(MOSZKVA) – A demokrácia – ahogy ezt már százszor elmondták – nem azt jelenti, hogy minden meg van engedve. És a piac nem bazár. Hogy nem bazár, azt tudjuk, végülis a bazárbeli zűrzavarért mégiscsak felel valaki. De a piacért? Ami a piacot illeti, ott legfeljebb csak keresni lehet a felelősöket...
 Ma annak lehetünk a tanúi, hogy a kultúra hogyan esik szét ismételten az elemeire, miközben a kritériumok és a leírási módok épp annyira illenek eme alkotórészek némelyikére, ahogy a többire teljességgel alkalmazhatatlanok. Így volt ez a kései szovjet időszakban, amikor a kultúra véglegesen kettévált egy hivatalos és egy nemhivatalos kultúrára. Ami az egyik kultúrához tartozott, az a másikban abszolút lehetetlen volt – és viszont. Egy nem mindig azonnal felismerhető, alapjában véve azonban eléggé egyértelmű határvonallal volt jellemezhető a viszony ahhoz a nehezen leírható kulturális jelenséghez, amit kissé elnagyolt kifejezéssel „szovjetnek” neveztek. Ez a határvonal még most is, több mint tíz évvel azután is érvényes, hogy a szovjethatalom véget ért, ahhoz hasonlóan, ahogy évekkel az újraegyesítés után a két Németország még mindig a többé már nem látható, mégis fennmaradt berlini falnak feszül. Ama izgalmas, valamikor „szovjetkultúrának” nevezett képződmény gyökerei szerencsésen elszáradtak, egyre-másra, például az olyan hivatalos alkalmakkor, mint az állami díjak kiosztása, még mindig mérhetetlenül sok virágot hoz.
De most itt van nekünk a piac, és egész Oroszországnak megint van miről álmodoznia. A piachoz való mindenkori viszonyulással új határvonal alakult ki. Azelőtt azt mondhatta magának egy író: „Sokszor kinyomtatnak, nyilvánvaló, hogy jó író vagyok”. A másik azt gondolhatta: „Nem adnak ki, és ez a következő száz évben nem fog megváltozni. Ez már valami”.  Ma nem így van. „A dolgaim általános sikert aratnak... A könyveim óriási példányszámban jelennek meg. A legutolsó kiadásból nemcsak az adósságaimat tudtam kifizetni, de még egy használt kocsit is vehettem. Hurrá!” – kiáltja az egyik boldogan. A másik azt mondja: „Gyanúsan sokan olvasnak. Túl sok embernek túlságosan tetszik, amit csinálok. Itt valami nincs rendjén. Próbáljunk meg valami mást”. És közben mindegyiknek igaza van. Az a fő, hogy az ember egyértelműen tisztázza az álláspontját, és ehhez tartsa magát. Persze még mindig van egy harmadik pozíció is, amelyik lényegében ez: „Ezt mind tudom én is, de nem engednek be maguk közé ezek a disznók”. De itt nyilvánvalóan valami teljességgel felesleges pozícióról van szó.
A mi kultúránk hagyományosan hajlik arra, hogy minden lehetséges dolgot szakralizáljon. Így aztán a piacot sem úgy fogják fel, mint a megélhetésünk egyik feltételét, amit érzelmileg is fel kell dolgozni, nem az élet természetes hátterét jelenti, hanem egy újabb bálvány, amelyet vagy fenntartás nélkül imádunk, vagy amit ellenkezőleg, feltétel nélkül el kell utasítani. „Társadalmi keresletként” pedig a piac aztán végképp ideológiává lesz azok számára, akik a kultúrában való létezésüket képtelenek valami ideológiával való felfegyverkezés nélkül elképzelni. Márpedig éppolyan helytelen fetisizálni, mint démonizálni a piacot. Lehet nagy harci kedvvel közelíteni hozzá, egyenlőtlen feltételek mellett hadakozni ellene és közben hősnek érezni magunkat, és lehet mindenféle hátsó szándékokkal gyanús üzelmeket folytatni vele.
A piac meglétét figyelmen kívül hagyni – ezt nem lehet. Ami megkerülhetetlen – hogy a piacra dolgozzon az ember. Nem a pénzkeresés értelmében (bár ezt aligha tagadhatja bárki), hanem a piaccal folytatott, egyenrangú felek közötti dialógusba lépés értelmében.
A kortárs művészet például nem teheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja a piac jelentőségét. Amit azonban a művészet mindenképpen megtehet, hogy befolyásolja a piacot. A művészet számtalan módszerrel rendelkezik arra, hogy akár a legvadabb és legzabolátlanabb ragadozót is megszelídítse, ennek megfelelően érdekes az is, ami ma a művészet terén történik. Megfigyelhető például, hogy a művészi folyamatok piaci folyamatokba mennek át és fordítva. Hogy mi lesz az eredménye ezeknek a folyamatoknak, az majd kiderül, ahogy az is, hogy a piac mi módon tud olyan művészi intézményeket befolyásolni, amelyek a maguk részéről formák és egész művészeti műfajok fejlődésére és megváltozására hatnak. Gazdasági kategóriák ennek során poétikai kategóriákká válnak. A művészettörténet eszköztárában máris olyan fogalmak jelennek meg, mint „befektetés” vagy „konvertálhatóság”. A „low-budget”-film időközben egy egész műfaj bevett megnevezésére szolgál. Sajátos helyzeténél fogva a film minden más művészi formánál hamarabb ismerte fel a piactól való függésének elementáris voltát. Időközben az irodalom is elkezdett aktívan előretörni a piacon. Az írói hivatásnak újból van presztízse, ami egyrészt jó, másrészt nem egészen. Jó, mert nemrégiben egy csomó fiatal és ugyanakkor kreatív ember, akinek van mit mondania, és akar is valamit mondani, jelent meg minden elképzelhető területen – a sajtóban, a filmnél, a reklámszakmában, csak éppen nem az irodalomban. Aztán ugyanezek az emberek egyszerűen elkezdtek belletrisztikát írni, és kezdték a az újságos kioszkokban árulni a könyveiket. Ez mégsem olyan jó, mert ma mindenki, aki elég ügyesen nyomul, mindjárt megjelenik az irodalomban.
A művészeteknek megvan a saját pszichológiája, de az ökonómiája is. Nemcsak „a pénz mozgatja a világot”, és „akinek nincs pénze, nincs semmije” általános értelmében, és nem is abban az értelemben, hogy „most pedig piacra dobok egy kéziratot”. Újabban kiderült, hogy egy árucikk „felüdülés” tárgya is lehet – csak az árán múlik. Egy szerzőnek már a neve is piaci értéket képviselhet: bár ez sem újdonság, egyik-másik név azelőtt is szimbolikus tőkét képviselt, azaz átváltható volt nemcsak jelképes tőkére. Mégis van egy lényeges terminolóhiai különbség: egy dolog minden elképzelhető dolgot eladásra kínálni, és megint más dolog a címkét eladni. Az előbbi a bazárra jellemző, a másik a piacra.  Az a bevett formula, amely szerint mindenért fizetni kell, mindig mindenfélét jelentett, csak éppen nem azt az univerzális csereértéket, amit a pénz képvisel. A mai művész, aki a piaci körülményekhez igazítja a sorsát, már nem manifestót ír, hanem money-festót.
Művészetnek és pénznek sokkal több köze van egymáshoz, mint általában gondolják. Mindkettő a kompenzálás egy formája. Mindkettő egy hiány csillapításának eszköze. Ezért is alakult történetileg ilyen nehézkesen pénz és művészet viszonya: féltékenység, kölcsönös bizalmatlanság, gyötrelmes kölcsönös vonzódás. Ha írók, akik a mainstreamre hajtanak, kezdenek fokozatosan elszállni a piaci lehetőségektől, és észrevétlenül nyomulnak a hatalom felé, és közben résztvesznek a „Művészet és pénz” témájában kiírt pályázaton (a szovjet időkben filmeket és elbeszéléseket kellett alkotni postásokról, szövőnőkről, óvónőkről, a pártról, Lenin vagy Brezsnyev hőstetteiről a Malaja Zemlján), akkor ki lehet jelenteni: Megnyílt a terep a művészi alternatíváéják számára és arra vár, hogy éljenek vele.
A mainstream megjelenése (és a mainstream közvetlenül összefügg a piaci körülményekkel), megteremti új művészi elképzelések megjelenésének feltételeit. A „pénz” tudatos és esztétikai reflektálásra vár.
A „pénzről szóló” különböző elbeszélések és regények csak az első lépést jelentik, de egy egészen más irányban. A „pénz” itt egészen konvencionálisan van felfogva, mint egy bizonyos abszolút szubsztancia, aminek nincs szaga. A szerzőnek itt nincs szüksége másra, mint valami művészi stimulánsra, aminek nincs szaga. A pénznek azonban, mint minden másnak, szaga van. A pénznek megvan a szaga, de ezt felismerni és kifejezni nem is olyan könnyű. A szagát nemcsak pontosan definiálni kell, de esztétikai kritériumok szerint meg is kell ítélni. Csak akkor jön létre annak legalább hipotetikus lehetősége, hogy valaki „felelősséget” érezzen a piacért.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu