BERLIN – Legelőször nem is értettem, mit akar. Mit?, kérdeztem zavartan.
Mitspielen, felelte. Gyerekeim buzgón tolmácsoltak, ha netán nem érteném:
velünk akar játszani. De hát miért jön ide át a másik asztaltól, miért
hagyja ott a társát? Mi hárman jól megvagyunk, köszönjük, nem akarunk veled
játszani, mondtam neki. És széles, önzetlen mozdulattal intettem társa
felé, aki elárvultan várja vissza. Kein Problem, mondta, és elment.
Somolyogva kérdeztem a háta mögött, ebbe meg mi ütött.
Az enyéim erre elújságolták, hogy már megszokták, Rudi, mert a nevét is
tudják, mindig átjön, ha ketten játszanak, akkor is. Ez a mániája, gondoltam.
De másnap egy másik fiú szeretett volna beállni közénk, akinek ráadásul
ütője sem volt. Mitspielen? De hát ütőd sincsen, kerestem valamilyen ésszerű
és látható kifogást. Majd játszik a tenyerével, felelte magától értetődően,
és az volt az arcára írva, hogy hiszen a játék a lényeg, nem az ütő, miért
értetlenkedem annyit.
Elküldtem, mire most már a gyerekeim is nekem estek, ne
csodálkozzam úgy, ez itt így szokás, az iskolában is ezt csinálják folyton,
ha valaki megjelenik, akkor odamennek elé, köszönnek, igen, olyan ez, mint
egy szertartásosan hosszadalmas köszönés, jelzik, hogy szívesen látják,
befogadják az érkezőt, azon túl pedig kíváncsiak is, mit tud, hogyan játszik,
mi van a fejében. Amikor nélkülem, kettesben pingpongoznak, akkor is átállnak
hozzájuk a szomszéd asztaltól, ütögetnek öt-tíz percet, aztán visszamennek,
ennyi, ne essem úgy kétségbe, játék ez.
Ütögettük hármasban a labdát, én meg közben elgondolkoztam,
mint valami közösségi költő: miféle tanulsága van e jelenetnek a jelenre
nézve. Gondoltam ezt-azt, még Habermas-Derrida keménymagos, mozdonyos identitása
is benne volt. De nem akarok ebbe belebonyolódni, rosszabb lenni a rossz
költőnél, aki kinéz az ablakon, meglátja a sárguló faleveleket, és rögtön
a halál elkerülhetetlenségéről versel, netán arról, hogy jön a betakarítás,
és most elválik, melyik brigád kapált a legserényebben. Nem mintha minden
ablakon kinézős költő rossz verseket írna. Játék ez.
Vissza a Knesebeck utcai játszóterünkre. Már architektúrája
is igazi berlini architektúra, fantázia és szabadság ötvözete: bármi elképzelhető,
és ami elképzelhető, azt meg is lehet csinálni. Ebben az architektúrában
sugárzóan benne van a város szelleme, a merészségében, olykor a szemtelenségig
vitt egoizmusában, amely rögtön vonzóvá is teszi magát, ráadásul megmutatja
az utakat és lehetőségeket, és másokat is maga köré gyűjtve, elhagyja szolipszizmusát.
Játék ez. Berlinben képzeletét senki nem rejtegeti. A házakat szőlővel
futtatják be, ha arra szottyan kedvük. A szélkakasként forgó manzárd is
működik. Valaki elképzel egy tolótetős állomást, és ezer ember két évig
ezen dolgozik. Megszólal a képzelet, és igazság lesz, amit mond. Valaki
kitalálja, kellene egy Égimeszelőt építeni, és ezen senki nem nevet, hanem
több százan máris a tenyerükbe köpnek, aztán miközben hordják a köveket
meg a maltert, kitalálják, a meszelőt rádiótoronynak is használni lehetne.
Így lett a Schwangere Austerből, vagyis a Viselős Osztrigából a Kultúra
Háza, vagy az Óriási Odvas Fogból a Vilmos császárról elnevezett Emléktemplom.
Játék ez.
Berlin a fej városa. Itt van például a világ legismertebb
feje, és az ő különös esete: a megtestesülése. Ezentúl, ha Berlinről kérdeznek,
mindig el fogom mesélni, mert ez is csak itt történhetett meg, és mert
van magyar vonatkozása is, ugyanis két fiatal pesti szobrász szerepel benne,
akik egyébként a Kis Varsó nevet vették fel, meg a kurátor is magyar, bár
azt, amit szerepe szerint ő csinál, nem tudom magyarul megnevezni, talán
„szépészeti gondnok”-nak mondhatnám, aki általában megszervezi az egészet,
jóllehet a szervezés ebben az esetben keveset mond, mert valóságos hadműveletről
volt itt szó, amit ugye nem szerveznek, hanem elindítanak, aztán lesz,
ahogy lesz.
Elképzelni sem könnyű, ki mindenkivel kellett egyeztetni.
Először is a Nefertiti-fejet őrző Múzeum igazgatójával, aztán a Múzeum
értékeit biztosító Társasággal, aztán több állam kulturális tárcájával,
aztán technikai szakemberekkel, újságokkal, nyomdákkal, na és persze támogatókkal,
kiállítás-szervezőkkel, menedzserekkel. Az ötlet tényleg hihetetlen: két
fiatal, szinte még ismeretlen szobrász (Varsóból is a kisebb) bronzból
kiönti Nefertiti testét, és ez még semmi, mert ezt a szobortestet bevihetik
a múzeumba, odaállíthatják a világ „legismertebb szobra” mellé, sőt a csodálatos
főt három órára rá is tehetik…. Igen, kikapcsolják a riasztókat, a fejről
leveszik a golyóálló üvegkalitkát, a múzeumigazgató hófehér kesztyűt húz,
aztán immár egyedül saját izmaiban és idegeiben bízva, leemeli a tartóemelvényről
a fejet, és ráteszi a testre: test és fej három órára egyesül. Igen, ilyet
máshol talán nem is lehetne megcsinálni.
Berlinben azonban megtörtént. Játék ez.
Látom a képeken, az idős úr, a Múzeum igazgatójának arcán
mennyi feszültség, esdekléssel teli figyelem, ugyanakkor áhítat és imádat
is: hát, igen, ez végül is életének egyik ritka pillanata lett, amit még
nem is sejtett akkor, amikor a kamaszos ötletre rábólintott. Akkor még
csak az volt benne, hogy a projekt valóban tetszetős, fölöttébb szellemes,
és mondanivalója is közérthető, miközben egyetemes is, sokrétű, szerteágazó
és modern, gondolta felnőtt komolysággal, hiszen a mai ember életének és
gondolatvilágának bonyolult szerkezetű terében gravitál.
Létrejött tehát a dolog, a Velencei Biennálén kiállították
a bronztestet, amely olyan, amilyen egy törékeny, sokat szenvedett asszony
teste lehetett; mellette ott vannak a fotók az egyesülésről, a pillanat
rögzülése, amikor fej és test találkozott. A soha és a lehet, a képtelen
és a jelentkező döbbenet, a képzelet és a rebellió, a titok és a kézzelfogható
találkozása… Ennek a fejnek soha nem volt teste, ez mintának készült: a
szépség mintájának. Most akkor általa tényleg formát kapott a transzcendens…
Micsoda szó: a szépség megtestesülése. De az is jó, hogy: a fejé. Sokféle
képzelet egyesül, sokféle idő és tér kapcsolódik össze, Egyiptom és az
egyiptomi kultúrát is történetébe foglaló Európa, a réges-régi idő és a
mai nap, Nyugat és Kelet, Dél és Észak, még talán Habermas és Derrida is,
mert identitásunk mai igenei és nemei is testet nyernek e mai alkotásban.
Játék ez. Világos, nem mindenki érti. Igaz, nem berlini,
hanem bajor napilapban óg-móg a kritikus, hogy micsoda vakmerő és üres
performansz, meg hogy leejthette volna!!! Olvasom a cikket, rosszabb, mint
amire számítottam. Semmit nem értett, vagyis félreértett, ami rosszabb
a semminél. Hogy miért nem lehetett másolatot használni, illetve, micsoda
dolog, hogy bronz, hiszen Egyiptomban nem is használtak bronzot, még csak
szimbolikus egyesítésről sem beszélhetünk. Mondom, félreérti. Hát éppen
ez a lényeg: a megtestesülés lehetetlen, de csak akkor látszik, ha megkísértik...
Azt mondják, hogy a bajor észjárás közelebb áll a magyarhoz,
mint a berlini. Hát akkor most ki kit ért jobban, és kit nem?
Játék ez. És ha van válasz, akkor nyilván a kíváncsiság
terel minket, akár akaratunk ellenére, akár tudatunkon kívül is a megértés
játszóterei felé.
Bibliográfia
LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989
Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993
Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994
Bestiárium Transylvaniae.
Az ég madarai
Jelenkor, 1997
A tűz és a víz állatai
Jelenkor, 2003
„A kripta”
Magyar Lettre Internationale, 27.
(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
„A történelem visszatéréséről az irodalomba”
Magyar Lettre Internationale, 32.
„Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg”
Magyar Lettre Internationale, 33
„Az időlátó”
Magyar Lettre Internationale, 37
„Bestiárium Transylvaniae.
Az asszonyszemű varangy”
Magyar Lettre Internationale, 40
„Bestiárium Transylvaniae.
A lavisz”
Magyar Lettre Internationale, 45
„Berlini játszóterünk”
Magyar Lettre Internationale, 50
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu