(RÓMA) – Házigazdám, Petersen úr nagyon pontosan elmagyarázta, hogyan jutok el a Kolosszeumhoz. A 881-essel menjek a Via Paolóig, ott üljek fel a 64-esre, szálljak le a Velence téren, onnan pedig a széles Via dei Forin, ami most eső után nem lesz poros, gyalog menjek tovább, és kellemes, negyedórás sétával elérem célomat.
   A római buszokon ritkán tudható, melyik megálló következik, így aztán többször is megkérdeztem, messze van-e még a Piazza Paolo. Végül egy idős hölgy, hallván ügyetlen mondataimat, mosolygós arccal felém fordult, és angolul megnyugtatott, felesleges tovább kérdezősködnöm, ő majd elvezet. És a harmadik megállónál már intett is, gyerünk, le kell szállnunk.
   Leugrottunk a buszról, és vezetőm, megszaporázva lépteit, máris elindult az utcasarok felé, majd tenyerét az autók elé tartva átvágott a túloldalra, még mindig olyan sebesen, hogy alig bírtam nyomában maradni. Gondoltam, talán nem akarja, hogy szájukra vegyék ismerősei, ezért nem akar velem mutatkozni. Könnyű, szürke felöltője puha hullámokat vetett hátán. Sarok nélküli apró félcipőjével biztosan lépkedett a macskaköveken, miközben én meg-megbicsakló bokával ügettem mögötte. Szívesen kérdezősködtem volna tőle, de ha maga mellé enged, már az is boldoggá tett volna. Úgy sejtettem, van valamilyen elbeszélhető tapasztalata az életről, bölcsesség, amit sorsunk közös fordulataként épp velem kellene megosztania. Reménykedtem, elvezet majd valahová, ahol leveti tartózkodását.
   Keskeny járdán, szűk utcában botorkáltunk tovább, ingerülten kerülgettem a gépkocsiorrokat és a motorbiciklik kerekeit. Aztán útkereszteződéshez értünk, ahol hirtelen megtorpant: csak fejét fordítva hátrapillantott, miközben karja néma jelzésével megmutatta, merre menjek tovább, aztán be sem várva engem, szaporázott tovább.
   A sarok után egy még keskenyebb utcába jutottam. Itt-ott lépcsőfokok szabdalták fel az utat, mindegyik foghíjas volt. Ahol leginkább összeszűkült az utca, bolt ajtaja nyílt a járdára, méghozzá kamrányi ajándékbolté, így a vásárlók eltorlaszolták a járdát, már csak azért is, hogy kedvükre válogassanak a kis üzlet kihajtott ajtójára felaggatott képeslapok közül.
   Rossz hangulatban értem a térre, anélkül hogy bejáratának szellős öblét igazán felmértem volna. Már ott álltam a tér közepén, amikor szétnéztem. Ha Piazza Paolo, okoskodtam magamban, akkor valószínűleg ez lehet a Szent Pál templom.
   Hamar magával ragadott a nyüzsgés, a kirándulócsoportok zsongása, a mulatságos apácaviseletek, a hagyományos apáca-egyenruha, amelyet többnyire rikító baseball-sapkával toldottak meg a könnyebb felismerhetőség kedvéért. Jó órányit sodródtam össze-vissza, anélkül hogy elmerültem volna a látnivalóban, hiszen siettem a Kolosszeumba. Úgy sejtettem, a buszmegálló valahol a szélen található, ezért átvágtam a tér túlfelére, az árkádsor mögötti utcácska felé. Rámosolyogtam az emberekre, belekóstoltam a szökőkutak vizébe, arcomat is megmostam, megcsodáltam az obeliszket, a napfénytől elvakítva ütköztem bele puha karokba, fölszökkentem a templom hatalmas lépcsőin, leültem az oszlopok tövébe, a szobrokkal váltottam pillantást, majd azzal az elszánással, hogy nem ragadok le, csupán futó pillantást vetve belsejére, a templomon is átsuhantam, időt sem engedve szememnek, hogy hozzászokjon a félhomályhoz.
   Végigsiklottam könnyedén a márványjégen, mint korcsolyaversenyző, aki a bemelegítés során sorozatban ugorja meg a tökéletes triplákat, csak úgy a maga gyönyörűségére és szórakoztatására. Ám miközben a könnyed gondtalanság szédületében elmerültem, mégiscsak résztvevője lettem a körülöttem zajló világnak. Akárha mozifilmben sétálnék, akárha kétdimenziós alakként sikerült volna a vászonra költöznöm, ott éltem tovább, az eseményektől érintetlenül, mégis azok sodrásában és bűvöletében, ám anélkül, hogy bárki, bármelyik szereplő megakadályozhatott volna, hogy elszippantsam előle a gyönyör buborékait. Valóban így történt: a tér elliptikus ívű hátsó fala vetítővászonként kifehéredett, és azon egyszerre láttam a turistaáradat minden egyes tagjának élettörténetét. Vagy ha nem is egész életét, de egy-egy sajátos mozdulatát, amiből mégiscsak minden kiolvasható. Csupán most, írás közben fedezem fel, miféle tanulságot nyertem azon a téren. Most értem meg, miként tud Róma, e szürke és romos város bárkit megajándékozni az élet varázslatos emlékeivel, miért oly készek a rómaiak rávetni magukat minden apró drámára, miképpen tud a sivár és egyhangú napok, percek szürke mezejéből kiemelkedni a színpad reflektoraival megvilágított pillanat, hogy élesen látható koncentrátumként mutassa meg az élet gazdagságát.
   Aztán megkérdeztem valakitől, hogyan jutok a Velence térre. És miután útbaigazítása szerint révbe értem, megdöbbenve fedeztem fel, hogy ugyanott vagyok, ahol leszálltam, és hogy még két megállót kell utaznom a 64-esig. Akkor derült ki, hogy nem a Via Paolón jártam, hanem a Vatikánban, és amit láttam, az nem a Szent Pál templom volt, hanem a Szent Péter katedrális.
   Hát persze, gondoltam, tudtam én azt. De nem tudtam. Meg se fordult a fejemben, hogy az volna. Hiába ismertem képről, még csak nem is gyanítottam semmit. Egyetlenegyszer gondoltam a Szent Péterre, mégpedig ebben a formában: milyen lehet az, ha ez itt ekkora!?
   Ott voltam tehát, átsuhantam rajta, mintha a tér elliptikus szerkezetének hatalmába kerültem volna, vagyis a kettősség jegyében megszűntem csupán test lenni, megszűntem életem központi figurájának lenni. Könnyedén behatoltam titkaiba, átéltem azt a komor lemondást, amit e középpont nélküliség sugároz, ugyanakkor repestem a boldogságtól, a szabadság visszfényeitől elkápráztatott lélekkel libbentem föl a kupola tetejére is, hogy pillantásomhoz ragasztva elraktározzam a város, az örök város örök folyamát, a kövek ide-oda való vándorlását.
   A következő napokban háromszor tértem vissza. Háromszor kíséreltem meg, hogy immár tudva, mit látok, ismerve múltját, történetét, szereplőinek tetteit, magam is részese legyek történetének. Háromszoros kudarc lett a vége. Még csak annyi sem sikerült, hogy bejussak ismét a templomba. A tér megtelt elterelő sorompókkal, beléptetőkapukkal, az árkádsor alatt Carabinierik őrködtek, és szigorú biccentéssel tereltek másfelé.
   Leültem az egyik oszlop tövébe, fölhúzott térddel bámultam a szemerkélő esőt. Lehangolóan szürke, egynemű hátteret láttam, jelentéktelen díszletét egy unalmas napnak. Elém tolultak az első nap látott képek, mintha mozi kimerevített jelenetei volnának. Nem, amit most elmesélek: már ott, a szemem előtt történt. Férfi és nő vált ki a sokadalomból, előrejöttek egy szédítően tágas színpad széléig, a reflektorok is feléjük billentek, amitől azonban nem tört meg játékuk, rutinosan játszották tovább szerepüket, amely most érkezett az igazi fordulóhoz, úgyhogy még semmit sem veszítettek a nézők, ha eddig másra figyeltek volna.
   A férfi nem volt se magas, se alacsony, se kövér, se sovány. Egyetlen különlegessége fekete, papi köntöse volt, derekán a széles, lila selyemöv. Nem volt szimpatikus az arca, talán amiatt sem, hogy elfordulva a nőtől, rideg közömbösséggel várakozott. Pedig az szívbemarkolóan kétségbe volt esve. Rebbenő kézzel olykor megérintette a férfi vállát, olykor viszont csak a levegőt markolászta, majd karjait lengette, mintha el akarna szállni. Szőke haját kontyba fogta, fekete kendőbe burkolta. Fekete volt kosztümje, harisnyája is, vélhetőleg gyászolt valakit. Most azonban az élőért rimánkodott. Arca fénylett a könnytől, nem törölte le. Nem hallottam, talán nem is beszélt, jóllehet ajkai mozogtak, mintha kapkodva szedné a levegőt. Közben kezével, akárha ruhát, tépdeste melléről a láthatatlan, fojtogató bánatot. Vagyis a tehetetlenséget. Vagyis a közömbösség fájdalmát. Mintha a másikról tépné, csakhogy őt nem merte megérinteni.
    Nem tudom meddig csinálta, valahogy megkavarodott az idő. Egyszer csak, úgy vélem, valamilyen nagyon súlyos döntéstől, megdermedt. Aztán megrázkódott, alig észrevehetően, de annál vészterhesebben. Halálos rándulással ledobta régi énjét, és mint akinek csak a teste maradt, elárvult, lélektelen teste, mert a lélek már feladta, megfordult, és vakon szédelegve elbotorkált az árkádok felé.
   A férfi egyedül maradt. Szemből láttam az arcát, szemből láttam, hogyan kezdett örvényleni rajta valami. Mélyen megrázott némasága. Apró, hangtalan szilánkok patakzottak már benne. Rendíthetetlensége elporladt. És mindene elveszve, maga is leroskadt. Akkor láttam, milyen súlyos a teste, milyen sok hús, bőr, háj van rajta, hogyan hullámzik még sokáig az arca. De nem állt meg, hanem tovább zuhant, és már ott hasalt a kövön, a Szent Péter tér nem létező középpontjában, fején összekulcsolt kezekkel.
   Ott feküdt egy főpapi köntösbe öltözött férfi, és nem lehetett átlépni rajta. Először egy apácacsoport borult le mellette, az apácák térdre hullottak, arcukat keblükön összeillesztett ujjaikra hajtották. Aztán homlokukkal megérintették ujjaik hegyét. És mintha valami kolosszális kollapszus volna, a tér zsibongása bezuhant a nem létező középpontba. Néma parancsszó szaladta körbe a teret, szökőkúttól szökőkútig, oszloptól oszlopig örvénylett, és mindenkit lesodort a lábáról. Az emberek kitátották szájukat, majd tétován nézelődve társaik felé, mintha maguktól tennék, térdre omoltak. Mindenki térdelt, még a gyerekek is, akik beszélni sem tudtak, még a hitetlenek is, akik valamilyen helyi rítusban véltek magyarázatra lelni. A földön hasaló férfi körül térdelt ebben a pillanatban mindenki. Nem tudhatom, talán nemcsak a téren, hanem a környező sikátorokban is, talán a buszmegállóban is. És most azt is leírhatnám, hogy a nő, aki még nem járhatott messze, megérintve a hétköznapok repedésén beáramló ünnepélyességtől, most visszatér. Valahogy ez volna ideillő. Még a halálból is. De mégsem történt meg. Nem tért vissza. Ismerem a drámát, amelyet annyiféleképpen megírtak és előadtak már, sokszor láttam a jelenetet, de ott a téren értettem meg, hogy csak egyféleképpen történhet, bárki, bárhogyan írja is át. Eurüdiké nem tér ide vissza.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu