Eszembe jutott az utolsó találkozásom az egyesült Németország fővárosából, Berlinből jött lelkésznővel. A Gim tavon csónakáztunk. Előző nap enyhült a hőség, föltámadt a szél, nyugtalanul mozdultak a tiszta vizek. Nem voltunk fölkészülve a csónakázgatásra, de azért kihajóztunk, bár nem pont úgy néztünk ki, mint a nekivetkőzött nyaralók. Évek óta ismertem a lelkésznőt, igaz, nagyon ritkán láttuk egymást. Mindegyik találkozásunk fontos volt mindkettőnknek, alaposan átgondoltuk a történeteinket, és azt is, miért rajongunk, miközben állandóan cserélgettük a szerepeket, a beteg és az orvos (az áldozat és a hóhér) szerepét. Ezúttal én lehettem az orvos, és ez nem volt gyerekjáték. A lelkésznő kiránduláson vett részt, a Hitler elleni merénylet évfordulóján fölkereste a Farkassáncot. Azon döbbent meg, hogy nem tudja már úgy beleélni magát az erkölcsi problémákba, mint régebben, elege van már a német bűn vizsgálatából, pedig a németek ebben a században kétszer is elkövették azt a bűnt, hogy totalitárius politikai rendszert teremtettek: náci és kommunista változatban. A lelkésznő az NDK-ban élt, ellenzéki volt, majdnem lecsukták (nem sokkal az egyesülés előtt), sokszor vett részt vezeklési és megbékélési akciókban, de most már úgy érzi, nem bírja tovább, nem tud egyfolytában vezekelni, szeretne már véget vetni valahogy ennek a privát-nemzeti történetnek – egyébként az lenne a legjobb, ha írni kezdene erről a problémáról –, hogy végre átadhassa magát a mindennapi életnek, és örömét lelje önmagában is mint normális és nemes lelkű emberben. De képtelen váltani, mindent banálisnak és jelentéktelennek tart e kivételes tapasztalathoz képest...
Milyen furcsa az élet, mondtam könnyeitől meghatódva. Kezdve ezzel a nyári nappal, ezzel a lengyellel folytatott beszélgetéssel, aki nem akart áldozat lenni, föllázadt – hiába – a nemzeti történelem mártíromsága ellen, és most itt van veled a csónakban. Hosszú órákat töltöttünk már beszélgetéssel, sétával, közös olvasmányokkal, rajongó lelkesedéssel. Vajon a mi kapcsolatunk kizárólag az erőszak világára korlátozódna, csak a bűntudattal és a szenvedéssel magyarázható? Talán jogunkban áll elhagyni a bűn és a büntetés, a sérelmek és a tragédiák zárt világát, hogy mint szabad emberek, mint egyének átadhassuk magunkat a hétköznapi életnek. Lehetséges ez? Igen, bár neked nehezebb, mert te nyakig benne vagy ebben a kollektív bűnben, a bűnhöz való viszonyra és a lelkiismeret-furdalásra épül az identitásod. Az oroszok soha nem ismerték el azt, hogy bűnt követtek el az emberiség ellen, ezt nem is teszik meg soha. A németek megtették, de hát mi az a kollektív bűn? Mindenki egyénileg felel a tetteiért. Ne kívánj tőlem megbocsátást, rossz a címzés, nekem az a kötelességem, hogy egy más, talán jobb jövő nevében emlékezzem arra, milyen rettenetes az emberi természet. A magad erejéből kell új életre kelned, mert ha állandóan szemrehányásokkal gyötröd magad, ennyi fájdalmat okozol magadnak, ebből valami nehezen meghatározható, újfajta gyűlölet, önpusztítás születhet. Hagyd abba a vezeklést – ez másoknál kényszerű, a te esetedben viszont már betöltötte a szerepét –, és tedd a dolgod abban a világban, ami körülvesz téged, aminek szüksége van rád, meghatároz téged mint az erkölcseiben biztos emberi lényt. Ez minden. Bármi megtörténhet még ezen az embertelen földön, de azt nem fogadom el, hogy a múltnak abszolút hatalma legyen, előírja nekünk, mit tegyünk, milyen, életünket meghatározó döntéseket hozzunk. Nem a gondtalan hedonizmusra vagy a történelmen kívüli lét könnyelműségére akarlak rábeszélni, az nem való se neked, se nekem, csak arra, hogy szabadulj már meg ettől a tehertől, fordulj a világ felé, jogod van szabadon élni. Meg hát én sem akarok állandóan szembesülni a „kedvenc hóhérommal”, próbáljuk meg még egyszer: barátkozunk, mert egyszerűen kedveljük egymást, és ezen a júliusi napon...

*
Beszélgetés a konyhában, vacsora után egy történésszel, aki a 19. századra szakosodott.
Én: Mint lengyelnek, nincs semmiféle rendkívüli történelmi okom arra, hogy különös szimpátiával tekintsek a Habsburgok Ausztriájára. S mi több, fogalmam sincs, miért arattak akkora sikert azok, akik kitalálták (az eszményi) Közép-Európát. Azt persze értem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években történt, amikor el kellett határolódni valahogy a kommunista Kelet-Európától és különösen a Szovjetuniótól. Cseh és magyar értelmiségiektől származik az ötlet, ők pedig egész másképp kötődtek az Osztrák–Magyar Monarchiához, mint a lengyelek. Azt hiszem, ma már, a volt Jugoszláviában elkövetett vérengzések és az után, hogy megrendült a haladó, nyugatbarát csehek és magyarok mítosza, nem is beszélve az egész térségben végbement radikális politikai átalakulásról, ez a mítosz minden aktualitását elvesztette.
Természetesen tudom, hogy a századfordulón az osztrákoknak jutott országrészben képezték ki a leendő II. Köztársaság hadseregét és közigazgatását, helyhatóságait és oktatási rendszerét működtető szakembereket, de az országrablás akkor is országrablás volt, a demokratizálás pedig nem a Trón ötlete és adománya, hanem a társadalmi és nemzetiségi megmozdulások, a birodalom elmaradottságát felszámoló, egyre nagyobb méreteket öltő iparosítás következménye volt. Utálattal gondolok a kései Habsburgok kispolgári-császári udvarára, mint valami Hollywoodra, ahol mindenki azért küzd, hogy megőrizze valahogy a helyét a Trón közelében, és nem tudja – vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná –, hogy nem lesz happy end. Bécs – az európai Hollywood fővárosa, a hatalmi és vallási giccs szimbóluma. Valami hasonló történhetett Szentpéterváron is: horrorfilm, amelyben elpusztítja a szörny az udvari groteszket és szentimentalizmust. A Wawelben kaszárnya volt, Galíciában soha véget nem érő kegyetlen nyomor, s a lengyeleket és ukránokat egymás ellen uszító bécsi hivatalnokok ügyesen használták ki a gyűlölködést. A hanyatló dunai birodalomra találta ki Hermann Broch a „vidám apokalipszis” kifejezést. Talán valóban ez is történt nem sokkal 1914 előtt, aztán meg beteljesedett az apokalipszis, eljött a vérbeli nácik ideje, akiket egy echte osztrák, az első világháborúban tizedesi rangot szerzett Adolf Hitler vezetett a totális háborúba. A sors iróniája, hogy e vidám bécsi apokalipszis legnagyobb felfedezői, gondolkodói, publicistái, írói zsidók voltak. Amikor deportálták, kiirtották őket vagy előrelátóan önként menekültek el, még időben, örökre vége szakadt a főváros és az állam magával ragadó, pezsgő, felfedezésekre ösztönző szellemi életének. Bécs a századfordulón nem volt egészséges hely, a legmodernebb és a legelmaradottabb nézetek, csoportok, karakterek ütköztek ebben a városban. Ez a groteszk kontraszt valószínűleg fokozott aktivitásra ösztönözte a kreatív embereket, de biztos kétségbe is ejtette, arra késztette őket, hogy az érzéki pillanat giccses szépségébe meneküljenek.
Van itt még valami, amit nem értek. František Palacký mondása: Ha Ausztria nem lenne, létre kellene hozni Európa és az emberiség üdvére. Rögtön érthető lesz ez a nevezetes dictum, ha figyelembe vesszük a szerző nemzetiségét és azt a szükségletünket, hogy szeretnénk mitologizálni Europa Minor történetét. Sajnos az Elbától keletre elterülő országok megsemmisítő vereségre vannak ítélve, mihelyt szembesülnek bármelyik nyugati mitológiával vagy a nagy orosz lélek mítoszával. Ausztria nem töltött be különleges szerepet Európa történetében, ugyanezt már nem mondhatjuk el uralkodóiról, a német Habsburgokról, akik bekapcsolódtak az évszázados dinasztikus és területi vitákba. Végül aztán megtalálták a helyüket a császári trónon és Spanyolországban. Az egyetlen állam, amely a régi időkben, a 15-16. és a 17. században döntő hatással volt Közép-Európa történetére, a Nemes Köztársaság, és bizonyos értelemben az Oszmán Birodalom, melynek örökségével máig küszködnek a balkáni országok, hiszen egy egész más térséget hozott létre Európában: a Balkánt. A Két Nemzet Köztársaságának előre látható és teljesen megérdemelt bukása sokkal komolyabb következményekkel járt a térség népeire nézve, mint az Osztrák–Magyar Monarchia pusztulása 1918-ban. De ki emlékszik már erre? Ki írt erről hitelesen és eredetien, történetfilozófiai igénnyel, nem pusztán szíverősítő szándékkal? Henryk Sienkiewicz? Andrzej Kuśniewicz? A lengyel romantikus irodalom csak Lengyelországban arathatott sikert, mert hazafias-messianisztikus-forradalmi szellemben fogalmazták az üzenetét (bár egyetemes volt). Az osztrák hatalom összeomlása viszont az egyetemes kultúrát gazdagította. Talán azért, mert ez már a modern időkben történt, s e kultúra birtokosai már inkább kozmopolita beállítottságú, elidegenedett emberek voltak, akik a legkülönbözőbb, nagyon is életképes kultúrákból és nemzetekből származtak (az egyetemes érdeklődésű zsidók töltötték be a szellemi vezető szerepét), a német civilizáció mintegy automatikusan juttatta be őket az európai kultúrába... A régi Lengyelország története a 17. századtól kezdve az egyre nagyobb elszigeteltség, a szellemi és gazdasági elmaradottság története, amelyet rövid időre megszakított a felvilágosodás, végül következett a száz évnél is tovább tartó pusztulás, melynek következményeit – megtetézve a 20. század gyötrelmeivel – mindmáig érezzük. Az eltűnt Osztrák–Magyar Monarchia nagyon izgatja a világot, az eltűnt Nemes Köztársaság meg csak a mi saját, periférikus halottunk. Ez régebben eléggé aggasztott, de ma már úgy gondolom, talán most nagyobb esélyt kaptunk arra, hogy kitörjünk az elszigeteltségből és a történelmi sérelmet szenvedett nemzet provinciális mitológiájából (Ha nincs bennem semmi rendkívüli, akkor legalább a szenvedésem különbbé tesz…).
A történész: Látom, maga szerint jobb lett volna, ha királyunk, Sobieski János nem siet az ostromlott Bécs segítségére. Egy megszállóval kevesebb – persze az is lehet, hogy egy még erősebb országrabló jelenik meg az osztozkodáson. De ami történt, megtörtént. A Nemes Köztársaság csapatai a lengyel király vezetése alatt megmentették Bécset, bár a német nyelvű hivatalos történetírás szerint Lotaringiai Károly herceg lett a győztes és a nemzeti hős (a lengyel trónra is igényt tartott). A Habsburg Császárság nem volt földi paradicsom, de ha viszonylag objektíven tekintünk a három elrabolt országrészre, rögtön szembetűnik a különbség az oroszok tekintélyelvű, lengyelellenes uralma, a sajátos porosz jogrend és az osztrák–magyar kormányok fokozatos demokratizálása között. A múlt század második felében ezzel már együtt járt Galícia egyre nagyobb autonómiája, ami a nemzeti kisebbségek számára is előnyös volt. Működő parlament, felsőoktatás, virágzó lengyel irodalmi-kulturális élet. Nem Krakkó, hanem kétségkívül Lwów volt e provincia és a lengyel politikai-kulturális újjászületés központja. Megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy a viszonylag liberális Ausztriának köszönhetjük a függetlenséget, legalábbis az osztrák fennhatóság alá került országrészben alakították ki a lengyelség új formáját, ott teremtették meg a hadsereg és a közigazgatás személyi hátterét. Ahogy az már lenni szokott, a valóság mindig bonyolultabb, mint vélnénk; nekünk is megvoltak a magunk problémái, akárcsak az ukránoknak, a cseheknek, a zsidóknak. Galíciában elviselhetetlen volt a parasztok nyomora, leverték a felkelő nemességet (lásd Szela lázadását), a függetlenségre semmi remény, és valahogy élni is kellett...

*
Késő éjszaka a kalinyingrádi szállodában elbeszélgettem az emeleten lakó „vendégek nyugalmát őrző” gyezsurnajával, és kiderült, hogy ugyanabban az évben született, mint én, és ugyanabban a fehérorosz faluban látta meg a napvilágot, ahol édesanyám 1925-ben (Tałudź, Tałuć?). Az orosz-fehérorosz Toszja nem is hallott a letűnt „lengyel pánokról”; végre sikerült kitörnie a kolhozosított faluból, teljesült a vágya, beköltözhetett Kalinyingrádba. Ennyi.

*
Lengyelországnak nagyon fontosak az ukrán kapcsolatok. A baráti, nyugati orientációjú Ukrajna esélyt ad a régiónak a békére, enyhíti az orosz fenyegetést. Olyan szerepet kell betöltenünk Ukrajnában, amilyet Németország tölt be Lengyelországban. Ez persze józan számításon alapuló játék, a szomszéd ország békés meghódítása gazdasági eszközökkel. Ilyenek a játékszabályok a politikában, mert itt nincsenek barátok, csak érdekek és kapcsolatok. Ezért kell közös érdekeket találni, ugyanakkor meg kell őrizni a mandzsetta alatt rejtegetett adukat. Ez nem könnyű, mert nincsenek hozzá elég bölcs, hosszú távon és racionálisan gondolkodó politikusaink, rosszak a történelmi tapasztalataink, és nem szoktuk kihasználni a kedvező politikai helyzeteket. Menjünk tovább: ott van a lengyel nemzeti kisebbség Litvániában, Fehéroroszországban és Ukrajnában. Ez esély vagy fenyegetés a lengyel államérdekre nézve? A kiinduló pozíció nem lehet más: országunk keleti politikáját kötelezően alá kell rendelni a nyugatbarát politikának. Valamit föl kell áldoznunk valamiért, választanunk kell. Én amellett vagyok, hogy sokkal inkább ki kellene játszanunk a kisebbségi kártyát, természetesen a józan politika határain belül, mert nekünk a keleti demokráciák fejlődése adhat geopolitikai esélyt. Végül is mi, lengyelek, mindennek ellenére jobban szót értünk a keleti emberekkel, mint a nyugatiakkal, mert az utóbbiak sokkal ügyesebben rejtegetik valódi érzelmeiket és nézeteiket. Végtére is miért ne telepíthetnénk haza honfitársainkat, erkölcsi elégtételt adva nekik a hontalanság és a depolonizáció évei után.

Én: Amikor fiatalkoromban a megálmodott Lengyelország határait rajzolgattam, átjavítva a történelmi atlaszokat, és egész más sorsot találtam ki neki, mint ami a felosztások után várt rá, történelmi fantáziám minden energiáit az elveszett keleti végekre összpontosítottam, ugyanakkor mindvégig megtartottam nyugaton a Piast-kori határokat. Aztán ez egyszer s mindenkorra elmúlt. Nálunk a végekről került ki a legtöbb pártütő, áruló, országdúló (a 17-18. században), az ország felosztása után pedig innen jöttek a kultúrát és civilizációt teremtő legnagyobb egyéniségek. Bobrzyńskivel, Szajnochával vagy Jasienicával együtt én is úgy gondolom, hogy a lengyel politika legnagyobb bűnei a következők: ostoba módon elvesztettük Sziléziát, Pomerániát, Poroszországot, és megkötöttük azt a szerencsétlen uniót Litvániával (ennek köszönhetjük Ukrajnát és az anarchiát), ez ítélt minket az amúgy sikertelen birodalmi politikára, teljes gazdasági csődre és az államépítő gondolkodás elsorvadására, ezért tehette tönkre a nemesség a városokat és a polgárságot.
Sose tudtam beletörődni abba, hogy egy olyan kiemelkedő uralkodó, mint Nagy Kázmér király, eladta a cseheknek Sziléziát azért, hogy keleten hadakozhasson, Jagelló Kázmér pedig nem hódította meg teljes egészében a Porosz Hercegséget (pedig a porosz városok a beleegyezésüket adták ehhez). Még most is sajnálom, hogy nem lett lengyel király Hohenzollern Albrecht porosz nagyherceg, mert ő legalább tudta volna, mihez kezdjen ezzel a jó kis országgal, hogyan tartsa fenn, erősítse és gazdagítsa. A mohácsi csata után egész Szilézia a Habsburgoké lett, de a 16. század elején még volt esély arra, hogy birtokba vegyük ezt az országrészt, amelyet évszázadok múltán, 1945-ben, Sztálin internacionalista kezéből kaptunk meg. Sztálin össze akart ugrasztani minket a szomszéd országokkal, ehelyett segített nekünk megértéssel elfogadni az új-régi helyet. A történelem iróniája...
Én már csak egyféleképpen vehetem hasznát a történelemnek: tanulmányozhatom rajta a változatlan emberi természetet, a rendszerint a királyok, uralkodók, hódítók, politikusok nézőpontjából írásba foglalt számtalan esemény halmazából kibányászhatom a jót és a rosszat. Utálom már a hatalom és a háború politikatörténetét, elvetem a történelmi fejlődés eszméjét, bizalmatlanul tekintek a hamis nagyságokra, eszmékre, fantazmákra, és már csak azt tudom, hogy nem veszíthetjük el az örökségünket, mert az tragikus következményekkel járna, megszakadna a kapcsolatunk a történelemmel, a nyelvvel, a kultúrával. Igaz, a nemzeti, partikuláris történelmet az emberiség egyetemes története, az erkölcsi, humanista értékek szüntelen keresése, a fellendülések és hanyatlások kontextusában kell tanítani. Ajánlatos összekötni a szabadságot a hagyománnyal, az újító kritikai szellemet a kulturális örökség megbecsülésével, ha azt akarjuk, hogy az ifjú nemzedékek is tiszteljék a demokratikus és egyetemes emberi értékeket. Mivel költő vagyok, gyakran gondolok az egyének, közösségek, tájegységek sorsára; szeretem úgy elképzelni az ember életének egységét, mint az emberi sorsot elbeszélő történet egységét, amelyet az élet értelmének keresése, a metafizikai tapasztalat teljesít be, feltéve hogy nem becsüljük le a valódi nagyságot teremtő mindennapi élet értékeit. Ezt a fajta egzisztenciális, narratív vándorlást nevezem metafizikai tapasztalatnak; segítenek ebben a világ átélésének teljes tapasztalatanyagát alkotó életrajzok, egzisztenciális biográfiák. Ezt az egészet nevezem világtannak.

Olsztyn nem Allenstein, Gdańsk nem Danzig, Lviv nem Lwów, Wilno nem Vilnius, Wrocław nem Breslau, Kalinyingrad nem Königsberg. Világos. Ezek tények. Mi, lengyelek tudjuk jól, hogy ezek csak történelmi vágyálmok. Biztos vagyok abban, hogy – eltekintve az őrültek kicsiny (és teljesen jelentéktelen) csoportjától – a lengyel nemzet teljes mértékben, fenntartás nélkül elfogadta a háború utáni (mint kiderült, feltétlenül szükséges) határmódosításokat. Ha nem így lenne, ma megint a lengyel Lwówért harcolnánk az ukránokkal. Nekünk is lenne Szarajevónk. Ezt a rémisztő évszázadot Lengyelország nem áldozatként, hanem győztesként zárja, emellett megőrizte erkölcsi tisztességét, joggal ünnepelheti a rég várt sikert. A legnehezebb munka maradt ránk – a demokrácia, az ember és az állam mindennapi (kreatív és kritikus) szolgálata a változó világban, amely egyáltalán nem ájuldozik (átmeneti?) sikerünktől...

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu