Nagy tetszés fogadta ebben a teremben a Zadnikar úr által felolvasott
kiáltvány egyik mondatát, mely szerint a nemzetállamok kimúltak. Fogalmazzuk
ezt meg enyhébben: a nemzetállamok elavultak és anakronisztikusak. Ám még
ekkor is azzal a talányos jelenséggel kell szembesülnünk, hogy az előző
évezred vége felé, akkor, amikor sok európai állam önként lemondott politikai
szuverenitásának egyes összetevőiről, és minden európai államnak le kellett
mondania gazdasági szuverenitása jelentős részéről, nos, ugyanebben az
időszakban legalább öt új nemzetállam jött létre Közép- és Kelet-Európában.
Habár az olyan birodalmi formációkat, mint a Szovjetunió és a korábbi
Jugoszlávia, nem lehet az Európai Unióval vagy a gazdasági világszervezetekkel
egy kalap alá venni, mégis eléggé kétségesnek tűnik, hogy az új nemzetállamok
megjelenésének némileg paradox fejleményét kizárólag az előbbi két formáció
elnyomó jellegének lehetne tulajdonítani – még akkor sem, ha elfogadjuk,
hogy központosító törekvéseikben egy-egy nemzet túlhatalma nyilvánult meg.
Először is, bár fennállása vége felé mind a Szovjetuniónak, mind Jugoszláviának
súlyos gazdasági válsággal kellett szembenéznie, meglepő módon sem a feloszlásukhoz
vezető feszültségeknek és konfliktusoknak, sem az elszakadási mozgalmak
jelszavainak és célkitűzéseinek nem volt különösebben gazdasági jellegük.
Csehszlovákia esetében pedig komoly gazdasági válságról sem beszélhetünk
a különválás idején. Ráadásul az elszakadást választó nemzetek hajlandók
voltak ennek érdekében súlyos gazdasági veszteségeket elszenvedni, mint
amilyen korábbi vámmentes és igénytelen piacaik elvesztése (Szlovénia,
Horvátország) vagy a kiegyenlítő újraelosztás előnyei (Makedónia, Szlovákia).
A függetlenséget ezek a nemzetek nem annyira gazdasági jólétük, mint inkább
kulturális autonómiájuk feltételének tekintették.
(Amennyire emlékszem, a közép-kelet-európai régió minden lázadásában
és forradalmában – kivéve talán az 1968-as belgrádi diáktüntetést – hangot
kapott az a rögeszmés, nem mindig alaptalan meggyőződés, hogy a kulturális
javak létrehozásának és elosztásának rendszerét saját ellenőrzés alá kell
vonni; hogy a bennük érvényesülő idegen befolyás a hagyományok megszakadásával,
a kulturális hitelesség elveszítésével fenyeget. Hiába voltak minden más
szempontból olyannyira különbözőek, az ehhez hasonló követelések az 1956-os
magyar forradalom, a cseh reformmozgalom és az 1968-as lengyel diáktüntetések,
az 1971-es horvát tavasz és az 1986-os szerb írómemorandum közös nevezőjét
alkották.)
Mármost nem kell ahhoz a pszichoanalízis doktorának lennünk, hogy felismerjük,
ezek a rögeszmés és minduntalan felbukkanó szorongások egy deficit tünetei.
Túlzott ragaszkodásunk a kulturális autonómiához azt a titkos meggyőződésünket
leplezi, hogy kultúránk valójában heteronóm karakterű.
Micsoda ostoba állítás, mondhatnák Önök, hiszen Európa egyetlen más
régiója nem mutat fel akkora kulturális sokféleséget, mint éppen a miénk.
És éppen ezt a sokféleséget szeretnénk megőrizni a szép új világ univerzalizáló
és globalizáló hajlamaival szemben. Egyfelől ott vannak a nyugat-európai
nemzetek, amelyek évszázadokkal ezelőtt feladták kulturális másságukat,
másfelől itt vagyunk mi, akik még mindig harcolunk kulturális sokféleségünkért
– és ezáltal a közös európai örökség fontos részét oltalmazzuk.
Bájos kép. És igen elterjedt. De álljunk meg egy-két szóra. Mi megőriztük
szokásainkat, táncainkat, dalainkat stb. Az angolok, a franciák, a németek
nem. Nekünk megvan a kulturális „másságunk”. Nekik nincs meg. Szegénykék,
nekik csak Goethéjük, Shakespeare-jük, Montaigne-ük van (vagy még ez sincs
nekik: mindez a mi tradíciónk, lásd lentebb), továbbá hat-hétszáz éves
városaik és egyetemeik. Annyi, mint a semmi.
Vagy talán a kultúra lehet valami más is, mint sokféleség? Lehet, hogy
inkább komplexitás? És a kulturális autonómia is jelenthet valami mást,
mint hogy a szerbek (mellesleg én is) szívesebben táncolnak kólót, mint
hiphopot? Jelentheti azt is, hogy a kulturális diskurzus egymást követő
szakaszai nem kizárólag a „világból” erednek, hanem legalább részben ugyanennek
a diskurzusnak a korábbi szakaszaiból? Vajon a szerbeknek miért nincs más
választásuk, mint hogy vagy kólót táncolnak az örökkévalóságig, vagy egy
idegen táncot választanak, valamit, amit a „világból” importálnak?
(Ha már a táncoknál tartunk, gyerekkoromban az otthonos, régi jó keringőt
az idegen, importált, kozmopolita swinggel állították szembe. Kamaszkoromban
viszont már azzal maceráltak, hogy ne az idegen, importált, kozmopolita
rock and rollt táncoljam, hanem az otthonos, régi jó swinget. Az egyetlen
igazi megoldás természetesen az lett volna, ha visszatérek valami igazán
otthonoshoz és nagyon eredetihez. Ha lett volna ilyen.)
De hagyjuk a táncokat, vegyük egy összetettebb kulturális jelenség,
a reneszánsz esetét. Mi, magyarok azt szoktuk mondani, hogy nekünk volt
reneszánszunk, és a horvátok is azt szokták mondani, hogy volt nekik. Mind
a kettő nyilvánvalóan az (észak)olasz reneszánsz visszfénye volt, ugyanúgy,
ahogy I. Ferenc francia reneszánsza is az észak-itáliai példákat másolta.
A befolyás és import tényei nagyon jól ismertek mindkét esetben. Az azonban
már óriási különbség a kettő között, hogy az olasz befolyás ellenére –
vagy inkább mellett – a francia reneszánsznak hatalmas előzményei voltak
magában a francia középkori kultúrában, arról nem is szólva, hogy döntő
befolyást gyakorolt a francia kultúra további alakulására. Ebben az esetben
az idegen befolyás nem önmagában indított el egy új diskurzust, hanem azáltal,
hogy beépült a korábban létező diskurzusok komplexitásába; és elhalása
nem a felejtés következménye volt, hanem új, részben általa kezdeményezett
diskurzusok felemelkedéséé.
Az elsajátításnak ez a kulturális modellje, mely a komplexitás növekedését
eredményezi, nyilvánvalóan különbözik a közép-kelet-európai kultúratörténet
uralkodó modelljétől, amely szerint az egymást követő befolyások rendszerint
egyszerűen csak kiszorítják a korábbiakat, hogy aztán a még újabbak őket
taszítsák feledésbe. Az eredmény: hisztérikus kisajátítások soha véget
nem érő, terméketlen és némiképp komikus láncolata.
A bevezetőben említett deficit, mint látható, a megalapozottság hiánya.
A hagyományért való szorongás azt a tényt leplezi, hogy nincs hagyományunk.
Ami helyette van, az a tradíció szimulakruma, ad hoc (vagy inkább sine
hoc, mert az ad hoc-hoz hiányzik a hoc) kisajátítások össze nem tartozó
halmaza. Ezért ragaszkodunk makacsul a kultúra etnografikus fogalmához,
a kulturális sokféleséghez – ami pusztán szimulakruma a kultúrának. És
mindaddig, amíg kultúráról szólva a sokféleséget, a „másságunkat” vagyunk
kénytelenek emlegetni, mindaddig, amíg a befolyástól való paranoid félelem
megakadályozza a kölcsönvett javak beépülését, addig nem leszünk képesek
megfelelően komplex kulturális diskurzust fenntartani, nem leszünk valóban
„mások”. Addig mindig mások lesznek „mások”.
Büszkén hangoztatott kulturális autonómiánk ellenére arra ítéltetünk,
hogy idegen kulturális javak megrögzött kisajátítói maradjunk. Minden (nyugat-)európai
nemzet kész importálni a kérdéseire adandó válaszokat. Mi, akaratlanul,
arra kárhoztattunk, hogy magukat a kérdéseket importáljuk. Természetesen
van annyi eszünk, hogy a források elrejtésével leplezzük ezt a tényt. Ezért
beszélünk annyit „világirodalom”-ról (vagy „world scene”-ről a képzőművészet
területén). Ezek a hiányzó hagyomány pótlékai. Leplezik, egyszersmind elárulják,
hogy képtelenek vagyunk magunktól kölcsönözni.
Bibliográfia
CSORDÁS Gábor
Rontások és javítások
Noran, 2001
„Bábel jele.
A műfordításról”
Magyar Lettre Internationale, 19
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu