Néhány éve Jaroslav Zadenski lengyel újságíró interjút készített Andrzej Walecki lengyel történésszel, amelyet az alábbi kérdéssel kezdett: „Honnan ered az érezhető oroszellenes hisztéria Lengyelországban? A történelemben kell keresni az okait?” A következő kérdésre nem szívesen szánta rá magát, „mégis fel kell tennem”, mondta, „mert tudom, hogy Lengyelországban sokan vannak, akik nem bánnák, ha az oroszok mind egy szálig kivesznének. Egy gonddal mindjárt kevesebb volna”. Egyetértek Andrzej Wolicki válaszával, hogy csak kevesen gondolkodnak így. Mégis jellemző a közhangulatra, ha egy hivatásos, és a legkevésbé sem hisztérikus újságíró ilyen kérdéseket tesz föl.
 2000-ben a tekintélyes lengyel katolikus hetilap, a Tygodnik Powszechny élénk vitát indított a lengyelek keleti politikájáról. (Erre még részletesebben kitérek.) 2001 tavaszán a Stefan Batory alapítvány egy találkozót szervezett Varsóban, amelyen neves politikusok, újságírók és tudósok vonták meg a vita mérlegét. Megnyitójában Aleksander Smolar, az alapítvány elnöke azt mondta, hogy őt zavarja az a körülmény, hogy Oroszország nem vesz részt ebben a lengyel keleti politikát taglaló vitában. Dariusz Rosati politikus, volt külügyminiszter erre azzal kontrázott, hogy Oroszország távolmaradását teljesen természetesnek találja, hiszen az magamagát zárta ki az európai civilizációból. A több mint 20 résztvevő között egy sem akadt, aki szükségesnek érezte volna, hogy ellentmondjon neki.
 Ebben az időben a Gazeta Wyborcza, a népszerű lengyel napilap, amelyet Lengyelországban érthetetlen módon oroszbarátnak tartanak, Szergej Kovaljovot, a híres emberjogi aktivistát választotta „az év emberének”. A élén álló főcím így szólt: „Az az Oroszország, amelyet szeretünk”. A laudációban úgy méltatták Szergej Kovaljovot, mint „pusztában kiáltó szót”. Kovaljov egyébként akkoriban már másodízben volt képviselő az orosz parlamentben, ahová minden bizonnyal a mormoták és egyéb pusztában lakó lények szavazatai juttatták be.
 Ludvík Vaculik volt cseh ellenzéki is az idő tájt járt Lengyelországban, és csodálkozását fejezte ki afölött, ahogy a lengyel média olyan hangulatot igyekszik kelteni, „hogy az emberek a tarkójukon érezzék az orosz medve lihegését”. És itt azt is tekintetbe vehetjük, hogy a cseh értelmiség legalábbis 1968 óta mindennek mondható, csak oroszbarátnak nem.
Ezek a példák számomra kellőképpen bizonyítják egy széles körben elterjedt és érzelmileg túlfűtött oroszellenes diskurzus meglétét Lengyelországban. Miből táplálkozik ez? Térjünk vissza Zadenski első kérdésére, hogy vajon történelmi gyökerei vannak-e?
 Miért érzi magát Lengyelország Oroszország áldozatának? Lengyelország felosztásában nemcsak Oroszország vett részt; a 19. században és a 20. század elején a lengyelek ismételten felkeltek a felosztásban részt vevő többi hatalom ellen is. A 20. században biztosan nem öltek meg az oroszok több lengyelt, mint a németek vagy az ukránok. Ez akkor is így van, ha nem a lengyel állampolgárokról beszélünk, csak a lengyel etnikumra korlátozódunk. A lengyel értelmiségi elit mégis elkezdett megbékélni a németekkel és az ukránokkal (ami mindenképpen elismerésre méltó), az oroszokkal viszont nem. Tisztában vagyok azzal, hogy az oroszok nagyon súlyos dolgokat követtek el a lengyelek ellen. Ezt mégis a többi náció „bűnlajstromának” összefüggésében kellene szemlélni.
 Ezt a torz egyoldalúságot azzal lehetne magyarázni, hogy a szovjet dominancia – amit a lengyelek mindig az orosz uralommal azonosítottak – csak 1989-ben ért véget, és az azóta eltelt idő nem volt elegendő az érzelmek lehiggadásához. De ez a magyarázat nem megnyugtató. Az lehetne talán, ha csak az „egyszerű emberek” érzéseiről volna szó. De a köztudatban az ukránok iránti ellenszenv jobban érezhető, mint az oroszok iránti, a lengyel értelmiség minden békítési kísérlete ellenére. Persze vannak olyan lengyel értelmiségiek is, akik az Oroszországhoz fűződő problematikus viszony feldolgozását kezdeményezik, de eközben állandóan azt hangsúlyozzák, hogy ők az ár ellen úsznak, hogy kollégáik többsége tudatosan szítja az orosz mint legalábbis potenciális ellenség képét a társadalmi közfelfogásban. És ez a jelenség elemzésre szorul.
 
Lengyelország keleti vagy Oroszország nyugati határvidéke?
A régió szimbolikus földrajza itt megvilágító erejű lehet. Röviddel a lengyel állam felosztásai után feloldhatatlan konfliktusba került egymással a „képzeletben élő hazára” vonatkozó lengyel és orosz elképzelés, tehát az a kérdés, hogy mely területek illetnék meg „jogszerűen” a lengyeleket és melyek az oroszokat. A „határvidékről” volt szó. A lengyelek úgy emlegették ezt a területet, hogy „Kresy wschodnie” (keleti határvidék) vagy „ziemie zabrane” (elvett területek), az oroszok pedig mint „nyugati területet” vagy „visszaszerzett vidéket”. A romantikus lengyel kultúrában a „Kresy” mítosza valamiféle Árkádiaként jelentős szerepet játszott. Ehhez a mítoszhoz szorosan kapcsolódott Lengyelország civilizatorikus szerepe a keleti területeken.
 Az 1830-as felkelés leverése után a lengyel értelmiségiek szövetségeseket kerestek az orosz birodalom elleni harcukhoz. Az orosz birodalom minden reményét a határvidék lakosságába vetette. Ezért aztán érthetőnek látszik, hogy a lengyel értelmiségiek igyekeztek erősíteni az elvi különbséget a ruszinok (azon etnikai csoportok, akiknek a leszármazottait ma ukránoknak és beloruszoknak hívjuk) és a muszkák (azaz a nagyoroszok) között. A ruszinok története a lengyel nemesi köztársaságban e diskurzus szerint a nyugati civilizációba való beilleszkedés története, egy ilyen identitás megszerzésének és a demokratikus értékek átvételének története. Lengyelországnak népei összefogásával kellene a moszkvai zsarnoksággal újra szembeszállnia.
 Ennek éppen a fordítottjaként a cári autokrácia hivatalos ideológiája és a 19. században kialakuló orosz nacionalizmus a rokonságot hangsúlyozta az egykori lengyel területek keleti szláv lakossága és a birodalom nagyorosz lakossága között. Hogy ezeket a területeket a lengyel állam bekebelezte, ezt a Kijevi Rusz őseredeti területeire való lengyel behatolásnak tekintették, amely pedig az egységes orosz nemzetet alkotó három keleti szláv nép bölcsője volt. Az összorosz nép elképzelése, amely meghatározta a 19. századi orosz gondolkodást, a birodalom fehérorosz és kisorosz népességében a közös orosz nemzet alkotórészét látta. A kisoroszok és a nagyoroszok közötti különbséget lényegében „a Kijevi Rusz erőszakos felosztásának és a lengyel uralom áldatlan következményének” nyilvánították.
 Mindkét szemlélet elfogult volt, és sok vonásában egymás tükörképe. Ezen alapult a vitatott terület feletti vezető szerepre vonatkozó igények hasonlósága: lengyelek és oroszok egyaránt arra törekedtek, hogy legfőbb riválisuk befolyását minimálisra csökkentsék, vagy idegen és ellenséges hatásként teljesen kikapcsolják.
 Ennek a versengésnek az erőterében formálódott a litvánok, ukránok és beloruszok helyi nemzeti azonosságtudata. Mind a lengyelek, mind az oroszok készek voltak erőszakkal is érvényesíteni az érdekeiket ezeknek az új nemzeti mozgalmaknak az irányában – ellenük, vagy amikor gyengének érezték magukat, velük összefogva a fő ellenséggel szemben. A lengyel értelmiségiek már a 19. században is hajlottak arra, hogy az eljövendő Lengyelországot az ott élő testvérnépek „közös családi tulajdonaként” képzeljék el. Olyan modell volt ez, amely később visszatért a Szovjetunió hivatalos ideológiájában. (Mindkét esetben magában foglalta az „idősebb testvér” irányító szerepére és dominanciájára vonatkozó elképzelést.)
 A lengyel értelmiségiek úgy fogták fel az Oroszország elleni harcot, mint az európai civilizáció védelmét egy despotikus és barbár birodalommal szemben, és Európához fordultak segítségért. A Nyugat-ellenes orosz értelmiségiek másfelől Oroszország nyugati ellenségeinek eszközét látták a lengyelekben, a liberális „zapadnyikok” (Nyugat-barátok) pedig úgy állították be a lengyel felkeléseket, mint a lengyel nemesség, a Slachta vallási fanatizmusának és rendi egoizmusának megnyilvánulását, elvitatva tőlük az „európai” jelzőt.
 Ez persze nagyon leegyszerűsített kép. A 19. századi és 20. század eleji Lengyelországban és Oroszországban egyaránt számos, egymásnak sokszor ellentmondó felfogás létezett az orosz-lengyel viszonyról. Az itt vázolt elképzelések mégsem csak azért fontosak, mert olyan hosszú ideig voltak elterjedve, hanem mert a mai gondolkodásban még mindig észrevehetően jelen vannak.

(A Giedroyc-doktrína, a Közép-Európa-vita és Közép-Európa legújabb jagellói értelmezése)
A keleti politikára vonatkozó lengyel diskurzusban fontos szerepet játszott a második világháború utáni párizsi emigrációban Jerzy Giedroyc keze alatt havonta megjelenő lengyel folyóirat, a Kultura. Giedroyc arra szólított fel, hogy egyszer s mindenkorra felejtsék el a lengyel keleti határok revíziójára vonatkozó elképzeléseket, tehát Vilnius és Lviv visszaszerzésének reményét. Sokkal fontosabbnak tartotta a jó viszony kialakítását a keleti szomszédokkal. Egy ponton azonban Giedroyc és legközelebbi munkatársa, W. Mieroszewski nem tudott túllépni a hagyományos kereteken: az ukránokkal, beloruszokkal és litvánokkal kialakítandó új viszonyra vonatkozó koncepciójukban Oroszországra továbbra is „a Másik” szerepét osztották. A mai Lengyelországban nem áll teljesen vitán felül a Giedroyc-féle modell. Jaroslaw Plenszkij, a jelentős történész, ukrán emigráns, aki szorosan együttműködött Giedroyccal, a következőkkel indokolta a Kulturától való későbbi elhatárolódását: „Eltért a véleményem Giedroyctól: Úgy gondoltam, hogy az ő koncepcióját (...) Oroszországra is ki kell terjeszteni.” Dariusz Rosati még azt is elismerte, hogy Giedroyc doktrínája „arra a meggyőződésre épült, hogy az ukránok és a beloruszok meglehetősen oroszellenes beállítottságúak”.
 A lengyel értelmiség keleti politikáról alkotott felfogásának hagyománya erőteljesen érvényesült a 20. század 70-80-as éveiben nagy visszhangot vert újabb Közép-Európa-vitában. Oroszország, amely elrabolta Közép-Európát a nyugati civilizáció öléből (Milan Kundera), és az a szerep, amelyet ebben a vitában Oroszország a konstitutív Másikként kapott, pontosan megfelel annak a funkciónak, amely Oroszországnak a lengyel keleti politikáról szóló diskurzusban jutott. Hogy mennyi ösztönzést merít a Közép-Európa-diskurzus mindmáig Lengyelország szellemi hagyatékából, azt jól illusztrálják a következő példák.
 Tony Judt már 1989-ben megállapította, hogy Lengyelország mindenki másnál erőteljesebben igényt tartott arra a pozícióra Közép-Európában, hogy a Nyugatot ne csak céljának tekintse, hanem támaszának is keleti küldetése teljesítésében. Az 1989-es fordulat  után abbamaradt a Közép-Európa-vita, különösen kiélezetten oroszellenes változata – végül is betöltötte feladatát mint az érintett országok a nyugati struktúrákba való integrálódásának ideológiai biztosítéka. Adam Michnik azonban még ma is ehhez folyamodott, amikor a nizzai szerződésről való népszavazás előestéjén ezekkel a szavakkal fordult az írekhez: „Mindig úgy éreztük, hogy Európa része vagyunk, olyan része, amelyet egy diktatúra mesterségesen elszakított – először az orosz cárok, aztán a nácik, végül a szovjet kommunizmus; számunkra ez [az EU-csatlakozás] az igazi történelembe való visszatérést jelenti” – írta a Gazeta Wyborcza főszerkesztője az Irish Times-ban 2002 októberében.
Lengyelországban az elmúlt években igyekeztek a Közép-Európa-diskurzusnak új tartalmat adni. A 90-es évek elején, amikor „Közép-Európa” azokat a kiválasztott volt csatlós államokat jelentette, amelyeket elsőként és minél előbb kellett volna befogadni a Nyugat struktúráiba, Lengyelország és partnerei a visegrádi csoportban hűvösen elutasították Kijevnek azt a tolakodó kívánságát, hogy belépjen ebbe a társulásba. A legutóbbi időkben néhány intellektuel igyekszik ezt a „Közép-Európa”-témát az immár NATO-tag és magát az EU-ban érző Lengyelország keleti politikája számára felhasználni. Közép-Európának ezt a lengyel változatát szokták „jagellóinak” is nevezni. Az alapeszme abban áll, hogy a lengyel örökség meghatározó az ukránok, beloruszok és litvánok kultúrájában és mentalitásában, és mindaz, ami ezekkel az országokkal Lengyelország felosztásai után történt, csak ennek a lengyelektől átörökített európai lényegiségnek az eltorzítása és tönkretétele. „Nemzedékek óta hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy Lengyelország évszázados küzdelmet vív Oroszországgal az etnikai Lengyelország és Oroszország közötti térség civilizációs hovatartozásáról” – állítja Bartolomej Sienkiewicz, a lengyel keleti politika problematikájával legaktívabban foglalkozó lengyel újságírók egyike. Szeretném újból aláhúzni ezeknek a felfogásoknak a hasonlóságát az orosz nacionalisták azon elképzeléseihez, akik azt állítják, hogy a lengyelek a Kijevi Rusz egy része feletti uralmuk idején „eltorzították” e területek „orosz lakosságának” valódi arculatát.
 Egy „jagellói” Közép-Európában Lengyelországot regionális vezető szerep illeti meg. Varsó nemcsak többször lépett fel Litvánia és Ukrajna „védőjének” szerepében a Nyugatnál, de a NATO és az EU keleti politikájának alakításában is különleges szerepre tart igényt. 2002. október 11-én Maciej Letowski azt írta a Gazeta Wyborczában, hogy Lengyelország alternatíva előtt áll: „vagy regionális hatalom lesz belőle, vagy semmi, ha a nyugati világ perifériája, egy nagyhatalmú Németország vazallusa lesz csupán”. Lengyelország politikájának „formájában európainak, tartalmában jagellóinak kell lennie” – véli Letowski. Sajnálja, hogy Washington és Moszkva közeledése veszélyezteti  Lengyelország esélyét arra, hogy az USA-hoz fűződő viszonyát „egy már kipróbált alapra” építse, „a demokrácia és a civilizáció bástyájának szerepére a posztszovjet Kelet fenyegető veszélyével szemben”.
 Ez a Közép-Európa-felfogás a régió keleti határát (és eszmei szerzőinek értelmezésében persze ezzel általában Európa keleti határát is) eltolja Oroszország újabb nyugati határáig. Ezáltal Közép-Európa válik Európa „határvidékévé”, Kelet-Európa eltűnik, és Oroszország Eurázsia vagy Nyugat-Ázsia lesz, ami teljesen egybecseng az Oroszországra vonatkozó hagyományos lengyel felfogással.
Litvánia, Belorusszia és mindenekelőtt Ukrajna e szimbolikus geográfia közel 200 éves hagyományával összhangban egy zéró összegű játszma tárgyává válik. „El kell hódítani”, meg kell védeni Oroszországtól. Minél közelebb állnak ezek az országok politikai, kulturális és gazdasági tekintetben Oroszországhoz, annál távolabb állnak Lengyelországtól, a Nyugattól és Európától. Máskor már írtam arról, milyen kétes eredményekhez vezet, ha Oroszország nyugati szomszédainak a helyzetét ily módon szemlélik, ami sajnálatos módon sokaknál fellelhető, nemcsak Lengyelországban, hanem Oroszországban és Nyugaton is, különösen az USA-ban. A Gazeta Wyborcza már említett számában van még egy sokatmondó című cikk Krzysztof Czabanski tollából: „Minél távolabb Oroszországtól!” Azt írja: „Kelet és Nyugat között választani most is, mint eddig, a civilizáció élet-halál kérdése”, és ezzel egy Lengyelországban elterjedt felfogást képvisel.
A bevezetőben említett, a Tygodnik Powszechny című hetilap hasábjain a lengyel keleti politikáról folytatott vitából kiderült, hogy a közvélemény elhibázottnak tartja ezt a politikát. Ha rákérdezünk, miért, azt a választ kapjuk, hogy Belorusszia és Ukrajna szoros kapcsolatokat ápol Oroszországgal, és ez a magyarázata gazdasági és politikai nyomorúságának is. „Vagy a nemzetté válást és az európai integrációt támogatja a lengyel nép Keleten, vagy Oroszország vezeti be ott a társadalmi viszonyok rá jellemző változatát” – írta Jan Kienewicz már 1999-ben a lengyel keleti politikáról.
Az egyetlen kérdés, amin a résztvevők tényleg vitatkoztak, mindössze az volt, hogy Lengyelország elvesztette-e a csatát, vagy nyugati erőforrások mozgósításával még megnyerheti. Voltak olyan eredeti felszólalók, akik úgy vélték, hogy az ukránokat és a beloruszokat már annyira megrontották az oroszok, hogy nem lehet és nem is érdemes segíteni rajtuk. Egyébként annak idején már Kundera is eltemette Ukrajnát híres esszéjében mint „Közép-Európa tragédiájának”, Európa „az orosz barbárság által már elpusztított részének” példáját.
Térjünk vissza az „élet” és a „halál civilizációja” ellentétpárra. A lengyel diskurzusban Oroszország mindmáig gyógyíthatatlanul Másként, Ellenségként szerepel – bármilyen eltérő módokon artikulálódjék is ez a látásmód. Az a baj, hogy lehetetlenné teszi a posztszovjet térségben és nem utolsósorban magában Oroszországban az elmúlt tizenöt évben végbement óriási változások megfelelő elemzését. A figyelem teljességgel Oroszországnak arra az állítólag küszöbön álló legközelebbi kísérletére összpontosul, hogy helyreállítsa a birodalmat és az azzal elkerülhetetlenül együtt járó agresszivitást. A konfrontáció effajta logikájából következik „Oroszország megfékezésének” és potenciális áldozatai megmentésének szükségessége. Hogy Oroszország és Ukrajna is, akárcsak nyugati szomszédai, az Európához való közeledésre törekszik, ezt nem veszik tudomásul.
A keleti politikára vonatkozó lengyel diskurzus nemcsak a történelemben gyökerezik, de foglya is marad ennek a történelemnek – a talán érthető fóbiák és „a regionális hatalommá vagy semmivé válás” nosztalgikus megalomániájának sajátos keveréke. Politikailag kontraproduktív, intellektuálisan és morálisan egyáltalán nem múlja felül Lengyelország keleti partnereinek hasonló diskurzusait.  A keleti politikáról szóló lengyel diskurzus egyáltalán nem járul hozzá Kelet-Európa és EU-hoz való viszonya problémáinak megoldásához. Sőt, maga is a probléma része.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu