A múlt
Ülök a Sláviában és mustrálom a vendégeket. Amott felismerem annak
a férfinak az éles madár-profilját, aki egy viharos éjjelen egy maláj tőrrel
a kezében üldözött végig engem az Orient expressz üres folyosóin, zárt
kupéajtók előtt, emlékszem, miként villant elő időnként hosszú hálóinge
a villámlás fényében, a nyitott ablakok függönyei a folyosó falát verték,
és metszőn az arcomba vágtak. Mennyi ideje is már ennek? Öt vagy talán
tíz éve? És mivel kapcsolatban is támadt akkor nézeteltérés közöttünk?
Úgy sejtem, hogy erdő mélyén elrejtett rubintokról volt szó, vagy talán
arról a kérdésről, hogy a nyelvi jelek motiváltak-e vagy sem. Azzal a nővel
ott, aki éppen oly beképzelten fésüli szét göndör, vöröses haját, melynek
szétrázott tincsei az október délutáni nap alkonyuló fényében felragyognak,
hét évig éltem együtt egy lepusztult házban, mely betonpilléreken nyugodott
egy rothadás bűzét árasztó tó közepén, minden oldalról körbevéve dzsungellel,
egy üres helyiségekkel teli házban, melynek fehér falaira rejtélyes térképeket
rajzolt a penész, és ahol állandóan csöpögött a víz, minden este a teraszon
ültünk, bámultuk a hideg felszínt és a sötétedő dzsungelt, ahonnan állatok
rikoltása hallatszott, és közös életünkről beszélgettünk, ami akkor veszi
majd kezdetét, ha visszatérünk Európába. A bárpultnál valamikori barátom
vitázik a pincérrel, akivel Freiburg in Breisgauban egy ezer oldalas könyvet
írtunk, Grundstrukturen der Wirklichkeit címmel, amitől azt reméltük, hogy
fordulatot hoz majd a filozófiába, hogy a legnagyobb filozófiai munka lesz
Arisztotelész után (végül a kézirat egyedüli példányát, valamilyen kaland
közben, amit már elfelejtettem, elnyelte egy krokodil). Látok itt még néhány
arcot, akikkel föld alatti folyosókon, buddhista kolostorok celláiban vagy
este, az alvó város felett, egy felhőkarcoló tizennyolcadik emeletének
keskeny párkányán talákoztam, olyan arcokat, amelyeket extatikus rángások
közepette pillantottam meg vudu szertartásokon, olyan tekinteteket, melyek
a búvársisak kör alakú nyílásán keresztül rosszalló pillantásokat lövelltek
felém a tenger fenekén. Most mindannyian úgy teszünk, mintha nem ismernénk
egymást. Nem köszönünk egymásnak, és vigyázunk arra, nehogy felhívjuk magunkra
a figyelmet, jóllehet a szemünk sarkából azért lessük egymást, amikor azt
gondoljuk, a másik nem figyel ránk.
Néha, tulajdonképpen elég gyakran, kínos helyzetekbe sodródunk.
Egy alkalommal barátnőmet vártam a Sláviában, aki valamilyen megbeszélésen
volt a televízióban. Egy férfivel együtt bukkant fel az üvegajtóban, körülbelül
negyvenöt éves lehetett az illető, rövidre vágott, homlokába fésült hajjal,
ahogy ez a prágai entellektuelekre jellemző. Ismerősnek tűnik, de nem jut
az eszembe, honnan. Amint megtalálják az asztalomat, a barátnőm bemutatja
a kísérőjét: „Ő M. dramaturg a Rövid filmből.” Egyszerre csak eszembe jut:
ez az a férfi, akivel egyszer egész álló nap bőszülten harcoltam valamelyik
város elhagyatott, márvánnyal kirakott szökőkutas terén, szőrnyű, bódító
kánikulában, fejünk felett a nap kíméletlenül ontotta a meleget, az üres
tér csendjében csak a szőkőkútba visszahulló víz csobogását és egymásnak
csapódó súlyos kardjaink zaját lehetett hallani, melyet a korinthoszi oszlopok
egyhangú során nyugvó paloták homlokzata vert vissza. Látszott rajta, hogy
ő is felismert, savanyú képpel egymásra mosolyogtunk, egymáshoz értettük
nyirkos tenyereinket, és valamit morogtunk az orrunk alatt. Mily szörnyűek
is a múlt zabolátlan szörnyetegeivel való találkozások. Mindkettőnk ügyelt
arra, nehogy elárulja magát, de a társalgás nagyobb kínszenvedést jelentett
a számunkra, mint a valamikori párbaj a naptól áttüzesedett márványon.
Beszélgetés közben sohasem fordultunk oda nyíltan egymáshoz, tekintetünk
mindig csak a közös barátnőt kereste, és bonyolult módon igyekeztünk elkerülni
a közvetlen megszólítást. Lesüthettük volna a szemünket, hogy ne találkozzék
a tekintetünk – de időnként azért feléje sandítottam, és zavartan elpiruló
arckifejezése mögül előtűntek a szamuráj kemény arcvonásai, a palota oszloprendjével
a háttérben. Akkor egy aranyból készült csúcsíves sisak volt a fején, melynek
formája némiképp egy nagy retekre emlékeztetett. Ragyogott a napfényben,
és bántó fénye égette fáradt szememet.
A kínos beszélgetés valamilyen borzokról készülő bábfilm körül
forgott; a dramaturg-szamuráj elkezdte keresni az aktatáskájában a forgatókönyvet,
de a jelenlétem annyira feszélyezte, hogy hiába kutatott utána, nem találta,
reszkető kézzel húzogatott elő mindenféle gyűrött papírlapot, és az asztalra
rakta őket, ahonnan a földre csúsztak, s mindennek betetőzéseként az asztal
zöld márványlapjára hullott a retek alakú arany sisak, olyan tiszta és
kihívó hangot adva, hogy az egész kávéház elhallgatott és a sisakra pillantott,
mely finoman ringott a megmerevedett dramaturg előtt a zöld márványlapon,
a csendet csak a L’important, c’est la rose című dal foszlányai törték
meg, melyet egy püffedt seladon játszott a zongorán, álmodozón és mosolyogva.
(Miért cipeljük állandóan táskáinkban és bőröndjeinkben a titkos éjszakai
háborúk fegyvereit, megjegecesedett mérgek kristályait vörös bársonnyal
bélelt dobozokban, a gorgó Medúza fejét, sárkánypofákból kimetszett nyelveket,
egy manó múmiáját, sumer nyelvű kompromittáló leveleket, miért hordozzuk
magunkkal a múlt szörnyű belsőségeit, noha félünk és undorodunk tőlük,
és noha tudjuk, hogy a kíméletlen moirák akarata, hogy azok nekünk mindig
valamely kocsmában, kávéházban vagy egy látogatás alkalmával az asztalra
hulljanak?)
A lift
Az a kis helyiség, amelyikben az elszegényedett Lozenský gróf lakott,
egésznek tetszett nekem, csak az volt kellemetlen, hogy egy mély liftakna
alján volt található. A lift szinte állandóan mozgásban volt, de főként
a felső emeletek sötétjében ingázott; a komor magasságokból állandóan lehallatszott
hozzánk a liftajtók csapódásának zaja és a tetőn található gépház motorjának
ki- és bekapcsolását kísérő hangok. A kabin csak ritkán ereszkedett lejjebb,
az alja aztán, melyet kábelek és drótok szőttek át, a sötétből egy megbarnult
ellenzőjű kis asztali lámpa fényével megvilágított térbe ereszkedett alá,
monoton zúgással és baljóslatúan, majd körülbelül egy méterrel a fejünk
felett állt meg, egy szabadon lógó és finoman rezgő kábel ecsetszerű rézszálai
megkaparták a homlokomat. A gróf művelt és kellemes beszélgetőtárs volt,
mégsem tudtam minden figyelmemet a beszélgetésnek szentelni, mivel képtelen
voltam ellenállni annak, hogy amint a lift alja előbukkant a sötétből,
fel ne ugorjak a székből, s ne fussak rémülten az ajtóhoz. A gróf békésen
heverészett az elnyűtt pamlagon és a borát iszogatta. Nevetve nyugtatott:
„Nem kell félni: ez a kutatóintézet alagsora, csak az archívum található
itt, és oda szinte senki sem jár. A tavalyi évben csupán kétszer jött le
ide a lift, és mindkét alkalommal éppen házon kívül voltam.”
Megkérdeztem a grófot, hogyan esik neki itt az alvás, tudtam ugyanis,
hogy az intézetben éjszaka is járnak a liftek. Állítólag kitűnően alszik,
a lift motorjának szabályos kattogása megnyugtatja és elaltatja: „De hát
mondom önnek, hogy annak a valószínűsége, hogy valaki lemegy az archívumba,
meglehetősen csekély. Tényleg nincs értelme emiatt aggódni.”
„És mi van a bútorral?” kérdeztem. „Miután valaki lement az archívumba,
nem sok minden maradhatott belőle.”
„Ebben igaza van”, mondta a gróf, aki gyermek-és ifjúkorát egymásba
nyíló szobák hosszú sorából álló családi kastélyban töltötte, amelyeken
könnyed és elegáns léptekkel suhantak át a lakájok, magasra tartott ezüst
tálcákkal a kezükben és az állandó huzatban uszályként lebegő frakkszárnyakkal,
„minden alkalommal új bútort kellett vásárolnom. De amint látja, megelégszem
néhány öregebb darabbal a bazárból, ami nem kerül sokba. Ezenkívül a pszichológusok
azt ajánlják, hogy a lakásunkban alkalmanként eszközöljünk kisebb változtatásokat
a berendezési tárgyakat illetően, ez kellemesen hat a pszichére. Jó itt
nekem, tényleg nagyon elégedett vagyok ezzel a lakással.”
A hullám
A tajtékzó tengeren éjszaka hajótörés után: mindkét kezemmel kétségbeesetten
kapaszkodom a gerendába, a hullám kilök egészen a partig, de rögtön vet
is vissza, a kezemmel megpróbálok megkapaszkodni a legközelebb eső tárgyban,
egy kárpitozott dívány az, de kezem minduntalan lecsúszik a sima, feszes,
nagy virágmintás huzatról. A dívány a szoba sarkában található, a helyiség
közepén egy kerek asztal áll, ami fölött egy kivilágított lámpa függ; az
asztalnál Vosáhlo helyettes ül a gyerekeivel, és az életről szóló hülyeségekkel
traktálja őket. Biztos, hogy segítenének nekem, biztos, hogy a kezüket
nyújtanák és kihúznának a rettenetes sötét hullámokból, de nem tudnak rólam,
nem tudnak a tengerről, amely a szoba peremét mossa, ki is veszi észre,
mi történik a sötét zugokban, ahová nem ér el az asztal feletti lámpa fénye,
a heverő támlája mögötti térben. Tereink szűkek, a középpontok lakói vagyunk.
Baljóslatúan hömpölyög a hatalmas hullám, magával ragad és kisodor újra
a nyílt tengerre, a lámpa fénye távolodik, majd eltűnik.
Járművek
Prágából 7 óra 30 perckor 95 km/óra sebességgel egy fekete, gondosan
megmosott Tatra 113-as márkájú autó indul el az autópályán Brünn felé,
amelynek vezető mögötti hátsó ülésén egy fehér madár ül, akkora, mint egy
strucc, de hosszú és erős sárga csőre van. A madár körülbelül ötpercenként
fejbe böki a sofőrt. Az általában nem vesz róla tudomást, de időnként dühbe
jön, megragadja az üres elülső ülésen heverő újságot, hátrahajol, bal kezével
fogja a volánt, a jobbal pedig püföli a madár fejét, és ordít: „Hagyd már
abba, te kretén! Te tyúkeszű!” A madár összegörnyedve gubbaszt a hátsó
ülésen, és rémülten visít, de öt perc múlva újra fejbe böki a sofőrt.
Ugyanazon a napon 8 óra 15 perckor egy török jelzésű kamion indul
el Brünnből Prágába 70 km/óra sebességgel. Nem szállít semmilyen árut,
rakterében csak B., az esztétika negyvenöt éves docense ül. Oda van kötözve
a kamion hátsó ajtajának kilincséhez, és nézi azt a furcsa filmet, ami
a jármű elülső falán elhelyezett vásznon megy. Magát látja a filmben, amint
fekszik éjszaka a feleségével az ágyban, és alszik; felesége halkan felkel
az ágyból, és elindul le a kertbe, ahol a hátsó kerítésnél fantasztikus
szörnyek várnak rá, kövér békák, akkorák, mint egy kutya, testüket hosszú
szőr fedi, nagy, szőrös szárnyaik vannak, fejükön jávorszarvasszerű agancs.
Az agancsok csúcsán Illés tüze világít. A békák a nő körül repkednek, aki
fehér hálóingjében csendesen áll közöttük, hosszú szőreik közben gyönyörűen
lebegnek, nyelvükkel a nő arcát nyalogatják, és szűkölnek örömükben, mint
a kutyák. A nő gyengéden megsimogatja a fejüket, és magához vonja őket,
majd a sötét kerten át visszasiet a villába, és már fekszik is vissza az
ágyba. Nyáron lesz húsz éve, hogy B. docens és felesége összeházasodtak.
Prága és Brünn között az autópályán 202 km a távolság.
Hány órakor és hány kilométernél megy el egymás mellett a két
jármű?
Medvebocs
A hátamon állandóan egy medvebocsot cipelek egy hátizsákban. A medvebocs
elég nehéz, és folyton mocorog a zsákban, amitől én szüntelen elfáradok
és felizgatom magam, egy boccsal a hátamon semmire sem tudok zavartalanul
odafigyelni. Ezért nincs kedvem semmihez – ha utánam jönnének azzal, hogy
egy utat nyertem az Édenkertbe, az első pillanatban talán még örülnék is
neki, de rögtön eszembe jutna, hogy ott egy súlyos medvebocsot leszek kénytelen
cipelni a hátamon, és minden öröm elszállna belőlem. Megköszönném, és azt
mondanám, hogy sajnos családi okok miatt nem tudok részt venni rajta. Mennyi
élménytől fosztattam meg a medvebocs miatt! Vendég lehettem volna a tengerpart
menti villák kertjében rendezett olyan estélyeken, ahol a résztvevők tréfából
estélyi ruhástul dobálnak a medencébe filmcsillagokat. A medveboccsal sehová
sem engedtek be, vagy meg se próbáltam, hogy bárhová is bejussak vele.
Régen eljutottam már arra a felismerésre, hogy le kellene raknom
a hátizsákot a medveboccsal együtt, különösen, mivel már arra sem emlékszem,
miért is kezdtem tulajdonképpen hordani, és mert a medvebocs nem is barátkozott
meg velem, él a maga kis világában, csak dörmög az orra alatt, és velem
különösebben nem is törődik. De nehéz hirtelen változtatni valamin, amit
az ember szinte egész életén át csinált, és sokkal nagyobb bátorságot igényel,
mint farkasszemet nézni a váratlan veszéllyel. Noha békés természetű vagyok,
azért képes vagyok feldühödni és ordítani is (és egy medveboccsal a hátamon
ez nem is tréfa, dühöngésem közben gyakran még a fülemet is harapdálja);
ha a radlicei Labirintus komor bejárata mellett megyek el, amit mindenki
messziről elkerül, gyakran mászom be csupán kíváncsiságból, és megbököm
az alvó Minotauruszt az esernyőmmel; nyugodtan társaloghatok a gorgó Medúzával,
amelyik belép a vendéglőbe, és letelepedik az asztalomhoz, miközben a többi
vendég rémült sikoltozásba kezdve menekül onnan. Nem leltem még magamban
elég bátorságot ahhoz, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Mi a gorgó
Medúza a medvebocshoz képest? Vannak pillanatok, amikor váratlanul megállok
az utcán, és azt mondom magamnak: „Hogy lehettem olyan idióta, hogy ilyen
sokáig cipekedtem ezzel a medveboccsal, a semmiért! Most azonnal hazamegyek,
lerakom magamról a hátizsákot, és többet fel se veszem!” És hirtelen elönt
a boldogság, elképzelem, ahogy a sokévi tehertől megszabadulva szaladok
keresztül a városon, ahogy hosszú ruganyos léptekkel szökellek a járdán,
mint az űrhajós a Holdon, fel egészen az első emelet magasságáig, és integetek
az ablakból nézelődő embereknek. Már késő van, de a tengerparti villák
kapui talán még nem csukódtak be véglegesen, talán még elérem az estélyt,
talán még sikerül legalább egy filmcsillagot behajítanom a medencébe.
Rövid idő múltán azonban kétségek kezdenek mardosni, és azt mondom
magamnak: „Csak nyugalom, ne siesd el, az nem csak úgy van, megtenni egy
ilyen fontos lépést. Kétszer mérj, egyszer vágj. Mindent alaposan gondolj
át, időd van elég. Inkább várj még vele egy kicsit.”
És várok, a bátorságom lassan elhágy, s továbbra is egy medveboccsal
a hátamon rovom az utcákat.
A Pókhoz
A Celetka és a Stupartská utca közti átjáró Pókhoz címzett borozójának
ablakán keresztül belátni az átriumba. Nyáron itt napernyők alatt ülnek
az emberek, de most októberben az ernyők és az asztalok is el vannak pakolva,
a magas fallal végződő üres udvaron egy cingár szemüveges fiú undorító
pikkelyes szörnnyel viaskodik. A vendégek boroznak és kávéznak, sósat ropogtatnak,
a nyári szabadságukról beszélgetnek, és pletykálnak az ismerőseikről, kigombolt
zakójú úriemberek itt intézik üzleti ügyeiket, fekete aktatáskáikból nagy
ív papírokat szednek elő, melyeket a számítógép vetett ki magából, szétrakodnak
velük az asztalon, és valamilyen számokra vadásznak. Az ablak, amely mögött
az egyenlőtlen küzdelem zajlik, olyan a vendégek számára, mint egy bekapcsolt
televízió hang nélkül, amilyet gyakran láthatunk a vidéki kocsmák polcain:
az embereket nem zavarja a beszélgetésben, de néha szórakozásból azért
odapillantanak, hol is tart a műsor. A szörny farkának erőteljes suhintásával
fejbe vágta és elkábította a fiút, most kabátja gallérjába harap, és annál
fogva vonszolja őt győzelemittasan körbe az udvaron. A helyiség sarkából
hangos női nevetés hallatszik, valaki mellettem becherovkát rendel, a farok
csapása egy mondatot sem szakított félbe, egy szóközt sem nyújtott meg,
a pletykák és elcsépelt igazságok szennyes árja zavartalanul hömpölyög
tovább. Nem bírom tovább, magamhoz ragadom az asztalról a kést és a villát,
és berontok az udvarra. Amikor a szörny meglát engem, elengedi a fiút –
az nagy nyögések közepette négykézláb kúszva elmenekül –, vicsorít egyet,
és rám veti magát. Karmainak ütését a késsel és a villával próbálom hárítani,
órákon át ádázul és hang nélkül harcolunk; az üveg mögött már villanyt
gyújtottak, olykor felvillan egy-egy mosolygós arc, egy finom vonalú karkötős
kezet látok, amint éppen egy hasábburgonyát tűz a villájára. A villa minduntalan
lecsúszik a kemény, üveges pikkelyekről, melyekről a borozó fénye verődik
visza, ugyanúgy a kés is lecsúszik róluk, semmi esetre sem az evőeszköz
a legjobb fegyver egy sárkányölő számára. Egy értelmetlen mesébe cseppentem,
de miért is harcolok itt tulajdonképpen az üveg mögötti közömbös arcok
előtt? A szörny játszik velem, mint macska az egérrel, a pofájából elviselhetetlen
bűz árad, emlékeztet a vidéki latrinák nyári kigőzölgéseire, és keveredik
a maggi átható illatával, amilyet a kralupei állomáson érezni, a szörnyből
áradó bűz elbódít, mint az erős kábítószer, beleszédülök, és tagjaim elernyednek.
Amikor a szörny a mancsait a nyakam köré fonta, és ledöntött a földre,
meghallottam, hogy valaki kocogtatja az ablaküveget: felnézek, és látom
az üveg mögött a pincért, amint beszédes pantomim-mozdulatok kíséretében
a kifizetetlen számlámat lobogtatja, egy presszókávé (négy korona). Nem
vagyok dühös, inkább örülök, hogy valaki egyáltalán észrevesz, hogy nem
feledkeztek meg rólam teljesen, bocsánatkérőleg mutogatok a szörnyre, mely
a fülembe hörög. A pincér távozik, és már nem szentel több figyelmet nekem,
a négy koronát valószínűleg nagyvonalúan elengedte. A szörnyeteg feje fölém
hajol, kitátott pofáján keresztül belelátok sötét torkába, a beszippantott
bűztől hallucinációim támadnak: egyszerre fülledt nyár van, fekszem a Mala
homokján a Cap d´Ail öbölben az Azúr partoknál, a szörny feje egy csinos
napbarnított fürdőruhás lánnyá változott, aki rám hajol, és mosolyogva
mondja: „Feledd el a gondjaidat, elvégre szabadságon vagy, nyújtózz el,
hallgasd a tengert...”, mögötte a hosszúra nyúlt Saint-Jean-Cap-Ferrat
félsziget vibrál a forró légben, a kertek zöldjében megbúvó fehér villáival.
Hallgatok, mosolygok a lányra, és lassan elnyom az álom.
Csak a következő nap délelőttjén ébredtem fel (nem a tengerparton,
hanem az udvaron). A borozó még nem nyitott ki, benn azonban már sürgött-forgott
a személyzet, a pincérnők terítettek, a főpincér pedig számolt valamit
a kasszánál. Bementem, és nagy szabadkozások közepette fizettem, négy korona
helyett tízet adtam a pincérnek, aki becsúsztatta a pénzt a tárcájába,
és legyintett, hogy tudtomra adja: rendben, rendben, többet már nem foglalkozunk
vele. Így küzdöttem meg tavaly ősszel egy sárkánnyal a borozó átriumában.
Semmi
Akárhányszor csak valamilyen irodalmi művet olvastam, a szerzőnek nem
is a tehetségét, ékes stílusát vagy gondolatainak mélységét irigyeltem,
hanem inkább azt, hogy van valamilyen véleménye, és minden jel szerint
biztos abban, hogy ez valóban a saját véleménye. Ugyancsak minden alkalommal
elcsodálkozom azon is, hogy az emberek úgy cipelik magukkal véleményeiket,
mint valami poggyászt, és ha valamiről megkérdezik őket, kinyitnak egy
bőröndöt, és elkezdenek kipakolni belőle mindenféle tárgyakat. Ez felfoghatatlan
a számomra. Nekem soha nem volt a szó valódi értelmében vett véleményem,
és a mai napig sincs. Természetesen ezt sosem vallottam be; amikor társaságban
voltam, úgy tettem, mintha egész raktárra való különféle véleményem volna,
melyek a hígítás és keverés után azonnali használatra készen állnak, hogy
elég bemennem a raktárba és valamilyen véleményt előhúznom. Valójában nagy
sietséggel és idegesen próbáltam abból, ami éppen kéznél volt, összebarkácsolni
a vélemény vázát; ebből természetesen egy széteső, törékeny és gyakran
szörnyszülött képződmény jött létre. Elég volt egy kicsit megbillenteni,
és minden ízében remegni kezdett, majd darabokra hullott. Mellettem mindenki
hibátlanul működő, kikent-kifent és higiénikus véleményekkel rukkolt elő,
kis idő múlva az egész helyiség zsúfolásig megtelt véleményekkel, olyannyira,
hogy nem látta egyikünk a másikát. Nagyon szégyelltem magam.
Az emberek talán azért írnak, hogy hangot adjanak véleményüknek,
és megosszák másokkal is. Isten tudja, hogy akkor én tulajdonképpen miért
is írok. Az világos, hogy az írás számomra ördögűzés, esetleg egy kirándulás
Český Krumlovba, vagy azonos egy rovarirtással. Mindenesetre úgy írni,
hogy az embernek nincs semmilyen véleménye, örömtelen dolog, és számos
probléma fakad belőle. Ezért volt idő, amikor véleményekre vadásztam. Állandó
készültségben lestem, nem bukkan-e fel mégis valamilyen vélemény a tudatomban.
Időnként megtörtént; ilyenkor utánavetettem magam, letepertem és beleharaptam,
rohantam vele haza, és a lépcsőknél már nyöszörögtem a türelmetlenségtől,
otthon aztán elkezdtem forgatni, szagolgatni, húzni-vonni, és kezdtem irodalmi
művet szövögetni belőle.
Pillanatokon belül kétségeim támadtak: ez tényleg az én véleményem?
Elengedem, eltávolodom tőle, körbejárom, és minden oldalról szemügyre veszem,
megbököm az ujjammal: egyszer csak olyannak látom, mint egy idegen élőlényt,
amelyik álnok módon a bizalmamba férkőzött, mint egy állatot, amelyet nem
értek és amelyhez semmi közöm. „Vigyázz”, mondom magamnak, „úgy tűnik,
egy kakukkfióka felett bábáskodsz.” Elfog az undor arra a gondolatra, hogy
ezzel a szemtelen és ellenszenves betolakodóval kellene társaságba járnom,
és úgy mutatni be őt, mint saját véleményemet. Közben úgy érezném magam,
mintha egy vadember által odacsempészett, dinnyefejű gyerekkel kellene
sétálnom, akinek fültől fülig érő békaszája van.
Megpróbálom tehát, hogy nem a fonákja egyezik-e inkább a véleményemmel
– és láss csodát, a fordítottja jobban tetszik, egyenesen elvarázsol, biztos,
hogy ez az én véleményem. Rávetem tehát magam a fonákjára, döngölöm, kavarom,
és művet formázok belőle – és egy idő után az egész megismétlődik, egyszerre
a fonákja is idegen és visszataszító a számomra, undorodom hozzáérni vagy
csak rágondolni is. Végül hagyom ezt a véleményt is – az alkotási folyamat
befejeződött, a véleményből nem maradt semmi: egy mosómedve zavart tekintetével
üldögélek, aki addig-addig áztatott a vízben egy darab kockacukrot, míg
az szét nem olvadt.
Egy napon különös tapasztalatra tettem szert. Vártam, mint általában,
hogy nem bukkan-e fel valamilyen vélemény – még mindig semmi. Egyszer csak
arra gondoltam: és ha egy kicsit szemügyre venném ezt a „semmit”? Nem lehetne
legalább ebből valamit összehozni, ha már semmilyen vélemény nincs kéznél?
Szemügyre vettem, életemben először, a semmit. Ködös örvényként gomolygott,
és halkan zúgott. Mit rejt tulajdonképpen a semmi? Eszembe jutott, hogy
az összeadott számok nem tűnnek el az egyenlőségjel utáni nullában, megmaradnak
benne sajátos létmódjukban, mint valamiféle matematikai illat – különféle
nullák vannak, amelyek illatukban különböznek egymástól. A semmi valóban
semmi? Mily kevéssé vesszük észre a semmit. Csak azt látjuk, amit nagylelkűen
„valaminek” fogadtunk el, megszilárdult, befejezett formának; a „semmi”
e „valami” mögötti sötét, homályos terület a számunkra. De vajon ez az
elhanyagolt terület tényleg az ürességgel azonos? Nem találkozunk-e a lét
ezen elfeledett zugaiban, az egzisztencia hátsó udvarain csodálatra méltóan
tarka élettel, amelynek a „valami” csupán elhalt héja, élettel, melynek
pulzáló ereje „valamilyen” titkokat rejt, olyannyira elfeledetteket, hogy
már nem is érdeklődünk felőlük?
Életemben először kezdek odafigyelni a semmi halk zenéjére, lassanként
képes vagyok meghallani a zúgásban melódiákat és hangokat is, a zajok izzó
matériájából bizonytalanul formálódó szavakat, melyek még magukban hordozzák
ennek a lüktetését, a beszéd különös kozmogóniájának vagyok a tanúja, születőfélben
lévő gondolatok fortyognak itt, melyek eddig képekkel és álmokkal voltak
összenőve, belső fénnyel ragyognak itt olyan képek, melyeket eleddig titokzatos
ősritmusok jártak át, amik mindent egy régen elveszett egységbe kapcsolnak
össze. Mennyi munkával jár ez: tisztán tartani ezt a forrást, védelmezni,
nehogy az egyre szaporodó vélemények hordalékától elduguljon, ügyelni arra,
hogy ami a forrásból lövell ki, az se merevedjen véleménnyé, amit aztán
bárhová kényelmesen hordozhatnánk a zsebünkben.
Mindenkinek van valamilyen véleménye, ez annyira bosszantó. Az
emberek összejönnek, és úgy cserélnek véleményt, mint a vademberek színes
üvegcserepet. Egymást dobálják vele. Elfogyasztják uzsonnára. Esténként
a Kolostor borozó félreeső asztalánál egy nagy és végtelenül szőrös állat
ül, és minden figyelmét a tányérok és az evőeszközök felzabálására összpontosítja.
A mellettem ülő urat, aki egy fiatal lánnyal van, ez ingerli, és felháborodottan
mondja: „Véleményem szerint valakinek le kellene állítani.” Az állat felé
sem fordul, és tele pofával, egy szétroppanó pohár zajától kísérve hörgi
oda: „Véleményem szerint, ha a maga korában el akar csábítani egy ilyen
fiatal lányt, be kellene szereznie egy kevésbé ízléstelen nyakkendőt.”
A semmiből születő alakzatok még nem átláthatóak és bizonytalanok, s talán
sohasem sikerül őket hasznosítanunk, viszont már a létük maga örömet kelt.
Téved, aki azt hiszi, hogy a semmiben rejtőző világ valami elefántcsonttorony,
mely a világunktól elszigetelten létezik, sokkal inkább maga a világunk
az, a születés pillanatában, melyben még jól kivehetők az őt alakító erők,
minden fantasztikusságán túl ez valóság, a szó legerősebb értelmében véve.
Meg kell tanulnunk érteni halk szavát.
BENYOVSZKY KRISZTIÁN FORDÍTÁSA
Bibliográfia
AJVAZ, Michal
„Telefonra várva”
Magyar Lettre Internationale, 47
„A könyv titka”
Magyar Lettre Internationale, 50
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu