1.
Csak az út van, kedvesem, sínek, hullámok, beton, csak ideiglenes szállások
vannak. Nincs otthonom, nem akarok sehova se menni, nem akarok sehol sem
maradni, örökkön átutazóban vagyok, és többé nem utazhatok Tehozzád. Bámulok
ki az ablakon, mindig minden változik, és nincs semmi bizonyosság. Mégsem
vagyok szabad, mert sajog a szívem, mintha ez lenne a született állapota.
Az örökkön ismétlődő kiűzetés, tulajdonképp. Nem lesz majd otthonom az
égben, mert az ég az otthontalanság maga. És amikor majd feloldódnak a
molekuláim a világban, az lesz a szabadulás az utaktól, a nagy szaltó.
Idelent csak vackaim vannak, ahol kicsit lepihenek, feltöltekezem és elhasználódok:
Belgrádban, Kőbányán, Zomborban, itt-ott. Nem vagyok otthon a földön, és
nem vagyok otthon az égben, és még a révbe jutási, otthonteremtési fantáziáimat
is el- és ki kellett űznöm magamból. De mi van az utakon?
Világ kórói
száraz ágak
gyom
göröngy hátán göröngy
madarak
viaduktok, hidak
folyókanyarok
kavics hátán kavics
zörgés és zaj
felhők minden mennyiségben
Szent Terézék (ugye, emlékszel?) útban voltak égi otthonuk felé, ahol
a Jegyesük várta őket. Ám nekem nincs úti célom. Megyek, de nem is tudom,
hova. Jövök, de értelmetlenül. Maradok, de csak egy darabig, és még az
idő alatt sem vagyok teljesen ott, ahol.
Amikor a vonat suhan, olyan, mintha lobogna a táj. Mint a lángok,
folyamatosan más és más, állandóan átalakul és megfoghatatlan. Így egy
lobogó világban „tartózkodom”, és ha netán valahol megtelepszem, a lelkem
lobogtatja el azt, ami szilárd.
Lankák, völgyek,
kanyargó ösvények
áradó, mindig ugyanolyan
és mindig más füvek és bokrok, cserjék
sár és föld mindenütt
Életemben a legboldogabb talán Finnország fölött voltam, amikor a több
rétegben úszkáló, sokdimenziósnak tetsző felhőpamacsok fölött repültem;
mint egy roppant nyáj, olyanok voltak a fellegek, és odalent játékvilág
volt a világ, amit emberi kezek rakosgatnak, építenek át, kombinálnak és
komponálnak. És pásztora volt a nyájnak.
Melankóliát sem érzek voltaképp, mert a melankólia valami után
sóvárog. Én nem sóvárgok anya és apa és vőlegény után, de még a lányom
után sem. Arra sem vágyom, hogy örökké tartson az út, és nem kell hogy
várjon senki semmilyen pályaudvaron.
És az írás sem rögzíti a mulandót: maga a láthatóvá tett múlás,
jövés-menés, írott múlás.
2.
Valami miatt a torkomban dobog a szívem a pályaudvarokon. Tán szerelmes
vagyok a vonatba. Valami miatt lenyűgöz a közeledés és a távolodás, oda-
és ideérés nélkül, maga a táv s a távon való mozgás. Az egy koffernyi holmi
– tárgyból ennyi elég –, melynek nincsen megszabott helye, csúszkál velem
a síneken. Igen, talán a gyerekkori boldog jégen-csúszkálások emléke is
fölmerül ebben, meg a holt-izgatott utazásoké, amikor úgy képzeltük, hogy
valami csodálatos vár a megérkezéskor, ám nem csalódást jelentett a megérkezés,
hanem másmilyen érdekességek felmerülését.
Megérkeztünk Magyarországra a rokonokhoz – „Magyaroroszág”, ez
egy álomszó volt nekem –, és tudod, mi bűvölt el? A szegénység kellékei
– a háromlábú szék, az alpakka kiskanalak, a műszálas meg a pléh falvédők,
a levert zománcú piros lábosok meg a galambleves, miként a megviselt nyugdíjas
bácsi bütykös keze, vésett arca meg a sötétkék melegítője. Igen, elbűvölt
a vidéki magyar szegénység (hetvenes évek eleje) meg az ismeretlen szavak,
az „Ábécében” a lószalámi, a „Duna-kavics” meg a „golyóstoll” (amit mi
Vajdaságban „örökírónak” mondtunk), az „ikerablakos” „családi házak” örökkön
lehúzott redőnyei, a kirakatban a „Caola” meg a „Fabulon” „pipere” (ezt
a szót sem ismertem), a játékboltban a „Rodolfó bűvészdoboz” meg a könyvesboltban
a „Magyarország története képekben”, a „Tinédzserek könyve” („a pettingről”);
a „Traubiszóda” meg a rózsaszín levű „Meggy Márka”. A piros padok a jellegtelen
parkokban, a „Zsigulik” (maga a szó is), ahogy azt mondták ránk, hogy „jugó”,
a „májkrémes” (mi pástétomnak mondtuk) kenyér „TV-paprikával” (mért tévé?),
a „magyar” nénik cuppogós puszis nyájassága meg a bácsik törődöttsége,
a bácsikon a franciasapka meg a nénik emlegette „háztáji” és „bedolgozás”,
a sárga buszok (mert mifelénk kékek voltak), a sült keszeg, a fokhagymás
lángos meg a celofán nélküli cigarettásdobozok... Piros százas.
Szerelmes vagyok a vonatba, beszél hozzám, vinne sokáig, messzire,
és szeret engem, barátságosan zakatol. Mások sietnek, de nekem nem sürgős
megérkezni. Ég az arcom a vonattól, izgulok tőle, vele alszom. Hallani
a zenét, amit ad: a süvöltést, amint nyesi a levegőt, a kerekek verik a
taktust, finoman rezegnek az üvegajtók, hasítás hangja is hallatszik olykor,
ritmikusan.
Kopasz fák a gyenge ködben, fázékony kórók. Hogy kerül ki a pusztába
egy-egy kiszuperált sparhelt? Műanyag flakonok a lakóhelyektől legtávolabbra
is, bakterházak és egy salabakter, ó, és most, ritkásan, de elkezdett szállingózni
a hó, nem pelyhekben, hanem gombostűfejnyi szemekben.
„Egy gombostűfejen inog az egész felépítmény”, mondád. (A viszonyunkra.)
Nos, immár rengeteg gombostűfejet látok, és mind reszket, suhan tova. A
vonat is inog, hullámzik, és az volt a szép – emlékszel? –, amikor a hóban
lépkedtünk, te meg én.
Vonatrezignáció. A vonatban nem lehet birtokolni. Saját magadat
sem, a téridő egy pillanatát sem, folyamatosan elveszíted, amint megkapod,
kihullik az ujjaid közül.
Egyre növekvő szemekben hullongál a hó, egyre sűrűbben. Vízszintesen
hullik. Koszorú az út menti fán.
Egyszerre búcsúzom és üdvözlök, ülök és repülök, mint a körhintán.
Száradó ruhák a hóesésben. Putrik és viskók. Már megint egy sparhelt. A
Duna olajzöld, dolgoznak a sirályok. És szemét, szemét, szemét. Gumiabroncs
és ócskavas. Itt már nem mákos, itt fekete a föld, nem esik a hó, mintha
csak álom lett volna az iménti jelenet. Megörökítettem a hóesést.
Tizedszerre: semmiről
Most megpróbálok semmiről sem írni Neked, azaz hagyni, hogy kerüljön
a papírra, ami csak akar, abban a sávban, ahol maguktól, lendületesen,
az irányt azonban mégiscsak tartva mennek az autók. Nem is annyira önmagamról
írnék, mint inkább a köztes sávról miköztünk, köztem, közted meg a világ
közt. Itt Belgrádban egyébként oly rendetlen a forgalom, annyi autó, ember
és elképesztően rozoga troli, villamos meg busz torlódik, s baktat köztük
délies nyugalommal egy lovaskocsi, hogy az egész város – a hihetetlen építészeti
összevisszaságával együtt – egy vertikálisan is terjedő szeméttelep benyomását
kelti. Vagy olyan kaotikus halmazét, mint mikor egy gyerek szétrúgta, amit
a másik (vagy ő maga) az építőkockáiból felépített.
Egyébként nem figyelek erre a füstölgő városra, ahol ötször annyi
a szmog, mint Budapesten; a fellegekben járok, nem mondhatom, hogy ábrándoznék,
inkább valami ellen-buddhista állapotba tudok kerülni, amikor nagyon is
vannak vágyak, de azok nem rosszak, hanem éppenséggel jók. Az az igazság,
hogy ez olyankor van, amikor szeretetben leledzem. De előfordul az is nemritkán,
hogy utálom a fekete várost és az embereket meg mindent, tele van a szívem
utálattal csurig, és ilyenkor csak nagy nehezen tudok fönntartani a lelkemben
egy zárt kertet számodra. Ha esetleg mégis kellene.
Ez a „hortus conclusus” mindig is foglalkoztatott – a szökőkúttal,
az egyszarvúval, a hölggyel. A kolostorok kertje ilyen, Dalmáciában is
belestem az apácák zárt kolostorudvarába. Könnyű kitalálni, az egyszarvú
milyen szimbolikát hordoz. A szarvas a másik, legváratlanabb pillanatokban
rám bukkanó archetipikus állatom, amiért olyan „büszkén” tudja viselni
a fején azt a szép, nagy terhet, és amiért olyan figyelmesen és rezzenetlenül
tud nézni, mígnem elijed. És futnék, mint a szarvasok, talán eltűnök hirtelen...
Az a semmi, amikor eltűnik előled, körüled a világ, az rettent.
Hihetetlenül szomorú, és, igen, utálatos tud lenni, amikor követed ennek
az eltűnésnek a processzusát, látod, mint vesznek ki a színek, szétkenődnek
a formák, vonalak, egy ormótlan paca lesz mindenből, majd az is felszívódik,
és marad az a fajta magány, melynek neve sincs, mert már magány sincs,
az is elsüllyed, csak egy kegyetlen elme marad, mely mindezt még regisztrálja.
A másik, a boldog semmi, az talán kint a természetben adódik,
amikor áthatjuk egymást (a természettel) (de el tudom képzelni, hogy a
te természeteddel való áthatódás is ilyen). Olykor, ha színjózan vagyok,
józannál józanabb, kész csodák tudnak megnyilatkozni, akkora tündöklésben
van részem; de lehet hó is, vagy borús idő. Ilyenkor is belegyint a halál
szele, és az ilyenkor is szörnyű, csak valami káprázó iszonyat.
Képzeld, ma voltam egy kiállításon, iszonyúan sötét képek, csupa
húscafat, megkínzott, fej nélküli testek, csonkok, majd külön egy hatalmas
sorozat deformált koponya, ezen kívül csak varjak, patkány, szimatoló ebek,
egyetlenegy ép embert sem látni, egyetlen fűszálat sem. Elhatároztam, keresek
legalább egy deciméternyi négyzetet a hatalmas vásznakon, mely „szép”.
Nem találtam. Mert ahol csak szín volt, az is füstös vagy rozsdásfekete
és matt, kátránycsorgós, és a tüzek ábrázolása is fojtott rémesvörös, nagyobb
a füstje-korma, mint a lángja. Grünewaldhoz hasonlítják ezt a szerb festőt,
aki Párizsból festi az itteni, valóban iszonyatos háborúságokat, de Grünewaldnak
ott vannak a gyönyörűséges kerubjai is, a legnagyobb fokú báj és a mesés,
belső fényű színek, rejtelmek, ha zengenek! Már-már arra gondoltam, hogy
ez a festő hazudik, ha egyetlen pötty „szépet” sem festett. Valamit hazudik.
Ennyi borzalmas, agyonkínzott hús-gyötrelem ugyanis elviselhetetlen, ecset
nem bírja el, festék kiköpi: ez az ember nem hagyta, hogy becsússzon nála
egy hiba, egy kibillenés, hanem mozivászonnyi képeire, Párizsban, ráerőltette
„a háború iszonyatát”, a maradéktalan reménytelenséget, amit pedig nem
lehetséges emberileg ennyire kényszeríteni, mert ha hiteles lenne, akkor
megcsúszna, vétene a következetes borzalmasság ellen, vagy kihullana a
kezéből az ecset. Vagy a halál iszonyata tökéletes?
Kopog békésen egy gebe ló a kiskocsival a trolik, buszok, autók
káoszában, billeg a bakon a vén cigány.
Most, hogy újraolvasom ezt a, persze, nem egészen szabad szöveget, feltűnt,
hogy a halál felé futnak az autók, vagy a halál settenkedik feléjük. És
félek, hogy ördögöt festek a falra, vagy a szöveg festi, és nem tehetek
mást, mint hogy segítségül hívom az angyalokat, hogy tartóztassák fel az
autókat, adjanak nekem időt, ezt kérem csak, és az időt én majd Veled ki
tudom tölteni: gömb lesz az idő, körbe-körbe lehet sétálni benne, bele
lehet gömbölyödni, ráérünk.
Most vérnarancsot facsarok a pohár vizembe, és narancshúst kaparok
belé, olyan szép színei vannak, amilyeneket a Velickovic még sohasem festett.
Szeretnék odarakni a műtermébe egy narancsot.
Hús-vér valóság? Úgy látszik a hús-vér valóság az én „szakterületem”,
ami egyenlő a korlátozottsággal. Hogy mikor szakadtam így ki a semmibe,
az mélypszichológiai kérdés. Nem tudom, fedőemlék-e vajon, de rendszerint
életem egy kora gyerekkori szereplőjéig jutok el, ha erről gondolkodom,
aki féllábú bácsi volt, s egy élő mesefa. Az ő csonkjától való félelemig.
Húscsonk, amilyeneket ez a festő fest. Patrlyak, mondják a szerbek, kihallod?
Az a riadalom, amit ez a megszokott, mégis elképesztő benyomás okozott,
hogy valami – ijesztő – van, és valami egyszerre ugyanolyan nagyon nincs,
ez a mai napig bennem fészkel.
A kiszakadás mindenesetre meredeken folytatódott. Már kislánykoromban
szerettem a semmiben csak úgy ellenni. Vannak gyerekek, akik nagyon jól
bírják, sőt szeretik a semmit. Bottal firkálni a porba. Egy eldugott, füves
helyen keresgélni, mert a fűben mindig lehet találni valamit, egy bogyót,
egy cseréptöredéket, vörös tégladarabot, ami ír. A padláson csellengeni,
és kinézni a szellőzőnyíláson. Ó, az a gyerekkori izgalom, amikor bemerészkedsz
a bizarr helyekre! Talán ez az én egyetlen identitásom, hogy bizarr vagyok.
Semmi zászlaja, ne hagyj el!
És a bizarréria nem válik torzóvá, ha szabadon szabad annak lenni.
Amiből az jön ki, hogy a szabadság a semmiben való úszásrepülés művészete.
(Október huszonharmadikára virradóra egy álmomban gyakoroltam ezt.)
Mennyi szó semmiért!
Bibliográfia
RADICS Viktória
Danilo Kis
pályarajz és breviárium
Kijárat, 2002
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu