizsákmányoljuk
a munkaerejüket, de ez csak azért van, mert sose hallottak a Nyugat civilizáló
küldetéséről. Ebből az a boldogító eredmény adódik, hogy soha senki sem
bírálhatja Fisht, mivel a bírálatuk számára átlátható, beletartozik az
ő kulturális játszmájába, tehát nem is igazi bírálat; ha pedig nem érthető
teljes egészében, akkor a vélekedések valamelyik másik készletéhez tartozik,
és ezért irreleváns.
Ez az egész diszkreditálható episztemológiai tévedések egész
során alapul. Abban a hiszékeny feltételezésében, miszerint minden alapos
kritikának valami metafizikai külső helyről kéne jönnie, osztja annak a
liberalizmusnak a tévhitét, amelyet egyébként utál. Az egyetlen különbség,
hogy míg némely liberálisok úgy gondolták, hogy van ilyen kitüntetett pont,
a Fish-hez hasonló pragmatisták szerint nincs ilyen. Egyébként semmi sem
változott. Azt képzelni, hogy vagy a vélekedéseink gyámoltalan foglyai
vagyunk, vagy ezek magasrendű elfogulatlan kritikusai, annyi, mint teljesen
sarkított formában feltenni a kérdést – amelyet Fish, mint rendesen, most
is félrevisz. A melodramatikus teoretikus gesztus iránti színpadias étvágya
elejét veszi annak, hogy észrevegye, hogy az önmagától való kritikus távolságtartás
képessége végül is része nem pedig valamiféle képzelt alternatívája a világhoz
való kötődésünknek. Az ő esete elkeni azt a kérdést, hogy lehet, hogy az
emberek megváltoztatják a véleményüket, mivel a speciális hiedelemrendszer
és a bizonyítékok partikuláris darabjai közti viszonynak egy tarthatatlanul
monisztikus szemléletét képviseli. Azt is sugallja, hogy mi nem kérdezhetünk
rá, hogy honnan erednek a vélekedéseink, mivel az e kérdésre adható bármely
választ eleve determinálná a hitünk.
De az a hit, hogy hitünk kötve van egy történelmi életformához,
maga is egy történelmi életformához kötődő hit. Fish vonzódása ahhoz, ami
lokális és pártos, és averziója az emberi jogokkal és elvont elvekkel szemben,
megvetése az iránt, amit úgy hív, hogy „kölcsönös együttműködés és egalitárius
igazságosság”, a tolerancia és a pártatlanság macsó kigúnyolása együttvéve
egy nagyon is meghatározott fejlett kapitalista kultúrához tartozik, bár
Fish saját normáit paradox módon áthágva ezeket az elveket egyetemes érvényűnek
látszik tekinteni. Talán maga Fish az, nem pedig valamiféle emberiségnek
nevezett univerzalista absztrakció, aki képtelen distanciálódni a saját
vélekedéseitől, és szélesebb történelmi kontextusba helyezni őket.
Mint honfitársainak többsége, Fish nem tartozik a leginkább kozmopolita
teremtmények közé. Esszéi a The Trouble with Principle [Mi a baj
az elvekkel] (Harvard 1999) című kötetben a rasszizmussal, pornográfiával,
az abortusszal, szólásszabadsággal, vallással, szexuális diszkriminációval
foglalkoznak – valójában a felvilágosult amerikai akadémia teljes árukészletével.
Megítélésem szerint ezek valóban napirenden lévő, sürgető problémák, de
a legcsekélyebb mértékben sem utalnak arra, hogy volnának ezen kívül más
megvitatásra érdemes problémák is a politikai univerzumban. Fish könyve
jellegzetes amerikai provincializmussal és önmagával eltelve hallgat az
éhezés, a kényszerű migráció, a forradalmi nacionalizmus, a katonai agresszió,
a tőke pusztításai, a világkereskedelmi egyenlőtlenségek, egész helyi közösségek
felbomlasztásának problémáiról. Pedig ezek annak a rendszernek a következményei,
amelynek az Egyesült Államok a tartópillére sokak számára a dolgok nem-metafizikai
külszínén. Képtelen lévén kibújni a saját kulturális bőréből Fish esetében
ez mintha azt jelentené, hogy nem tudja felfogni, hogy saját hazája hogyan
igyekszik mindent letarolni azon a titokzatos helyen, amit úgy hívnak külföld.
Az embernek az az elháríthatatlan benyomása, hogy Fish nem sokat tart a
külföldről, és azt sem bánná, ha eltörölnék a föld színéről. Határozottan
szemben áll a gyűlöletbeszéddel, de láthatólag nem érdeklik azok a strukturális
feltételek a saját háza táján, amelyek az ilyen etnikai konfliktusokat
előidézik. Valójában védi azt a társadalmi-gazdasági rendet, amely elősegíti
azoknak a hatásoknak a bekövetkezését, amelyek felett sajnálkozik. Jogosan
aggasztják az abortuszt ellenző fanatikusok, de amennyire meg lehet ítélni,
sokkal kevésbé érdekli az a katonai, ökológiai és gazdasági fenyegetés,
amelyet hazája jelent oly sokakra nézve a világban. Számára, mint megannyi
„balos” kollegája számára a moralitás nagy része kimerül a szexben, ahogy
ez a puritán jobboldalra mindig is jellemző volt.
A Trouble with Principle egy sor polemikus írás a liberalizmus ellen,
és sikerül néhány remek pontot begyűjtenie a hívők ellenében. Elég bunyós
alkat, és egy kissrác kegyetlen versengési ösztöne fűti, úgyhogy majdnem
betegesen allergiás a barátságos pluralizmusra, és fondorlatosan figyeli,
mitől van az, ha első látásra semmi nem forog kockán. Érti, hogy a liberális
doktrína procedurális formalizmusa hogyan tudja trivializálni a szenvedélyesen
képviselt pozíciók aktuális tartalmát, és minden nézőpont tapintatosan
szentimentális kiegyenlítésével hogyan tudja leplezni érzéketlen közönyét.
Mint hagyományos erény-moralista azt tartja, hogy a politikai etika tétje
egy életmód lényege, nem csupán az, hogy kinek sikerül ezt meghatároznia.
Éberen figyeli egy olyan liberalizmus hamis pártatlanságát, amely előre
eldöntötte, hogy mi számít tolerálható nézőpontnak, és érthető módon gúnyolódik
azon, amit „butik-multikulturalizmusnak” nevez. Sok liberálistól eltérően
nem követi el azt a tévedést, hogy a zéró összegű játszmát szükségszerűen
destruktívnak tartsa. Ellenkezőleg, nem hajlandó szépítgetni azt az igazságot,
hogy van egy csomó fontos küzdelem, amelyben az egyik nyer, a másik pedig
veszít. És nem engedi meg magának azt a liberális képmutatást, hogy
a hatalom eleve ipso facto valami rossz dolog, ez olyan vélemény, amelyet
rendszerint csupán azok hangoztatnak, akik rendelkeznek vele. Igaz, hogy
a hatalom ízének élvezetéből valamivel kevésbé hevesen húz hasznot, de
legalább úgy tűnik, látja, hogy az, hogy jó vagy rossz, attól függ, ki
mit csinál milyen helyzetben.
Másfelől, ahogy a jó liberálisok szokták mondani, Fish ha az
élete múlik rajta, akkor sem képes felfogni, hogy lehet valaki egyszerre
toleráns és elkötelezett. Ha valaki nem tud lazán meglenni saját meggyőződésével,
akkor a tolerancia csak látszat lehet. Fish tehát inkább úgy nézi le a
liberalizmust, ahogy egy mucsai nézheti le egy james-iánus New York-i körmönfont
önértékelését: túl óvatos és udvarias ahhoz, hogy megmondja, amit
gondol.
Ha én toleráns vagyok, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy langyosan
tartom a véleményemet; azt jelenti, hogy megengedem, hogy te éppolyan hevesen
képviseld a te véleményedet, mint én a magamét. Valójában én épp olyan
szenvedélyes lehetek ez ügyben, mint te abbéli kívánságodban, hogy minden
áron érvényesítsd a saját álláspontodat. Nem úgy van, ahogy Fish feltételezni
látszik, hogy a liberálisok töketlenek, míg a hozzá hasonló elkötelezettek
az igazi tökös gyerekek. Nem minden liberális laodiceánus, és hogy milyen
lelkesen tart ki valaki a saját hite mellett, ez önmagában még semmit nem
mond arról, hogy vajon a szembenálló felfogásokat cenzúrázni kéne-e. Saját
meggyőződésem erősségét véve alapul felfoghatatlannak találhatom, hogy
mások olyan nézeteket vallanak, amilyeneket vallanak, de ez nem jelenti
szükségképpen, hogy azok elhallgattatását fogom követelni. Miért gondolja
valaki, hogy Bill Clinton egy szent, az rejtély, de világgá kürtölheti
ezt a véleményét az összes háztetőkről, mit bánom én. Másfelől elég jól
megérthetem, mi késztet bizonyos embereket arra, hogy rasszisták legyenek,
és jól beleképzelhetem magam, hogy hasonló körülmények között hasonlóképpen
éreznék, eközben teljességgel egyetértve Fishsel abban, hogy rasszistáknak
nem volna szabad megengedni, hogy nyilvánosan kifejezést adhassanak előítéleteiknek.
Fenomenológiailag fogalmazva: nem tudom elképzelni, milyen volna
nem azt hinni, hogy Bill Gates-nek elég kevés érzéke van az emberi lélekhez.
De el tudok képzelni olyanfajta körülményeket, amelyek arra késztetnének,
hogy feladjam ezt az előítéletet, például, ha hirtelen megjelentetne egy
metafizikai mélységű regényt, amely még a Varázshegyet is elhomályosítja.
A tolerancia ellentéte ebből a szempontból nem a meggyőződés, hanem a dogmatizmus;
és amennyiben a dogmatizmus egyebek között azt jelenti, hogy az ember nem
hajlandó megvilágítani, milyen alapon ragaszkodik a véleményéhez. Fish,
akinek a számára a hitek éppolyan titokzatosan adottnak tűnnek, mint a
Vénusz bolygó, maga hívja ki a támadást maga ellen. Amikor A. J. P. Taylor
megjegyezte, hogy szélsőséges nézetei voltak, de mérsékelten képviselte
őket, arra gondolhatott, ahogy Fishnek állítania kellene, hogy nem gondolta
komolyan saját nézeteit. Végülis annak idején meghallgatták egy Magdala
College ösztöndíj pályázathoz. De arra is gondolhatott, hogy bár valóban
hitt abban, amit hitt, nem hitt abban, hogy nézeteit lenyomhatja más emberek
torkán.
Fish ezzel szemben minden meggyőződést szükségképpen autoriternek lát,
mivel úgy képzeli, hogy a tolerancia politikai intézménye csak egy elegáns
módja annak, hogy az embernek nincs mersze a saját meggyőződéséhez. És
ez elég baljós oldala az ő időnként üdítő liberalizmus-bírálatának.
A Trouble with Principle-nek eléggé igaza van, ha ragaszkodik
ahhoz, hogy vannak olyan nézetek, amelyeket nem volna szabad tolerálni,
hogy tehát a szólásszabadság minden abszolút értelemben illuzórikus csupán.
Nagyon üdvös dolog, hogy Nagy Britanniában jóideje senki sem hangoztat
nyilvánosan bizonyos sértő kijelentéseket a büntető eljárás kockázata nélkül.
De Fish a színpadias hatás iránti szokásos érzékével ezt a tolerancia,
a pártatlanság és a kölcsönös tisztelet elve súlyos megsértésének nyilvánítja,
mintha az a tény, hogy kivétel erősíti a szabályt, szükségképpen teljes
egészükben érvénytelenítené ezeket az elveket. Merő szofizmus azt állítani,
hogy mivel minden beszédaktus társadalmilag feltételezett, nincs is szabad
véleménynyilvánítás egyáltalán. Ez inkább olyan, mint azt állítani, hogy
mivel egész nap a Savoy körül lebzselni éppolyan társadalmi szokások által
meghatározott dolog, mint egy sóbányában dolgozni, ezért a Savoy vendégei
nem is szabadabbak a bányászoknál.
Fish nem szereti az elveket, mivel elvontak, univerzálisak, semlegesek,
formálisak és rugalmatlanok. Minden elvet ilyen magasröptű kantiánus terminusokban
definiálva – szokás szerint szalmabábot csinál az ellenfeléből, hogy biztosítsa
saját pürrhoszi győzelmét. Mindenki ellene van az ilyesfajta elveknek,
ahogy mindenki ellenzi a bűnt. De bizonyos általános elvek nélkül konkrét
helyzeteket sem tudnánk meghatározni; és amikor Fish közli velünk, mintha
valami újdonságot jelentene be, hogy az absztrakciókat, mint az igazságosságot
vagy az egyenlőséget tovább kell specifikálni, azt állítja, hogy éppenséggel
ezeket az absztrakciókat kell konkretizálni, nem mondjuk azt az elvet,
hogy minden csecsemőt a falhoz kell vágni. Legalább ennyiben a liberalizmus
nyelve mellett kötelezi el magát. Saját felfogása szerint nem is tehetne
mást, hiszen maga is a liberalizmus történelmi produktuma.
Minden esetre, amint az ember megpróbálja kideríteni, miért is
akar bizonyos pártos érdekeket előmozdítani, köztudottan nehézzé válik
elkerülni az általánosítás nyelvét. Még Fishnek a gyűlöletbeszéddel való
szembenállása is kell hogy tartalmazza vélhetőleg valahol érintőlegesen
azt a tényt, hogy a becsmérelt csoport inkább emberekből áll, nem pedig
egy csokor mályvarózsa, ha szabad ezt az egyes pragmatisták által ízléstelennek
talált kifejezést ('emberek'), használni. A Trouble with Principle ennek
megfelelően ingadozik a keményebb, de nem plauzibilis változat (minden
általános elv hamis) és enyhébb, de unalmasabb között (minden elvet konkretizálni
kell, és eközben megváltozik), ami alól alig valaki, Hegel a legkevésbé
képezne kivételt. Mint majdnem minden támadásnak az univerzalizmus ellen,
neki is megvannak a saját merev univerzáliái, ebben az esetben a részérdekek
elsőbbsége mindig és mindenütt, a konfliktus állandósága, a hitek apriori
státusa, az igazság retorikus jellege, az a tény, hogy minden látszólagos
nyitottság rejtett zártság és hasonlók. Fish hivatkozásai a történelemre
majdnem mindig gesztusszerűek. A történelem nála valami olyasmi, mint Harry
Kissingernél, régi dolgok, amikre még éppen vissza tud emlékezni. Kár,
hogy így van, mert ha több érzéke volna a múlthoz, észrevehetné, hogy az
általa utált univerzalista, liberális elvek mondták valamikor az utolsó
szót a képrombolással kapcsolatban, hogy a felvilágosodás korában a különbségre,
a sajátosságokra és a helyi érdekekre való hivatkozás többnyire reakciós
volt, az egyetemesség követelésével fejedelmeket lehetett letaszítani a
trónjukról. Egy igazi pragmatista számára az általános elvek olyanok, amilyenek
általános elvek már csak lenni szoktak, bizonyos helyen és időben sokkal
szubverzívebbek és emancipatívabbak lehetnek, mint bármi más. És ha egy
sor helyi kultúra egyre-másra hasznosnak találja univerzális elvek követését,
amint hogy az esetek nagyrészében annak találja, miért kell egy olyan pragmatistának,
mint Fish, olyan univerzálisan elutasítónak lennie velük szemben?
Amiről ezekben az elvekben szó van, nem más, mint amit megannyi
posztmodern gondolkodás is tesz szembekerülve a „rossz” egyetemességgel
– egy rossz „partikularizmust” állítanak a helyébe. Nem veszik észre, hogy
az ilyen militáns partikularizmus csak a fonákja annak az üres univerzalizmusnak,
amit lesajnálnak ahelyett, hogy valódi alternatívát kínálnának helyette.
Stanley Fish leginkább John Rowls fonákja, ahogy a tribalizmus a globalizmus
torz ikertestvére, vagy ahogy a sehonnani szemlélet elkerülhetetlenül szembekerül
a csakis magunkból kiinduló szemlélettel. Ebben a tekintetben Fish egy
teljesen elkötelezett tribalista, aki, akárcsak Slobodan Milosevic, egyetlen
nép harcát vívja, amelyet sajátos, különös szokások és tradíciók hatnak
át. Csak az a különbség, hogy Milosevic esetében ezt úgy hívják: a szerbek,
Fish esetében pedig: az egyetemi emberek. Még némi kommunitarizmussal is
meg lehetne vádolni (a liberalizmussal szembeni számos kifogása ilyen jellegű,
például a meggyőződés és a személyiség összefüggésére vonatkozó), ha nem
szólna ez ellen az a körülmény, hogy megvet minden ilyen érzelgős emberi
társulást nagyjából ugyanolyan okokból, ahogy feltehetőleg Clint Eastwood
is teszi.
Minden ilyen nyálas konszenzus ellenére Fish egy hobbes-iánus
machiavellista, aki élvezi a konfliktust, csak azt hiszi el, ami kézzelfogható
és ehető, és szeret győzni. Az univerzális lényegiségek iránti ellenszenvét
antiplatonistának mondja, de ez sok esetben csak emelkedett megfogalmazás
arra, hogy életfelfogása nem megy túl egy telekspekulánsén. Nem világos,
hogy a győzelem és az intolerancia hogyan fér össze, mert nem lehet azt
mondani, hogy legyőzte a riválisát, ha kikötözte a rajtnál. Az azonban
elég nyilvánvaló, hogy ez a filozófia, amelyet Fish hallgatólagosan egyetemes
érvénnyel ajánl nekünk, inkább illik egy amerikai egyetem dékánjához az
ezredfordulón, mint egy skót remetéhez a 16. században.
Fishre és a dékánra hivatkozni azonban annyi, mint rámutatni arra a
tényre, hogy két Fish van, egy kicsi meg egy nagy. A kis Fish amolyan kardcsörtető
vagdalkozó, aki botrányosan provokatív kijelentésekre kész: az igazság
csak retorika, a szólásszabadság csak illúzió, az elvtelen viselkedés a
legjobb. A nagy Fish tiszteletreméltó egyetemi ember, aki azonnal elveszi
ezeknek a megnyilatkozásoknak az erejét, azt hangsúlyozva, hogy ezek leíró,
nem pedig normatív jellegűek. Szó sincs arról, hogy radikális javaslatok
volnának, egyszerűen csak leírják, hogy mit csinálunk amúgy is, anélkül
hogy mindig tudatában lennénk ennek; és a teória, e világ Trumpsa örömmel
értesülhet róla, hogy tehát semmiféle hatással nincs a praxisra. Az antifundácionizmus
ennélfogva nemigen riasztja el a nyugati alapokat, és Fish olcsón megszerezheti
a képromboló hírnevet.
A kis Fish lázasan keres egy olyan ügyet, amely sikeresen elriaszt
abszolút mindenkit, ő a hibrid outsider, aki kiáll a kisebbségekért, és
mint zsidó ő is egy ilyen kulturális peremhelyzetből jön. A nagy Fish ezzel
szemben konszenzuális, jófiús lenézéssel viseltetik a lázadók iránt, akiknek
a viselkedése éppolyan konvencióktól meghatározott, mint azoké, akiken
elverik a port.
Szerencséje ennek a skizoid alkatnak, hogy van egy olyan hely,
ahol az agresszió és a konszenzus összefér. Ezt úgy hívják, hogy amerikai
nagyvállalat, aminek az egyetemi kampusz egy mikrokozmosza. Az egyetemi
életben nyugodtan elkalapálhatja az ember a kollégáit annak biztos tudatában,
hogy mivel valamennyien ugyanazokat a szakmai játékszabályokat követik,
ez valójában nem jelent semmit.
Van egy nyilvánvaló ellentmondás a fejlett kapitalista önérdeken
alapuló érdekalapú viselkedése és liberális ideológiáinak konszenzuális
jellege között. Ebbe a szégyenletes hasadékba illeszti bele a Trouble with
Principle a maga komisz szubnietzscheánus tételét, hogy ismerjük
el, hogy a konszenzus istene meghalt, és nézzünk szembe azzal, hogy mindennek
az érdek az alapja. A rendszer mindeddig ellenállt ellentmondásai ilyen
csábító feloldásának abban a meggyőződésben, hogy érdemes a képmutatás
árát megfizetni az individuális tekintély néhány lepléért. Fish műve egy
áramlat lehet abban a szélben, amely a saját hitelét egyre inkább aláásó
társadalmi rendet egy arcátlanabbul nyílt védekezés felé hajtja.
És ha Fish ebben eléggé nietzscheánus, éppannyira az az örök
visszatérés tekintetében is az írásaiban. Olyan, mintha többször felülírta
volna ugyanazt a könyvet – miután konstatáltuk, hogy a kultúra hitek kérdése,
nem tudni, mi mást lehetne tenni, mint elmondani ugyanazt újra meg újra,
olykor más példákkal. Talán ahhoz, hogy új utat törjön, Fishnek arra kéne
várnia, hogy megváltozzon a meggyőződése, hogy kiszabaduljon nézetei börtönéből.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu