Aki a Balkánhoz közelít, ne féljen számot vetni annak ellentmondásosságával. Vajon tényleges félszigetről van-e szó, vagy a kontinensnek a Földközi-tenger medencéjébe merült nagyobb tömbjéről? Mindkettőről egyszerre, vagy vidékenként hol az egyikről, hol a másikról? Több tenger is mossa a partjait, az Adria, a Ión-tenger, az Égei-tenger övezi a Feketének mondott tengerrel együtt, és egy ennél is kisebb, a Márvány-tenger. Nem az egész partvidék homokos, a hátország jobbára hegyes. Nem a környező tengerek valamelyike adott nevet ennek a térségnek, hanem egy belső reliefje: azok a hegyek, amelyeket a régi geográfusok Haemusnak neveztek, és úgy, hogy catena mundi, a szlávok „öreg hegynek” (stara planina), amit aztán a törökök a saját nyelvükre Balkánnak fordítottak.
 Régen megvolt az „illír, görög, bizánci félsziget” elnevezés is, és nem is olyan régen  az „európai Törökország” kifejezést is használták. Mindez többek között ennek a területnek különböző kisajátításairól és hovatartozásairól is árulkodik. Appennini és Ibériai rokonaitól eltérően, amelyeket az Alpok és a Pireneusok hegylánca választ el a kontinenstől, a Balkán-félsziget nem emel nehezen átjárható akadályt Közép-Európa felé.
Egyes geográfusok és történészek szerint a folyók jelölik ki a Balkán határait északon és nyugaton: a Duna, a Száva és a Kupa. A tengerparton pedig egyrészt a Kvarneri-, a Fiumei- és a Trieszti-öböl (legalábbis a legrégebbi világtérképeken). A másik oldalon, keleten az a vonal, amelyet vonakodunk meghúzni, valószínűleg Dobrudzsát szeli át, és a titokzatos Duna-deltától nem messze ér véget. Ezek a határok viszonylagosak, és olykor önkényesek is. Akik ezeket javasolják vagy ratifikálják, ritkán értenek egyet egymással. A nyomok, amelyeket a térképeken hagynak, korszakról korszakra változnak.
 A Balkánt sokszor teszik meg Európa Keletjének, aszerint, hogy milyen nézőpontból, honnan nézik. Sokszor hangsúlyozták már aggodalmasan kontinensünk centrumából, hogy a „nyugtalan zóna” már Münchennél vagy Bécsnél elkezdődik (emlékszünk Metternich mondására, hogy Bécs inkább balkáni, mint közép-európai); e két város lakói ezt a bizonytalan határt eltolják Ljubljana és Zágráb felé (Miroslav Krleza horvát író ennek a határnak a kiindulópontját ironikusan az utóbbi város központjában álló Hotel Esplanade-ba helyezte). A horvátok és a szlovének a maguk részéről szintén kelet felé tolják el ezt a határt, Belgrád és Szarajevó felé, nem minden mellékgondolat nélkül; a félsziget keleti feléről egyesek azt válaszolják erre nem minden keserűség nélkül, hogy hiszen Európa éppenséggel a Balkánon született.
 Ez a zóna nagy földrengéseknek van kitéve. A legkorábbi időktől kezdve sokszor voltak itt földrengések a velük járó romboló következményekkel. Több mint ezer éve írt a bizánci származású himnuszíró, József egy megrendítő „kánont a rengéstől való félelemről”. „A földrengéstől, kardtól, a kínos fogságtól, a földcsuszamlástól, az éhínségtől ... kegyes szívű anyánk, mentsd meg városodat!” Egyes tengerparti városainkat elnyelték a hullámok, mások kiemelkedtek a tengerből és a történelemből. Nikaphorosz Gregorasz, Bizánc pusztulásának tanúja apokaliptikus képet festett erről: „Ebben az időben szokatlan földrengések és tengerrengések törtek ki... Házak dőltek össze, Bizánc városfalainak nagy része... Sok birtok süllyedt el a rajtuk lévő emberekkel, nyájakkal, fogatokkal együtt... A tengerár hullámai elöntötték a szárazföldet, hajókat sodortak magukkal a kikötők közeléből”.
 Egyes szomszédos szigetek eltűntek vagy megváltoztatták helyzetüket a már felidézhetetlen, mitologikus időkben. Némely vidékeken még ma is régi paloták romjait vélik észlelni a tenger mélyén, a part közelében, kikötőket, mólókat, amelyek mentén mesés kincsekkel megrakott hajóroncsok rejtőznek. (Hiábavaló a rakományuk után kutatni, rég elhordták az isten tudja, miféle etnikumokból, törzsekből, nációkból való kalózok.)  A szeizmikus lökések és az ezek által kiváltott tektonikus változások tehát nem puszta metaforák csupán. Vannak, akik ezeket a jelenségeket összefüggésbe hozzák a környék lakóinak mentalitásával és hangulataival. Nem egy érv szól amellett, hogy az ilyesfajta inkább megnyugtató, mint valószínű hipotéziseket elfogadjuk.

Demográfiai sokféleség
A demográfiai sokféleség és változatosság problémája olyan régi, mint maga a Balkán. Érdeklődést vagy szenvedélyt ébresztett számos íróban és közönséges sarlatánban is. Gyakran hivatkoznak Sebenica kanonokjának figyelemreméltó kutatásaira, akinek latin neve Georgius Sisgoreus volt, horvát neve Juraj Sisgoriac (a reneszánsz korában élt, megénekelte Velence dicsőségét, ugyanakkor szláv népművészeti alkotásokat gyűjtött): Ez a tudós férfiú megpróbálta számba venni, leírni a Balkán népeit vagy törzseit; ehhez antik történészek és geográfusok tanúságait használta fel, hogy végül megmutassa őseink idegen és egzotikus eredetét: encheleae, himaniei, peuciai Kalimachosz szerint; szerétek, szirapilok, jászok, andizéták (vagy szandizéták), calophani és breuci Plinius szerint; norici, antitánok, ardiei, pallariaei és japodok, továbbá tribalok, isztriaiak, liburnok, dalmátok, horvátok, stb. Ehhez a névsorhoz jöttek hozzá más szlávok és az általuk elűzött régi román jellegű lakosság, az illírek és a trákok, az albánok ősei, a szarmaták és a gótok (Gotae), „vad és bozontos népek” a leírás szerint, amit Ovidius adott az erre a vidékre történt száműzetése idején; továbbá még a gótok, a kelták, sőt a frankok is, akik nemegyszer bukkantak itt fel. Az első helyen szerepelnek mestereink, a régi görögök, anélkül hogy elfeledkeznénk elődeikről, a pelasgerekről, és az olyan még ritkábban emlegetett népekről, mint a pecsnegek, gigerek, manierek, morlakok vagy fekete oláhok (mauri, volcae), másokkal együtt, akiket helyszűke miatt itt kénytelen vagyok kihagyni a felsorolásból. A Balkánon gyakori szándékos vagy akaratlan hanyagság ebben nem játszik szerepet.
A Balkán területe tele van nemzetek feletti birodalmak maradványaival és olyan új államokéival, amelyeket nemzetközi egyezmények és nemzeti programok kényük-kedvük szerint szabtak, a nemzet 19. századi elképzelései és a 20. századi „létező szocializmus” ideológiái szerint, a második világháború és a hidegháború, Európa keleti és nyugati felének változásai, a fejlett országok és a „fejlődő országok”, a Földközi-tenger és Európa közti kapcsolatok és szakadások, az Európai Unió és a „másik Európa” közti ellentmondásos kapcsolatok örökségével.
 Megannyi megosztás és tévedés, választóvonal vagy materiális, spirituális, politikai, szociális, kulturális és egyéb határ. A terület bizonyos részei olyan jeleket vagy sebeket viselnek, amelyeket a történelem ejtett rajtuk és egy olyan múlt, amelynek nem adatott meg, hogy igazi történelemmé váljon. Minden arra irányuló szándék, hogy a másik rovására növekedjenek, itt végül illuzórikusnak vagy a nacionalista tébolytól elvakultnak bizonyul: itt nincs hely egy Nagy-Szerbia számára, amely „a legutolsó szerb sírig terjed”, egy olyan Albánia számára, amely északra és délre terjeszkedik, egy olyan Horvátország számára, amely magában foglalja Bosznia-Hercegovinát a Drinánál húzódó határral; vagy egy olyan Bulgária számára, amely annektálja Macedóniát és Kelet-Szerbia egy részét. A félsziget nemigen alkalmas az ilyesfajta ambíciók kiélésére. Az ilyen méretekhez túlságosan szűk. A határai már rögzítve vannak befelé és kifelé egyaránt. Ez már lefutott játszma.
 A népek különbségeihez járulnak még a képzelet és a mitológiák különbségei. Mindegyik nép azt állítja, hogy mélyebbek a gyökerei, mint a másiknak, ezek a legmeggyőzőbb indokok szomszédos területek elfoglalására: egy állam és egy hatalom, amely a múlt ködébe vész, és uralkodik a körülötte elszórt törzsek fölött. A valódi események és a fiktív ábrázolás így felcserélhetővé válik. Váltogatják a történelmet és a mítoszt, hol erre, hol arra hivatkoznak vagy egyszerre mindkettőre.  A hivatkozott érveket vagy a felhozott „bizonyítékokat” cáfolhatatlannak, egyenesen szentnek tekintik: egyrészt „történelmi jogokra” hivatkoznak, másrészt „természetes jogra”. Az egyik azt állítja, hogy nála van a történelmi igazság, a másik, hogy az övé az abszolút jog. Olyan érvek ezek, amelyeknek a Balkán számtalanszor esett áldozatul, igen sokszor a saját hibájából.
 A tradicionális történészek szívesebben foglalkoznak a „beérkezett”, önmagukat „beiktató” nemzetekkel, mint azokkal, amelyek az adott helyen alakulnak meg, vagy amelyek az őshonosok és az újonnan érkezők keveredéséből jönnek létre. Az ebből adódó viták és összeütközések mindig hevesebbé és ambivalensebbé válnak abban a pillanatban, amikor a nemzetiségek egy nemzetállam státusára kezdenek igényt formálni, hogy behozzák a lemaradásukat, és megjelenjenek a modernitás színpadán.
 Más, kevésbé szembeötlő kitérők vegyülnek a hosszabb időszakokról szóló beszámolókkal. Az egyik legmélyebb törés az 1054-es keresztény skizma által életre hívott szakadás marad, amely egyházakat és hitvallásokat, birodalmakat és hatalmakat, stílusokat és írásmódokat választott el. A Bizánc és a latinság között, a katolikus és az ortodox kereszténységen belül ily módon létesült szakadásba ékelődött be az iszlám. Európa és a mediterrán térség kettévált és szétesett a Balkán közepén. Az itt kialakult és később is jelentkező konfliktusoktól általában távol tartotta magát a hit; a felfordulás, amit kiváltott, annál kevésbé. Az évszázadok folyamán a hívőkön belüli különbség egyfajta megosztottsághoz vezetett; könnyen alakult át szembenállásba és türelmetlenségbe, ami megint csak az ellenséges érzéseket és a gyűlöletet táplálta, maga is konfliktusforrássá vált és erőszakot szított. Így lehet ezeknek a nézeteltéréseknek az alakulását nyomon követni az egyik fázistól a következőig, amelyek részben rejtve, részben nyíltan jelentkeztek. Valódi, igaznak átélt, időben és térben szétszóródó és utóbb a vallási eredetükről leváló tartalmakat foglaltak magukban. Beivódtak a kollektív tudattalanba, sokféle manipulációnak vannak kitéve. A hadvezérek ezt jócskán ki is használták, különösen a legutóbbi konfliktusoknál Boszniában, Koszovóban és Horvátországban, amelyek úgyszólván semmiben sem hasonlítottak a szó igazi értelmében vett vallásháborúkra. A „balkanizálódás” maga is olyasfajta rejtett része a tényeknek, amelyet puszta szemmel eleinte nem lehet észrevenni. A régió legtöbb népe nem ismert valódi világi hagyományokat. Nem csak arról van szó, hogy hiányzott a hittől független világiasság, hasonlóképpen hiányzik valami a valláshoz hasonlóan felfogott nemzeti eszme és a vallássá vált nemcsak nemzeti ideológia terén is. Ez a hozzáállás vezet ahhoz, hogy a nemzeti kultúra egyes részei könnyen válnak a nemzet ideológiájává. Az irodalom nemzeti irodalomra redukálódik a szó legszűkebb értelmében. Az egyéni és a kollektív energiák láthatólag csak az egyetlen nacionalizmusban tudnak felszívódni. Ezekkel a szerencsétlen jelenségekkel félszigetünkön kívül a Földközi-tenger partvidékén mindenütt másutt is találkozhatunk.
 A történelem nemcsak a Balkánon íródik mindenekelőtt nemzeti történelemként. Általában mindenhol túl egyoldalú, partikuláris, gyakran folklorisztikus vagy epikus olvasatban fogják fel. Még egy vereség vagy sérelem is emelkedhet az „alapító esemény” rangjára, és foglalhat el mértéktelenül nagy helyet a tudat vagy a képzelet síkján. Mégpedig évszázadok óta.

Birodalmi örökségek és nemzeti mítoszok
A távoli múlt és a legújabb történések nem gyógyuló sebeket hagytak hátra a Balkánon. A „sztálinista kommunizmus” korabeli rezsimektől maradt egy másfajta kínos örökség. A „szocialista építés” néhány pozitív kezdeményezése (az iparosítás, növekvő termelékenység, szélesebb körű szociális biztonság, foglalkoztatottság, továbbtanulási lehetőségek, az írás-olvasás általánossá válása) mellett a mérleget jóvátehetetlenül lerontják a súlyos kudarcok: Enver Hodzsa Albániája, Nicolae Ceausescu Romániája, Todor Zsivkov Bulgáriája. Még a titóista Jugoszlávia, amely nemrégiben sokkal jobban élt, mint a többi ország a „keleti tömbben”, sem volt képes megakadályozni, hogy a nacionalisták leszámoljanak egymással. És ezek mellett a Balkán közepén lévő országok mellett található Görögország is a maga „kelletlenségével” és a török Rumélia törékeny enklávéjával, két olyan ország, amelyek nem voltak kiszolgáltatva a saját eszméit meghazudtoló kommunizmusnak.
 A nemzetek egyes problémái kihatnak a saját határaikon túlra: a Bulgária és Macedónia közti viszályok, a Szerbia és Montenegró közti feszültség egy új jugoszláv föderáción belül, a koszovói szerbek és az albánok közti konfliktusok, Bosznia-Hercegovina népeinek szétválasztása, a belső rend hiánya Albániában, a feszült viszony Görögország és Törökország között, a magyar kérdés Erdélyben, a román kérdés Moldáviában, a görög-török probléma Cipruson, a macedón probléma Görögországban, a szerb kérdés Horvátországban, a török Bulgáriában; több, mint kétmillió emigráns vagy „áttelepített” a volt Jugoszláviából, ezer és egy módja a „posztkommunista” identitás kialakításának és megtapasztalásának, a véget nem érő „nemzeti kérdés” feltevésének és a megoldás keresésének, vagy az „igazságtalannak” érzett, rosszul meghúzott határok revideálásának, hogy végül szembekerüljünk a jól ismert „balkanizálódással”, amely mintegy sorsszerűen folytatódik az ezen ég alatt születettek tragédiáiban, megpróbálva szétválasztani azt, ami oszthatatlannak, szétválaszthatatlannak tűnik.
 Minden felosztás után marad mégis valami feloldhatatlan, feldolgozhatatlan. Ez a feloldhatatlan, feldolgozhatatlan valami megmarad, mint szabadon lebegő bázis, és a maga kerülő útjain talán még fejlődik is.
A szerb, albán, muszlim, katolikus, ortodox, stb. külön „igazságok” mindegyikét úgy tekintik, mint az egyetlen helyes igazságot. Ezzel aztán a Balkánra vonatkozó igazság relativizálódik a saját talaján éppúgy, mint a külvilágban.
 A feladat egyik, talán legfontosabb része mindig elvégezetlen maradt, későbbre halasztódott, más „kedvezőbb” időkre. De ennek az időszaknak az elérkezése várat magára, talán nem is jön el soha. Az események nem hozták meg sem a lezárulást, sem valamilyen eredményt, lezáratlan korszakokat, befejezetlen múltat hagytak maguk mögött. Csonka történelmet. A Balkán térségeiben a múltnak nem mindig adatott meg, hogy történelemmé váljon, mégis történelemnek kiáltották ki. A történelem észlelése különböző húrokat pendített meg, különböző magyarázatokat váltott ki és állított elő a múltról. A nemzeti történetírás mindig a legkedvezőbbnek látszót választotta, és ezzel megkerülte az objektivitást vagy elhanyagolta az értékeket. Ahol a múlt betört a történetírásba, maguk az események is eltorzultak, vagy kisiklottak minden kontroll alól. Az örökség, amelynek megőrzésére törekedhetünk, egy olyan örökség elemeit is magában foglalja, amelytől jobb volna elmenekülni. Mint a pókok, úgy szőnek az emberek maguk köré egy történelmi előítéletekből, nemzeti büszkeségből, elidegenedett életmódból álló fátylat; és ez a szövedék képes szellemileg elszigetelni őket a világ többi részétől, amitől archaikussá válnak... A felszínre törő nemzeti ösztönök elhomályosítják a megelőző történelmi szakaszokat, és a legprimitívebbek, amelyek eddig látszólag aludtak, kezdenek felébredni. Ez a figyelmeztetés, amely egy szerb tudóstól való, profetikusnak, látnokinak bizonyult.
A Balkán középső része nem élte át a reneszánszt, ami csak a Velence fennhatósága alá tartozó partvidéken és Dubrovnik városában jelent meg az adriai nyugati partok erőteljes hatása alatt. A civilizáció későn érte el a félsziget egészét, minden miliőben másképp, és majdnem mindenütt érintetlen maradt a szekularizációtól. Lépésről lépésre jöttek létre az egyes nemzetek, megkésve és megszakításokkal, miközben igyekeztek minél több területet elfoglalni a saját államuk számára, semmibe véve eközben szomszédaik érdekeit és jogait. Az egyes nemzetek programjait, még ha lényegükben pozitívak voltak is a saját kereteiken belül, fenyegetésként és összeesküvésként élték meg a környező népek.
 Az idegen hatalmak, ezt el kell ismerni, megpróbálták a helyzetet stabilizálni, a megfelelő viselkedést előírni, és megvonni a határokat, de az adott hatalmak saját érdekektől és elképzelésektől vezetett erőfeszítései, kísérletei elégedetlenséget váltottak ki azoknál, akik úgy érezték, hogy megkárosítják és nem értik meg őket. A Balkán történetét olyan nemzetközi egyezmények irányították, amelyek mindig megoldatlan problémákat hagytak maguk után, amelyek újabb konfliktusokkal terhes szituációkhoz és megoldatlan problémákhoz vezethettek. Mindez egy olyan játszmára hasonlít, ahol a tét szakadatlanul nagyobb vagy kisebb lesz, és az egyik játékostól a másikhoz vándorol. A pozsonyi szerződés Velencével együtt az Adria egész keleti partvidékét az illír tartományokkal együtt Napóleonnak engedte át. A bécsi kongresszus megengedte Ausztriának, hogy mindent elfoglaljon ezen a területen, ami addig a bukott császár fennhatósága alá tartozott, ugyanakkor vonakodott Szerbia segítségére sietni, amikor az oszmán szablya elleni felkelését leverték. A berlini kongresszus tanúsított némi előzékenységet a Szerb Fejedelemség iránt Bulgária rovására, és ezáltal megengedte, hogy Törökország még egy ideig tartsa magát Boszniában. A balkáni háborúk fegyverszünettel értek véget igazi béke helyett. A versailles-i szerződés Szerbiának, Franciaország szövetségesének kedvezett, és elismerte a szerbek, horvátok és szlovének államát, amelyből később Jugoszlávia lett, anélkül hogy számolt volna a többi kis délszláv nemzettel a térségben. Jalta megpróbálta két részre osztani az érdekzónákat, és szimmetriát keresett ott, ahol az nem volt lehetséges. Ugyanerre a listára kívánkozik a daytoni egyezmény is, amely véget tudott ugyan vetni a háborúnak Boszniában és Koszovóban, de mint kiderült, nem bizonyult sem hatékonynak, sem kielégítőnek. A sakktáblán minden elmozdított figura megváltoztatja a pozíciók együttesét, és egy másik, váratlan irányt nyit a játszmának.
 A balkáni panorámát pontosan meghatározza a helyzetek instabilitása, az ellentmondások, amelyek inkább kiéleződnek, semhogy eltűnnének. Nem tudom, mit válasszak kiindulási pontnak. Mindenfelől kikezdhető: keleten, ahol a határa nemzeti értelemben bizonytalan maradt Moldávia felé, nyugaton, ahol Erdélyben egy erős magyar kisebbség van meggyökeresedve. Románia egymás után két diktatúrát élt meg, egy fasiszta és egy sztálinista-kommunista diktatúrát. Bulgária helyzete egy anakronisztikus királyság és egy szovjet típusú köztársaság között bizonyos pontokon eléggé hasonlított a szomszédjára, és a török etnikai kisebbséghez való viszony terhét cipelte magával; a problémának egy „népességcsere” útján való megoldási kísérlete, mint a legtöbb esetben, itt sem vezetett eredményre. Mint a szerbek és a montenegróiak, a bolgárok is Oroszországra vetették vigyázó szemüket, aggódva lesték az oroszok segítségét és jóindulatát. Rokonszenvük az oroszok iránt őszinte volt, és nemcsak azért, mert ortodox hitű délszlávok voltak, ez a horvátok, szlovének és bosnyákok esetében is így volt, különösen történelmünk újabb korszakaiban.
 Görögország legújabb történetére, amelyet Jaltában túlságosan pontatlanul terveztek meg, a második világháborúbeli ellenállás és a kollaborálás következményei nyomták rá a bélyegüket, a kommunista puccskísérlet, a katonai hatalomátvétel némi fasiszta irányultsággal. Azután voltak ott, és nemcsak Ciprus miatt, határkérdések, amelyeket a vereség érzése kísért, s aminek a görög emlékezet egészen sajátos jelleget ad. Albánia, mely számos megpróbáltatásnak van kitéve, amelynek a tengerpartjára és a szárazföldi kapcsolataira nyomás nehezedik, s amelyet még saját törzsi hagyományai is többszörösen megosztanak, hosszú ideig el volt szakítva a világtól, és a világ egyik legbrutálisabb diktatúrájának volt alávetve. Törökország a saját állama peremén, Ruméliában élhette meg egy hatalmát vesztett birodalom helyzetét, kitéve egyfelől a balkáni kiszámíthatatlanságoknak és ingadozásoknak, másrészt a Boszporusz túlpartjáról érkező lökéseknek, ahol hosszú ideig váltogatta egymást az erős kéz igénye és a demokratizálás vágya.
 A Balkánról kialakult képet mindezek a változások is meghatározták. Többnyire közelednek hozzá, mint egy olyan térséghez, ahol a Kelet és annak szokásai egészen különös módon vannak jelen, ahol az iszlám és az oszmán uralom a leglátványosabb nyomokat hagyta hátra. Eltekintenek a különböző demarkációs vonalaktól, a földrajziaktól és a történelmiektől, a szó szűkebb értelmében. Közép-Európa peremén minden egyértelműen bizánci jel balkáni jelleget látszik ölteni, mert figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az Adria nyugati partján, főként az építészetben ugyanolyan mértékben megvannak, pl. Velencében vagy Ravennában.
Még Görögországban is megtalálható a Balkán-félsziget sajátos felfogása, mint egy olyan eredeti térségé, amely eltér a környezetétől, amely minden idegenek által okozott pusztítás ellenére megőrizte eredeti, antik formáit, és amelyre az ortodoxia nyomta rá a bélyegét. Bulgáriában a Balkán egy sajátos elfogadásával találkozhatunk, az iszlám és minden török maradvány teljes elutasítása mellett. Romániában ugyanez az eset áll fenn, ahol a román kultúrára beállított értelmiségi réteg iróniával vegyíti a rezignáltságát.
A félsziget nyugati részén a nacionalizmusok klerikális vonásaikkal tűnnek ki, az ortodoxiával és az iszlámmal szemben egyaránt ellenségesség, a Balkánról való menekülés vágya jellemzi őket. Ám ez egyáltalán nem gátolja meg őket abban, hogy éppenséggel a balkáni vagy parabalkáni határokon belül alapított hercegségeik és királyságaik nagyságát dicsőítsék. A nacionalizmusok, az ortodox és a katolikus nacionalizmusok egyaránt azzal a szereppel büszkélkednek, amelyet az iszlám fenyegetéssel szemben betöltöttek. És ez a legutóbbi konfliktus során is ürügyül szolgált, hogy közös eredetükről megfeledkezve le akarjanak számolni a délszlávok muszlim népével Boszniában. Ezek a Balkánon belüli félreértések csak továbbadódnak és felerősödnek saját képzelt és valódi határain kívül. Az ilyen szellemi meggyőződések és állásfoglalások láttán sokszor kedvem támad kijelenteni: „Balkáni vagyok, és büszke vagyok rá.”
A szomszédos nyugati térség mértéktelen felmagasztalása, ami nem mindig képes leplezni a „balkáni szomszédok” lenézését, nem állja ki a kritikai felülvizsgálatot. Bibó István annak idején kíméletlen leírást adott (A kelet-európai kisállamok nyomorúságáról írva) arról a Kelet-Európában uralkodó típusról a 20. század első felében, amely sajnálatos módon tükrözi egy bizonyos politika, egy bizonyos értelmiség hiúságát, mégpedig nemcsak a délszlávok körében: „korlátolt és erőszakos nacionalizmus”, „gyűlölet az egyik közösségben a másikkal szemben”, „a szellemi horizontot beszűkítő hisztériák”, „az irreális felé fordulás”, „értelmetlen és érthetetlen nyelvi viszonyok”, „archaikus felfedezések”, zavaros elméletek és filozófiák kidolgozása, amelyek „megmérgezik a közösség életét”, „kaotikus retorikára és téves fogalmakra épülő elgondolások”, „a teatralitást és a parádéra való hajlamot leplező szimulációk”, „a nemzeti elemtől való megszállottság, ami egy szemernyit sem segíti elő az egyéni felszabadulást”.

Ez csak egy lehetséges kísérlet a sok közül, hogy elképzeljük magunknak a Balkánt, „azt a térséget, amely több történelmet állít elő, mint amennyit meg tud emészteni”, és amely képes a sarjait annyira kivetkőztetni magukból, hogy a romlására törjenek. Egyesek szerint kontinensünk „kirakata”, mások szerint a „hőmérője”. „Európa bölcsője” és „puskaporos hordója”.

Bibliográfia

MATVEJEVIC, Predrag
„Európa meg a másik Európa.
Tíz jelölt kopogtat az ajtón”
Magyar Lettre Internationale, 49

BIBÓ István
Válogatott tanulmányok I-III.
Magvető, 1986

WAGNER, Richard
„Bizánc felrobbantott hídjai”
Magyar Lettre Internationale, 27

KRASTEV, Ivan /KRASZTEV Péter
„Mindig a másik a Balkán”
Magyar Lettre Internationale, 27

RUPNIK, Jacques
„Európa balkáni tükörben”
Magyar Lettre Internationale, 33

TODOROVA, Maria
„Ahogy a Balkánt elképzelik”
Magyar Lettre Internationale, 40

KIOSSZEV, Alekszandar
„Hazai ízek és nemzeti hősök”
Magyar Lettre Internationale, 40

KRASZTEV Péter
„Kettőslátás, avagy mi bajom a balkanológiával”
Magyar Lettre Internationale, 40

PLESU, Andrei
„Értelmiség és egyház”
Magyar Lettre Internationale, 23

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu