A katasztrófa, amelynek idén lesz tizenhárom éve, április végén történt.
A szép idő jelezte: végleg győzött a tavasz. A fák virágozni kezdtek, ahol
csak lehetett, mindenütt harsányzöld fű sarjadt, fiam a negyvenhatodik
napját töltötte be éppen, új verseim már születőben voltak. 1986. április
26-án még nem tudtunk semmiről, ahogy 27-én, 28-án, 29-én sem… Ha jól emlékszem,
május elseje másnapján kezdtek szállingózni kósza hírek valamiféle „átmeneti
üzemzavarról” meg „teljes mértékben kontrollált helyzetről”.
Ma, a fárasztó naptári kilencesek korszakának végén, szeretném újból
feltenni a kérdést: mi is történt valójában Ukrajnában 1986. április 26-án?
Nem félek nagy szavakat használni: a nukleáris robbanással az örökkévaló
tört be az ideiglenesbe, tudtunkra adva: léteznek minőségileg más hierarchiák
is. A politikai elemzés nyelvén nem kevésbé katasztrofista meghatározását
adhatjuk az eseményeknek: a szovjet birodalom polgárai rájöttek, hogy vannak
a világon a PB-nél hatalmasabb erők. Ennek tudatosításához azonban még
kellett egy kis idő.
Mik voltak az első reakcióink? Ahhoz, hogy megértsük őket, meg kell
értenünk, mit jelent félni a széltől, az esőtől, a harsányzöld fűtől, a
fénytől. Már május első napjaiban sokan éreztük egy másfajta halál közellétét
– egy néma, láthatatlan, időzített halálét, amely elárasztott mindent:
a gyümölcsösöket, a virágokat, a vizeket, a légáramlatokat, a lakásokat,
az emberi test belsejét, melyben egyszeriben felragyogott önnön ideiglenessége;
egy annyira forma (és Hegel nyomán: tartalom) nélküli halál közellétét,
hogy akaratlanul is értelmét vesztette mindenfajta ellenállás.
Ellenállás nem is volt, csak pánik, tízezrek menekülése a robbanáshoz
közel eső területekről és településekről, különösen Kijevből. Hírek keringtek
egy elkerülhetetlenül bekövetkező második, jóval erősebb robbanásról, „aminek
következtében Kijevben olyan lesz, mint Csernobilban, Párizsban meg olyan,
mint Kijevben”. Mint valamivel később kiderült, korántsem voltak alaptalanok
ezek a híresztelések. Főleg nyugat felé menekültek – nálunk valamiért mindig
nyugat felé menekülnek –, de a vasfüggöny miatt ez a nyugat csupán Nyugat-Ukrajnát
jelenthette, a hegyek közt megbújó Kárpátalja amolyan Svájcnak tűnt, szóval
soha nem felejtem el a zsúfolt pályaudvarokat, a gyerekeiket a karjukon
tartó anyákat, a fülledtséget, a veszekedéseket, az ájult terhes asszonyokat,
a reménytelen, több órás sorbaállásokat a pénztáraknál, a spekulánsok csillagászati
árait, a ragadós, már-már halálos verejtéket az arcokon és tenyereken.
A katasztrófával kapcsolatos hivatalos állásfoglalás az első két hétben
folyamatos átalakuláson ment keresztül. A kezdeti hallgatás lassan átváltozott
egyre bővebben adagolt információkká, a kicsinyítés és bagatellizálás –
az igazsághoz egyre közelebb álló bejelentésekké. A szokásos arcátlan szocreál
melldöngetés („az egyszerű szovjet emberek, az igazi hősök, harcba szálltak
az elemekkel, és győzedelmeskedtek”) az idő és a gorbacsovi „demokratizálási”
projekt előrehaladtával egyre cinikusabb és komikusabb jelleget öltött,
átadva a helyet a hatóságok által hetven év óta először engedélyezett pesszimizmusnak.
Ami engem illet, különféle események jegyében telt számomra ez a néhány
hónap. Május 9-én és 10-én ünnepeltük Lembergben egyszerre két költőbarátom
25. születésnapját, a bubabista Viktor Neborakét és a „szentimentális metaforistáét”,
Ivan Malkovicsét. Fejünkben és belsőnkben egyszerre gyúltak alkoholos látomások
– szinte fizikailag éreztük, hogy valami nagy és rettenetes dolog előtt
állunk. Körülbelül egy hónappal később megkeresett a KGB, mindjárt két
tiszt személyében. Az ifjú költő így ismerkedhetett meg az egzisztencialista
kategóriákkal. Ezenkívül ekkor zajlott a mexikói futball-világbajnokság.
Ezenkívül sokat vittem sétálni a fiam a város környéki tavakhoz, gyümölcsöskertekbe,
a régi zsidótemetőbe, a romos vízimalomhoz –, bárhová, csak minél messzebb,
eltűnni a szem elől. Így, sétálás közben írtam pár tucat új verset; a „Csernobil”
szó egyikben sem fordul elő, amit egy évvel később, nyolcvanhét tavaszán,
valamilyen irodalmi szemináriumon nemcsak rajtam, de sok fiatal költőtársamon
is számon kértek, szemünkre vetve „állampolgári infantilizmusunkat és passzivitásunkat”.
Egy szót sem írni egy ilyen fájdalmas, hősi témáról!
Egy író (talán a legrangosabb korabeli klasszikus) előbányászta az
Apokalipszis 8. szakaszának 10. és 11. versét: „A harmadik angyal is trombitált,
és leesék az égről egy nagy csillag (…); A csillagnak neve pedig üröm:
változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meghala a
vizektől, mivel keserűkké lőnek.” A misztikus parabola az ürömről, arról
a növényről, amelyet ukránul „csornobilnak” is neveznek – ijesztően egyértelművé
vált. A nyolcvanas évek második felében először gondolkodtunk el az időszámítás
illuzórikusságán, először vetettük fel, hogy már csak néhány év van hátra
az ezredfordulóig, hogy ezek az évek részei lesznek az életrajzunknak,
hogy beteljesedik az Írás, és beteljesedik, amit Nostradamus írt, és minekünk
adatott meg, hogy tanúi legyünk a világ pusztulásának, s hogy utolsó képviselőiként
meghaljunk.
Eközben nem a világ, hanem a rendszer pusztulásának lehettünk tanúi.
A csernobili robbanás kétségkívül döntő tényező volt a rendszer felbomlásában.
Az egész annak puszta tudatosításával kezdődött, amiről már beszéltem:
a létezés bonyolultabb annál, mint ahogy a fejesek parancsolják a Kremlben.
Az egzisztenciális dimenzió fontosabbnak bizonyult a politikainál. Ahogy
lassan napvilágra kerültek az eltitkolt tények, úgy ingott meg mind jobban
és jobban a hatalom. Nem lehetett megbocsátani neki azt, ahogy az első
napokban hallgatott, és ahogy a következő napokban próbálta hisztérikusan
nyugtatgatni magát; nem lehetett megbocsátani a gyerekek május elsejei
felvonulását a sugárözönben úszó Hrescsatikon, az onkológiai diagnózisok
és anatómiai mutációk bizalmas kezeléséről szóló titkos utasítást, a sikerpropagandát
„az elemekkel folytatott harcban”, a cenzúrát, a cinizmust, a köpönyegforgatást,
a különleges boltokat, ahol a kiválasztottak szennyezetlen élelmiszert
vásárolhattak maguknak, s végül nem lehetett megbocsátani, hogy Kijev kárára
gondoskodtak Moszkváról. Kilencvenegy decemberében aztán az egész működésbe
lépett, mint egy óriási reaktor – a birodalom elpusztította önmagát, mert
elveszítette a lekezelt Ukrajnát.
Így szereztük meg ezt az apokalipszis keserű mellékízével terhes függetlenséget.
Kilenc év maradt az ezredvégig, a világ végéig nagyjából ugyanennyi, még
éppen sikerült elcsípni valamennyit…
Hazám képe, vagy ahogy a hatalom képviselő szívesen emlegetik minálunk,
„a fiatal államé” (nyilván arra számítva, hogy így elnézőbbek lesznek velük
szemben), cseppet sem vonzó komplexum. Ukrajna, ha érdemel is némi figyelmet,
akkor is mindenekelőtt a negatív elemek egész láncolata miatt. Hallatlanul
pontosan működnek az asszociációs sorok. Cserrnobil másodszor is felrobbanhat.
Ukrajna képe: a tegnapi börtön, amelyet sietve „pályaudvar-bazárrá”
fazoníroztak át. Érvényben maradtak a börtöntörvények, hisz a börtön törvénye
jellemzően a törvénytelenség. Az ukrán maffia jelentőségét és ismertségét
tekintve alighanem a második tényező Csernobil után. Nemcsak azokról van
szó, akik trafiktulajdonosokra lövöldöznek Prágában, vagy autókat röpítenek
a levegőbe Budapest belvárosában. Hanem általában mindenkiről. A korrupció
mint az emberi viszonyok permanens állapota. A prostitúció mint a hétköznapok
része. A nőkkel és lányokkal való kereskedés mint az egyik legjövedelmezőbb
tevékenység. Elég csinos nők, nem rontotta meg őket a feminizmus, és másról
sem álmodoznak, mint egy külföldiről, mondta egy értékbecslő. És szépek,
mint a kurtizánok, mondta valaki más.
Különben még kedvelem is városainknak ezeket az ősidők óta kivilágítatlan
utcáit és sikátorait, a rémséges, alkoholtól eltorzult éjszakai presszókat,
a hiperlassú vonatok szűk, cigarettafüstös büféit, a kizárólag nehézfiúk
által ellenőrzött piacokat és boltocskákat, ezeket az ábrázatokat, fizimiskákat,
pofákat és pofázmányokat – nőkét, férfiakét, félig még gyerekekét, a részeg
nép nagy éjszakai egyesüléseit, a nagyvonalúság, a szeretet, a jóindulat
felbuzogását – igen, ezek vagyunk mi, egy nagy család, maffia, fivérek
és nővérek.
Mit lehet még hozzátenni, hogy teljes legyen a kép? Romos tájak, több
százezer apró, kisebb kaliberű Csernobil. Ipari romok, melyeket Tarkovszkij
annak idején előre látott, a termelési őrület emlékművei. Tömött kukák,
a mi – ahogy nevezik – legősibb európai kultúránk újabb és újabb bizonyságai.
Mindenki és minden lumpenizációja – a legócskább orosz zene, kopaszra nyírt
fejek, spiritusz, időről időre kitörő kolera és erőszak. Mindenféle kombinálás
menekülésről, emigrálásról, Görögországról, Argentínáról, Olaszországról,
ügyeskedés a vízummal, reménytelen sorbaállás a nyugati követségek előtt.
Konfuciusz halálos diagnózist állapítana meg. Tarantino újraforgatná
legjobb filmjeit.
Elég jól és világosan látszik mindez, már a felszínen is. De van-e
valami a mélyben, marad-e még valami? És mi marad az ukrán írónak akkor,
amikor az átlagukrán álma: örökre itthagyni ezt a tájat, ezt az országot,
„amelyért nem kár”? Hagyja el ő is? Váltson nyelvet? Hagyja abba az írást?
Más szóval, lehetséges-e költészet Csernobil után? Csernobil alatt,
az idők végén?
Hát igen, az író. Közönsége fogytán, már kizárólag olyan élhetetlenekből
áll, amilyen ő maga. Nyelve mindinkább összeszűkül körülötte, már nem a
kommunikáció eszköze, hanem erőd, pontosabban: kagyló. Jövőjét – a grafomán
utolsó menedékét – semmi nem igazolja (csakis ostoba és cinikus fiatalokat
lát maga körül, a legkiválóbbak elmenekülnek, migrálnak, emigrálnak, mimikrit
tanulnak). S valóban – senkinek, még az írónak sincs joga megtiltani az
embereknek, hogy élhetőbb helyet keressenek maguknak a világban.
Akkor mi marad neki?
Azt hiszem, nem is olyan kevés – az, hogy jól írjon. A lumpenizálódott
társadalomban, amelyben nem eszmék, hanem az ösztönök uralkodnak, ugyanaz
a szerepe az írónak. Mindig ugyanaz. Az egyetlen különbség: tisztában kell
lennie azzal, hogy senki sem hallja. Ez azonban nem veszi le róla a felelősség
terhét, hogy jót írjon. Nyilván önmagának tartozik e felelősséggel, de
másnak is.
Ugyanis marad számára a remény. A remény, ami Csernobil után is lehetséges.
Orvosbiológiai expedíciók nemrégiben végzett kutatásai kimutatták,
hogy a radioaktív zóna számos illegális lakosának egészségi állapota általában
véve jobb, mint a „többieké”, vagyis azoké, akik biztonságos távolságban
élnek a zónától. Másképpen fogalmazva: azok, akiknek az életveszélyes körülményekre
tekintettel megtiltották, hogy ott éljenek, nemcsak hogy nem haltak meg,
de elevenebbek sok élőnél. A természet nem a tudományos előrejelzések csapásán
halad – ez néha csodálatos. Az onkológiai megbetegedések robbanásszerű
elterjedése helyett – pont 10-15 évvel a katasztrófa után prognosztizálták
a csúcspontot – az egészségi állapot általános rosszabbodása tapasztalható,
de kisebb, nem olyan tragikus mértékben, mint feltételezték. Lehet, hogy
ez Valaki könyörületének amolyan különleges formája – megosztani a betegséget
mindenki között? Megosztani a felelősséget? Kiegyenlíteni mindenkit a megtisztulásban?
Lehet, hogy az új számok új kezdetet jelentenek? Hogy nulláról kezdeni
az időszámítást nem is érdemtelenül kapott, meg nem szenvedett esély?
Úgyhogy továbbra is remélem: valamennyien megérjük a következő áprilist.
A szép idő jelezni fogja: végleg győz a tavasz, a fák virágozni kezdenek,
ahol csak lehet, mindenütt harsányzöld fű sarjad, fiam tizennégy éves lesz.
Új regényem születőben – tiszta papírt gyűjtök otthon, türelmet, időt,
iróniát, szerelmet, csupa fül leszek, lökést adhat bármi apróság vagy minden
a világon, nem tudom.
Az új évszázad olyan, mint egy új regény. Bátorság kell hozzá, hogy
belekezdjen az ember.
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Világirodalmi Sorozat - Osiris, 1999
„Carpathologia cosmophilica”
Magyar Lettre Internationale, 24
„Erc-herc-perc”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Kis intim urbanisztika: Lemberg és Kijev”
Magyar Lettre Internationale, 39
„Az egységes Európa igaz története”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Közép-keleti revízió”
Magyar Lettre Internationale, 42
„Shevchenko is OK”
Magyar Lettre Internationale, 46
„Románc a kozmosszal”
Magyar Lettre Internationale, 48
„Hajó-város”
Magyar Lettre Internationale, 49
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu