A cím talán azt sugallhatja, hogy a kitelepítést és elűzetést először vesszük szemügyre európai problémaként.
Holott a huzakodásokon túl (kinek volt igaza?) ennek a témának hosszú története van, gondoljunk csak A hazájukból elűzöttek chartájára 1950-ből, Marion Graefin Dönhoff emlékezéseire, a lengyel püspöki kar felhívására a 60-as évek elején, amelynek hangvétele új korszakot nyitott meg. Az 1989-es fordulattal valami minőségileg új kezdődött. A kitelepítés és elűzetés gazdag történetének feldolgozási feltételei alapvetően megváltoztak. Az elűzetés-történet kezelésének bizonyos formái tarthatatlanná váltak. Azzal, hogy a rendszerek bipolaritása megszűnt, a vállalkozás alapjai is mások lettek. Vége az állami cenzúrának. Bőséggel állnak rendelkezésre források. Nincs többé olyan kérdés, olyan téma, amelyet ne lehetne tárgyalni. Olyan nyilvánosságokkal van dolgunk, amelyek készek szembenézni saját múltjuknak ezzel a bonyolult és fájdalmas fejezetével – többé-kevésbé. A régi blokk-határon túllépve az újraalakuló Európa maga is új történelmi teret nyit. Az ebbe a térbe vetett újfajta tekintet korlátlanul bejárhat mindent, anélkül hogy figyelembe kéne vennie egyéb szempontokat. Eljött az ideje új területek feltárásának, s az olyan történetek elmondásának, amelyekből egyszer talán kinőhet egy európai történelem. A történelmi tapasztalat európaizálása, teljesen fesztelenül, minden kényszer és kényszeredettség nélkül, túl minden Euro-retorikán és az összeborulás giccsén. Alapjában véve egy valamelyest normális beszédhelyzet helyreállításáról van szó, de ez a feszülések, a blokkok közti antagonizmus évtizedei után, ami minden mást beborított és determinált, nem kevés. A pro és kontra, a vagy-vagy, a fel- és leszámolások évei után ez valami szenzációs újdonság. Így kerülnek egymás mellé történetek, amelyek eddig csak egymástól elválasztva, külön vagy csak egymás ellenében léteztek. Ezzel egy régi-új komplexitás van kialakulóban, amelyről még nem tudhatjuk, hogy elég érettnek bizonyulunk-e rá, amelyről még nem tudhatjuk, hogy gondolatilag meg tudunk-e vele birkózni, hogy képesek leszünk-e  megjeleníteni. Röviden, hogy meg tudjuk-e találni hozzá a megfelelő nyelvet.

Megtalálni hozzá a nyelvet
A történetek, amelyekkel dolgunk van, rettenetesek. 60-80 millió ember vesztette el Európában a szülőhelyét a 20. század első felében. Ennek a gyökértelenné válási folyamatnak a központi színtere Európa középső és déli része volt. Kevés olyan család akad, amelyet ne érintettek volna – közvetlenül, közvetve, legalább közvetve – az erőszakos helyváltoztatások. Társadalmak bomlottak fel így, egész tájegységek mentek tönkre, egész vidékek és teljes városok lakossága cserélődött ki egyik napról a másikra. Egész népeket toltak arrább – Kelet- és Közép-Európa mint valami hatalmas tolató-pályaudvar. Ebben a népességmozgatásban odaveszett az európai zsidóság, és ennek során következett be a modern történelem legnagyobb kitelepítési és elűzési akciója is, amelynek objektumát a németek képezték a birodalom keleti területein és Európa keleti felén. Hogyan lehetséges, hogy mindmáig nincs valamennyire teljes vagy legalább megfelelő képünk erről a hatalmas felfordulásról, ezekről a hányattatásokról? Hogyan lehetséges, hogy a katasztrófa, amelyet a német Kelet összeomlása jelentett, ilyen kevéssé érint minket? Hogyan lehetséges, hogy a menekülés és elűzetés érintettjeinek sorsa, ha nem hagy is teljesen hidegen, de nem is igazán nyugtalanít minket?
 Egyre-másra voltak kísérletek „az európai elűzetés-történetnek”, tehát ennek a 60-80 milliós emberáradatnak a vizualizálására, grafikai vagy kartográfiai megragadására. Az ilyen térképeken nyilakat lehet látni, amelyek Lengyelországból Oroszország és Németország felé, Kis-Ázsiából Görögország felé mutatnak és vissza, hatalmas nyilakat, amelyek a Németországba hurcolt kényszermunkások áradatát vagy a Vörös Hadsereg elől Nyugat felé menekülést mutatják. Az egymást keresztező mozgások egymásba való átmenetéből és egymás mellettiségéből képet nyerhetünk a történések kaotikusságáról, áttekinthetetlenségéről és áldatlan voltáról, és kezdjük belátni, hogy milyen messze vagyunk még attól, hogy ezeket a folyamatokat fel tudjuk fogni, vagy legalább ábrázolni tudjuk. Vannak történelmi folyamatok, amelyeknek az ábrázolására a nyelv nem (vagy még nem) képes. A holokauszt az egyik ilyen történés, a menekülési és elűzetési folyamat áldatlansága a másik. Nem véletlen, hogy a német irodalom nem állt elő egy olyan eposszal, amelyben megőrződtek volna ezek a tapasztalatok. Igaz, amit Andreas Hillgruber annak idején saját történész céhe számára házi használatra megjegyzett: „Az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti iszonyatos történések még feldolgozásra várnak, olyan feldolgozásra, amely a világtörténelmi folyamatokra figyelve az egyéni sorsokat sem téveszti szem elől, amely képes ábrázolni az elszenvedést és az elkövetést, a cselekvést és a kudarcot vallást egyaránt. Ez a feladat a legnehezebbek közé tartozik, és a jövő történészére vár. Talán ebből majd kirajzolódik egy összkép – a frontok összeomlásáról, Kelet-Közép-Európa elfoglalásáról, a német birodalom szétzúzásáról és a német Kelet pusztulásáról, és azokról a dolgokról, ami mindezzel együtt járt – ez a legnagyobb kihívás egy olyan történetírás számára, amely óriási erőfeszítéssel kutatta a demokratikus köztársaság összeomlását, a nemzetiszocialista mozgalom és „Führer”-je  felívelését, a Harmadik Birodalom és struktúráinak megszilárdulását.
 Mielőtt máris kapitulálnánk, először fel kell mérni a feladat nagyságát. Búcsút kell venni attól az illúziótól, hogy régóta rendelkezünk egy ilyen áttekintéssel, és hogy már régen fogalmat alkottunk erről a történelemről. Előbb hozzá kéne fognunk, hogy újból vagy első ízben megismerjük, tudomásul vegyük – minden irányban. Ez nehéz dolog, mert a később születettek ki vannak zárva abból az időhorizontból, amelyben mindez lejátszódott, és nem lehet tudni, hogy képesek vagyunk-e rá, van-e bennünk elég tapintat, hogy hozzá merjünk nyúlni ezekhez a tragédiákhoz. Ha hozzá akarunk férni egy korszakhoz, azzal kell kezdenünk, hogy tudomásul vesszük és komolyan vesszük a hallottakat. Nekik már nincs hangjuk, amit hallathatnának. Ha nem kölcsönözzük nekik a hangunkat, mindörökre némák maradnak.

Breslaut mondott vagy Wroclawot, Königsberget vagy Kalinyingrádot
A kitelepítések és elűzések témája Európában messzemenően átideologizált és átpolitizált komplexum, bár ma már annyira nem, mint még a 70-80-as években is. Volt idő, amikor mentegetőzni kellett, védekezni a gyanúsítgatásokkal szemben, ha valaki ezzel a témával akart foglalkozni. A menekülés és az elűzetés a tegnap témája volt a tegnapiak, az örök tegnapiak számára. Volt idő, amikor arról ismerték meg vagy vélték megismerni valakinek a beállítottságát, hogy Breslaut mondott vagy Wroclawot, Königsberget vagy Kalinyingrádot, Memelt vagy Klapejdát. Az egyetemen a legutóbbi időkig előfordulhatott, hogy az embernek magyarázkodnia kellett, ha a menekülésről és elüldözésről tartott előadást: hogy vajon ez nem félreérthető-e, és nem hajtja-e a jobboldali erők malmára a vizet. Az embernek kétszeres-háromszoros óvatossággal kellett megválogatnia a szavait. Vajon aki az elűzetés áldozatairól beszélt, nem terelte-e el ezzel a figyelmet az elűzetést megelőző időszak áldozatairól? És vajon a németek ellen elkövetett bűnök felemlegetése nem azoknak a bűnöknek a kisebbítésére ment-e ki, amelyeket a németek követtek el? Mi mindent lehetett revizionizmusnak és revansizmusnak értelmezni! Nem sokat lehetett tudni a halottakról, és nem jutott idő arra, hogy megemlékezzenek ezekről a halottakról. Volt egyfajta alkotmányos vagy majdnem tüntető részvétlenség a német menekültek soraiból való áldozatok iránt; majdnem azt lehetne mondani: hogy egy ideológiával felvértezett* hidegség volt képes eleget tenni az áldozatokkal való azonosulásban, érintettségben, mivel az áldozatokkal való azonosulás nemcsak együttérzést jelent, hanem tolakodóan ideologikus is lehet. Egyeseknél kényszerű érintettség, másoknál kényszerű közöny – ez volt a saját történelem kezelésében meglevő – alapjában véve óriási – bizonytalanság két oldala. A menekülés és az elűzetés komplexusa beleszorult a feltételes reflexek kultúrájának mátrixába. Mindenki tudja saját tapasztalatából, hogy ez hogyan működik – és számol is vele. Az ember mindig tudta előre, hogy is megy ez majd. Az ember ismerte az elüldözötteket, anélkül hogy elolvasta volna a beszédeiket. Az ember pontosan tudta, anélkül hogy részt vett volna egyetlen honi találkozón, felkereste volna egyetlen honi sarkukat, felolvasásukat vagy összejövetelüket. Világosnak tűnt, hogy ezek az emberek egymás között akarnak maradni: népművészeti és népviseleti egyleteket, klubokat alapítottak egy olyan németség ápolására, amely már rég nem létezett. Emberek, akik még mindig nem jutottak el a mába. A feltételes reflexek e kultúrájához azonban nemcsak az elűzöttek ellenfelei tartoztak hozzá, hanem maguk az elűzöttek is. Gyakran voltak bizalmatlanok a kívülállók iránt, az olyan emberek iránt, akik nem hozzájuk, nem az ő köreikhez tartoztak. Aki maga nem ment keresztül rajta, nem is szólhatott bele, hogy mi is ez a szenvedés- és katasztrófa-tapasztalat. Ezt csak ők tudhatták egyedül. Mintegy monopolizálták a szenvedés tapasztalatát – náluk jobban ebben nem ismerhette ki magát senki. Egyfajta kizárólagos képviseletre formáltak igényt német ügyekben a Kelettel szemben, és nem akarták, hogy ebbe bárki is belebeszéljen.
Nekem van ehhez némi hozzászólnivalóm. Én magam nem elűzöttek családjából származom, de nagyon sokat köszönhetek azoknak a menekülteknek, akik az én sváb szülőfalumba érkeztek, és akik segítettek átvinni azt a háború utáni évek modern időszakába. A német Kelet elvesztését mindig a „német lét” mélyreható katasztrófájának éreztem. A Közép kelet felé van. A németek, Közép-Európa és az elveszett Kelet című könyvemben és másutt arra tettem kísérletet, hogy szavakat találjak a német tapasztalatra. Erre sok egyetértő visszajelzést kaptam, de sok pofont és gyanúsítgatást is egy olyan baloldal részéről, amely sok dologban tájékozott, sok dologról viszont fogalma sincs. Engem olyan problémák érdekeltek, amelyekkel az elűzöttek képviselői sokszor már nem is foglalkoztak, mert elkeseredésükben elvesztették ehhez az erőt és az eleven érdeklődést: a munkálkodás annak érdekében, hogy újragondoljuk a német Kelet egész komplexumát a jelen magaslatáról, és előhozzuk a folklór, a hagyomány poros zugából. Egy téma újra felszínre hozásáról volt szó, amelyről sokan, talán a legtöbben úgy gondolták, hogy rég ad acta került. Az elűzöttek tapasztalatait mindig értékesnek és pótolhatatlannak éreztem, és azoknak a belső-németeknek a közönyét, akik mindezt idegennek és időnként kínosnak is találták, egyenesen szívtelennek. Ebből a köztes helyzetből táplálkozik az én felfogásom, hozzáállásom és megítélésem.
Ha tovább játsszuk ezt a gyanúsítgatósdit, ami már régóta érdektelenné és improduktívvá vált, adósok maradunk a válaszokkal, amelyeket meg kéne adnunk, sőt: már a megfelelő kérdéseket se fogjuk tudni föltenni. Mi, történészek már így is sok időt elvesztegettünk. Ami most történik, az részben puszta reakció arra, amit máshol indítottak el, amit mások váltottak ki.
Nem először és nem is utoljára jönnek a döntő impulzusok a céhen kívülről – gondoljunk csak a német városok bombázásáról szóló vitára, amelyre Jörg Friedrich Der Brand című könyve szolgáltatott alkalmat.

Összeurópai diskurzustér
1989 a blokkok, valamint a szembenállás és a dichotómia logikájának a végét jelentette. A blokkok logikájában volt valami fegyelmező, kétosztatú és dichotomikus jellegű, „vagy-vagy”-, „barát-ellenség”-séma, ami kényszerítő erejű volt. A rendszerek versengése során sok minden eltűnt: a levéltárak, a szabad vita, számtalan történet, amely szétfeszítette volna a rendszerek kereteit. A blokkok együttállása az apológia és a leleplezés viselkedési formáját hívta elő. Nem az volt a döntő, hogy milyen történetet mond el valaki, hanem hogy ez nem arathat-e tetszést a rossz oldalon. Ez a konstelláció ellenséges és korlátozó volt minden „így történt” jellegű elbeszéléssel szemben. És ez mindkét oldalra vonatkozik.
 1989 megkezdte ennek a konstellációnak a feloldását, az elbeszélések szabadjára engedését, amelyeket annak idején egy bizonyos időponttól kezdve leállítottak. Annak lehetünk tanúi, ahogy kiépül egy új, összeurópai, határokon átlépő diskurzustér, amelyben elfogulatlanul, időnként még óvatlanul is beszélhetünk. Ezt a teret már 1989 előtt előkészítették a földalatti tevékenységet folytató, marginális helyzetben levő ellenzékiek, az üléstermek folyosóin vagy a tankönyv- és egyéb konferenciák alatt. Az autonóm beszélgetésnek, a szótértésnek ezt a rendszerek kényszereiről leválasztott, kiküzdött terét minden áron meg kell védeni a politikai eszközként való felhasználástól és a befolyásolástól. Egy olyan területet, amelyet már annyira aláaknáztak, és félreértésekkel, érzékenységekkel terheltek, mint a kitelepítés és elűzetés tapasztalatát, meg kell óvni a támadásoktól.

Trauma, elfojtás, érdekeltség
Mire jelent az, ha egy novellát a „Wilhelm Gustloff” menekülthajó pusztulásáról néhány hét alatt 100 000 példányban adnak el, és a bestseller-listák élére kerül? Mit jelent az, ha egy tévésorozat a németek meneküléséről és elűzetéséről nagy nézettséggel és tartós sikerrel megy? Mit jelent az, ha a Bundestag minden pártja úgy dönt, hogy fel kell állítani egy emlékművet vagy központot az elűzetés emlékére? Mit jelent az, ha az EU-bővítés előestéjén két szomszédos ország között, amely rövidesen az Unióhoz fog tartozni, vita kezdődik olyan dekrétumokról, amelyeket több mint egy fél évszázaddal ezelőtt adtak ki? Talán egy olyan múlt ért utol minket, amelyről azt gondoltuk, hogy már réges-régen történelemmé lett? Egy író pontosan időzített kalkulációjával állunk szemben, aki csak azt tartja szem előtt, hogy milyen húzással tudna a bestseller-listákra kerülni? Egy kulturális és kiadói vállalkozás forgalmat növelő akciójáról van szó? Felismerhető abban valami logika, hogy sokan manapság ezt a témát választják, amely egyesek számára „fehér folt” a német történelmi tudatban, mások számára „végső tabunak” számít, miután már minden más történelmi témát túltárgyaltak? Menekülés volna ez a jelenből a múltba? Valóban a történelem felé fordulás volna ez vagy inkább kísérteties pótcselekvés?
 Mindenesetre erős érdeklődés tapasztalható egy olyan téma iránt, amely időben elég távoli, s a közép- illetve a fiatalabb nemzedék többsége számára mostanáig csak címszó vagy név volt, nem valódi probléma. Ugyanez vonatkozik a tévésorozatok és dokumentumműsorok sikerére. Ezek a jelenségek világossá teszik: látni lehet valamit, amit régóta vagy soha nem lehetett látni. Szóba került valami, ami hosszú ideje nem került szóba. Ami hosszú ideje nem volt beszédtéma, most téma lett. Nyilvánvalóan igény van a felvilágosításra, a kibeszélésre, az elismertetésre. De felkészültünk-e erre a felvilágosításra? A jugoszláv utódháborúk szörnyűségei, az „etnikai tisztogatások” akciói világossá tették, hogy nem valami réges-régi problémáról van szó, hanem olyanról, ami beleér a jelenbe, olyan témáról, ahol élet-halálról van szó. A képek Vukovárról, Szrebrenyicáról, Szarajevóról vagy Banja Lukáról, a menekültek sátor- és lágervárosairól, a szekérkaravánokról és a menekülők meneteiről döntően hozzájárultak ennek a komplexusnak a feléledéséhez. A 90-es évek „etnikai tisztogatásai” még egyszer új és éles megvilágításba helyezték az egész európai történelmet. Az 1945-ös menekülteket hirtelen ismét a kortársak szemével láttuk. Hirtelen már megkövültnek vélt kérdéseket kellett feltennünk magunknak: hogyan kell viszonyulni az olyan kisebbségi problémákhoz, amelyek megoldhatatlannak tűnnek és nyilvánvalóan virulensek maradnak? Vajon az ellenségessé vált nemzetiségek és etnikumok elkülönítése, tehát az elszállítás és kitelepítés nem jobb-e mégis a soha véget nem érő mészárlásnál? Az áttelepítés és kiutasítás volna tehát a „kisebbik rossz”? Így teszik fel újra azokat a kérdéseket, amelyeket előttünk mások – nálunk nem kevésbé okos, nem kevésbé emberséges és nem kevésbé intelligens emberek már föltettek: Sir Halford Mackinder, aki az első világháború végén a balti németek kitelepítését javasolta, a brit külügyminiszter, Lord Curzon, aki az ő nevét viselő etnikai jellegű határokat kitalálta; Georges Montadon svájci antropológus, a transplantation massive (tömeges áttelepítés) terminusának bevezetője, aki azon töprengett, hogyan lehetne kiküszöbölni a krónikus konfliktusok tűzfészkeit; az angol miniszterelnök, Winston Churchill és Csehszlovákia köztársasági elnöke, Eduard Benes, akik egy nagy kisebbség problémájának megoldását egy általuk nem kedvelt államban nem tudták másként elképzelni, csak „rendkívüli kitelepítéssel”. A jelen megtanított arra, hogy új és élesebb szemmel nézzük mindezt.
 Ezzel aztán az áldozatok és halottak elhallgattatott hangjai is újból észlelhetővé váltak. Hallhatóvá és erőteljesebbé. A német és az európai történelem egy fejezete, amely mindeddig ad acta volt téve, visszakerült az érdeklődés középpontjába – legalábbis egy pillanatra.

Mihez tudunk kapcsolódni?
Léteznek elfelejtett történetírási munkák az európai kényszermigrációkról: két monumentális mű, Eugene M. Kulischer: Europe on the Move (Háború és népességmozgás 1917-1947, New York, Columbia UP 1948) és Joseph Schechtman kétkötetes műve: Population Transfers in Europe (Lakosság-áttelepítések Európában) 1946-ból és 1958-ból. Olyan gazdag empirikus alapra épülnek, hogy az ember ma nem is érti, hogyan volt lehetséges a háborús zűrzavar és a zsidóság katasztrófája közepette ilyen pontos és helytálló elemzést készíteni. Mindkét műnél meglepő az epikus hangvétel. Mindkét szerző orosz-zsidó hátterű, mindkettőnek megvan a saját talajvesztésről, emigrációról és menekülésről szóló története, mindkettő számos rokonát és barátját vesztette el. Műveikben Európa mindig mint egész van jelen. Mindkét mű kiemelkedik enciklopédikus teljességével és a részletek, a vidékek, a keveredési viszonyok, az események lefolyásának közeli ismeretével. Mindketten européerek voltak, az érintettek és megmenekültek kiváltságos látásmódjával, akik Amerikában elfoglalt megfigyelőállásból követhették az európai kontinensen zajló történéseket.
 Az a kérdés is ebbe az összefüggésbe kívánkozik, hogy miért nem jelenhetett meg már annak idején a német lakosság elűzéséről szóló, Theodor Schieder irányításával kidolgozott monumentális dokumentáció utolsó kötete, amely az európai szcénára igyekezett irányítani a figyelmet, és a németek balsorsát a kontextus egészébe próbálta illeszteni. Theodor Schieder 1960-ban még a történések európai dimenzióját tartotta szem előtt: „Az 1945 utáni kiűzetés, mint az elején már mondtam, a német katasztrófa része, de sokkal több ennél: európai katasztrófa, annak beismerése, hogy az európai népek, amelyek évszázados összetűzéseken keresztül az ellentétek egységéről tanúskodtak (cointidentia oppositorumot képeztek), úgy gondolták, hogy nem képesek tovább együtt élni egymás megsemmisítésének veszélye nélkül”. Vajon miért nem lehetett végigvinni egy ilyen, az európai dimenziót ennyire szem előtt tartó vállalkozást?
 Hogyan lehetséges, hogy ilyen jelentős kezdetek után elveszett az ilyesfajta elemzések európai vonatkoztatási kerete, és nem követték ezeket újabb hasonló kutatások? Nem találok rá más magyarázatot, mint a horizont megváltozását a hidegháború beálltával. A hidegháború kezdetétől fogva erőteljesen visszaesett a nemzetiszocialista Németország által kiváltott demográfiai megrázkódtatások kutatása iránti érdeklődés, inkább a kommunista hatalmi zónából „a szabad világba” tartó menekültmozgásokra koncentráltak. A szovjet hatalmi szférán belül csak nagyon szelektáltan volt mód a népességmozgások ábrázolására. A nemzetek újjáalakulását a népköztársaságok cégére alatt, amelyek szintén drámai népességmozgatásra és homogenizálási folyamatokra épültek, csak pozitív hangsúllyal lehetett emlegetni.
Végül is Németországban, ahol a menekülés és elűzetés traumájával voltak elfoglalva, létrejött egy jelentős kutatási vállalkozás, amely mindmáig a leghatalmasabb ilyesfajta dokumentáció. Európa megosztottsága a hidegháború idején, a konfliktusoknak és problémáknak a rendszerek szembenállása által megkövetelt ellentétre redukálása nem tett jót az „elűzetés-komplexus” kibontásának. Németországban ezt a problematikát egyre inkább a Vörös Hadsereg, a KGB és a Szovjetunió összefüggésében intézték el – hogy az 1945-ös potsdami konferencia a németek kollektív kitelepítésére vonatkozó határozataival a „Nagy Hármak” közös ügye volt, az háttérbe szorult, és végül el is tűnt a köztudatból. A hidegháború idején az egész látásmód beszűkült, provincializálódott, „elnyugatiasodott”.
 De az elűzöttek és képviselőik se voltak ártatlanok annak a helyzetnek a kialakulásában, amelyben „az elűzetési komplexus” történelmi feldolgozása évtizedekre majdnem lehetetlenné vált. A történtek historizálására mindaddig gondolni se lehetett, amíg a témát a napi politika céljaira lehetett kihasználni. A hidegháborús konstellációból és konfrontációból kivezető új utak keresése, ami együtt járt volna az 1945 utáni realitások elismerésével, az elűzöttek szervezett képviseletének elkeseredett ellenállásába ütközött. Ők a maguk részéről döntően hozzájárultak a belpolitikai légkör megmérgezéséhez a Szövetségi Köztársaságban. A háború utáni realitások elfogadását az „új keleti politika” formájában árulásnak bélyegezték. Polémiájuk nem kis mértékben járult hozzá „a német revansizmus-ellenes” lojalitás megszilárdulásához a keleti blokkban. Ma az egykori elűzötteket sokszor úgy állítják be, mint a kelet-nyugati hídverés voltaképpeni úttörőit, ám ez pusztán a történelem kozmetikázása. Éppen ellenkezőleg: az elűzöttek hivatalos retorikája nem kis szerepet játszott a vasfüggöny megmerevítéséhez. Ha ma feltesszük a kérdést –  több mint egy fél évszázaddal a németek kiűzése után –, hogy az elűzöttek szervezetei mit tettek az elűzetési folyamat dokumentálásáért, tanúvallomások összegyűjtéséért és elemzéséért, hogy mire fordították nem csekély anyagi eszközeiket, akkor mindennek a megítélése nem lesz valami kedvező. Jelentős intézményes pozíciójuk és nagy befolyásuk ellenére sem tartották szükségesnek, és talán nem is tudtak volna felállítani egy központi dokumentációs és kutatóintézetet.
 Bármilyen paradox módon hangozzék is: a legmesszebbre mindmáig a Kulischer és Schlechtman-féle kutatás jutott az európai elűzetések történetéről (talán Schieder zárókötete is ide sorolható, amely rövidesen meg fog jelenni), tehát az Európa hidegháborús megosztását megelőző időkből való tanulmányok. A témák feldolgozását hosszú időre befagyasztotta Kelet és Nyugat polémikus szembeállítása. Minden olyan kísérlet, amely megpróbált kiszabadulni a Kelet-Nyugat-antagonizmus hatóköréből, komoly szankcióknak volt kitéve. A blokkszolidaritás hangoztatása megsemmisítő következményekkel járt a szellemi klímára és kiváltképpen az „elűzetési komplexus” kezelésére nézve. Az elűzöttek igazi vagy vélt revizionizmusára való hivatkozásnak fegyelmező vagy korrumpáló hatása volt, aminek a következményeit mindmáig érezzük.
 A történészszakma a 70-80-as években messzemenően elhanyagolta ennek a témának a kutatását – a kivételek csak a szabályt erősítik. Ez a körülmény maga is tisztázásra és elemzésre szorul. Ebbe sokféle aspektus belejátszik: paradigmaváltás részben pusztító, hosszú távú következményekkel, ideológiai és politikai hitelvesztés és a szakma diszkreditálódása, a földrajzi és nyelvi kompetencia elvesztése tudósok egy nemzedékének eltávozásával, ideológiával igazolt tudatlanság, a korszellemnek való közönséges behódolás, opportunizmus, a civil kurázsi hiánya. Így aztán számos tekintetben sok mindent elölről kell kezdenünk.

Újra megtanulni a történelmet
Megkerülhetetlen azonban az érdeklődés az iránt, amit valamikor „a német Keletnek” hívtak. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt az érdeklődést a revizionizmus gyanújába keverje. Több köze van ennek az Új Európa kulturális domborzata és története iránti növekvő érdeklődéshez. A németek keletről való elűzésével összedőlt az a híd, ami Németországot Kelettel összekapcsolta, és az elűzésről való hallgatással majdnem el is veszett minden tudás a keleti területeken élő németek történetéről. De a német történelem nem csak a 12 évnyi hitlerájból áll. A megelőző és az azt követő német történelmet hosszú ideig nem művelték úgy, ahogy kellett volna. A tudásszint visszaesett. A német kultúra egykori központjai már csak sematikusan vannak jelen. Kelet-Közép-Európa számos területének története mára kétszeres, háromszoros, többszörös történelem. Európa keleti fele számos centrumának többféle múltja van. Ha az ember abban mozog, és próbálja kiismerni magát, két-három idősíkon kell mozognia és kiismernie magát.
 Ennek az oly idegenné és ismeretlenné vált történelemnek az újra elsajátítása elkerülhetetlen. Nagy felfedezések állnak előttünk. A történészszakma elmulasztotta kihasználni a világtörténelmi végjáték időszakát a német kelet újragondolására, a völkisch mítoszoktól és a folklorisztikus beszűkültségtől való megszabadítására, arra, hogy a régió városi és polgári kultúrájának hagyományával való összefüggésében gondolja újra, hogy a polgárság erejére és a régió modernizálódási és civilizálódási teljesítményében játszott szerepére vonatkoztassa. Ha ennek a történelemnek és kultúrának a szellemi újra elsajátításáról beszélünk, annak semmi köze a revizionizmushoz és revansizmushoz. Ez az újra elsajátítás mindenütt megindult, ahol a 20. század folyamán kulturális tájegységek felszámolására és felbomlasztására került sor. Az érintett országokban mindenesetre folyik a lokális és regionális történelem feltárása, a nyomkeresés és nyombiztosítás, számos „Atlantisz” és „Pompeji” kiállítása. Ezeknek a rétegeknek az újra elsajátítása a kulturális felhalmozás egyik mozzanata a szétszóratás, szétzilálás és felbomlás évtizedei után. Eközben a kulturális horizontok spontán és ugyanakkor természeti folyamatszerű újra európaivá válása megy végbe. Ezeket mindenekelőtt a régi történelmi régiókban tanulmányozhatjuk, mint: Szilézia, Kresy (a lengyel keleti határvidék), Morvaország, Felvidék, Erdély, a Baltikum, Memmelland, sőt Kalinyingrád/Königsberg.

Európa nagy tisztogatásai
Az európai történelem a 20. században lényegileg az erőszak története és ezen belül az elűzések és kitelepítések története. Meglepő, hogy mennyire hiányzik a kényszerű emigrációk katasztrófájának tapasztalata az általános 20. századi európai történetírásból, Mark Mazower Sötét kontinens című munkáját leszámítva. Az elmúlt évszázadot nevezték már a menekültek évszázadának is. A nagyságrend – a becslések 60-80 millióra teszik a  menekültek számát – nem hagy kétséget a szenvedés mértékére nézve. Tömeges tapasztalat volt ez, kollektív tapasztalat, nem csupán egyéni. Alig van olyan európai nemzet vagy népcsoport, amely ne nézett volna szembe valamikor ezzel a „jelenséggel”. Ez a világháborúk korszakának integráns alkotóeleme, az európai civilizáció válságának, zátonyra futásának egyik összetevője. De nemcsak a mennyiségi aspektusról van szó, a szenvedés hallatlan mérvű összetorlódásáról, hanem arról a helyi értékről is, ami ezt a jelenséget Európa fejlődésében megilleti. Egy erre vonatkozó tézis megfogalmazására egyelőre nem érzem magam képesnek. De nagyjából a következőket kellene mondani.
 Európa a 20. században megtesz egy utat az első világháborúban és a forradalmakban felbomló soknemzetiségű birodalmaktól a második világháborúból etnikailag többé-kevésbé homogénként kikerülő nemzetállamok Európája felé. A nemzeti autonómiáért és saját államért való küzdelem robbanótöltetként működik a régi birodalmakban, amelyeknek éppen az volt a lételemük, hogy képesek voltak figyelmen kívül hagyni az etnikumot mint alkotóelemet. A saját nemzetállamért folytatott küzdelem hozzátartozik az általános európai modernizálási és demokratizálási folyamathoz. Egy olyan történelmi régióban, amely számára konstitutív jellegű volt az etnikumok, felekezetek, nyelvek és kultúrák keveredése, a nemzetállam kialakítása a legnagyobb feszültségekkel és kockázatokkal kellett hogy járjon.
 Mindezek valójában nem voltak tiszta nemzetállamok, hanem etnikailag kevert, soknemzetiségű nemzetállamok, vagy legalábbis nagy és kompakt kisebbségekkel bíró államok. A régi nemzetiségi kérdés tért vissza a kisebbségi probléma alakjában. A birodalmi világból az új nemzetállami világba való átmenetnek, amelyet a versailles-i szerződésekben szankcionáltak, a „nagy háború” volt a katalizátora, amely dinasztikus háborúnak indult, de a totális háborúra való mozgósítás során népek igazi háborújává vált. Általános válság, gazdasági nehézségek, a belső szuverenitás hiánya – mindaz, amit Bibó István A kelet-közép-európai kisállamok nyomorúsága címszó alatt felsorolt, nem kedvezett a konszolidálódásnak és az integrálás nehéz munkájának. Ahhoz, amit a két háború közti időszakban gyakran „kelet-közép-európai ütközőzónának” neveztek, hozzátartoztak a bizonytalan és sokat vitatott határok, az irredenta és revizionista törekvések főként a vesztes hatalmak részéről és az a veszély, hogy a népek közötti harcok szociális és osztályküzdelmekkel járhatnak együtt.
 Az a hatalom, amelyik a legelszántabban igyekezett megdönteni a „versailles-i rendet”, képviselte aztán a minden revízión túlmenő programot Európa faji alapú etnikai újrarendezésére, amihez hozzátartozott Európa jelentős részének germanizálása, valamint az Európa keleti felének etnikai tisztogatására vonatkozó különböző általános tervezetek, amelyek középpontjában az európai zsidóság kiirtása állt. Európa példátlan erőszakkal járó, és a zsidósággal szembeni genocídiumba torkolló tönkretétele a németek Közép- és Kelet-Európában elfoglalt addigi helyének teljes elvesztésével végződött. A határok megvonásával, a meneküléssel és az elűzetéssel végül csak etnikailag többé-kevésbé tiszta államok maradtak vissza.
 Még egy további fél évszázad kellett, mire az utolsó soknemzetiségű birodalmak illetve államok – a Szovjetunió és Jugoszlávia – is felbomlottak, és átengedték a terepet az új posztimperiális nemzetállamoknak, részben nagy emberáldozatokkal járó erőszakos cselekményekkel és háborúkkal, részben hatalmas önkéntes illetve kényszerű népmozgásokkal, és ez a folyamat láthatólag nem zárult még le.
 A döntő időszak, amelyben a birodalmak világából a nemzetállamok világába való átmenet végbemegy, azonos a világháborúk időszakával. A háború – 1912-13-as előzményeivel és 1948-ig tartó végkifutásával – a nagy katalizátor, mozgósító, polarizáló, határmegváltoztató és embermozgató. A világháborúk korszakában lépnek ki a tömegek a politika színpadára, keresik a helyüket a nap alatt – akár plebejus társadalmi forradalom keretében, mint Oroszországban, akár kispolgári-nemzeti forradalom keretében, mint a német esetben, tisztán osztályállamként illetve a szovjet nép államaként vagy faji alapon meghatározott népközösségként. Az ellentmondás-mentesség, a homogenitás a heterogenitás helyett, a kirekesztés és a tisztogatás mindkét esetben legitim irányultságnak és eljárásnak látszott. Mindkét esetben a rövid úton való megoldásokhoz menekülnek, a leegyszerűsítéshez, a bonyolultságoktól való visszariadáshoz; a nagy és végérvényes megoldásokra hajlanak a fokozatosság és a részletekből építkező megoldások kialakítása helyett. Az állandó huzakodás, a kompromisszumok és egy lehetséges modus vivendi keresése helyett inkább a bajkeverőktől való megszabadulást választották, és ebben túltettek a szociális és nemzeti radikalizmusnak a sztálinizmusban és a nemzetiszocializmusban megtestesülő szélsőségein. A konfliktust kiváltó, sőt még az asszimilálódni nem hajlandó csoportokat is inkább eltávolították, kicserélték, ahelyett hogy az együttélés feltételeire vonatkozó hosszadalmas, sok energiát fölemésztő tárgyalásokba bocsátkoztak volna, s ez a két világháború közti időszakban közhelyszámba ment. A kisebbségi kérdés megnyugtató megoldása abszolút kivételnek számított. (Dicséretesnek mondható a kisebbségek kulturális autonómiájának szabályozása Észtország alkotmányában a 20-as években.)
 A hontalan (törvényen kívüli, államhoz nem tartozó), mint Hannah Arendt kimutatta, ebben az 1918 utáni új világban kezdi meg pályafutását. Ezt a magától értetődővé váló megoldást tapasztalatok egész sora készítette elő és gyökereztette meg a köztudatban. Ide tartozik a nagy európai országok gyarmattartó hatalomként szerzett tapasztalata. Mindegyiknek megvolt a tapasztalata az „alacsonyabb rendű” gyarmati népekkel való bánásmódban. A rasszizmus a kiművelt Európában nem számított botránynak. A periférián megengedtek maguknak olyan dolgokat, ami az anyaországban becstelenségnek számított volna. Általánosan elfogadott volt az a pán-mozgalmak által megfogalmazott elképzelés is, amely szerint egy népcsoport tagjainak, bárhol legyenek is többségben, joguk van állammá egyesülni a kisebbségeket kiszorítva. Európában tehát nem volt ugyan egyetértés az etnikai tisztogatások legitimitására nézve, mégis volt egyfajta egyetértés a tekintetben, hogy csak egy többé-kevésbé homogén állam lehet erős és stabil, és még ha ez morális hasfájást okoz is az embernek – Lord Curzon azt mondta az 1923-as lausanne-i egyezményről, hogy Európa ezért még lakolni fog –, a tisztogatásokat és a áttelepítést „kisebbik rosszként” előnyben kell részesíteni a konfliktus folytatódásához képest.
 Ehhez járul még valami: a kivihetőség tapasztalata. A „nagy háború” általános mozgósítása ebben is fontos tényező volt: bebizonyosodott, hogy nagy embercsoportok mozgatása termelési berendezésekkel és intézményekkel egyetemben kivitelezhető. Nagy evakuálási akcióikkal a birodalmak még egyszer bebizonyíthatták, hogy mire képes a logisztikájuk, hadigazdaság-szervezésük, infrastruktúrájuk és bürokráciájuk, mielőtt még összeomlottak volna és sokkal hatékonyabb és alkalmasabb apparátusok léptek volna a helyükbe. Az egész bürokratikus eszközrendszert, amelyre a jövendő „sebészi beavatkozásokhoz” szükség volt, már kipróbálták: az átmeneti táborok berendezését, a szűréseket, a stigmatizálás és rágalmazás módszereit, amelyek fontos szakaszok voltak a kirekesztés folyamatában, a deportálás technikáit, stb. Mindezek fontos tapasztalatok voltak, amelyeket széltében-hosszában tárgyaltak, amelyeket Európában általánosítottak, és amelyek referenciakeretet szolgáltattak a megvalósíthatóságra nézve: az örmények deportálása 1915-16-ban, amely diplomáciai képviselők megfigyelése és közreműködése mellett zajlott; a nagyszabású evakuálások, amelyeket az orosz hatóságok hajtottak végre  az orosz birodalom frontvonalain; mindenekelőtt azonban a görög-török lakosságcsere, amit az 1923-as lausanne-i egyezmény pecsételt meg. Ezekre a tapasztalatokra hivatkoztak a kor olyan eltérő politikai szereplői, mint Hitler, Churchill, Beneš, Molotov.
 A totális vagy totalitárius hatalmak mentek el a legmesszebbre a tisztogatásokban és a homogenizálásban, és itt megint csak a náci Németország volt az, amelyik a tisztogatásokat úgy végezte, mint bizonyos társadalmi és népcsoportokra irányuló szisztematikus tömeggyilkosságot. Ami a Szovjetuniót illeti, csak lassan derült ki, hogy – akárcsak korábban az orosz birodalomban – ott is folytak tetemes etnikai tisztogatások, nemcsak társadalmi indíttatású tisztogatások.
 Mivel ezeknek a történéseknek a színtere, színterének központja Közép- és Kelet-Európa volt, alig van itt olyan régió, olyan népcsoport, olyan közösség, amelyet elkerült volna ezeknek a vihara. A számok magasba szöknek, amikor határokat tolnak el. A háborúk hatalmas hullámokban sodorják maguk előtt a menekülők tömegeit, lesöpörnek egész vidékeket, megtisztítják a terepet, felszítják a népcsoportok közti ellenségeskedést, kibontják a gyűlölködés teljes skáláját, elmossák a civilizációs gátakat, előkészítik az utat a barbarizálódáshoz, ami nélkül mindez nem megy.
 Ezeknek a katasztrófaszerűen bekövetkező, egymásba érő folyamatoknak a következménye az, amit Lord Curzon úgy hívott, hogy „to unmix populations” (véget vetni a népkeveredésnek). Európa a náci uralom összeomlása után feltűnően „keveredésmentes” volt, de a menekültek és kitelepítettek milliókat átfogó áradatával rögtön elkezdett újra keveredni. Az az Európa, amely a menekültáradatokból kikerül, egy vadonatúj és újrakeveredő Európa; és az a szocio-demográfiai forradalom, amely azokon a területeken megy végbe, ahová a hontalanok, a szülőföldjükről elűzöttek menekülnek – akár Németországban, Lengyelországban, Magyarországon, Görögországban vagy a Szovjetunióban – minden bizonnyal a 20. század legjelentősebb és leginkább alábecsült forradalmai közé tartozik.
 Az áttelepítési és elűzetési komplexus európai még egy egészen közvetlen, szimpla értelemben is. Az etnográfiai térképen végbemenő minden változás tartalmazza a ki és betelepülés mechanizmusát. A terep „megtisztítását” újra betelepítés követi. Udvarokat rámolnak és ürítenek ki, hogy helyet csináljanak másoknak. Persze van olyan eset is, hogy a kiürített területek birtokbavételére és újra betelepítésére nem futja. Ilyenkor kerül sor a városi környezet lepusztulására, a természet visszatérésére régi kultúrvidékeken, és így tovább. A nemzeti történetírás vagy a mindenkori lokálpatriotizmus keretein túllépő történetírásnak éppen ezt az egymásra hatást kellene rekonstruálnia: a tolatópályaudvarokat, az elnéptelenítést és az újra betelepítést. A vonatok ingajáratai, amelyek egyeseket kitoloncolnak, másokat ideszállítanak, döntő jelentőségűek a folyamat megértéséhez. A lágerek, amelyekben egyesektől megszabadulnak, hogy helyet csináljanak a többinek, lényeges helyei ennek a korszaknak. Vannak európai összefüggések, amelyek olyan kézenfekvőnek látszanak, hogy az embernek borsódzik tőle a háta. Elengedhetetlenül fontos volna, hogy sikerüljön ezeket az összefüggéseket – elsősorban összehasonlító alapon – ismét helyreállítani és láthatóvá tenni.

A holokauszt és a kitelepítések
Nem áll szándékomban új tézist előadni a holokauszt kialakulásáról vagy jelentőségéről, de szeretnék rámutatni arra a meglepő körülményre, hogy „a végső megoldás” eredetére és végrehajtására vonatkozó kutatások alig érintkeznek az etnikai tisztogatásokra és az átrajzolt nemzetekre vonatkozó kutatásokkal, holott az összefüggés köztük empirikusan nagyon is szembeszökő. Ez nemcsak azon múlhat, hogy a zsidóság elleni népirtás a gyilkos erőszak megnyilvánulásának minőségileg más szintjére tartozik. Ennek a kölcsönös figyelmen kívül hagyásnak vagy együtt nem működésnek sok oka van: a félelem attól, hogy ez nivellálná és relativizálná a holokauszt kivételes jellegét; a szakmai ártalom, amivel a kutatási ágak önállósodása jár; a félelem attól, hogy egy olyan logikai lánchoz és kauzális kapcsolathoz lehet eljutni, amelyből nincs kiút – a holokauszt és az elűzetés közti összefüggést legtöbbször konzekutív értelemben állítják fel: az elűzés mint bosszú, mint büntetés, mint az elkövetett bűnök „logikus következménye”.
 Itt azonban egy másik összefüggésről van szó. Az etnikailag homogén nemzetállam radikális változata nemcsak etno-nacionalista, hanem rendszerint rasszista és antiszemita is. Ez már a modern nemzetállam eszméjének néhány korai előfutáránál megfigyelhető, a leginkább azonban a nemzetállamnak a náci mozgalom általi aláaknázásán vagy túlhajtásán, ami az uralkodó faj mint népközösség államát tekinti célnak. A zsidóság megsemmisítésének folyamata Európában a kiszorítás, „tisztogatás”, „zsidótlanítás” folyamata: a városok, vidékek, államok, társadalmak megtisztításának, „zsidótlanításának” folyamata; a kitoloncolás, a rezervátumokba való deportálás és végül a szisztematikus legyilkolás folyamata. „Szabaddá teszik” a terepet mások számára. A „Generalplan Ost”-ban, a Keletre vonatkozó általános tervezetben állandóan be- és kitelepítésről van szó, települési enklávék felszámolásáról, települések közti hidak kiépítéséről, a településterek sűrítéséről. A náci állam területét „vér szerint” tisztítják meg és homogenizálják. A „tisztogatás” és az eltávolítás a kitoloncolások folyamatába és az etnográfiai térkép átrajzolásába illeszkedik, amit Hitler 1939. október 6-i beszédében hirdetett meg. Ez az összefüggés fennáll logisztikai, szervezési, térbeli és közlekedési vonatkozásban is, amint ezt egyes történészek már rekonstruálták.
 Ebből voltaképpen az következne, hogy a holokauszt és az általános népességmozgatás kutatását Európában a kényszerű emigráció és az etnikai tisztogatás összefüggésében kéne szemlélni, hogy ezek kölcsönös különválasztása megkérdőjelezhető.

Történelmi demográfia és topográfia
A kitelepítés és az elűzetés az egyéni életbe, egy ember, egy család, egy közösség, egy nemzet, egy kultúra életébe mélyen belenyúló folyamat, esemény; kezdettől fogva érintik az emberi élet minden aspektusát. Ebből konzekvenciák adódnak a források kiválasztására, a kutatási területek kijelölésére, az ábrázolás módjára nézve, stb. De az is nyilvánvaló, hogy bizonyos diszciplínák sajátos szerepet játszanak a történtek feldolgozásában. Egyik ilyen diszciplína lehetne a történelmi demográfia, amely segíthetne nemcsak a továbbra is bizonytalan és pontatlan számszerű becsléseket pontosítani, hanem megmutathatná a populációk alakulását olyan rendkívüli állapotokban, amilyen a háború vagy a polgárháború. Olyan demográfiának kellene lennie, amely a helyzet magaslatán áll, azaz számot vet a társadalmi rendkívüli állapot sajátosságaival és az ezzel járó patologikus jelenségekkel.
 Az erőszakos népességpolitika tönkretette illetve átalakította a régió egész etnikai és szociális topográfiáját is. Ezért olyan történeti szociológiára volna szükség, amely képes volna elemezni az etnikai, felekezeti és szocio-strukturális vonások összefonódását és változásait a kényszervándorlás során. Kézenfekvő, hogy az olyan tisztogatásoknak, mint a kulákok deportálása vagy a zsidó középrétegek kiiktatása, hosszú távon kihatással kellett lenniük egy ország vagy egy régió gazdaságára és társadalmi struktúrájára.
 Ezen túlmenően nyilvánvaló, hogy a problémának van egy nemzetközi jogi oldala is. Legyen szó a kisebbségek státusáról és jogairól a két háború közötti államokban, legyen szó a lausanne-i lakosságcsere-egyezményről vagy a Szovjetunió és a náci Németország közötti, 1939 szeptemberében kötött paktumról, legyen szó az állampolgári jogról vagy az autonómiák szabályozásáról, a problémának mindig van egy nemzetközi jogi aspektusa is.
 A kitelepítés és elűzetés ezen kívül kulturális pusztítással és leépüléssel jár együtt – de újjáépítéssel is. Kelet- és Közép-Európa rendkívül komplex és kevert kultúráit gyakorlatilag felszámolták, és széles kultúrtörténeti regiszter szükséges a keverék- és átmeneti zónák kultúrájának rekonstruálására, a rombolás, felbomlás és újjáépítés folyamatainak megrajzolásához. Mindez kimutatható például a szépirodalom, az emlékművek, az iskolázás és oktatás vagy a munkáskultúra területén. Kiváltképpen a kulturális földrajzra vár itt egy széles, határokon átnyúló terület.
 Végül: az erőszakos népességmozgatás gyakorlatát mindig a népességmozgásról szóló diskurzus kísérte, bizonyos mértékig a tudományos reflexió és ennek akadémikus aláfestése. Ide tartoznak a filozófiai, szociológiai és tervezői elképzelések. Nem utolsó sorban ide tartozik a tudományok és a tudósok szerepe az ilyen kitelepítési és elűzési projektumok megvalósításában, ami voltaképpen nem volt csekély. Éppen a tisztogatási akciók tudományos és tervszerű jellegében mutatkozik meg, hogy „a menekültek évszázada” nem „visszaesés volt a középkorba”, hanem nagyon is modern volt, nagyon is korszerű.

Populációk szétválasztása és újrakeveredése
A keveredés felszámolásának, az unmixing folyamatának leírásához a sok lehetőség közül az egyes régiókban, mindenekelőtt városokban végzett terepmunka látszik a legígéretesebbnek. Nem véletlen, hogy valahányszor a régi birodalmi berendezkedés kevert voltáról esik szó, mindig bizonyos történelmi tájegységekre gondolunk, mint Galícia, Bukovina, Volhínia, a Baltikum, Erdély, Dalmácia, Memélia vagy a Krím. És nem véletlen, hogy ha a régi birodalmak soknemzetiségű és multikulturális jellegét akarjuk szemléltetni, a birodalmak nagyvárosaira hivatkozunk, mint Bécs, Lemberg, Trieszt, Szmirna, Krakkó, Odessza, Riga, Szentpétervár, Łódz, Vilnó és hasonlók, különösen a vegyes vidékek fővárosaira. Ha meg akarjuk érteni az endogén és exogén erőket mozgató belső tényezőket, amelyek a városi társadalmak kohézióját fenntartották vagy éppen aláásták, akkor a birodalmak nagyvárosainak társadalmi kohóját kell szem előtt tartanunk. Ezek érthető módon hosszmetszetek lesznek, amelyeknek döntő dátumait nem nehéz megadni: majdnem mindenütt a 20. század „30 éves háborújának” időszakáról van szó. Itt rendkívüli sűrűségű tanulmányokra nyílik lehetőség. Mint egy lombikban, úgy tanulmányozhatók itt a mechanizmusok, lefolyások és eredmények. A legfontosabb nagyvárosok ilyesfajta vizsgálata visszaadna Európának egy darabot elfelejtett és elégetett történelméből.

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Két kelet-európai város”
Magyar Lettre Internationale, 6

„Határátkelés.
Eydtkuhnen, avagy a vasfüggöny eredete”
Magyar Lettre Internationale, 35

„Az Oderáról”
Magyar Lettre Internationale, 39

„Nagyvárosi korridor, régiók és vidékek Kelet-Közép-Európában”
Magyar Lettre Internationale, 41

„Nagyvárad, avagy az egyidejűség csodái”
Magyar Lettre Internationale, 45

„Az orosz Néva-expressz”
Magyar Lettre Internationale, 49

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu